Thomas Ligotti: Teatro Grottesco – Hello darkness, my old friend

Az idehaza mindmáig csak egyetlen novellájáról ismert weird-szerzőt, Thomas Ligottit (lásd a Sötétség című novelláskötet) általában Lovecraft egyik spirituális örököseként emlegetik, bár ez a minősítés szorul némi magyarázatra, vagy legalábbis kiegészítésre (nem is mindenki ért vele maradéktalanul egyet). Ha Lovecraft emberi felfogóképességen túli borzalmához adunk egy adaggal M. R. James másvilági kifinomultságából, Poe gótikus macabre-jából és Kafka szürreális bürokráciameséiből (mind Ligotti nagy kedvencei és inspiráló irodalmi alakjai közé tartoznak), már közelebb járunk az igazsághoz. Mondhatjuk azt is, hogy Ligotti kicsit olyasmi a lovecrafti horrornak, ami Dashiell Hammett volt a klasszikus kriminek: kiragadja a(z al)zsánert annak jól ismert (arisztokrata/kozmikus) közegéből, és közelebb viszi az egyszerű emberhez, a hétköznapok díszítetlen valóságához. 

Amíg Lovecraftnél általában professzorok, doktorok, okkultisták, tudósok kerülnek szembe a rémisztő ismeretlennel, és nemritkán maguk keresik a bajt, akár mágiahasználattal (Rémület Dunwichben), akár expedícióval (Az őrület hegyei), addig Ligottinál intellektuálisan (is) eseménytelen életet élő, szürke állásukban gályázó passzív kisember-robotok realitásába lopakodik be a sötétség – és még annyira sem tudnak tenni ellene, mint Lovecraft úgynevezett hősei. Ligottinak ez a súlyos pesszimizmusa és nihilizmusa nemcsak a témát határozza meg, hanem a formát és a cselekményvezetést – vagy annak hiányát – is. 

Prózája kreatív, mívesen megfogalmazott, de szándékosan száraz és körülményes, burjánzanak benne a kissé túlkomplikált kifejezések és a nyomasztóan repetitív leírások. A cselekmény rendszerint minimális, a hagyományos értelemben vett befejezés ritka, a történetek inkább állapotot írnak le, semmint eseménysort, és ebből az állapotból jellemzően nincs kiút. Ezt a (rém)álomszerű, idegőrlő egy helyben toporgást a sztorik zavarba ejtő időn és téren kívülisége is fokozza – sem a helyszín, sem a pontos korszak nincs belőve, a tehetetlen főszereplőnek többnyire még a nevét sem ismerjük. Mindez része Ligotti következetes stílusának: sosem él az egyszerű, olcsó sokkolás eszközével, lassan, gyötrelmes bizonyossággal burkolja be olvasóját a rettenet atmoszférájába.

A 2006-os Teatro Grottesco első novellája, a Purity (egy családról, mely az apa pincében végzett bizarr kísérletei miatt folyton költözni kényszerül), szándékosan vagy sem, jól belövi, mire számíthatunk a későbbiekben: semminek sincs értelme vagy magyarázata, a dolgok, legyenek bármily bizarrok és groteszkek, egyszerűen csak megtörténnek. Ez a vezérgondolat (aligha) egész véletlenül az utolsó novellában csúcsosodik ki: a The Shadow, the Darkness a sok súlyos sejtetés, ködösítés, megfoghatatlanság után nyíltan kimondja, hogy mind csupán testek vagyunk, melyeket „az árnyék, a sötétség” aktivál, öntudatunk pedig nem több illúziónál – gondolkodom, tehát mégsem vagyok. 

Ligotti úgy mondja ki minden finomkodás nélkül, teljesen nyíltan, már-már szájbarágósan a végső, megsemmisítő bizonyosságot, úgy tárja elénk az abszolút egzisztenciális horrort, hogy közben mégsem oszlatja el a borzalmas ismeretlenség ködét – hisz ha nem vagyunk semmik, hogyan is foghatnánk fel, honnan ered létezésünk illúziója, és mi van azon túl? Az őrület kígyója saját farkába harap. Nem jövünk sehonnan, nem tartunk sehová, nem tehetünk semmit, és nem tudunk semmit. 

Képtelen szituációjának hála a The Town Manager már-már vicces a maga sötét, gonosz módján, de végül természetesen a kétségbeejtő kafkai abszurditásba hajlik el, a The Red Tower pedig a cselekménynélküliség mintapéldája: ez tényleg csak egy állapotleírás, az agresszív sivatagi környezet elől földalatti szintekre menekülő, groteszk termékeket előállító szellemgyárat még a narrátor sem látta személyesen, csak hallomás alapján mesél az istentelen-embertelen helyről. 

A kötet legerősebb novellái azonban Ligotti hírhedt munkahelyi horrorjai (My Case fro Retributive Action, Our Temporary Supervisor) – mert hisz mi lehetne szörnyűbb annál, amikor a lovecrafti iszonyat az irodai-gyári robotban jelenik meg, ami emberek tízmilliói számára eleve a tehetetlenség, a kizsákmányolás, a fizetett rabszolgaság és a lassú (legalábbis) szellemi halál jelképe? A céges orvosok által felírt céges gyógyszereken vegetáló, beazonosíthatatlan dolgokat összeszerelő (vagy vég nélküli, értelmetlen bürokratikus papírtologatást végző) munkások szó szerint odaadják testüket-lelküket-elméjüket a mindnyájuk életét és környezetét menthetetlenül uraló vállalatnak, amelynek tejüveges irodájában sosem mutatkozó, rémületesen formátlan művezető-lény felügyeli a munkát, miközben a külső ablakokon túl csak gomolyog és gomolyog a köd. 

Ligotti történetei, öltözzenek bármilyen köntösbe, mindig az egyén szerepét és jelentőségét (jelentéktelenségét) vizsgálják a dolgok felfoghatatlan kozmikus rendjében. Mit jelent az identitás, egyáltalán van-e olyan, hogy identitás, létezésünk mekkora hányada nem több önámításnál és illúziónál, van-e bármiféle, akár minimális ráhatásunk a saját sorsunkra? Lovecrafttel és úgy általában a legtöbb horroríróval ellentétben Ligottinál a borzalom nem valamiféle külső, természetfeletti, szörnyszerű forrásból fakad, és nem is az emberi természet sötét oldalából, a háborodott, zavart elme és a civilizációt meghazudtoló alantas ösztönök kútjából – hanem egyszerűen csak van. Elválaszthatatlanul, tagadhatatlanul része a természetes állapotoknak, a mindent magába foglaló nagy egésznek, épp csak az ember ebből mindössze keskeny szeleteket képes látni és értelmezni, ezért irracionálisnak tűnik számára. Ugyanakkor tudat alatt mintha nagyon is tisztában lenne a realitással – talán ezért fogadja sorsát minden rettegése ellenére is egyfajta közönnyel, beletörődéssel, kába sodródással. Ki itt megszületsz, hagyj fel minden reménnyel. 

----------------------------------------------------------------------

MAGYAR KIADÁS? Nem esélytelen, mondhatnám úgy is: legfőbb ideje volna. Arra valószínűleg lehet számítani, hogy legalább egy-két novella megjelenik olyan gyűjteményes kötetben, mint a cikk elején már említett Sötétség

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!