Az utóbbi évtizedben, köszönhetően nem kis részt a Not Quite Hollywood című dokumentumfilmnek, újra terítékre kerültek Ausztrália 70-es és 80-as évekbeli, félig-meddig elfeledett műfaji gyöngyszemei: az autós (Vágóhíd négy keréken) és bosszúthrillerek (Fair Game), az állatos (Razorback), Outback- (Véres hétvége) és low budget horrorok (Night of Fear), az egzisztenciális borzalmak (Wake in Fright). Mégis akadnak (újra)felfedezésre váró gyöngyszemek még mindig – mint például a Money Movers, a később két Oscar-jelölést is begyűjtő Bruce Beresford korai filmjeinek legjobbika, mely valószínűleg annak köszönheti ismeretlenségét, hogy nyers, realisztikus bűndrámaként még az (elsősorban horrorközpontú) ozploitation-hullámon belül is a kevésbé felkapott műfajok közé tartozik.
A cselekmény egy Darcy’s nevű biztonsági cég körül bonyolódik: ugyanaznap, amikor kirabolják egyik pénzszállító autójukat, fenyegető üzenetet kapnak, mely szerint hamarosan lecsapnak a pénzszámoló szobájukra. Lionel Darcy, a cég keményfejű főnöke nem is sejti, hogy több alkalmazottja évek óta készül a hely megkopasztására – ők most egyrészt attól tartanak, hogy az említett üzenet miatt maguk is reflektorfénybe kerülnek, másrészt attól, hogy az üzenet küldője végül előbb rámolja ki a vállalatot, mint ők. Miközben egy kemény exzsaru és egy nyeretlen újonc kezdik érezni, hogy valami nem stimmel körülöttük, tovább bonyolítja a helyzetet egy korrupt nyomozó szaglászása és a helyi gengszterfőnök izmozása is.
A Money Movers olyan leplezetlen, őszinte kékgallérosságba csomagolja a bűnthrillert, mint az Alien az űrhorrort: a nyitányban melósok viccelődnek, beszélgetnek, cigiznek és kávéznak, mielőtt elindulnának a napi pénzszállításra, szinte érezni a macsó-, olaj- és izzadtságszagot. Amikor az egyik újonc dossziéjában meglátják, hogy a zene és a költészet a hobbija, rögtön gyanússá válik „a kis köcsög”– ez nem holmi puhány entellektüeleknek való hely. A feszültség a rablások és gyanúsítgatások közepette egyre fokozódik, de már kezdettől fogva jelen van: az osztályellentétek durván kiütköznek a munkások és a vezetők között, és sem az agresszív szakszervezet, sem az arrogáns főnökség nem segít a konfliktusok feloldásában.
Ez az egyszerű, de eleve problémás közeg fullad pár percen belül brutális gyilkosságokba: a bűnözők először a rablás során lőnek le egy ártatlant, majd amikor biztonságba érnek, egyikük kivégzi a sikeres akciót sörrel ünneplő társait. És ez a hardboiled nyitány még csak a kezdet. Beresford cinikusan, szárazan és szenvtelenül, a 40-50-es évek dokumentarista noirjainak stílusában (gondolj A meztelen városra), minden részletre kiterjedően, egy procedurális krimi aprólékosságával meséli el a rablás történetét, ugyanakkora figyelmet fordítva az elkövetőkre (köztük a fiatal Brian Brownra), mint a jobb híján főszereplőnek nevezhető exzsaru-újonc párosra. És a legjobb noir-hagyományoknak megfelelően a jók és rosszak közti határ is meglehetősen ködös. Mindenki korrupt (vagy legalábbis az volt, és most amiatt bűnhődik), mindenki hazudik (még ha nem is mindig aljas önérdekből), és mindenki mindenkinek gyanús. A bizalmatlanság és a romlottság tapintható, és nem anomália, hanem állandósult létállapot.
A Money Movers Devon Minchin könyvéből készült, aki az 50-es években alapított Sydneyben egy Darcy’shoz hasonló biztonsági szolgálatot – vagyis tudta, miről beszél. Beresford ehhez tette hozzá a saját alapos kutatásait és a korszak társadalmi-gazdasági hátterét. A 70-es évek Ausztráliájában mind a korrupció, mind a recesszió komoly problémát jelentett, és a filmen érezhető is mindkettő. Még a gengszterfőnök is a gazdasági nehézségek következményeit nyögi: azért tolakodik be a rablásba, mert pénzre van szüksége, hogy megmentse a kormányzati intézkedések miatt döglődő ruhagyárát. A többi szereplőnek sincs ennél sokkal kidolgozottabb motivációja: Beresford végig hideg távoltartással követi őket, még az ilyen-olyan kósza dialógusokban elejtett információmorzsák sem elsősorban az ő színesítésüket szolgálják, mint inkább a nagyobb társadalmi háttér felvázolását. Nem számít, kik ők, és mit tesznek egy ilyen érzéketlen világ tükrében.
Beresford jó egy órán át bonyolítja a tucatnyi fő- és mellékszereplő szálait, mielőtt az utolsó húsz percben kegyetlen lendülettel belecsap a lecsóba. Sajátos bravúrja, hogy bár egyik karaktert sem tudja, illetve akarja különösebben szimpatikusnak beállítani, vagyis nem feltétlenül izgulunk senkiért, mire eljön a rablás napja, mégis tűkön ülünk. A precizitás és a közegábrázolás megteszi a hatását, de hozzá kell tenni, hogy a nagyrészt apatikus hangvétel ellenére akad egy-két olyan pillanat is (például amikor a rablók vezetője elindul a balhéra, és visszanéz a feleségére, tudván, hogy nem fog visszajönni hozzá), amelynek csendes érzelmi intenzitása már-már a Szemtől szembent idézi. A zárt, klausztrofób térben játszódó végső leszámolás (ki hitte volna: a rablás balul sül el) pedig döbbenetesen mocskos, kegyetlen, véres, szinte már apokaliptikus – főleg (de nem csak) a korszakhoz képest. Ráadásul Beresford olyan sötét cinizmussal zárja a sztorit, hogy egészen beleremeg a néző. Szinte hihetetlen, hogy egy évtizeddel később ugyanez az ember csinálta a létező egyik legkedvesebb, legnegédesebb Oscar-nyertes filmet, a Miss Daisy sofőrjét.