A kemény öklű és hatalmas szívű Blacksad nyomozót remélhetőleg már nem kell bemutatni sem a Geekz olvasóinak, sem pedig a hazai képregényrajongóknak, a világhírű és elképesztő népszerűségnek örvendő sorozat diadalmenete azonban 2013-ban megtorpant az ötödik kötetnél (magyarul ez az album 2018-ban jelent meg). Ennek oka elsősorban az volt, hogy rajzolója, Juanjo Guarnido, hatalmas fába vágta a fejszéjét Alain Ayroles francia forgatókönyvíróval. Ők ketten meglehetősen egymásra találtak: Ayroles legnépszerűbb képregénysorozata a nálunk teljesen ismeretlen De capes et de crocs (Köpönyegek és agyarak), mely a 17. századi Velencében játszódik, egy olyan világban, ahol antropomorf állatok és emberek élnek együtt.
A hangvétel és a színfalak Molière és irodalmi kortársainak műveit idézik, a pikareszk kalandok során pedig a három főhős, Don Lope, a spanyol farkas, Arman Raynal, a francia gaszkon róka és Eusèbe, az ártatlan kinézetű, de rendkívül dörzsölt nyúl egy kincses térkép nyomában eljutnak nem csak Atlantiszra, hanem a Holdra is. Ayroles ezúttal a 16. századi spanyol irodalom aranykorának kincsesbányájában kutatott téma után, és a nagy Don Lope-rajongó Guarnidót sem kellett hosszasan győzködnie, hogy tartson
vele
.
Eredetileg Don Quijote de la Manchát szerette volna Dél-Amerikába küldeni, de ennek maga Cervantes ment elébe: regényalakjának sikerét már a saját korában annyian lovagolták meg, hogy tíz évvel későbbi folytatásában saját kezűleg ölte meg híres karakterét, hogy több plágium ne születhessen. A választás végül az El Buscónra esett, Francisco Gómez de Quevedo y Villegas 1626-os regényére, melynek főszereplője, Don Pablos az opportunista szélhámos kvintesszenciája: nincs semmi, amire ne lenne hajlandó, hogy magasabbra küzdje magát a társadalmi ranglétrán vagy megtömje a zsebét pénzzel. Az eredeti regény végén az élelmes pícaro egy hajóval éppen az Újvilág felé tart egy prostituált társaságában, Ayroles és Guarnido pedig pontosan itt veszik fel a fonalat.
Mármint a kínpadra vont Don Pablos itt kezdi el mesélni a történetét, mely csavaros utakon, számtalan kitérővel, de biztosan halad a legendás aranyváros, El Dorado felé, ahová Don Diego szolgálatában jutott el, majd tért vissza gazdájának zsugorított fejével egyetlen túlélőként (rögtön egy olyan felütés, ami azonnal az Aki király akart lenni című nagyszerű kalandeposzt juttatja eszünkbe). Az ügyet kivizsgáló parancsnokot magával sodorja az űzött tekintetű, félőrült kalandor meséjének ereje. Ez Dumas muskétásainak kora, Spanyolország világhatalom, és bár Kolumbusz már felfedezte az „Indiákat” (ahogyan először tévesen gondolják), az Újvilág még mindig tele van csodákkal és hihetetlennek tűnő népekkel, állatokkal és legendákkal. Pablos Amerika partjaitól egy hajótörés után Panamán keresztül jut Peruba, majd onnan egy aranybánya mélyéről egy kincsestérkép segítségével újra visszakerül a csodák kontinensére, hogy végül az El Doradót őrző vademberek lemészárolják az egész expedícióját.
Kalandorunk azonban nem tudja megtagadni természetét: a részletgazdag és komplikált sztori csak egy szelete a valóságban történteknek, és erre a megbízhatatlanságra a szerzők is rájátszanak - amit Pablos elhallgat, netán elfelejt megemlíteni, azt Guarnido megrajzolja, és a történelem szörnyűséges díszletei között a figyelmes olvasónak felsejlenek az először még apró, majd egyre nagyobb inkonzisztenciák. A 145 oldalas pikareszk eposz nem véletlenül van három fejezetre felosztva: mindegyik a valóság rétegének újabb függönye, mely mögé fokozatosan nyerhetünk bepillantást, ahogy lassan összeáll a nincstelen szélhámos elképesztően kidolgozott átverése.
Eleve kisebb csoda, hogy ez a mű elkészülhetett: a szerzőpáros majd hat éven keresztül dolgozott rajta, és saját maguk is szerencsésnek vallják magukat, hogy a befutott és sikeres sorozataikból befolyt bevételeknek köszönhetően ennyi ideig csak erre a közös munkára koncentrálhattak. A képregény szerkezete olyan finomra van hangolva, hogy csak többszöri átolvasásra lehet felfedezni minden utalását és sejtetését, miközben több nagyjelenetnek is elképesztően hatásos felvezetés ágyaz meg.
Erre a legjobb példa, amikor Pablos egy hozzá hasonlóan hajótörött fekete rabszolgának meséli el, amit az Újvilág furcsa és legendás bennszülötteiről olvasott az úti leírásokban: van, amelyiknek olyan vörös a bőre, akár a vér, mások egyszemű küklopszok vagy egyetlen lábon ugrálva közlekednek, sőt, léteznek köztük fej nélküli torzók is. Oldalakkal és napokkal később, amikor Pablos szemtanúja, ahogy a spanyol kolonialisták lemészárolnak egy falunyi békés és védtelen indiánt, ez tárul a szeme elé:
Azt talán nem kell ecsetelni (különösen nem a Blacksad rajongóinak), hogy Guarnido elképesztő akvarell festményei jelentik az album
talán legnagyobb vonzerejét, de Ayroles becsületére legyen mondva, az ő történetszövése is mesteri: a legeslegutolsó oldalig érik meglepetések az olvasót, ahogyan egy nagy heist filmhez hasonlóan felfedi előttünk, mi volt porhintés, és mit helyezett csupán más kontextusba, miközben az igazság mindvégig ott volt
az orrunk előtt. Minden látszat ellenére az Ármányos Indiák nehéz, tartalmas és elgondolkodtató olvasmány, melyet szinte azonnal újra fogunk kezdeni, hogy összeálljon a fejünkben a kirakó összes darabja. Már csak azért is érdemes elolvasni, hogy igazán értékelni tudjuk, miért is tartotta túszként hosszú évekig a képregények egyik legnépszerűbb magánnyomozóját. Aki pedig Blacksad visszatértét várja, örvendezhet: Guarnido a New Yorkban játszódó, új kétkötetes történet első albumát 2020 végére ígéri.