Az exploitation filmek természetüknél fogva
szenzációhajhászok: az olcsó hatáskeltés eszközeivel, jellemzően felfokozott
erőszakkal és/vagy szexualitással biztosítják a néző szégyentelen eszképizmusát
– egy kis cicivillantás itt, egy kis vérsrpricc ott, a lényeg a bűnös
szórakozás. Egy ilyen kategóriába elvileg kevéssé férnének bele az olyasféle szívinfarktus-komoly történelmi-társadalmi témák, mint például a
rabszolgatartás, a slavesploitation (jellemzően a feketék saját 70-es évekbeli,
népszerű film- és stílushullámán, a blaxploitationön belül) mégis létező dolog
– igaz, a főleg haláltáborokban játszódó, bestiális kínzásokkal dobálózó, és
egyébként sokkal népszerűbb nazisploitation szintén, vagyis talán nincs is min
csodálkozni.
Történelmi atrocitások arcátlan eszképizmussá gyúrása trükkös feladat, veszélyes borotvaél-tánc, bár a mainstremtől sem feltétlenül áll távol, lásd a drámai elemekkel alapvetően spóroló háborús akciófilmeket (Piszkos tizenkettő, Kémek a sasfészekben, avagy tökös amcsik és britek nácikat kaszálnak) vagy az Oscarral is megdobott Jojo Nyuszit.
A Kyle Onstott regénye (a többnyire mások által folytatott Falconhurst-sorozat első része) alapján készült 1975-ös Mandingo (egy déli ültetvényen sanyargó rabszolgákról és gazdacsaládjukról) még meglepően komolyan tudta venni magát, és brutális zsánerelemei elemei ellenére is igazi történelmi drámaként funkcionált, mely fehér, rabszolgatartó főszereplőjén (!) keresztül merész és roppant kényelmetlen önvizsgálatra késztette a nézőt. Egy évvel későbbi folytatása, a Drum már kissé… felszabadultabban csúszik el az exploitation irányába – talán ennek is köszönhető, hogy a tiszteletreméltó és méltóságteljes producerlegenda, Dino De Laurentiis, miután a forgatáson összerúgta a port Burt Kennedy rendezővel az úgynevezett Kreatív Nézeteltérések miatt (majd pedig kirúgta Kennedyt), végül levette a nevét a filmről.
A Drum tizenöt évvel az elődje után játszódik, és a kiváló, mindig örömmel látott Warren Oates alakítja benne Hammond Maxwellt, a Falconhurst-birtok urát, a Mandingo főszereplőjét, akit abban a filmben még Perry King keltett életre – a bokszolóból lett, enyhén szólva nem túl ütőképes színésznek, Ken Nortonnak pedig ismét egy nagydarab rabszolga, a gazdák kedvence, a címszereplő Drum jutott (neki egyébként nincs köze Norton Mandingóbeli karakteréhez). És ott van még az ő barátja-ellensége, a remek Yaphet Kotto alakította Blase, akinek türelme a fehér urak játékszereként egyre fogy és fogy... A rabszolgák pároztatásából, vagyis lényegében tenyésztéséből és eladásából fenntartott „tisztes” déli birtok élete idővel kifordul sarkaiból, és az egyre növekvő feszültség egy éjszakai mészárlásba torkollik.
A Drum nem finomkodik: úgy szabadítja a nézőre mindazokat a fajok közti problémákat és atrocitásokat, amelyeket a Mandingo még igyekezett viszonylagos kifinomultsággal és érettséggel ábrázolni, ahogy csak az összes csövön kifér. A dialógusok és konfliktusok elsősorban a szexualitás körül bonyolódnak: Maxwell házasodni készül egy igazi hölggyel, de közben persze a fekete rabszolgáit döngeti (az ekkoriban már blaxploitation-szupersztár Pam Grier kriminálisan elpazarolt az ágyas szerepében), szuperlibidójú tinédzser lánya pedig a birtok minden izmosabb feketéjére csupasz mellel veti rá magát. Mert nem tudja, pardon, nem érdekli, hogy ami neki a felnőtté válás folyamatának olcsó szexuális játszadozása, az kiszemeltjeinek halálos ítélet. Íme, az ignorancia és a privilégium tombolása hamisítatlan exploitation-közegben. A lány jelenetei szinte dermesztőek.
A cselekmény alakulása sajátosan ellentmondásos: egyrészt furcsán szappanoperaszerű, másrészt valahogy nagyon is hiteles és magától értetődő, hogy még a rabszolgatartás eleve kiélezett és ocsmány szituációjában is a mindenkori emberi kicsinyesség, a féltékenykedés, a büszkeség, az oktalan marakodás, a pitiáner bosszú lesz az erőszak elszabadulásának végső gyújtópontja. A finálé ennek megfelelően maga a pokol. A lángoló birtokon feketék és fehérek ölik egymást, az egyik oldalon a jogos felháborodás és az „elég volt, a kurva életbe is”, a másikon a kiváltságos uralkodó faj hamis felsőbbrendűségi érzésből táplálkozó dühe tombol – kegyelem, megfontoltság, józanság a láthatáron sincs. És mégis, a kisebbfajta háborúba forduló finálé ellenére – vagy talán éppen azért – a Drum, miután kiélvezte exploitatív őrjöngését, lényegesen pozitívabb felhanggal zárul, mint a fizikailag-lelkileg brutális véggel sokkoló Mandingo.
Valahol kár, hogy a Falconhurst-regények adaptációjának sora ezzel véget ért; ugyanakkor ha ezen az úton haladt volna tovább, talán mégis jobb így, mert a harmadik rész valószínűleg már teljesen nevetségessé vált volna – néha már az összességében élvezhető, itt-ott, részleteiben akár nagyjából komolyan is vehető Drum esetében is rezeg a léc.
