Valamilyen furcsa, soha meg nem magyarázott űrbeli/szoláris(/földönkívüli?)
jelenség következtében az arizonai sivatag hangyái intelligenssé válnak,
kommunikálni és szervezkedni kezdenek. A különböző kolóniák közti
ellenségeskedés megszűnik, a populáció megnő, a faj természetes ragadozói a
pókoktól a sáskákig eltűnnek a környékről, a normál hangyabolyok helyét
sokméteres, bizarr tornyok váltják fel. Két tudós érkezik a helyszínre, hogy
kivizsgálja a történteket, és elejét vegye a potenciális rovarinváziónak,
valamint az emberi faj eltörlésének. Ez így nagyjából egy tipikusan röhejes,
túltolt állathorrornak hangzik, és erre a benyomásra a hatásvadász poszter még
rá is tesz egy nagy lapáttal – a Paramountnak láthatóan fogalma sem volt róla,
hogyan pozícionálja a Negyedik fázist
(Phase IV, 1974), amely valójában sokkal kifinomultabb, intelligensebb, komolyabb
és főleg: egyedibb film, mint amilyet a szinopszisa és a promóciós anyagai
sugallnak.
Valahol érthető a marketinges szerencsétlenkedés, a Negyedik fázis ugyanis a műfaj egy ideiglenes vákuumába érkezett: az 50-es évek radioaktív/atomhorrorai a jellemzően óriásira nőtt dögökkel (Them!, Tarantula) rég lecsengtek, a Cápa utáni új divathullámra pedig még várni kellett – a könyv ugyanebben az évben, Spielberg adaptációja 1975-ben debütált. Elvétve akadt ugyan pár állathorror, például gyilkos méhekkel (Deadly Bees, 1966), gyilkos békákkal (Frogs, 1972) vagy, hát igen, gyilkos nyuszikkal (Night of the Lepus, 1972), de ha a Negyedik fázis beilleszthető valamilyen trendbe, az nem annyira horrorfilmes, hanem inkább sci-fis. Az 1968-as 2001 és Majmok bolygója után a mozgóképes tudományos fantasztikum (egészen a Star Wars totális eszképizmusának mindent elsöprő diadaláig) filozofikusabb és melankolikusabb filmekben utazott, melyek általában egy-egy társadalmi probléma potenciálisan katasztrofális következményeire figyelmeztettek (Silent Running, Zöld szója, Rollerball, Colossus – The Forbin Project, Logan futása stb.).
A Negyedik fázis a naprendszer kiismerhetetlen kozmikus távlataival nyit, majd nézőpontja rögtön összezsugorodik a hangyák ehhez képest mikroszkopikus világára – a legkönnyebb azonosulást nyújtó, legkézenfekvőbb nézőponttal, az emberivel még percekig nem találkozunk, mintha az nem is lenne fontos, mintha a film azt üzenné: a lényeg odafent (az égben) és odalent (a föld alatt) zajlik, mi itt legfeljebb mellékszereplők vagyunk. És tényleg. A 2001 esztétikájára rímelő felütés és átkötés (majmok helyett hangyákkal) után a Negyedik fázis olyasféle erősen dokumentarista mederben folyik tovább, mint az 1971-es Az Androméda törzs: a sivatag közepén – idővel minden szempontból – elszigetelt tudósok hangyaostrom alatt találják magukat, de a film sosem, még a támadás- és haláljelenetekben sem enged az exploitaton csábításának. Első és sajnos utolsó rendezésében Saul Bass, híres főcímek és poszterek (Egy gyilkosság anatómiája, Psycho stb.) legendás alkotója végig megtartja a tudományos-tárgyilagos hangvételt, és bár vannak horrorisztikus jelenetek szép számmal, azok is elsősorban a felmerülő problémák, dilemmák és potenciális következmények miatt feszültek és nyomasztóak.
A két főszereplő, a hangyaszakértő „őrült tudós” professzor és fiatal, idealistább játékelméletes társa külön utakon indulnak el: előbbi nem meglepő módon rögtön háborúba lép a hangyákkal – rideg, racionális, józan természete tökéletes karakterleképezése a film stílusának –, utóbbi inkább kommunikálni próbál velük. (A hangyatámadásban kiirtott család egyetlen túlélője, egy fiatal lány csak kolonc a cselekmény nyakán – eredetileg romantikus mellékszálnak szánhatták, de annak se helye, se értelme nincs a filmben.) A Negyedik fázis fő fegyverténye azonban éppen az, hogy messze nem csak a tudósok szempontjára koncentrál, hanem, ahogy azt az említett nyitójelenet is rögtön előrevetíti, a hangyákéra is.
Bass a bármilyen témába vágó természetfilmet megszégyenítő felvételekkel képes egyfajta karaktert, már-már személyiséget, bizonyos esetekben ad absurdum hősiességet kölcsönözni a hangyáknak (lásd a tudósok számítógépes rendszerének tönkretételén ügyködő két hangya küzdelmét egy sáskával). Hosszú perceken át figyeljük, ahogy a kis rohadékok egyenként vagy akár ezer/milliószámra tevékenykednek valamilyen számunkra és az emberi szereplők számára is rejtélyes cél elérése érdekében. Szenvtelenül, intelligensen, számítóan, tántoríthatatlanul, félelmetesen hatékonyan. Ennek csúcspontja, amikor egy hangya egy ellenük használt mérgező vegyi anyag egy darabját kezdi hurcolni magával – amikor belepusztul, átveszi a helyét egy másik dolgozó, amikor az is belepusztul, egy harmadik… egészen addig, amíg a minta el nem jut a királynőig, amely (aki?) végül világra hozza a következő, a méreggel szemben immár immunis hangyagenerációt (mindez kicsit Adrian Tchaikovsky négy évtizeddel későbbi science fiction remekművét, Az idő gyermekeit vetíti előre). Brian Gascoigne nyers elektronikus zenéje egyszerre nyugtalanító és varázslatos aláfestése ezeknek a túlzás nélkül lenyűgöző jelenetsoroknak.
A befejezés épp oly markánsan hazudtolja meg az elvárásokat, mint a film egésze – az emberek és hangyák háborúja egy furcsa és egyedi, a vártnál jóval megfoghatatlanabb jelenetbe torkollik. Még úgy is, hogy Bassnak a 2001-et idéző, szürreális négyperces záró mindfuck-montázsát a stúdió annak idején kivágta attól tartva, hogy a közönség nem tud majd mit kezdeni vele (az elveszettnek hitt jelenet pár éve előkerült – YouTube-on megnézhető –, de a hivatalos rendezői változatot azóta sem adták ki). De mint kiderült, a közönség (és a kritika), így sem tudott mit kezdeni a kicsit lassú és nagyon furcsa filmmel: totálisan megbukott, Bass pedig soha többé nem rendezett. A Negyedik fázis az idők során szert tett némi jól megérdemelt népszerűségre és megbecsülésre, de mind a napig megmaradt a mainstream mozgóképes sci-fi(/horror) egy felfedezésre váró izgalmas kuriózumának.