Ha valaki az amerikai filmipar elmúlt tíz évének sommás összegzésére kíváncsi, annak melegen ajánlom a Jay és Néma Reboot azon jelenetét, amelyben Brodie Bruce (Jason Lee) elmagyarázza a címszereplőknek (Jason Mewes és Kevin Smith), hogy mi a különbség a reboot és a remake között, illetve hogy ez az egész univerzumépítős franchise mánia miért is egy kreatív csőd? Amely film ráadásul pont a Jay és Néma Bob visszavág folytatása, egyben a Smith által teremtett View Askewniverse legújabb darabja.
2001 óta persze nemcsak a filmipar, hanem a fogyasztási szokások is megváltoztak, a Shop-Show plázájában ma már csak Brodie képregényboltja vegetál, a Quick Shop melletti videotéka helyén pedig pont Jayék készülnek gyorsbüfének álcázott kannabisz patikát nyitni. A Comic-Con helyét a Chronic Con vette át, ahol éppen a Két kopper és az Apja lánya “sztárrendezője” által tető alá hozandó Bunkóman és Gyökér reboot forgatását igyekszik a stoner duó szabotálni, bosszúból amiért a gyártó lenyúlta névhasználati jogukat és identitásukat. Gyémánttolvaj bombanők helyett ezúttal Jay és Justice (Shannon Elizabetth) lánya (Harley Quinn Smith, aki lövésem sincs, hogy neve miatt mennyire lehet hálás apja képregényimádatának) és annak etnikailag változatos baráti köre szegődik melléjük útitársnak, mert ahogyan a filmben is elhangzik: nem létezhet reboot fiatalok és multikulti nélkül. Ja, azt mondtam már, hogy Néma Bob felcsapott vegánnak?
A View Askewniverse mintha tudatosan a véget várná, de ami a Marvel hőseinek Thanos csettintése volt, azt Smith számára egy szívroham jelentette, amely önvizsgálatra késztette, valamint arra, hogy méltó módon zárja le a Jersey-i naplopók sagáját. És miután a kanadai-magyar énekesnő bőrében alászállt Bárány görkorongozás után felnyitotta a hetedik pecsétet, a hetedik angyal rázendített trombitáján: “And isn't it ironic, don't you think?” Mert bizony nem a golgotai szardémon hozza el az Armageddont, hanem a mítikus óriáskígyóként önmaga farkába harapó irónia. Ó, mily csodás képzavar! Egy másik X-generációs próféta, David Foster Wallace erre akart figyelmeztetni bennünket több mint két évtizeddel ezelőtt Végtelen tréfa című regényében. Ha már az idézőjel is idézőjelbe van téve, akkor onnantól kezdve lehetetlen beszélni bármiről is. Smith már nem az a posztmodern kópé, mint aki még a Shop-Stop rajzfilmsorozat és a Jay és Néma Bob visszavág idején volt, a fél percenkénti kikacsintós viccek inkább kényszeredettnek érződnek, mint üdítőnek. Deadpool is csak annyira volt punk, mint amennyire a Blink-182 viszonyul G.G. Allinhez. Mintha az egész film egy kurva nagy bocsánatkérés lenne az Apja lánya és a Yoga Hosers közti időszakért. Mondjuk van is bőven miért.
Hogy mégsem lett az egészből a bevezetőben taglalt tipikus nosztalgiablöff, olyasmi kellett, amire talán senki sem számított. Fura ezt pont a Jay és Néma Bob Rebootról leírni, de a Képtelen képregény mellett ez Smith legérettebb filmje, már ami az érzelemábrázolást illeti, és még különösebb, hogy ez ráadásul jól is áll neki. Valahogy nem érezzük karakteridegennek, ahogy Jay megpróbál felelős szülőként viselkedni, és Holden (Igen, Ben Affleck is visszatért, lehet örülni!) monológja sem hangzik üres szentbeszédnek. Talán mert mindaz, ami sok Smith filmben kínos szentimentalizmusnak tűnt, ezúttal tényleg őszintének hat, és bár a jófajta suttyóhumorából visszavett egy pirinyót a rendező, azért a mai Amerika kultúrharcos közhangulatán minden erőltetett “centrista” edginess nélkül is képes lazán röhögni egy jót, legyen szó abszurd hiperérzékenységről vagy éppen fehér fajvédőkről. Biztosan ő is hallotta már az ősrégi történetet a vak nyárspolgárok találkozásáról a háromdimenziós padlizsán emojival.
Tavaly ilyenkor még azon dilemmáztam a blogon, hogy érdemes-e még bármit is remélni Smith-től? Nos, habár az új Jay és Néma Bob nem olyan sírva röhögős és emlékezetes dumákkal teli, mint a rendező fénykorából bármelyik kultfilm, most már nagyobb optimizmussal állhatunk a Shop-Stop 3 elé. Feltéve, hogy közben Killroy nem rondít bele a képbe..