Amikor George Lucas az első Star Warst forgatta, a stúdiónál nagyon féltek, hogy az eredmény valami értelmetlen, giccses, campes, túltolt, gagyi, röhejes science-fiction-ponyva hülyeség lesz, és óriásit buknak majd vele. Nem lett igazuk. Három évvel később viszont – szerencséjükre egy másik stúdiónál – elkészült a Flash Gordon (1980), mely nagyjából vagy akár pontosan olyan, amilyennek rémálmaikban a Star Warst láthatták. Ennek iróniáját csak erősíti, hogy Lucas eredetileg a Flash Gordon-képregényeket akarta filmre vinni, de nem sikerült megszereznie a jogokat, így az ötleteit végül Luke Skywalker kalandjaiba vitte tovább – majd amikor a Star Wars sikerének köszönhetően megnőtt a kereslet az eposzi sci-fikre/űroperákra, a fellelkesült Universal az akkori átlag hollywoodi költségvetés, vagyis cirka 12 millió két-háromszorosát (a források kissé ellentmondásosak) ölte bele a Flash Gordonba. És milyen jó, hogy így történt! Elvégre ha Lucas csinálja meg a Flash Gordont, akkor nem létezne se a Star Wars, se pedig ez a Flash Gordon. Mindkettőért nagy kár lenne.
A legendás producer, Dino De Laurentiis eredetileg egy nagyjából komoly sci-fi/kalandként képzelte el a filmet, és olyan rendezőket keresett meg vele, mint Nicolas Roeg, Sergio Leone vagy Federico Fellini – utóbbi a filmes pályafutása előtt képregényesként tevékenykedett, és állítólag Flash Gordon-stirpeken is közreműködött, miután a második világháború alatt a fasiszta kormány betiltotta az eredeti amerikai sorozatot, az olaszok pedig úgy döntöttek, folytatják ők maguk okosba’. Végül Mike Hodges (Öld meg Cartert!) ült a direktori székbe, a 60-as évekbeli übercampes Batman-sorozaton edződött Lorenzo Semple Jr. viszont vagy nem kapta meg a memót a „komolyságról”, vagy nem érdekelte, és szándékosan nevetségesre írta meg a forgatókönyvet. Az ellentétes szándékokkal és miriád forgatási komplikációval sújtott filmre (többek közt a főszereplő, Sam J. Jones csúnyán összebalhézott Laurentiisszel) Hodges később azt mondta, hogy a világ egyetlen improvizált nagyköltségvetésű produkciója. A végeredményt látva minden fenntartás nélkül hiszek neki.
A szedett-vedett cselekmény azzal indul, hogy a Mongo nevű bolygó gonosz, zsarnoki uralkodója, Ming puszta szórakozásból nekiáll természeti katasztrófákkal és a Hold pályáról való letérítésével elpusztítani a Földet. A paranoiás őrült tudós, Hans Zarkov magával hurcolja rakétájára a rögbisztár (az eredetiben: pólójátékos) Flash Gordont és a szemrevaló Dale Ardent, hogy felkeressék az ellenséget, és megmentsék a világot – végül színpompás és röhejes kalandok laza sorozata után egész Mongót fellázítják Ming ellen.
A film már a főcím előtti felütéssel (a Fu Manchu-klón, Ming motivációja) rakétastartot vesz a blődli felé, majd a stáblistáig fokozatosan fénysebességre kapcsol. Jönnek az elszálltabbnál elszálltabb alakítások (Topol mint Zarkov és Brian Blessed mint a sólyomemberek hercege, Vultan szégyentelenül színpadias gesztusukkal ölelik keblükre a campet), és kevesebb mint fél óra után az első touchdown: Ming színe előtt a fogságba esett főhős képzeletbeli rögbit játszva csap szét a császári őrök között, miközben Dale a „pálya” széléről pompomlánykodik („Go, Flash, Go!”). Ekkorra nyakig vagyunk a kicsit hülye, de extravagáns jelmezekben, a műteremszagú, de grandiózus díszletekben, a Queen bombasztikus, de ellenállhatatlanul fülbemászó zenéjében, a szánalmas, de őszinte pléhpofával elszavalt dialógusokban, a csapnivalóan megkoreografált, de szívből megvalósított akciókban, a kivitelezésükben vacak, de koncepciójukban ambiciózus, helyenként pedig csodálatosan pszichedelikus effektekben.
És valahányszor mindez menthetetlenül átbillenne a szerethető gagyiból az élvezhetetlen szarba, visszarántja egy-egy meglepően érett, feszültséggel teli beállítás, látványos kompozíció, vagy éppen a szerepét csak éppen egy kicsit túljátszó, röhejes ázsiai maszkja ellenére is elegáns-tekintélyes Max Von Sydow (Ming). Az egész filmet ezek a kettősségek, a könnyedén és vidáman előadott önellentmondások adják el. Na meg a (már akkoriban is) retrofuturisztikus design, amelyet a jelmezektől a rakétákon-hajókon át a városokig egyenesen Alex Raymond legendás 30-as évekbeli stripjéből vettek (ld. a főcím alatt felvillanó képeket).
Az utóbbi években túlságosan sok mindenre hajigáljuk rá a „manapság már nem csinálnak ilyet” kifejezést, de ha valamire, hát erre a filmre kétségkívül maximálisan áll. A rengeteg beszámoló, interjú és dokumentum ellenére is nehéz megállapítani, hogy a Flash Gordon szokatlan, már-már egyedi hangulatvilága mennyire a pontos tervezés és mennyire az előkészületi és forgatási körülmények (többnyire) szerencsés következménye. Kívülről mindenestre egy olyan film benyomását kelti, amely vidáman és öntudatosan vállalja fel önnön bóvliságát és képviselt műfajának legotrombább kliséit – évtizedekkel azelőtt, hogy ez a fajta posztmodern önreflexió megvetette a lábát a popkultúrában, és hisztérikus örömében minden létező zsánert összerugdosott.
És akkor még nem is beszéltünk a rengeteg, mit rengeteg, egyenesen mindenhol jelenlévő, titkon, a planetáris románc intrikái, gyerekes szintre süllyesztett királydrámái és monumentális-csacska csatái mögött mindent meghatározó-eluraló szexualitásról. A fallikus és szadomazo szimbólumok tömkelegéről, a sikamlós karaktermotivációk végeérhetetlen soráról, a folyamatos csábításokról, féltékenységekről, szerelmi és szexuális háromszögekről (az Aura hercegnőt alakító Ornella Mutit nem is mulasztják el rikító és szűk hacukákba öltöztetni, de Jonesnak is van alkalma megvillantani férfiasan szőrös és izmos mellkasát). Még Barin herceg (Timothy Dalton) királyságának férfivá avatási szertartása is explicite nemiségről, vágyról és dominanciáról szól – bárdolatlanul megfogalmazva: képes vagy uralni a puncit, vagy behódolsz neki, és rajtaveszel? Innen nézve a Flash Gordon simán a tizenkét évvel korábbi, hasonlóan, khm, potens francia-olasz Barbarella (szintén képregény-adaptáció, szintén Dino De Laurentiistől) párja.
Ilyen filmek már csak azért sem készülnek, készülhetnek manapság, mert azóta drasztikusan megváltoztak a speciális effektek és az azokhoz fűződő vizuális trendek. Ha egy hagyományos, „oldschool” trükk tökéletlen, az akár hozzá is járulhat a film sajátos bájához, különösen, ha a szóban forgó film nem veszi komolyan magát – és ez a disztinkció nem csak mai szemmel, utólag visszatekintve érvényes. A Flash Gordon már saját korában is esetlennek számított, elég csak összevetni a sólyomemberek felhők közt lebegő városát az ugyanabban az évben és nagyjából ugyanannyiból készült A Birodalom visszavág Bespinjével. Utóbbi esetében hiteles az illúzió (az eredeti verzióban is), előbbi meg egy cuki iskolás makett néhány szinttel az Ed Wood-krédó fölött. Ma már egészen más szelek fújnak: a méregdrága számítógépes trükkök természetükből fakadóan csakis totális fotorealisztikusságra tudnak törekedni (még egy olyan komikus űropera esetében is, mint mondjuk A galaxis őrzői), esetleges (gyakori) tökéletlenségük pedig nem bájos, hanem szimplán kiábrándító, mert a fotorealisztikusság hibahatára sokkal szűkebb, mint a nem pixelekből, hanem tényleges matériákból álló „praktikus” effekteké. E hibahatárt ráadásul tovább szűkítik az említett vizuális trendek, vagyis a folyton mozgó kamera, a gyors vágások, a detonációk következtében a kamerába/néző arcába repülő törmelékek.
Tehát „manapság már nem csinálnak ilyet” – persze 1980-ban meg a Star Wars-mitológia lázában égő közönség volt képtelen bekajálni egy olyan sci-fit, amely vaskos (ön)iróniával bélelte ki a szupernépszerű űrfantasy grandiózus elemeit. Úgy tűnik, a Flash Gordon sehogyan, semmilyen körülmények közt, semmilyen korban nem nyerhetett… Kivéve, hogy hosszútávon mégis nyert, hisz eltelt negyven év, és mint sok sorstársa, bukásból kultklasszikussá érett, és még mindig beszélünk róla, és a jubileumra kiadták a 4K-s felújítását is. És valahányszor eszembe jut Flash ellenségszomorító rögbizése, a sólyomemberek rakétahajó elleni támadása vagy a Ming palotájában tartott esküvő megint csak khm, potens félbeszakítása, máris érzem, ahogy széles vigyor terül szét a képemen. Go, Flash, Go!
