Jack Kirby százhárom éve (és egy napja), 1917. augusztus 28-án született – mint ilyenkor mindig, ömlenek a közösségi médiából a Király (ezt a becenevet szerzőtársa, Stan Lee adta neki) páratlan munkásságának képes demonstrációi, szuperdinamikus, képzeletgazdag, őrületes panelek és oldalak a Fantasztikus Négyesből, a Thorból, a Fekete Párducból (R.I.P. Chadwick Boseman), a Negyedik Világból és más képregényekből, például a 40-es és 50-es évek számos háborús, horror-, sci-fi- és krimisorozatából.
Összes karaktere közül Kirby talán az F4 Lényével azonosult a leginkább – a szuperhőscsalád kékgalléros, egyszerű lelkivilágú, kissé nyers modorú, beszédű és külsejű, de jószívű tagjával. Ami nem csoda, hisz maga Kirby is bevándorló melóscsaládból származott, és a gazdasági világválság éveiben, szegénységben, az utcákon lógva, bandázva, verekedve nőtt fel (a Suffolk utcai gyerekbandához tartozott: a szomszéd utcák bandáival való összecsapások mindennaposak voltak, sokszor a háztetőkről bombázták riválisaikat üvegekkel és kövekkel).
Tizenkilenc éves korában kezdett képregényeken dolgozni, és bár a következő évek-évtizedek alatt a világ egyik legismertebb rajzolójává vált, élő legendaként sem tudott teljesen kitörni melós körülményeiből, elképesztő karrierje a vállalati korlátok közt küszködő géniusz keserédes története. Szépen megfizették ugyan, de a tehetsége, kreativitása fialta igazán nagy pénzeket mindig a kiadók (jellemzően a Marvel és a DC) zsákolták be, és még az elismerésből is sokkal több jutott leghíresebb szerzőtársának, Stan Lee-nek (a kettejükkel kapcsolatos viták mind a napi napig forronganak).
Kirby 1994-ben, 76 évesen hagyott itt minket. Egyik utolsóként, 1990-ben, az Argosy című magazinban megjelenő, de még korábban (1983-ban) rajzolt munkája a Street Code volt – egy mindössze tízoldalas, önéletrajzi ihletésű mű, mely a világválságtól szenvedő New York-i Lower East Side káoszában játszódik. Nincs szigorú értelemben vett cselekménye, inkább csak egy kor-, hely- és hangulatlenyomat, egy pillanatkép a nehéz körülmények között élő emberek, közülük is főleg a gyerekek mindennapjairól. A nélkülöző bevándorlókkal teli közeg ábrázolásának őszinte társadalmi érzékenysége Will Eisnert (Contract with God-trilógia) idézi, a rajzok maguk azonban ugyanolyan veszettül dinamikusak, sűrűk és elevenek, mint Kirby híres szuperhősképregényeiben.
A fenti kétoldalas kép a Street Code közepét, egyben szívét-lelkét teszi ki: a bal alsó sarokban láthatók az utcakölykök (köztük Kirby maga), ahogyan verekedve kigurulnak a ház lépcsőjén, és már kint is vagyunk velük együtt az utca zajos-koszos-büdös forgatagában. Vagyis, bár a korábbi oldal (a lépcsőházban kitörő bunyóval) mozgásának lendülete egy az egyben átsodorja a karaktereket és az olvasó tekintetét erre a totálképre, első pillantásra nehéz kiszúrni a cselekmény folytonosságát, mert hirtelen azt sem tudod, hová fókuszálj: ablakból kihajított szemét, kiabáló, buldogképű rendőr, sztoikusan piáló, megviselt hajléktalan, ételárusnál tolakodó nők, egymást dobáló gyerekek, az úton kelletlenül osztozó autók és lovaskocsik. Ennél több életet, részletet és energiát nehéz belezsúfolni egyetlen képbe, pedig Kirby az egész pályafutását azzal töltötte, hogy élettel, részletekkel és energiával töltött meg képeket – annyival, amennyivel csak kevesen tudtak, tudják. A képregény külön érdekessége, hogy nem dolgozott rajta kihúzó, vagyis Kirby nyers ceruzarajzával adták ki.
Azt hiszem, percekig el lehet nézegetni ezt a képet, de azért beszúrom még ide a fentebb említett Dream Machine-t is (melyet Kirby csak úgy, a saját szórakoztatására festett, és haláláig az irodájában tartott). Mert Kirbyt nézegetni mindig öröm.
