Megvannak a sztárságnak a maga hátulütői. Humphrey Bogartot például nehéz lehetett 1947-ben nyeretlen, szánalmas lúzernek eladni, ahogy Lauren Bacallt is bajos lehetett alacsony, kissé jellegtelen, szürke egérként ábrázolni – ezért érthető módon inkább meg sem próbálták. Így viszont Delmer Daves egyébként nagyszerű noir-klasszikusából, a Sötét átjáróból pont az eredeti könyv leglényegesebb, legmarkánsabb eleme hiányzik: az állandósult egzisztenciális nyomor, a minden mást, még a gyilkossági vádakat és a rendőrség előli menekülést is elhomályosító, idegeket, érzéseket, életeket felőrlő magány és kitaszítottság.
David Goodis, a 40-es és 50-es évek egyik méltatlanul kevéssé ismert noirzsenije az emberi kétségbeesésben és szorongásban utazott, krimitörténetei jellemzően csak ürügyek arra, hogy elmerülhessünk az elmének az üldöztetés, bizonytalanság és félelem ásta sötét, mély, nyirkos üregeiben.
Goodis első nagy sikere, az 1946-os Dark Passage egy felesége meggyilkolásáért ártatlanul elítélt férfiről, Vincent Parryről szól, aki megszökik a börtönből, és megpróbálja tisztázni a nevét (Goodis később beperelte az ABC híres tévésorozata, A szökevény készítőit a nyilvánvaló hasonlóságok miatt). A cselekmény természetesen szolgál az ilyenkor várható, illetve elvárt menekülésekkel, fordulatokkal és fizikai konfliktusokkal, ám e hagyományos krimi/noirnarratíva alól az első mondatoktól kezdve szuggesztív erővel zubog fel a Parryre nehezedő, embernek nem való, szörnyű pszichológiai nyomás, mely rendre szenzációsan megfogalmazott elmeállapot-leírásokban csapódik le, briliáns módon késleltetve a cselekmény egy-egy fontos pontjának bekövetkeztét, egyszerre fokozva a karakter belső és a sztori hagyományos feszültségét.
Goodis ugyan a lehető legtipikusabb módon, egyes szám harmadik személyben mesél, mélyen szubjektív és érzékletes, tudatfolyam-jellegű prózájának hála mégis mintha maga Parry osztaná meg velünk a gondolatait: végig az ő fejében vagyunk, osztozunk állandó rettegésében és paranoiájában, sosem szűnő kételyeiben és bizonytalanságában; egy olyan nyomasztó nézőpontban, mely az egész külvilágra kénytelen potenciális ellenségként tekinteni.
De még ez, a törvény elől szökésben lévő ember elmeállapota is csak a felszín egy alsóbb rétege, és Goodis ennél mélyebbre megy. Az összes fontosabb szereplő nagy közös nevezője a magány, mely alapjaiban és teljesen független a fő krimiszáltól. A rossz házasságában nyeretlen kisemberként senyvedő Parryt, az őt segítő, önmagában mély fájdalmakat hordozó idegen nőt, Irene-t és a saját nyomorúságát másokon leverő gyilkost is (akinek kilétével a könyv csak félúton kezd foglalkozni) az egyedüllét keserűsége hajtja és nyomasztja. Nem kemény öklű magánkopókról és sötét képű gengszterekről van szó, csak egyszerű, átlagéletet élő kisemberekről, a szürke nagyvárosi magány hétköznapi áldozatairól – és még az egyetlen ténylegesen alvilági figurában, a rosszéletű zsarolóban is érezni némi eredendő szomorúságot.
Így aztán az igazi tét még a krimiszál felpörgése után sem a gyilkos leleplezése, az ártatlan főhős nevének tisztára mosása, az ügy túlélése lesz, hanem a magány tíz, száz, ezer éve húzódó állapotának megszüntetése. Hogy elrejtőzhessen a rendőrség elől, Parry plasztikai műtétet végeztet az arcán, de ez egyben szimbolikus gesztus is: hátra kell hagynia egykori önmagát, új emberré kell válnia, ha nem pusztán túlélni, hanem ténylegesen élni is akar. És amíg neki sebészkés formálja az arcát, másnak egy golyó roncsolja szét – az érzelmileg hasonló szituációban lévő karakterek közt állandóak a markáns kontrasztok, legyen szó akár a végső sorsukról, akár az élethelyzetükre adott reakciójukról. Parry és Irene valószínűtlen kapcsolata az őszinte emberi melegség szigete a magány ridegségének tengerén, és Goodis talán legfőbb érdeme éppen az, hogy a jóindulatot és a kedvességet ugyanolyan megkapóan és hangsúlyosan képes ábrázolni, mint amilyen elborzasztóan a kicsinyes aljasságot.
Delmer Daves filmje minden nagyszerűsége (és Bogart sebezhetőbb oldalának viszonylag ritka kidomborítása) ellenére is hagyományosabb noir, mint az eredeti – Goodis könyve felejthetetlen, mesteri leképezése, desztillációja a műfaj sötét pszichológiai és onirikus természetének. Egyedi hangvételű, izgalmas és nagy hatású darab, melynek ott lenne a helye Hammett és Chandler legjobbjai mellett.
----------------------------------------------------------------------
MAGYAR KIADÁS? Elhanyagolhatóan kis esély van rá. Goodist sajnos még a műfajra specializálódó sorozatok sem karolták fel soha, egyetlen műve sem jelent meg itthon.