Alighogy bemutatták az orosz Aliennek kikiáltott Szputnyikot, egy hónapra rá már ki is akarják paterolni Lenin holttestét saját mauzóleumából. Mindez véletlen lenne? A paleoasztronautika szakértői szerint a válasz egészen biztosan nem, de ha esetleg mi azoknak a táborát gyarapítjuk, akik számára nem Daniken életműve és a Prometheus jelenti a hiteles történelmi forrást, feltűnhet, hogy a jelenkori Oroszország meglehetősen ambivalensen viszonyul a szovjet múlthoz (értsd: a Sztálin által megalapozott szuperhatalmi “gloire-ra” és a Hruscsov-éra relatív létbiztonsága iránti nosztalgiára szívesen épít a putyini propaganda, a marxista-leninista ideológiát viszont már nem találja olyan szexinek). Nos, az orosz sci-fi fénykora is erre a korszakra datálható, és említett filmünk is a hidegháború idején játszódik
1982-t írunk, amikor is két szovjet kozmonauta a Földre való visszatéréskor súlyos balesetet szenved, amelyet csak egyikőjük él túl, a másikuk bizarr és rejtélyes körülmények között leli halálát. Az esetet kivizsgáló Szemiradov ezredes a pszichológus Tatjána Klimovát bízza meg az életben maradt űrhajós mentális állapotának felmérésével. A helyzet viszont nem várt kihívás elé állítja a kívülről jéghideg profi benyomását keltő Tatjánát, ugyanis az asztronauta testébe egy földönkívüli szimbióta költözött, amely éjszakánként kiszabadul kényelmes “fészkéből”.
Bár valóban a nyolcvanas évek testmegszállós amerikai sci-fi horrorjai adták az alapot a Szputnyikhoz, pusztán az Alien vagy A dolog orosz mutációjának tekinteni jókora leegyszerűsítés volna. Amellett, hogy szépen kidolgozták a biológiáját, maga a szörny egy többrétegű metaforaként is értelmezhető. Egyfelől jelképezi a szovjet diktatúra embertelenségét, ahol az egyenlőség csupán abban öltött testet, hogy a Szovjetunió Hőse is ugyanúgy feláldozható volt a rendszer fennmaradásának oltárán, akárcsak egy köztörvényes bűnöző. Ez ugyanaz a megfélemlítésekkel, hazugságokkal és elsikálásokkal életben tartott világ, amely a Csernobilban is látható volt, és amelyet a hidegháború idején a keleti blokkban felnőtt generációk a saját bőrükön is megtapasztalhattak. A különbség pusztán csak annyi, hogy a Szputnyikban ábrázolt Szovjetunió nem olyan roskatag képződmény, mint az HBO-s sorozatban, hiszen mégiscsak orosz filmről van szó. Mindennek ellenére mentes az idealizálástól, amelynek köszönhetően az unalomig ismert toposzok és karaktertípusok is egészen más hangsúlyt kapnak, mint a hollywoodi sci-fikben.
A másik réteg már sokkal melodrámaibb, ami elsőre talán furcsának hangozhat, azonban az orosz filmtörténetben hagyománya van a fantasztikum és a dráma összeboronálásának, elég csak A kétéltű emberre vagy akár Tarkovszkij Solarisára visszagondolni. A történetben fontos szerepet kap a gyermektelenség, az árvaság, valamint a szülői bűntudat és a szörny egyfajta kivetülése a főszereplők félelmeinek és rossz lelkiismeretének. Sajnos a pszichológusnő ellentmondásos jellemével nem igazán tudtak a forgatókönyvírók mit kezdeni, a film elején feldobott etikai eljárás a játékidő további részében már egyáltalán nem kerül szóba, ehelyett a figura árnyalását elintézték egy rosszul elhelyezett csavarral. Mindezek mellett a Szputnyik simán lehetett volna egy merész biohorror is, amely elmossa az apaság és anyaság közötti határokat, és ízekre szedi a szovjet.orosz férfiasság képet, a cronenbergi ösvényre azonban sajnos az alkotók már nem mertek rálépni.
A Szputnyik mindettől függetlenül nem egy rosszul sikerült mozi, viszont tipikusan az a fajta darab, amelyből nagyobb bátorsággal sokkal többet ki lehetett volna sajtolni. Hogy mennyire játszott közre ebben a mai Oroszország kulturális miliője, az mindenesetre kérdés, de talán nem véletlen, hogy a filmbeli szimbióta is ugyanúgy az emberi félelemből táplálkozik, akárcsak a folyamatosan alkalmazkodó és alakját váltogató zsarnokság.