Ironikus a film előtt kiírt, fontoskodó disclaimer: arról tájékoztatja a nézőt, hogy a következő másfél órában látható harmincas évekbeli Brighton, az alvilág által uralt sötét, mocskos, veszélyes bűnváros már a múlté, helyét átvette a modern Brighton, a napfényes, biztonságos, kellemes tengerparti turistacélpont. Az, hogy Brightont a valóságban tényleg megtisztította-e a bűnözéstől a rendőrség Graham Greene 1938-as regénye és a belőle készült 1947-es adaptáció között, mellékes. Az irónia abban nyilvánul meg, hogy a film bevezetője úgy tesz, mintha a benne ábrázolt problémák egyetemesen elavultak volna, és mindezt pont akkoriban, amikor a noir teljes sebességbe kapcsolt: az amerikai és brit filmvásznakon megnyúltak az árnyékok, besűrűsödött a cigarettafüst, a sikátorok megteltek hullákkal.
Említett sikátorokba épeszű ember be nem tette volna a lábát, de ha mégis, nem szívesen találkozott volna bennük senkivel, de ha mégis, akkor inkább bárkivel, mint Richard Attenborough Pinkyjével (leszámítva Richard Widmarck Tommy Udóját a Kiss of Death-ből – e két karakter vagy jól megértette, vagy rögtön kinyírta volna egymást). A harmadik ember, az Egy ember lemarad és az Éjszaka és a város mellett az egyik leghíresebb brit noir, a Brighton Rock főszereplője a címbeli város egyik bandájának csupán tinédzserkorú, de kiszámíthatatlanul agresszív, aljas és könyörtelen, egyenesen pszichopata vezetője. Babaarcú démon, látszólag ártatlan és ártalmatlan, mely (végzetesen téves) látszatra öltönyös-nyakkendős ruházata is rájátszik – kicsit úgy áll rajta, mint egy farsang alkalmából felnőttnek öltöző gyereken.
Csakhogy mire felvonhatnád a szemöldöködet az enyhén komikus összhatásra, Pinky már el is kezdte szabdalni az arcodat a pengéjével (a vonatkozó jelenetek brutalitása miatt az akkori sajtó és cenzúra ki is kelt magából, a filmet sok helyen támadták, megbélyegezték, volt, ahol betiltották).
Attenborough, aki 24 évesen játszotta el a 17 éves pszichotikus bandavezért, félelmetesen jó élete első igazán nagy és karrierjében áttörést hozó szerepében – arca fenyegetés, mosolya halált ígér, tekintete éget. Greene (aki saját regényéből maga írta a forgatókönyvet Terence Rattigan drámaíróval) nem vesződik Pinky múltjának feltárásával, nem tudjuk, mi hajtja, hogyan jutott ide ilyen fiatalon, de brightoni pozíciója kezdettől fogva kétes: a helyi főgengszterrel felizzó konfliktusa semmi jóval nem kecsegtet, saját emberei kiöregedettek vagy kevésbé megbízható, problémás alakok, ő maga pedig arrogáns magabiztossággal kompenzál éretlen forrófejűségéből következő hibáiért. Sorsa – mint minden igazi noirsors – fatalista.
A pokolban hisz – tudja, oda tart –, a mennyországban: „talán”.
Pinky egyik kontrasztja a szintén tinédzser Rose, aki véletlenül olyan pozícióba kerül, hogy legutóbbi gyilkosságáért lebuktathatná, ehelyett beleszeret – csillogó szemű, tiszta szívű naiva, akinek hiszékenységét Pinky nem is habozik fokozottan aljas módon kihasználni. Pinky másik kontrasztja Ida, a középkorú és harsány, kissé irritáló természetű, ám elfojthatatlan igazságvágy hajtotta karneváli táncos és énekes, aki a rendőrség közönyét látva a fejébe veszi, hogy amatőr nyomozóként jár a gyilkosság végére, bizonyítékot szerez Pinky ellen, és megmenti a hálójába gabalyodott Rose-t. E karakterek bizarr, ellentmondásos háromszögén keresztül a Brighton Rock a jó és a rossz szembenállását, a romlottság ön- és környezetpusztító, ártatlanságot felszámoló hatását vizsgálja.
Ezt a tematikai fókuszt John Boulting rendező és Harry Waxman operatőr mesterien képezi le a film vizualitására: a tengerparti karneválos-vurstlis közeg aligha tipikus a noir műfajában, de éppen ennek köszönhetően lesz teljes a kontraszt. Az alvilági sötétség elől a napfényes vidámság közepette sincs menekvés, mi több, a nyaralóktól, napozóktól, gyerekektől zsúfolt vidámparki móló bona fide depresszív halálcsapdává válik a Pinky és bandája elől egyre kétségbeesettebben menekülő újságíró számára (a jelenet feszültsége, fokozódása Hitchcock legjobbjait idézi). Máskor eleve nyomasztó, lepukkant, szűk belső terekben zajlik a cselekmény, ahol gyors vágások és paranoiát indukáló beállítások emelik ki Pinky erőszakkitöréseit (ld. Spicey halálát).
Jellemző a Brighton Rock hangvételére, hogy befejezését, melyet Greene eredeti regényéhez képest megváltoztatták (egyes beszámolók szerint Greene maga írta át az epilógust, mert attól tartott, másképp nem megy át a cenzorokon, mások szerint a filmesek írták át Greene határozott ellenvetései dacára), sokan, köztük maga Greene, happy endként értékelik. Pedig elképesztően aljas és cinikus lezárás, merem állítani, hogy aljasabb és cinikusabb, mint a könyvé. A kérdés az, hogy jobb-e a teljes, könyörtelen igazság, mint a lelket simogató hazugság – de ez a kérdés Pinky és Rose eleve több rétegű, sajátosan hazug és mocskos kapcsolatának prizmáján keresztül merül fel, és ember legyen a talpán, aki objektív igazságot szolgáltat benne. Mindenesetre a klasszikusan noiros, esős-sorsszerű finálé és az utána következő ráadás alaposan beleég a nézőbe.