Az 50-es évek második fele egyszerre volt fantasztikusan pezsgő és rettenetesen nehéz időszak a japán filmesek számára. A háború után néhány évvel a moziba járás már megfizethető és népszerű szórakozássá vált, ennek az igénynek köszönhetően nagyot nőtt a filmipar. Ekkoriban vetette rá magát az addig tabuként kezelt témákra az anyacégekből kivált két kis stúdió, a rendkívül fantáziadús nevű New-Toei és a Sintóhó (magyarul: Új-Tóhó), a profitmaximalizálást pedig a Tóei járatta csúcsra. Ők jöttek rá arra, hogy a nézők rajonganak a különféle népmesei hősök újabb és újabb kalandjait bemutató egész estés epizódokért, és akár családostul is hajlandóak a vetítésekre ellátogatni. Ezzel jókora piaci rést találtak, valamint jó 20 évre meghatározták a japán filmgyártást, hiszen egészen a 70-es évek közepéig kitartott az ezen recept alapján forgatott produkciók hulláma.
A konkurenciaharc és a profit miatti állandó nyomás a stúdióvezetők részéről azt eredményezte, hogy megindult a tömegtermelés, azonban viszonylag kevés színész állt rendelkezésre, valamint forrásanyagból is hiányt szenvedtek. Ezért óhatatlanul előfordult, hogy ugyanazt a történetet kisebb-nagyobb módosításokkal többször is leforgatták, másik főszereplővel más cím alatt is megfuttatták, vagy éppen egy másik stúdió által sikerre vitt szériát folytattak tovább. Ekkoriban lett elfogadott, hogy ugyanazt a szerepet más színész alakítsa időnként, illetve ugyanaz a színész teljesen más karaktert is megformálhatott egyik-másik epizódban. Mindezt persze megkönnyítette, hogy 1957-ben megérkezett Japánba a forradalmi újítás, a Hollywodban már 1953 óta használt CinemaScope, amelyet a szokásos fantáziával a stúdiók TohoScope és ToeiScope néven vették használatba, ennek köszönhetően pedig a villámgyorsan elavult 4:3 képarányú fekete-fehér filmeket lehetett széles vásznon, színesben újraforgatni. Az új formátum vonzotta az amúgy is népszerű, a kor filmjeiből szinte elmaradhatatlan és kihagyhatatlan zenés-táncos revüjeleneteket, amelyeket színesben még látványosabbra lehetett elkészíteni.
A népmesei hősök persze jóval korábban megjelentek a japán moziban, hiszen Jadzsi és Kita, Kurama Tengu vagy Kuniszada Csúdzsi kalandjait már a 20-as években is megfilmesítették, a háború előtti virágzó filmipar pedig megtalált szinte minden hőst Tange Szazentől kezdve Mito Kómonon keresztül egészen Nakamura Jukinodzsóig. Folytatásokban előadott történeteik hullámát azonban csak 1954-ben indította el a Tóei, többek között az öt részes Sorcerer's Orb sorozattal, a gyerekeknek szóló rádiós hangjátékból adaptált három részes The Crimson Peacockkal, és nem maradhatott ki Nakamura Jukinodzsó újabb feldolgozása sem, főszerepben a Detective Hibariban is látható Azuma Csijonoszukéval. Ezek többsége még kísérleti jelleggel ténylegesen folytatásos volt, tehát a teljes sorozat tett ki egy történetet, de ezt a formátumot hamar elvetették, mert nem volt igazán nézőbarát. Ha pedig egy üzlet beindul, akkor nincs megállás, 1955-től szó szerint ellepték a mozikat ezek a hősök, szép sorban jött egymás után a The Black Hooded Man, a The Purple Hooded Man, a hétarcú Tarao Bannai, a Bored Hatamoto sorozat, Dzsirócsó, Tange Szazen újabb kalandjai stb. Külön érdemes megemlíteni a Case of a Young Lord-sorozatot, mely nemes egyszerűséggel a Detective Hibari-filmek férfi változata. Természetesen a rivális stúdiók sem maradhattak ki a jóból, a Tóhó például egyből egy nagy dobással, a frissen megjelent Nemuri Kjósiró-regények három epizódot kitevő adaptációjával szállt be a piacra, főszerepben a kor nagyágyújával, Curuta Kódzsival.
A folytatásos, sok részes történetek persze nem a semmiből kerültek elő. A különféle magazinokban gyűjtésre sarkalló módon, néhány oldalanként közzétett regények mellett virágkorukat élték az akár naponta új résszel jelentkező rádiós hangjátékok, amelyek egyikét Szetogucsi Torao a Tokugava-sógunátus idejében játszódó nyomozós történetei ihlették. Szetogucsi azzal alapozta meg a hírnevét, hogy a háború során önként jelentkezett a hadsereghez, és kis színjátszó csapatával a harcmezőkön állomásozó katonáknak játszottak színdarabokat. Az 50-es években bekerült a filmes pezsgésbe, és úgy 1955-től az írásait már kifejezetten a megfilmesítés szándékával készítette oly módon, hogy eleve a kor egyik legnépszerűbb sztárjára, a Tóei kosztümös filmjeinek állandó főszereplőjére, Miszora Hibarira, a rockabilly szamurájra írta a történeteket.
Ha megkérdezünk japánokat, hogy ki volt Miszora Hibari, lenyűgöző filmográfiája ellenére nagy valószínűséggel azt fogják válaszolni, hogy egy énekesnő. Ez nem véletlen, rövid élete második felét ugyanis a mikrofonok mögött töltötte különféle színpadokon, tévéstúdiókban, érdemi filmes pályafutása 26 évesen végetért. Az 1937-ben született Hibari már 8 évesen színházi előadásokon játszott, énekelt a kor népszerű énekesnője, Otomaru mellett, 11 évesen pedig már a jokohamai Nemzetközi Színház tagja volt. Innen már csak egy lépés kellett az országos hírnévhez, amelyet az NHK újévi rádiós énekműsora, valamint egy Curuta Kódzsi melletti filmszerep hozott meg a számára. Még mindig csak 16 éves volt, amikor mintegy 50 filmmel a háta mögött a Tóei lecsapott rá, és könnyed, szórakoztató, kosztümös filmjei elsőszámú sztárjává tette. Olyannyira befutott, hogy évente 10-15 főszerepben volt látható, a filmekben előadott dalai szinte kivétel nélkül nagy slágerek lettek, továbbá sztárt csinált filmes partnereiből is. A tradicionális japán női szereptől gyökeresen eltérő, önálló, öntudatos, erős és szókimondó személyisége hihetetlenül népszerűvé tette, és talán ennek is köszönhető, hogy magától értetődő természetességgel játszott fiús, vagy éppen férfi szerepeket (Benten Kozó, One-Eyed Swordsman Ishimatsu), színházi tapasztalatainak köszönhetően pedig nem okozott gondot neki a kardforgatás sem.
Ha szigorúak vagyunk, akkor a Detective Hibari is csak egy színes felújítás, szerencsére mégis sokkal több annál. A nyomozgató hercegnő története szinte hozzánőtt Hibarihoz, hiszen már 13 évesen eljátszotta a szerepet, sőt, még 1953-ban is forgatott egy részt belőle a Sócsiku stúdió színeiben. Az 1956-os Scramble for Fortune már Tóei produkció, de ekkor még csak egy védtelen fiatal lány volt benne, aki minden akaratossága és öntudatossága ellenére is rászorult a másik főszereplő, egy fiatal szamuráj védelmére. A fiatal szamurájt a fentebb már említett Case of a Young Lord-filmek nyomozója, Ókava Hasizó alakította. Szetogucsi mester tovább csiszolta az alaptörténetet, és a néhány hónappal később megjelenő Mysteries of Edo már szinte minden elemében megfelelt a későbbi sorozatnak, de sokkal inkább maradt emlékezetes a korhűség teljes hiányáról, ugyanis a külföldi vendégeket úgy nagyjából 100 évvel későbbi módon szórakoztatják a helyi előkelőségek.
A Detective Hibari világa végül 1958-ra állt össze teljesen. A színhely a főváros, Edo a Tokugava-sógunátus idején, a főszereplő Tae, az Abe-klán hercegnője, aki unatkozik a kastélyban, és jólelkű bátyja (a klán feje) hallgatólagos engedélyével álruhában és álnéven vegyül a köznéppel. Azaz ő Osicsi, aki előszeretettel ad elő dalokat és táncokat fesztiválokon, színházi előadásokon, szépségversenyeken és természetesen mindenki miatta tódul ezekre a rendezvényekre. Mellékállásban pedig a környéken előforduló szövevényesebbnél szövevényesebb bűneseteket nyomozza ki balfék segédeivel, időnként igénybe véve az Abe-klán és a hercegnőség adta lehetőségeket. Az sem okoz neki túl sok problémát, ha éppen egy kisebb hadsereg próbálja gátolni a rejtélyek felderítésében. Mindezek mellett pedig sokat évődik a folyton feltűnő nagyivó szamurájjal, Szaszaki Hjómával.
A négy epizód jól elkülöníthetően két részre bontható. Az 1958-ban gyors egymásutánban megjelent első két bűntény (Case of the Golden Hairpins és Secret of the Golden Coin) még minden szövevényessége ellenére sem olyan grandiózus, mint a két későbbi (Hidden Coins és Paper Crane Palanquin). A nézők nagyvonalakban már ismerték a szereplőket (a hercegnő, a tökkelütött segédje és hátterük stb. már adott volt a korábbi, még nem ebbe a szériába tartozó részekből), így az első epizódban nagy bemutatás és háttérmagyarázat nincs, de nem is kell, ezek ismerete nélkül is követhető és szórakoztató a cselekmény. A könnyed és oldott hangulat már a legelső percektől érezhető, elsősorban a ripacskodásba hajlóan harsány mellékszereplők révén, akik között szó szerint tündököl a szépségversenyen résztvevő Osicsi. Egy kis nyomozás (a szépségverseny több résztvevője is elhalálozik), úgy 15 percenként egy-egy nagy csetepaté, illetőleg a történetbe tökéletesen passzoló, korhűségét tekintve nem az Edo-korba, hanem az 1950-es évekbe illő dal következik, majd egy gyönyörű színielődás zárja a finálét. A második epizód is hasonló, ezúttal egy leégett börtönből indul a sztori, amelyet egy bizonyos Osicsi látogatott meg utoljára, hőseinknek pedig a sok gyilkosság mellett azt is ki kell deríteni, hogy ki személyesítette meg őket. Ebben is van sok-sok látványos csata, amelyekben a feketecsuklyás marcona embereket akár egy hangszerrel is meg lehet futamítani, Osicsi egy jelenet erejéig nindzsát játszik, ismét berúgnak évődő hőseink, fantasztikus a fesztiválon előadott nagy revü, a fináléban pedig újra egy színházi előadásba nyerhetünk betekintést.
A harmadik és a negyedik rész nagyobb léptékben gondolkodik, ezekben már a Sógunátus megdöntésével próbálkoznak különféle alakok, megalapozván a 60-as években tökélyre fejlesztett "csoportos ellenállás" filmek tipikus fordulatait. Ez főleg a negyedik részre igaz, nem véletlenül, hiszen a rendező, Kudó Eiicsi pont ebben a műfajban hozta össze legemlékezetesebb munkáit. Mivel a különféle összeesküvések, intrikák és cselszövések kibontásához rengeteg idő kell, a filmek pedig rövidek, ezért az első két rész jópofa mellékszereplői teljesen eltűnnek, Osicsi és Hjóma évődései úgyszintén, dalokból is alig marad valami (azért a harmadik epizódban a kínai édességes nóta nagyon jó), hőseink előlépnek faarcú nyomozóvá, kémmé és gyilkológéppé. Ez utóbbit természetesen nem kell komolyan venni, mert ugyan a body count igen magas, a csaták szinte teljesen vértelenek (ne feledjük, a szanaszét spriccelő vér csak 1962-ben jelent meg Kuroszava Akira Cubaki Szandzsúrójában), ráadásul különféle vicces gegekkel is oldják a feszültséget. Ezért a két későbbi epizód inkább krimiként és hagyományos chanbaraként érdekes, sőt, ebben a minőségükben nagyon is jók, viszont az eredeti koncepció kissé kiveszett belőlük, a rendezők látványosan nem tudtak mit kezdeni a Hibari-jelenséggel.
A Detective Hibari mind a négy része remek példa arra, hogy milyen is volt az 50-es évek mára klasszikussá vált hangulatos, könnyed, kardozós, nyomozós chanbaráinak világa. Bennük van minden, amit a kor nézői szerettek, a látványos, színpadias vívójelenetektől kezdve a grandiózus revükön és a fülbemászó dalokon keresztül egészen a visszafogott romantikáig. A musical szótól egyáltalán nem kell megijedni, az elhangzó dalok nagyon jól beleillenek a történetbe. Amennyiben pedig további hasonló filmekhez is kedve támad az embernek, akkor nagyon gazdag felhozatalból lehet meríteni, elvégre csak Miszora Hibari mintegy 150 filmben játszott abban az időben, rajta kívül pedig még jópár korabeli nagy sztár aprította lelkesen a feketecsuklyásokat (pl. Nakamura Kinnoszuke, Kataoka Csiezó, Ótomo Rjútaró, Icsikava Raizó, Kacu Sintaró, vagy éppen Haszegava Kazuo).
Végezetül érdekességként következzen két anekdota, ami segíthet megérteni, mennyire eltért Miszora Hibari a hagyományos japán női szerepektől, és miért lehetett ennyire népszerű. Egyrészt ő volt az egyetlen, akitől természetesen és hitelesen hatott, ahogy az egyik filmben magától értetődően "lebonbonozza" a kor férfiideálját, a modern korban játszódó filmekbeli állandó partnerét, Takakura Kent (Feisty Edo Girl Nakanori-san, 1961). A "bonbon" kifejezés a japán nyelvben jó családból származó, a világot nem ismerő kisfiút, kisgyereket jelent, felnőttre alkalmazva nyilvánvaló sértés, és a kor többi ünnepelt színésznőjétől teljesen idegenül hangzott volna a vásznon (a kifejezés teljes megértéséshez ajánlott megnézni a Mifune Tosiró főszereplésével készült The Rickshaw Mant).
Ennél is érdekesebb sztori a házasságkötése 1962-ben, mert úgy zajlott, hogy a "szóvívőjén" keresztül megüzente a Nikkacu sztárjának, Kobajasi Akirának, akivel egy ideje már együtt élt, hogy ideje összeházasodniuk. A "szóvívőt" Taoka Kazuónak hívták, foglalkozására nézve a Jamagucsigumi jakuzafőnöke, így Kobajasi nem mondhatott nemet. Taoka még 1948-ban találkozott először az akkor 10 éves Hibarival és onnantól kezdve egy ügynökségen keresztül egyengette a karrierjét. A válás is hasonlóképp zajlott 2 évvel később, a "szóvívő" csak annyit üzent Kobajasinak, hogy ideje lenne Hibarit visszaadni a rajongóknak.