Sergio Corbucci nem szarozik, rögtön a nyitójelenettel megadja az alaphangot. Férfi és indián nő meglátják egymást, a nő elmosolyodik, majd a férfi viszonozza a mosolyt, és előhúzza a pisztolyát. A nő felsikolt, futásnak ered, mire a férfi kétszer hátba lövi (óhatatlanul eszedbe jut egy másik mosolygós gyilkosság: amikor két évvel később Henry Fonda agyonlövi a kisfiút a Volt egyszer egy vadnyugatban), aztán megskalpolja. Végül úgy tartja fel véres zsákmányát a levegőbe, mintha valami nagy, dicső tettet vitt volna végbe, mintha legalábbis egy éhes, dühöngő oroszlánt birkózott volna le puszta kézzel. Azonnal nyilvánvaló, hogy ebből bosszútörténet lesz: ilyen atrocitást még a vérmocskosságáról híres spagettiwesternben is csak akkor mutatnak, ha előbb-utóbb valaki könyörtelenül megtorolja.
A Navaho Joe (1966) indián bosszúangyalát a filmes pályája legelején járó Burt Reynolds alakítja, ő ered törzse és családja gyilkosaink nyo-… Hold your fucking horses, ahogy a westernekben mondani szokás! Igen, hát szóval, hogy is mondjam csak, Burt Reynolds indiánt játszik. Ez önmagában röhejes, még ha Reynoldsnak, állítása szerint, voltak is cseroki felmenői, de a film irigylésre méltó magabiztossággal lapot húz a tizenkilencre, ugyanis látványosan bebronzosítja a bőrét, kifesti az ajkát, és olyan felmosórongy-parókát aggat a fejére, hogy Reynoldsnak perelnie kellett volna a méltósága megsértéséért. Ráadásul a filmnek láthatóan gőze sincs a navahó, vagy ha már itt tartunk, bármiféle indián kultúráról, legyen szó akár a külsejükről (Reynolds öltözéke finoman szólva sem autentikus), akár a nevükről (most komolyan: Joe???), akár a területükről („sosem láttam még navahót ennyire délen”, mondja az egyik szereplő, miközben a navahók hagyományosan déli területeken éltek/élnek).
Becsületükre legyen mondva, az írók (Fernando Di Leo, a Milieu-trilógia atyja és Peiro Regnoli, a Nightmare City szerzője) maguk is tisztában vannak a felütés nevetségességével, és egyrészt szinte önironikusan kezelik a dolgot („Sosem hallottam Joe nevű indiánról”), másrészt meglepő vehemenciával állnak ki az indiánok mellett egy olyan korban, amikor Delmer Daves 1950-ös, vízválasztó Broken Arrow-ja és Robert Aldrich 1954-es Az apacs harcosa ellenére az amerikai westernek még mindig főleg egysíkú barbárokként ábrázolták az őslakosokat. Az egyik jelenetben Joe kijelenti, hogy csak a seriffjelvényért cserébe hajlandó megvédeni a tehetetlen városkát a közelgő gyilkos hordától, mire a seriff közli vele, hogy ezt a jelvényt csak egy igazi amerikai viselheti – mai szemmel rögtön látni, hogy a seriff ezzel pofonba szalad, de az 1966-os nézőt valószínűleg meglephette Joe válasza, melyben hidegvérrel felteszi a kérdést, hogy kettejük közül ki is az „igazi” amerikai.
Itt kell megjegyezni, hogy bár Reynoldsnak nem tettek szívességet a sminkesek, már itt, élete mindössze második mozifilmes főszerepében is látszik, miért lett pár évvel később sztár: karizmája a hülye paróka alól is sugárzik, jelenléte a vásznon abszolút, fellépése tekintélyt parancsoló. (Teljesítménye különösen dicséretes annak fényében, hogy eredetileg azt hitte, Sergio Leone rendezi a filmet, míg Corbucci azt hitte, Marlon Brando lesz a főszereplő – a „félreértésért” feltehetőleg a legendás és dörzsölt producer, Dino De Laurentiis volt felelős. Reynolds később azzal viccelődött, hogy a Navajo Joe-t a „rossz Sergio” rendezte.) Reynolds méltó ellenfele Aldo Sambrell, a gyilkos bandát vezető, félig indián Vee Duncan szerepében – akit félvér természete miatt soha senki nem tisztelt, ezért egyaránt gyűlöli a fehéreket és az indiánokat. Sambrell úgy is emlékezetes – néha egészen hideglelős – alakítást nyújt, hogy a forgatókönyv túlságosan direkt módon rágja szánkba karakterének hátterét.
A Navajo Joe szimpla sztoriján egy pénzzel megtömött vonat elrablásának ördögi terve és az ezzel kapcsolatos összeesküvések és intrikák csavarnak egyet – Joe így nem csupán bosszúálló, hanem megmentő lesz, a másfél órás cselekmény pedig olyannyira összesűrűsödik, hogy hajlamosak vagyunk elnézni a szerény fogatási körülményekből és az elsietett forgatókönyvből következő butaságokat. Például hogy verőfényes nappal felvett jelenetet próbálnak a fényerő letekerésével éjszakainak eladni, hogy emberek nem hallanak meg ötven méterrel arrébb eldördülő lövéseket a semmi közepén, hogy egy katona kétszer hal meg és esik ki ugyanúgy a vonatból és így tovább. Az olyan jelentek, mint amikor a várost eláruló orvos suttyomban végez a sebészkése alá fektetett, sebesült nővel, mert az lebuktathatná őt, egyértelművé teszik, hogy Corbucci átkozottul tudja, mit csinál.
A Navajo Joe semmiképpen nem ér fel a spagettiwesternek nagyjaihoz, legyen szó akár Leone halhatatlanjairól, akár magának Corbuccinak a híresebb eresztéseiről (Django, A halál csöndje), de attól még szórakoztató, gyors sodrású, kellemesen brutális és hangzatos (Ennio Morricone, természetesen), az indiánok és a fehérek kapcsolatának ábrázolásában már-már progresszív darabja a műfajnak. A zárókép pedig mesteri: amíg a klasszikus westernben a hős ellovagol a naplementébe, addig itt Joe, az indián lova magányosan, lovasa nélkül üget tova a megmentett városból. Ironikus, szomorú, jelzésértékű – ez a rézbőrűek sorsa.
