Régebben kiröhögtem volna, ha valaki azt mondja, hogy a sakkról lehet izgalmas filmet készíteni, de most az arcomra fagyott a mosoly. A Netflix új sorozata, A vezércsel bebizonyítja, hogy nemcsak lebilincselő dráma, de határozottan feszült akció is kikerekedhet a 8X8-as fekete-fehér mezőkön. Előítéletes hozzáállásomat az is gyengíti, hogy kedvenc olvasmányaim egyike Zweig Sakknovellája, bár azt meg kell hagyni, hogy az irodalom sokkal ideálisabb terep egy főként a fejben (fejekben) eldőlő küzdelem számára.
Megjegyzendő, hogy A vezércsel sem nélkülözi az irodalmi alapanyagot. A sorozat kiindulópontjául az (idén magyarul is kiadott) 1983-as, azonos című (The Queen’s Gambit) Walter Tevis regény szolgált. Tevis számára egyébként nem ismeretlen a szigorú (fizikai) keretek közé zárt, elsősorban szellemi állóképességet igénylő küzdelmek heroizálása, hiszen Scorsese A pénz színe című filmje is az ő (egy évvel későbbi) regényét adaptálja. De amíg a biliárd viszonylag nagy teret biztosít a sportfilmek számára elengedhetetlen ego-villogtatás számára, a sakk jelentősen helyhez kötöttebb elfoglaltság a primadonnák kibontakozásához.
A főszereplő Anya Taylor-Joy tökéletesen veszi ezt az akadályt. A mindössze 24 éves színésznő életkorát meghazudtolóan alakítja a főhős Elizabeth Harmon karakterét, amihez biztosan kiváló előtanulmányul szolgált a The Witch és a Széttörve. Bár a fenti filmek alapján minden adott egy karakterszínész születéséhez, Taylor-Joy mégis óriásit ugrik az áldozat szerepből kitörő ragadozó archetípusának megformálásában. Érzékeny és hiteles az alakítása, még akkor is, ha minden kislányos bája ellenére azért rezeg a léc, amikor az első menstruációját megélő tinédzserként tűnik fel. De méltatlan lenne a Harmon fiatalkori énjét bemutató Isla Johnston játékát figyelmen kívül hagyni, kettejük alakítását elválasztani a karakter megformálásának bravúrjától. Hosszan lehetne még sorolni az alapvetően monodráma mellékszereplőinek erényeit, de még ha az amerikai filmgyártás casting terén szerzett előnye letagadhatatlan is a produkció sikere szempontjából, hibák azért becsúsznak. Thomas Brodie-Sangster (a legfőbb amerikai vetélytárs, Benny Watts szerepében) például szégyenletes mélypontja a sorozatnak, egyben iskolapéldája, hogy a gyerekszínészként elért siker nem szolgál alapul egy későbbi karriernek. Nem szép ilyet mondani, de Brodie-Sangster már kiskorúként is tenyérbe mászóan irritáló volt a (kötelező kedvenc) Igazából szerelemben, ahol épp azt bizonyította, hogy a cukiság felülírja a tehetséget. (Idézzük csak fel teljesítményét a dobok mögött: piff-paff, piff-paff, piff-paff, piff-paff…). Alkalmatlanságát nem leplezi a spagetti western hős jelmeze, a kiscsoportos Clint Eastwood is rendre utasította volna karizma terén.
A sorozat erényeit nagyban növeli az atmoszférateremtő ereje is. Látványos költségvetési bravúrok nélkül rekonstruálja az 50-es 60-as évek világát, miközben tartózkodik a közhelyektől, és a fokozatosan öntudatára ébredő főhős jellemábrázolásaként kiaknázza a kor öltözködési divattrendjeiben rejlő lehetőségeket. Sosem irigyeltem a ruhatervezők életművében jártasokat annyira, mint a főszereplő életciklusainak megfeleltetett kollekciók felvonultatásakor. Nem mintha a divatszakma ismeretének hiánya nélkülözhetetlen lenne a sorozat élvezetéhez, de hozzáadott érték szempontjából kétségkívül erény.
Ami viszont a leginkább megragadott A vezércselben, hogy a hétköznapi ember szemszögéből ábrázolja a történelmi hátteret. Úgy utaztat végig a 60-as éveken, hogy közben egyetlen szó sem esik a Kennedy gyilkosságról. Megízlelteti a pitiáner alkuk megkerülhetetlen útvesztőjét, de még csak említésre sem kerülnek a Watergate botrányhoz vezető politikai machinációk. Kapunk egy kóstolót a virágzó ellenkultúrából, de egészséges cinizmus ellensúlyozza a hippi szabadságeszmény didaktikáját. És olyan mélységesen hidegen hagyja a szovjet-amerikai lelki hadviselés, hogy még a csúcspontján regnáló kommunista Moszkva színei is melegnek tűnnek. Zemeckis Forrest Gumpja próbálta meg ilyen emberközelien ábrázolni a nagypolitikát, de végül csak egy történelmi gyorstalpalóval szolgált kezdőknek és érdekteleneknek. A vezércsel nem köteleződik el egyetlen ideológia mellett sem, így nem kényszeríti karaktereit a történelmi bábok szerepébe. Esendő, többdimenziós emberek csupán, akik kezdeni akarnak valamit azzal az egy és megismételhetetlen dologgal, ami a rendelkezésükre áll: az életükkel.
Hogy ez ne csak egy bődületes közhely maradjon, a sorozat tartózkodik a szájbarágós történetvezetéstől. Fordulatai következetesen kerülik az egysíkú dialógusokat, az epizódokat szigorúan képi megoldások tagolják. Szórakoztat, de elvárja a nézői részvételt is, ami manapság ritka arany középút. Ennek a hozzáállásnak talán a legkirívóbb példája a film zenehasználata. Néhány ismeretlen kincs mellett főként a beat kultúra agyonhasznált slágerei (és mára már nevetséges klipjei) tűnnek fel aláfestés gyanánt, olyan kontextusban, ahol végre többet jelentenek a puszta retro-felület csábításánál. De általában szívderítő, hogy az agyonhasznált klisék életszerűnek tűnnek. Ilyen például a szenvedélybetegségek ábrázolása, ami nem a – prédikáló, az elrettentés szintjén épp vonzóvá tett – hedonizmus ábrázolásában merül ki (holott Harmon, ha csak teheti, be van tépve), hanem a jóléti társadalom rossz közérzetének látens velejárójaként jelenik meg. Hasonlóan üdvözítő a nemi megkülönböztetés problémájának ügye, ami a sokszor önmaga paródiájába forduló #metoo őrület progresszív továbbgondolását nyújtja.
A sorozat eredeti értékéből nem von le, de említésre méltó a magyar fordítás slendriánsága. A felirat bántóan felületes, érzéketlen a finom árnyalatokra. Még gyenge középszintű angol nyelvtudás mellett is zavaró az elnagyolt, puszta interpretációra korlátozódó munka. A sorozat kínálta hasonlattal élve a fordítónak sikerült elérnie, hogy egy szofisztikált stratégiákra épülő sakkjátszma pusztán fekete és fehér figurák tologatásának tűnjön.
Nem sok szó jutott a történet leírására, mert az zanzásítva nem több egy láttuk már wannabe sztorinál. Annyit azonban el kell árulnom, hogy csalódást okoz a befejezés. Persze általában nehéz jól lezárni egy filmet, ami nem rosszul végződik, de azért A vezércsel mégiscsak túlzottan kiglancolta a finálét, több órányi értékes játékidőt rendelve alá az eladhatóság szempontjának. Spongyát rá, ebben az esetben megállja a helyét a mondás, miszerint nem a győzelem a fontos.