Video- és társasjátékos fronton az utóbbi években enyhe túltengés érződött viking témában (épp aktuális az új Assassin’s Creed kapcsán), azonban az antik kor görögjei már jóval kevesebb reflektorfényt kaptak. Ezen a csorbán igyekszik köszörülni valamicskét a Powerhouse Animation Studios animációs sorozata, a Blood of Zeus, mely a görög mitológia isteneinek erejével vette be a Netflix katalógusát.
Kezdjük rögtön azzal, hogy a Netflix saját gyártású animeként reklámozza a Blood of Zeust, akárcsak a stúdió korábbi, cégérként funkcionáló felnőtt animációs sorozatát, a Castlevaniát, azonban ismerve a keményvonalas anime rajongók műfaji keretek iránti elkötelezettségét, és elkerülvén a további parttalan vitákat, maradjunk annyiban, hogy a Blood of Zeus egy amerikai anime. Méghozzá nagyon jó!
Történetünk a görög mítoszok korában játszódik, és ahogy a sorozat már az első percekben leszögezi, sokminden és sokféleképpen történt akkoriban, így akár a Blood of Zeus eseményei is szerepelhetnének a legendák között, ha nem vesztek volna el. Ezzel a sztori máris kiterjeszti mozgáskörét, egyben hihető alibit gyárt magának, hiszen rengeteg legenda maradt fenn a görög panteon ámokfutásairól - itt és most egy alternatív verziót kapunk belőlük.
A Blood of Zeus főhőse Hérón, egy ifjú férfi, aki egy eldugott hegyi városka mellett él anyjával, és ahogy az szokott lenni, a szürke, kőfejtéssel töltött hétköznapokat váratlan események terelik ki medrükből. Egy harcos amazon jelenik meg fényes páncélban, és démonok támadására figyelmeztet, ami pillanatokon belül be is következik. A tragédia árnyékában a jólelkű, készséges Hérón hamar szembesül atyai örökségével, majd maga Zeusz jelenik meg előtte, hogy feltárja előtte félisteni mivoltát. Mert, mint kiderül, Zeusz megint nem bírt a gatyakorcával, és ezzel újfent alaposan felkavarta az állóvizet, és kivívta felesége, Héra gyűlöletét.
A bonyodalom a klasszikus ógörög felálláson alapszik: istenek avatkoznak be halandók életébe, kutyulnak csúnya kulimászt, majd a konfliktusba a Titánok gyermekei, az istenek esküdt ellenségei, az óriások is beszállnak. A sztori örömteli meglepetést okozva hamar több szálra bomlik szét, és habár Trónok harca szintű komplexitást nem ér el, láthatóan és eredményesen törekszik rá, hogy a nagynevű elődhöz hasonlóan árnyalja a karaktereket és azok motivációit, minden oldalt alaposan bemutatva. A sorozat szülőatyjai, Charles és Vlas Parlapanides a kellő alázattal nyúltak a japán animék íratlan tradícióihoz, hogy minél több élettel töltsék meg a szereplőket, és ne keveredjenek a szükségesnél mélyebbre a sablonok csúf erdejében.
Ráadásul a történet sem ragad le a fantasyklisék talaján, mert a karakterek, cselekedeteik folytonos kölcsönhatásaik révén, hol a hősi dráma, hol az eposzi csaták felé kormányozzák annak folyását, epizódonként váltva irányt és navigátort. Az ütemezését pedig tanítani lehetne: a nyolc, egyenként fél órás epizód sallangok és üresjáratok nélkül tör előre, nagyon ritkán áll csak meg szusszanásnyi időre, és akkor sem időhúzás céljából, hanem a világ részletesebb bemutatása végett.
Ez a jóleső frissesség a japán szellemiség amerikai szemlélettel való elegyedésének köszönhető, és nem csupán a történetvezetésen vagy a karaktereken érhető tetten, hanem a dizájnon és az animáción is. A japán befolyás letagadhatatlan, az animék jellegzetes mozzanatai, emocionális ábrázolásmódjai, beállításai gyakran köszönnek vissza, azonban szépen belesimulnak a történetbe, nem zökkentenek ki melldöngetve, pusztán csak azért, hogy megmutassák, az amerikaiak ilyet is tudnak. Ettől függetlenül az amcsi eredet egyértelműen domináns marad: nyoma sincs percekig tartó lelkizésnek, sem vizuális haikuknak, nincs benne filozófiai mélység, ellenben mozgalmas és akciódús cselekményben annál inkább bővelkedik, mint ahogy gore-ban is, nem véletlen a felnőtt animációs besorolása.
Az előzetes tekintetében az animáció minőségét illetően merültek fel kétségek, a végeredményt látva azonban mindegyik eloszlik: ugyan időnként simán kiszúrható a fázisokkal való felezős spórolás, de ahol kell, és ahol számít, ott odatették magukat az animátorok. Nyilván egy AAA kategóriás japán animációnak a nyomába sem ér, és már előre hangos csókolomot köszön neki, de a japán hadszíntér sűrű dodzsójában feltétel nélkül megállja a helyét. Sajnos a zenéje viszont kihagyott ziccer: jellegtelen, csupán kiszolgálja a látottakat, és ugyan néhol már-már átbillenne emlékezetesbe, rögvest meg is torpan.
A Blood of Zeus az idei animációs termés üdítő gyöngyszeme. Nyolc epizódjában benne foglaltatik minden, amiért a görög mitológiát szeretjük - az istenek intrikái, a halandók hősies küzdelmei -, az iskolában tanultak (már ha megvannak még) pedig szépen visszaköszönnek a képernyőről. Látványos, az antik görög világot megidéző rajzstílusa és történetvezetése félreismerhetetlenül nyugati szellemben született, azonban távol-keleti felmenőitől örökölt annyit, hogy a külcsínen túl is bőven nyújtson pluszt. Akár animerajongó vagy, akár nem, nem érdemes kihagyni.
