Képzeld el, hogy életed alkonyán zsíros állást kapsz egy északi-sarki kutatóállomáson, azonban a hátralévő nyugis hónapjaid hirtelen fejtetőre állnak, és tökegyedül maradsz. Mit szólnál? Nos, mivel alaposan lenézed az átlagembereket, illetve a szerinted kisebb intellektussal bíró kutatótársaidat, mint Az éjféli égbolt egyik főszereplője, Augustine, akkor igazából még örülnél is neki, hogy végre nyugtod lesz. Egészen addig, amíg rá nem bukkannál egy kislányra az üvöltő csöndtől és a jeges némaságtól kongó telepen. Fenekestül forgatná fel az életed?
Vagy képzeld el azt, hogy egy ambíciózus, a családját is hátrahagyni képes asztronauta vagy, aki elsőként repülhet el a Jupiterig és vissza, mint Sully, a regény másik főszereplője. A neved örök időkön keresztül fennmarad, tananyag leszel az egész világon. Hacsak a világ időközben meg nem szűnik létezni, míg te a feneketlen, végtelen ürességtől visszhangzó feketeségben suhansz egy bádog kasztniba zsúfolva. Akkor mivégre volt az egész? Megérte?
Lily Brooks-Dalton merészen ilyen és ezekhez kapcsolódó létfilozófiai kérdéseket feszeget első könyvében, Az éjféli égboltban (eredeti címén találóan Good Morning, Midnight, utalva ezzel egy 39-es Jean Rhys-regényre), és teszi ezt olyan visszafogott líraisággal és pasztellszerű prózával, érdes szélek és csiszolatlan élek nélkül, hogy elcsodálkozunk rajta, vajon a regényt 2016-os publikálása óta miért nem dobálták meg pár díjjal. Mert ennél kevesebbért is hullott már díjeső elsőkönyves íróra…
Az éjféli égbolt az első oldalain ügyesen skiccel fel posztapokaliptikus sci-fihez szükséges vonalvezetőket, hogy aztán cselesen bedobjon a lélektani mélyvízbe, miután horogra akadtál. Mert ettől a ponttól a világvége mint téma, csöndesen meghúzódik a háttérben, ahogy az obszervatórium mögötti jeges tundra fagyos fehérsége, vagy mint az űrhajót körülölelő néma űr feketesége. Az egyedüllét csöndes kétségbeesése, a kietlen táj és a magányos lélek együtt rezonálása veszik át a főszerepet, lágy, de határozott közeledéssel töltve be a színpadot.
Augustine, a tipikus emberkerülő archetípusa, aki kísérletként tekint az érzelmekre, és alanyként a nőkre, minden bizonnyal kevés azonosulást váltana ki az olvasóból, ha az írónő nem helyezné el a fent vázolt kényes szituációban, ahol sosemvolt apukaként akar helytállni, hogy helyrehozza a múlt hibáit. Sully, a fiatal anyuka, aki elidegenedett gyermekétől, szintén nem számíthatna semmi jóra olvasójától, de elkeseredésbe süllyedő lelkivilága megértést és elfogadást ébreszt. Lily Brooks-Dalton nem lacafacázik a részletekkel: nem hajlandó elárulni, hogy mi történt a világgal, és ez így is van rendjén. Aki az Arktiszon ragad, egy önmagában is beszédes döglött műholdas kapcsolattal, az nem fogja megtudni, mitől némult el hirtelen minden. Ahogy a Jupiterről visszatérő űrhajósok is hiába várják, hogy feleljen a Föld.
A két főszereplő tragikus sorsú, diszfunkcionális család gyermeke, a társadalomba beilleszkedni alig képes egyén, akik ebben a végletes szituációban számot adni kényszerülnek. Egész életüket valami embernél is nagyobbnak szentelték, az utókornak, az emberiségnek, azonban ezek megszűnésével hirtelen minden értelmét veszti, és a nagybetűs megbánás, a keserű nosztalgia térdére fekteti őket egy alapos elnáspángolás végett. Egy megkésett, emberek nélküli világnak szánt bocsánatkérésként.
Az éjféli égboltban sajnos a tudományos fantasztikumot csak alibiként köszönthetjük - de álljunk meg egy pillanatra, hát a sci-finek lényeges aspektusa, hogy az emberi természet hogyan reagál a megváltozott status quo-ra. Ennek tekintetében pedig nem fog csalódást okozni a regény, arra mérget vehetsz. Hogy alig van a könyvben akció, de annál több belső monológ, visszaemlékezés, a tundra naplementéjének érzékletes, festői és lélekbe markoló leírása? Hogy a végtelen világűrben egy icipici fülke jelenti a magánéletet, a hat fős legénység pedig a családot?
Igen, a könyv zseniális munkát végez a semmi közepén ragadt tudós magányának, az üresség közepén suhanó űrhajósok értékvesztésének átadásában. Ha fogékony vagy az ilyen érzelemdús lelkizésre, akkor ezt a regényt neked írták. Sajnos az elsőkönyves rutintalanság itt-ott belepiszkít az egyébként majdnem makulátlan érzelmi lökéshullámba: túlsúlykolt, önismétlő és ügyetlenül elhelyezett visszatekintések próbálnak meggyőzni a két karakter lelki sivárságáról, hogy majd jól meglepődj nem is egy, hanem két fordulaton. Talán ezek horderejét az írónő sem gondolhatta komolyan, mert mindkettő már a regény elején kitalálható, bár feledtetésük roppantul elegáns, ezt muszáj aláírni.
A cselekmény cselekménytelensége egyébként izgalmas lenne, mivel thrillereket megszégyenítő módon képes rákontrázni egy-egy altatott szituációra, de a regény közepétől nem tudtam lerázni magamtól a gondolatot, hogy a kevesebb több lett volna, és a könyv nem más, mint egy túlírt novella. Ettől eltekintve Az éjféli égbolt érzékletes látlelet a magányról, a megbánásról, az elengedésről, a múlttal való szembesülésről, még ha lágysága és emelkedettsége ellenére ezt a verdiktet kifejezetten célratörően és ellentmondást nem tűrően igyekszik is átadni.
Eredeti cím: Good Morning, Midnight, fordította: Farkas Veronika
Agave Könyvek, 2020, 233 oldal
