Stephen King máris elismerésre méltó életművet tudhat maga mögött, és ha minden jól megy, munkatempóját ismerve nem kevés könyv lehet még a tarsolyában. A mennyiség természetesen hajlamos a minőség rovására menni, de King esetében nem érvényes ez a tétel, több jó írása van, mint gyenge. Az intézet szám szerint a 61. regénye, és még ha nem is a legkiválóbb írásai között emlegetjük majd, az biztos, hogy a horror koronázatlan királya nem hazudtolta meg magát, és ismét egy izgalmas, szórakoztató, életszagú írással örvendeztette meg nyájas olvasóját.
Azonban ha a nyájas olvasó azt hinné, hogy a horror műfajának újabb gyöngyszeme fogadja, sajnos el kell keserítsem. Az intézet sötét ugyan, az emberi természet egy igencsak mocskos részét járja körbe, valamint koncepciója is bőven természetfeletti (vagy hipertudományos), de semmiképpen sem horror - hogy ez baj, vagy sem, mindenki döntse el magának. Részemről nem bánom, hogy King nem szuszakolta bele feleslegesen valamelyik démonját, Az intézet alapötlete remekül működik anélkül is.
Az alapsztori szerint a tizenpáréves Luke Ellis egy kis zseni, akire kiváló akadémiai kilátások várnának, ha nem rabolnák el az éj leple alatt a hálószobájából. Egy kiköpött ugyanolyan szobában ébred, mint a sajátja, annyi különbséggel, hogy minden kétséget kizáróan nem otthon van. Mint kiderül, egy névtelen, papíron nem létező intézetbe került, ahol korban hozzá passzoló gyermekek tengetik bizonytalansággal és rémülettel teli napjaikat, míg át nem szállítják őket egy még cudarabb helyre, ahonnan nincs visszatérés. Hamar ráébrednek, hogy mindannyian rendelkeznek némi telepatikus vagy telekinetikus képességgel - nem sokkal ugyan, de minden jel arra mutat, már ez is épp elég, hogy elrablóik (őrök, ápolónők, orvosok) vég nélkül kísérletezzenek rajtuk.
A felnőttekbe vetett gyermeki hit gyorsan atomjaira hullik, ahogy egyik fájdalmas és megalázó, netán sokkoló kísérletet követi a másik. Luke számára csak a többi gyerek jelentette bajtársiasság ad némi vigaszt, azonban az intézet vezetői hamarosan megbánják, hogy egy ilyen okos fiút pécéztek ki maguknak, mert Luke fenekestül forgatja fel terveiket. A regény legjobban kidolgozott és átérezhető részei az intézeti mindennapok bemutatása, a gyerekek összekovácsolódása, illetve Luke gondolatainak és érzelmeinek átadása.
Az intézet, habár lassan indul be, végig képes megragadni olvasóját: Luke szemszögéből élhetjük át a kétségbeesést, ahogyan a lelketlen, daráló üzemű intézetben a mogorva vagy álságos felnőttek jószágként ráncigálják ide-oda a gyermekeket, és ha azok nem néznek szépen, oda is pörkölnek nekik egy sokkolóval. Közben apránként fény derül az intézet létezésének okára és céljára, mivel King időnként nézőpontot vált, és ezáltal megismerjük az intézetben dolgozókat is, motivációikat, mozgatórugóikat - hogy hogyan képesek gyermekeket kínozni, illetve, hogy miért.
Az intézet legbátrabb és egyben legmostohábban elvarrt húzása a nagyobb jóért elkövetett szükséges rossz, mely roppant hatásosan vonul végig a regényen, még az akciódúsabb, kalandosabb, de érezhetően sutább második felében is - mert az olvasó nyilván Luke-kal azonosul, neki szorít, de közben végig ott motoszkál benne, hogy végső soron jót tesz-e az ifjú zseni a lázadásával. Kellemes felemásságot, a horizonton felsejlő sötét végzet ígéretét teremti meg ezzel King, ami nagyon jót tesz a könyvnek - hogy aztán egy elegánsnak cseppet sem nevezhető, az eddigieket szembeköpő hátraarccal - mintha csak azt akarná, hogy ne maradjon az olvasóban kétely, netán kellemetlen érzés - optimistán feloldja a fent említett végzet mételyező hatását. Happy End? Az.
Eltekintve a hangulatromboló befejezéstől, illetve attól, hogy a Mester még mindig ügyetlenül ír akciójelenetet (a tömeges leszámolás térben és időben egyenesen követhetetlen), Az intézetben megvan minden, amiért Kinget szeretjük (még ha ugyan pár fokkal szentimentálisabban is): egyedülálló hangulat, remek karakterek, izgalmas sztori és a Mester utánozhatatlan stílusa.
Eredeti cím: The Institute, fordította: Bihari György
Európa Könyvkiadó, 2020, 489 oldal
