Hatvan évvel ezelőtt a szovjetek leforgatták A kétéltű embert, egyfajta válaszul az angolszász szörnyfilmekre, és a keleti blokkon kívül is szép sikert arattak vele.
Az argentin gyöngyhalászok egy titokzatos tengeri rémtől rettegnek. A kezdetleges szörnyjelmez azonban nem egy vérszomjas bestiát vagy egy filléres Gill-man klónt, hanem egy nagyon is érző szívű fiatalembert takar. Ichtiander testébe egy cápa kopoltyúját ültette apja, Salvator doktor még gyerekkorában, hogy életben tarthassa. A tenger mélyén is otthonosan mozgó fiú egy napon kimenti a vízből a szépséges Gutierét, aki a kegyetlen Don Pedro menyasszonya. Ichtiander első látásra beleszeret a szerencsétlen sorsú lányba, és úgy dönt, a felszínre merészkedik.
Bár a történet elsőre a Frankenstein és A fekete lagúna szörnye egyfajta parafrázisának tűnhet, A kétéltű ember valójában a lehető legtávolabb áll a horror műfajától. Leginkább a klasszikus melodrámai jegyek uralják az orosz Verneként is emlegetett Alekszandr Beljajev regényéből adaptált filmet, a science fiction elemeket kissé a háttérbe szorítva. A protagonisták ártatlanok, akár a ma született bárány; az antagonisták a velejükig gonoszak, az érzelmek mindent elsöprőek, és ha mindez nem lenne elég, egy adott ponton az alkotók még a Casablancát (!) is megidézik. Bogartos ízű mondatokat azonban feleslegesen várunk, mivel a dialógusok sokszor suták, mindezért viszont bőven kárpótol a stílusos fényképezés és a délies atmoszféra. Dacára a jellegzetes szláv arcoknak, fel se tűnik, hogy a karakterek a húszas évek Argentínája helyett valójában a hatvanas évek Azerbajdzsánjában és a Krím-félsziget partjain mozognak, Az illúzióból egyedül egy oroszul dalolászó mariachi féleség zökkentheti ki a nézőket. A víz alatti felvételek és a professzor főhadiszállásának retrofuturisztikus dizájnja a korabeli hollywoodi produkciókkal összevetve sem vallanak szégyent.
Ám a mai fejjel talán a legérdekesebbek a Salvator doktor és a rezonőr szerepét betöltő újságíró, Olsen párbeszédei .Bár kissé didaktikusnak hatnak a két különbözőképpen idealista szereplő fejtegetései, azonban még napjaink általános perspektívátlanságában is tanulságosak lehetnek. A víz alatti köztársaság transzhumanista víziója és az osztályharcos attitűd közül ezúttal az utóbbi hangja józanabb. A finálé mélyen kelet-európai pesszimizmusa azonban nemcsak a beteljesületlen szerelemből, hanem a világ jobbá tehetetlenségének érzetéből is fakad. Szokatlanul kiábrándult üzenet ez a hatvanas évekből, talán az utolsó olyan korszakból, amikor még mertek hinni az utópiákban.
A kétéltű ember a legnagyobb hatással minden bizonnyal Luc Bessonra lehetett, hiszen A nagy kékségben konkrét jeleneteket ültetett át belőle. Ezenkívül olyan művek számára is komoly inspirációs forrásul szolgált, mint az Ollókezű Edward, A víz érintése vagy akár A mélység titka. Egyszóval minden avittsága ellenére a filmbúvároknak csak ajánlani tudom a sci-fi zsáner eme kis gyöngyszemét.