(nyomokban spoilereket tartalmaz - ha eddig eljutottál, nagyjából tudod, mire számíts, ha nem, minek épp itt kezdenéd?)
Minden évad előtt úgy ültünk neki az Attack on Titannek, hogy vagy újranéztük az előző etapot, vagy egy gyorstalpaló recap segítségével frissítettük fel a történéseket. Tekintve a szezonok között eltelt jelentős időt, erre szükség is volt, nem beszélve arról, hogy az információs zajártalom és a digitális tartalomdömping miatt jelentős részletek sorolódtak egyre hátrébb agyunk memóriazugaiba. De akár újranézted, akár nem, az utolsónak beígért évad első epizódjai láttán mindannyiunk feje felett megjelent a kérdőjel: mi a fene van? (Oké, aki olvassa a mangát, annak nem, de itt és most az animéről van szó.)
A kezdeti értetlenkedés helyét azonban hamar átveszi a lelkesedés. Amit eddig alapvetőnek hittünk a világgal kapcsolatban, az eltörpül a globálissá kinyíló színtér láttán. Alighogy megtudtuk, létezik Marley, rögvest a népének szemszögéből látjuk a történéseket, és nem is akármikor, négy évvel később. Az évad első fele olyan szépen építi fel az ellentábor motivációs bázisát, karaktereit, sejthető dramaturgiai fordulatait, hogy meglepő hirtelenséggel feledkezünk meg az évekkel hátrahagyott Erenről és társairól.
Megosztó húzás ez az alkotók részéről, amivel frappáns módon egybecseng a stúdióváltás is: a Studio Witnek sajnos búcsút mondhatunk, a Yuri!!! on Ice-ról, a Dorohedoróról és a Jujutsu Kaisenről elhíresült MAPPA vette át a stafétabotot. Nem vallottak szégyent: a dizájnelemek hűen követik az előző részek stílusát, sőt, animáció terén még rá is tronfoltak elődjükre. A virtuóz technikák villogtatása ugyan hamar kimerül az első két-három epizód után, de egyrészt egész estés animékben láttunk utoljára olyat, hogy minden járókelő valósághűen legyen animálva, másrészt a harci jelenetek során pislogni sem fogsz majd.
Az Attack on Titan egyik nézőcsalogató jellemzőjeként tartottuk számon a mostanra majdhogynem szitokszóvá vált mystery box kifejezést, és hatvan résznek kellett eltelnie ahhoz, hogy rájöjjünk, nem feltétlenül szükséges a végletekig fenntartani a titokzatoskodást, azt, hogy egy válasz három kérdést generáljon. Íme, itt van rá a gyönyörű példa, miként lehet szintet lépni, hogyan lehet a megválaszolt kérdések után kikerekíteni (és persze a trükkösség kedvéért közbeszúrni egy-két újabb kérdőjelet), továbbgörgetni egy történetet, hogy az ne csúfolja meg korábbi eseményeit, és konzekvensen tudjon reagálni rájuk. Az Attack on Titan utolsó évada ezt úgy érte el, hogy léptéket váltott, nézőpontot cserélt, illetve rádobott négy évet a karaktereire.
Hogy ezzel direkt próbálja eltávolítani az alig felismerhető Erent, a polgárháborút kirobbantó követőit, a “hirtelen” oldalt váltó Zeke-et, arról bizonyosat majd csak a 2022-es téli szezonban érkező utolsó-utolsó etapban tudhatunk meg (illetve a napokban végleg befejeződött mangából). Addig azonban morfondírozhatunk azon, hogy az első világháború korszakát felelevenítő negyedik évad annak ellenére, vagy talán éppen azért, hogy minimálisra redukálta a korábbi részek sötétben tapogatózós, pincére vadászós (ó, ebben az etapban is kapunk egy emlékezetes pincés jelenetet, még jobbat is, mint eddig) koncepcióját, és nemzetek globális összetűzésére cserélte az erdőben mórikáló harcokat, ezzel egy érettebb, komolyabb szintre emelve nem csupán a történetet, hanem megháromszorozva az előző három évad mondanivalóját.
A negyedik évadban már nem csak az számít, hogy csendes vizeken evezzünk a bajtársiasság, az összetartás és az egyéni korlátok áttörésével a középpontban, itt már viharos eszmék és ideológiák ütköznek, különböző népek és nemzetek agymosása, a múlt meghamisítása, megbélyegzés, szolgaság, saját gyökerünk fanatikus meghazudtolása, dogmák által szított gyűlölet kerül a középpontba, illetve minden más, amitől úgy forrongott és fortyogott Európa, majd az egész világ a huszadik században.
Az Attack on Titan mégsem hagyta el a fentiek tükrében akár infantilisnek is nevezhető korábbi történetszövési módszerét, szerencsére nem ment át propagandává (bár a globális hatások jobban érződnek rajta, annak ellenére, hogy fikciós-történelmi anime, igaz, teljesen jogosan és logikusan) - a csendes építkezést még mindig egyre feszültebb légkör követi, hogy aztán titánként robbanjon elő a vad, zabolátlan és durva erőszak, aminek során a jól megszokott taktikai párharcokra kerül sor, hol az egyik, hol a másik fél kerekedvén felül.
Az új felütés szemszögéből így utólag kicsit elnyújtottnak érződik a korábbi hatvan epizód, hiába azok akkori kedvező fogadtatása. Elesett egy fal és vele az emberiség harmada? Csak egy “jelentéktelen” sziget, mi az a világ többi részéhez képest? Mégis, ebből az új perspektívából nézve inkább kérnénk még újabb hatvan részt, geopolitikai csatározások, belharcok, magánakciók és sok-sok titán közreműködésével. Sajnos messze van még a január...