(Az írás helyenként spoileres.) A Loki úgy kellett a Marvelnek, mint hűsítő zivatar a júliusi kánikulába.
Nem a siker miatt, persze. A sikerrel tele a padlásuk (mondhatni, rájuk férne egy lebőgés), és nagyon úgy tűnik, hogy ha létezik ma Hollywoodban betonbiztos brand, bukhatatlan franchise, akkor az az MCU. A Marvel számára lassan olyan a világ mozihálózata, mint egy automata: bedobod a filmet, kijön a pénz. A mechanizmusnak ezt a gyönyörű egyszerűségét nincs semmi, ami megzavarná – persze ezért az egyszerűségért meg kellett dolgoznia a Marvelnek: ki kellett fejlesztenie a tökéletes limonádé receptjét az ikonikus karakterekkel, a megfelelő mennyiségű és kaliberű sztárral, a százmilliós látvány, a kiszámítható humor, a rajongónadrág-nedvesítő kikacsintások, a következő film pofátlan felvezetése és a grandiózus, de kényelmesen felszínes konfliktusok tökéletes mixével. Ki is fejlesztette, és pont ez a baj.
2014-ben, amikor mozikba került egy-egy, a Marvel-átlagtól viszonylag markánsan és ellentétes irányban eltérő film (A Tél katonája mint politikai thriller felé kacsintgató akció és A galaxis őrzői mint komédiát szemérmetlenül keblére ölelő sci-fi-kavalkád), még úgy tűnhetett, hogy a stúdió hajlandó lesz műfaji, stilisztikai és hangvételi értelemben is diverzifikálni a palettáját (bár az Edgar Wright-féle Hangya sorsa már akkor intő jelként szolgált). Azóta viszont a Marvel láthatóan belekényelmesedett fenti receptjébe, és annak ellenére sem mer kockáztatni, hogy Hollywoodban egyedüliként szinte bármit megtehetne – a tizenhárom éve tartó sikersorozatnak ezen a szintjén nem sok van, amit ne bocsátanának meg a nézők.
Az ígéretesen, ötletesen, sőt szinte radikálisan induló WandaVision is szépen belelaposodott az unásig ismert sémákba, és a Fekete Özvegy is elmulasztotta akár műfaji, akár érzelmi értelemben méltó módon búcsúztatni főhősét – és ezek csak azok a címek, amelyeknél legalább öt percig derengett az esély, hogy hátha kicsit mások lesznek. A többinél ilyesmi eleve fel se merült.
A Marvel Studios nem tanult a Marvel Comics (vagy akár konkurenciájuk, a DC Comics) hat (nyolc) évtizedes történetéből. Univerzumot építeni remek dolog (üzletileg mindenképp, és nyilván dramaturgiailag is meglehet a maga haszna), de természetéből adódóan – rengeteg egymásba érő sztori rengeteg karakterrel – előbb-utóbb recsegni kezd a saját súlya alatt. Túl sok mindennel kell foglalkoznia, túl sok mindent kell túl sok mindenhez bekötnie, túl sok mindent kell felvezetnie, levezetnie, ezért aztán lomhává, belterjessé válik, és egyre több képregény, vagy esetünkben film, sorozat jelentős oldalszáma/játékideje megy el az univerzum puszta szerkezetének fenntartására a történetmesélés és a karaktermunka rovására.
Most kellene azzal megindokolnom ezt a hosszú bevezetőt, hogy bezzeg a Loki nem esik bele a fenti hibákba, a Loki más! Pedig annyira igazából nem. Ugyanúgy tetten érhető benne az említett recept nagyjából minden eleme, ugyanúgy nem önállóan áll a lábán, hisz engedelmes logisztikai állomásként vezeti fel a következő nagyszabású eseményt/karaktert, vagyis: csak egy újabb nap az MCU dicsőséges homogenitásában. Kivéve egy apróságot:
Kurvára meg van írva.
Ráadásul (ígérem, utoljára rúgok bele a Fekete Özvegybe, de azzal ellentétben) tényleg arról szól, akiről már a puszta címe alapján is szólnia kell (ki gondolta, hogy egyszer még ezért is hálásak leszünk), méghozzá nem is rosszul. Sőt.
A sorozat egyik kiindulási pontja az, hogy Loki az eddig is tucatnyi filmben ellőtt „bízz bennem, hogy aztán hátba szúrhassalak” alaptermészetével már kiszámíthatóvá, unalmassá vált (ezzel a gondolattal már a Ragnarök is eljátszott), ezért Michael Waldron író-showrunner és Kate Herron rendező vették maguknak a fáradságot, hogy végiggondolják a karakter mélyebb hatásmechanizmusait. Miért viselkedik így, miért árul el mindenkit, miért akar ártani másoknak, miért terrorban, halálban és pusztításban utazik? Egyszerűen csak borzalmas ember (isten), esetleg valahol eltévelyedett, vagy egyszerűen a kozmosz egyfajta gonosz tréfaként kényszerítette ebbe a hálátlan szerepkörbe? Egyáltalán: hogyan dolgozza fel magában, hogy grandiózus szemétkedései sosem érnek célt, és előbb-utóbb mindig pörölyön vagy padlózaton kenődik szét a képe?
Azt erős túlzás volna állítani, hogy a Loki metaszintre emeli ezeket a felvetéseket, de az utóbbi kérdésben így is benne van a klasszikus hőstörténetekkel és a gonosztevőknek az azokban betöltött szerepével való finom játszadozás, ami ha csak kicsit is, de túlmutat a hagyományos narratíván. A fő(anti)hősnek a kezdeti borítékolható arroganciát és megalomániát (elvégre ez a Loki az első Bosszúállók-film utáni Loki, aki még nem nyert megváltást) le kell vetkőznie a körülmények kényszerének hatására, és szembe kell néznie önmagával, tetteivel, a galaxisban betöltött szerepével és azzal a roppant kényelmetlen kérdéssel, hogy mit tartogat számára a jövő, ha így folytatja. A sorozat a szokásos Marvel-formulák mentén, vagyis az alapvető rajongói igényeket (amúgy fél kézzel) kielégítve, szépen kerekíti ki a karakter útkeresését, melyet jó pár izgalmas mellékszereplővel színez, mint például az idő folyását felügyelő rejtélyes és nagy hatalmú szervezet, a TVA ügynöke, Mobius (Owen Wilson) vagy az alternatív realitások egész sornyi Lokija az öreg, avagy klasszikus Lokitól (Richard E. Grant) az alligátor-Lokin át a női Lokiig, Sylvie-ig (Sophia Di Martino), a sorozat aduászáig.
Waldron és Herron mindenféle idősíkok és bolygók között ugrálva, konzekvensen szembesítik a főszereplőt önmaga különböző (megkeseredett, melankolikus, kiégett, bosszúszomjas) verzióival, a cselekmény szövetén belül spontán módon, hitelesen kényszerítve arra, hogy átgondolja életét. Mi több, a romantikus szál túlzás nélkül zseniális, ugyanis szép, kedves, izgalmas, taszító és bizarr egyszerre, de leginkább: mélységesen karakterhű. Mert ugyan ki lehet az a személy, akibe egy Loki beleszerethet, és akinek a kedvéért még megváltozni is hajlandó? Csakis önmaga.
Én ilyen szépen felépített, alaposan végiggondolt karakterfejlődést még nem láttam az MCU-ban. Hasonlót se.
Ezért nem tántorít el még a befejezés nyitottsága sem (pedig naivan tényleg reménykedtem benne, hogy ez a sorozat önmagában egy kerek egész lesz) – meg azért sem, mert az, ahogyan felvezeti a Marvel következő nagy gonoszát, szintén szenzációs; hogy tudniillik úgy mutatja be Kangot (Jonathan Majors), hogy valójában nem mutatja be, csak somolyogva eljátszadozik a karakter- és sztorilehetőségekkel. (Még egy apró metafinomság: a fináléban Loki – és Loki – lényegében az MCU jövőjéről dönt.)
Mivel Waldron a Rick és Mortyval szerzett magának hírnevet (mi több, annak showrunneri feladatáról mondott le a Loki kedvéért), a rajongók önfeledten mérik egymáshoz a két sorozatot, pedig ennek a felszínes hasonlóságokon túl nem sok értelme van (még ha akad is egy-egy hamisítatlanul Rick és Morty-s pillanat is, mint a Lokik harca a Voidban a váratlanul fincsi kézleharapással). A Loki sokkal inkább rímel a Doctor Who-ra: sötétséget és cinizmust nagyjából mellőző, családbarát kalandozás időn és téren át, vad (de nem túl vad) ötletekkel, egzotikus helyszínekkel megtűzdelve, gyarló, de szerethető főhőssel és az ő olykor kelletlen útitársaival. Ennek – és a karakterfókuszának – megfelelően a finálé végre nem egy tipikusan marveles össznépi csatázás, hanem izgalmas morális és emocionális döntéskényszer, ahol nem jó és rossz, hanem keserűség, szeretet, remény, bosszúvágy és emberi (illetve azon túli) potenciál ütközik meg egymással.
A Loki paradox módon nem azért olyan nagyszerű, mert végre kidobja a Marvelnek a bevezetőben említett receptjét – hanem azért, mert újra működőképessé teszi. Ehhez egy Hollywood nagy részében már elfeledett, csak bátortalan suttogásokkal emlegetett, ősi és szent módszerhez nyúltak: a történetmeséléshez és a karakterrajzhoz. Igen. Ilyen egyszerű.