(enyhén spoileres)
20 év alatt kilenc Pókember-film
készült (és ebbe még nem számoltuk bele Tom Holland egyéb MCU-s szerepléseit), négy
különböző iterációban (Maguire, Garfield, animációs Pókverzum, Holland) – így nem csoda, hogy a Marvel és a Sony annak
idején úgy döntött, mellőzi a Hazatérésből
az immár a képregényszüzek számára is unásig ismert eredettörténetet. Tényleg
semmi szükség nem volt 15 év alatt egy harmadik Ben bácsis haláljelenetre,
csakhogy így kimaradt az MCU-s kánonból a karakter abszolút alapköve, a „nagy
erővel nagy felelősség jár” lecke fájdalmas eltanulása. Ezt a Hazatérésben egy másik mentorfigura (Vasember)
és egy másik jelenet (kompos kudarc) hívatott pótolni, ami meglepően jól
működött. Azt hihettük, hogy ezzel a sztorinak ez a része le is van tudva – de tévedtünk.
Mint kiderült: szerencsére.
A Nincs hazaút a felszínen egy megalomán tömegbunyózásra és féktelen fan service-re kondicionált, maximális komfortérzetre polírozott cinikus nagyvállalati termék: a főhős és Strange machinációi miatt (megpróbálják mágiával eltörölni az előző rész végének eseményeit, Pókember titkos identitásának globális lelepleződését) más univerzumok Pókemberei (Tobey Maguire és Andrew Garfield – a XXI. század legrosszabbul őrzött forgatási titka) és Pókember-gonoszai potyognak a Tom Holland-féle Peter Parker nyakába. Az első nagy meglepetés az, hogy az írók, Chris McKenna és Erik Sommers ebből nem, illetve nemcsak az elvártat hozzák ki (bumm! bamm! puff! thwip!), hanem ráépítenek egy erős morális konfliktust is, aminek ereje és relevanciája a legvégéig kitart: mi lenne, ha Pókember nem szimplán szétrúgná a gonosztevők seggét, hogy visszaküldje őket a saját világukba meghalni (minthogy haláluk előtt kerültek ide), hanem megpróbálná megmenteni, meggyógyítani őket? És ha így tenne, azért milyen árat fizetne?
A Hazatérés már
említett vasemberes-kompos jelenete csak arról szólt, hogy a karakter
felelősséget vállal a saját önfejű tetteiért
– márpedig Pókember ennél több. Miután Tom Holland öt filmen bukdácsolt
keresztül naiv, jóakaró esetlenséggel az eredeti, Stan Lee/Steve Ditko-féle
történetfolyamhoz leginkább hű közegben (a korábbi adaptációk mind igyekeztek
gyorsan maguk mögött hagyni és/vagy eljelentékteleníteni a középiskolás éveket), érthető módon hibát hibára
halmozva (emlékezetes és jelzésértékű, hogy a még minden szempontból éretlen
hős kizárólag azért nem nyiffan ki a Hazatérés
végén, mert a Keselyű úgy dönt, inkább mégsem öl meg egy tinédzsert),
most May néni útmutatásának köszönhetően egyenesbe kerül. Immár nemcsak a saját
tetteiért vállal felelősséget, hanem lényegében mindenért és mindenkiért
– mert ezt jelenti szuperhősnek lenni, és mert a második esély nem csak a
jófiúknak jár. Avagy: meg akarsz ölni, de én segítek neked, mert hatalmamban
áll, és mert hiszem, hogy lehetsz jobb ember.
És ez a fajta abszolút morális felelősségvállalás… Nos, ez a lényege, az esszenciája, a mindene ennek a karakternek. Ettől ő az, aki. Ennél nincs pókemberebb Pókember.
Ahogy végignézzük, hogyan kezeli a főhős ezt a kihívást, hogyan néz szembe a felmerülő sokrétű dilemmákkal, hogyan őrlődik, hogyan mérlegel, miféle veszteségek érik, amint próbálkozik, megrogy, feláll és még mindig kétségekkel telve, de továbbmegy, lassan rájövünk, hogy a Nincs hazaút nem csupán egy kissé (tudatosan) késleltetett eredettörténet, hanem annál sokkal-sokkal több: Peter Parker igazi felnövéstörténete. És mint olyan: szívfacsaró és csodálatos.
Ilyen szempontból a Nincs
hazaút tényleg az eddigi legjobb Pókember (ilyen szempontból – összességében az Irány a Pókverzum! továbbra is verhetetlen). Ami ennyire ért egy
karaktert, és ilyen nagy hangsúlyt helyez a lehető legteljesebb bemutatására,
ilyen szépen és tudatosan felépíti, az automatikusan mentesül a cinikus
nagyvállalati termék kategóriájának vádja alól. Mert van lelke. Az ehhez képest
szinte már csak kellemes (mégis nagy) plusz, hogy milyen jól bánik a film a
többi Pókemberrel is: Tobey Maguire-rel, aki már idősebb, érettebb, higgadtabb és
Andrew Garfielddal, aki még mindig nyögi Gwen elvesztését, ezért nem tudott
túllépni különcségein és önbizalomhiányán, és árad belőle a csendes szomorúság
(nem mellesleg hozzá kapcsolódik a film legmegkapóbb jelenete). A Nincs hazaút
nemcsak a saját Pókemberével tesz csodát, hanem a régiek útját is szépen
lekerekíti, kiigazítja, beteljesíti.
És aki ezeken a képregényeken nőtt fel (jelen), annak ezek a karakterívek, ezek a pillanatok többet érnek ezer látványos bunyónál és frappáns beszólásnál. Ami annál is inkább szerencsés, mert az akciók sajnos sötétek, sematikusak, unalmasak. A blockbusterenként dollárszázmilliókkal dobálózó Hollywood az utóbbi 10-15 évben egyre laposabb akciójelenetekkel szúrja ki a nézők szemét, egyszerűen kiveszett a csörtékből a kreativitás. Minden olyan, pusztításszekvenciáiban emlékezetes darabra, mint a Mad Max, a Koponya-sziget vagy a Végtelen háború (csak hogy egy Marvelt is említsek) tucatnyi inspirálatlan CGI-orgia jut, melynek nagyjelenetei egy-két, trailerekre szabott money shot köré épülnek lelketlenül, ötlettelenül, strukturálatlanul*. És a Nincs hazaút esetében még csak Jon Watts rendezőre sem feltétlenül lehet ráhúzni a vizes lepedőt, mert tudható, hogy a Marvel-filmeket évekkel a forgatás előtt elkészítik nyers 3D-s previzualizációban (lásd ezt a videót), amit az akár csak később (!) leszerződtetett rendező lényegében kockáról kockára követ.
De ha már választani kell (persze bár ne kéne), hogy az akciók legyenek jók, vagy a sztori és a karakterek, nem kérdés, hogy az utóbbi fontosabb. Igen, még egy szuperhősfilmnél is, és karakterszinten a Nincs hazaút fényes siker, a Marvel talán legfényesebbike. Ha bárki nem tudná, kicsoda Pókember, miért fontos, miért jó, annak ezt a filmet kell megmutatni (kivéve persze, hogy a korábbi Pókember-filmek is kellenek hozzá, ami franchise-őrült korunk egy külön sajátossága/problémája, de ez már más kérdés).
*Erről készülök egy külön cikkel, már csak azért is, mert a fentiek állnak egy másik aktuális blockbusterre is, aminek esetében ez a tendencia még kiábrándítóbb, de erről még, khm, nem beszélhetek.