1981-ben születtem, szóval az én gyermekkorom is abban a
bizonyos VHS-mennyországban telt – amely persze nem is annyira mennyország
volt, mint inkább afféle purgatórium, látszólag sok vagány filmmel, mégis nyomorúságosan
kicsi választékkal. Mindenesetre a ’80-as évek uralkodott: Star Wars, Arnold,
Indy, Stallone, Vissza a jövőbe és társaik. Bár ezek egy része máig meghatározó
élmény, nekem a ’90-es évek valahogy mégis sokkal többet jelent. Talán azért is,
mert akkor vált belőlem igazi filmőrült, és persze azért, mert akkor már sokkal
több filmhez juthattunk hozzá, főleg az évtized második felében. A ’80-as évek
örökzöldjei meséket, egysorosokat, robbanásokat és hadseregirtásokat hoztak, a
’90-es évek nagyjai viszont fokozatosan ráébresztettek a film teljes
potenciáljára. Olyan művek égtek belém örökre, mint a Kutyaszorítóban, a
Szemtől szemben, a Ponyvaregény, a Truman Show, Az őrület határán, a Szigorúan
bizalmas, a Hetedik, a Fargo… vagy a The Iron Giant (a magyar címe Szuper
haver, de nem vagyok hajlandó használni).
Kérdezz meg egy tetszőleges nézőt, hogy szerinte mi forradalmasította az animációs filmeket történetmesélési (nem technológiai) szempontból a XXI. század előestéjén, és a nyakamat teszem rá, hogy a Pixart fogja mondani. De kérdezz meg egy szakmabelit, és megint csak a nyakamat teszem rá, hogy azonnal rávágja: a The Iron Giant. Persze ezt a forradalmat tényleg csak a szakmabeliek vették észre anno, mert a film az ajnározó kritikák dacára óriásit bukott az 1999-es premier idején – hírhedt, sőt szinte legendás, hogy a Warner mennyire elbarmolta a marketingkampányt. Azóta viszont, mint sok sorstársa, a The Iron Giant a klasszikusok közé emelkedett.
1957-ben járunk, éppen a Szputnyik fellövése után, a hidegháborús-atombombás paranoiában úszó Amerika egy kisvárosában, Rockwellben, ahol egy égből pottyant fémóriásról pletykálnak. A kilencéves, horrorfilmeket néző és képregényeket olvasó Hogarth Hughes egy éjjel, amikor egyedülálló anyja későig dolgozik a helyi étteremben, kimerészkedik az erdőbe, és szembetalálja magát egy vasat zabáló óriásrobottal (Vin Diesel hangján). A kezdeti riadalom után a fiú és az űrbéli jövevény összebarátkozik, ám a hír közben eljutott Washingtonba is: egy ügynök érkezik a helyszínre, hogy utánajárjon a pletykáknak, mert a kormány természetesen fenyegetést lát az óriásban.
A Ted Hughes 1968-as gyerekkönyvét csak nagyon nagyvonalakban adaptáló The Iron Giant (hogy mást ne mondjak, az eredetiben van például egy Ausztrália-méretú (!) űrsárkány) nagyjából az E.T. receptjét veszi alapul, csak a kerek szemű, aranyos kis földönkívülit lecseréli egy menő óriásrobotra, ami – ugye ez nem is kérdés – kapásból nagy előny… ja, és sokkal jobb Spielberg filmjénél. Jobb, mert Brad Bird írta és rendezte, a meg nem alkuvó animációs zseni, akit a Disney már 14 éves korában felvett gyakornoknak, de aki pár évvel később, immár teljes értékű munkatársként a fejeseknek bemutatva távozott, mert úgy érezte, biztonsági játékot játszanak, és lehúzzák a vécén a kreativitást.
A Warnernél elkészült The Iron Giant pedig tényleg minden, csak nem biztonsági játék: ma már nem lógna ki annyira, de akkoriban nem volt hozzá fogható. Nem hercegnős, nem dalolászós, nincs benne beszélő (vagy bármilyen) állat, és az okos poénok, a látványos, őrülten dinamikus akciók (óriásrobot a hadsereg ellen) meg a barátság és a szeretet szívmelengető ábrázolása alatt nem csak a hidegháború tapintható paranoiája húzódik meg, de például az élet és a halál fajsúlyos, legkevésbé sem elbagatellizált témája is.
És persze nem véletlenül Bird az a rendező, aki mind közül a legkönnyebben nyergelt át az animációról az élőszereplős filmre. A The Iron Giant volt az első rendezése (korábban a Simpson-családon dolgozott), és már akkor olyan vágásokat és kameramozgásokat használt (nem is beszélve a hagyományos rajztechnika és az óriásrobotos 3D-s animáció döbbenetesen tökéletes egységéről), amelyeket az animációban akkoriban senki, vagy legfeljebb Miyazaki az óceán túlpartján.
Mesterien tervezi meg a jelenteket, „kamerája” nem csak rögzít, hanem kifejez, mozgásával mesél, humort és érzelmeket közvetít, és hihetetlen lendületet, életszerűséget kölcsönöz a képeknek – az a totális művészi tudatosság jut eszembe róla, amellyel Kurosawa komponálta meg a jeleneteit (márpedig az ő nevével nem dobálózom csak úgy). Ezért olyan „folyékony” az egész film, ezért gördül előre olyan magával ragadó természetességgel, és ezért van, hogy még azt a nagyon kevés profán humort is (hasmenés) minden profánizmus nélkül, meghökkentő eleganciával képes eladni.
De a legfontosabb persze a történet emocionális magja: a címszereplőt, lévén nem emlékszik ki vagy mi ő, és honnan jött, Hogarth tanítja a világ dolgaira, ő ismerteti meg vele a lélek és a halál fogalmát (a film egyik kulcsjelenete), és rajta keresztül válik teljessé. A The Iron Giant a (hatalmas) szíve mélyén a felnőtté válásról szól, épp csak nem a fiú felnőtté válásáról, mint ilyenkor általában, hanem az óriáséról. És mivel az óriás, mint kiderül, egy háborúra szánt gépezet (az újonnan megjelent Signature Editionben van egy fantasztikus plusz jelenet, az óriás álma, amelyben bepillantást nyerünk a Földre érkezése előtti életébe), a felnőtté válás egybeolvad az esszenciális amerikai üzenettel: „az vagy, aki lenni akarsz”.
Bird alapkoncepciója ugyanis az volt, hogy mi lenne, ha egy fegyvernek lelke lenne, és nem akarna fegyver lenni? És ahogy az óriás tanul, inspirálódik és érett, felelősségteljes érző lénnyé válik, a film összefog minden létező feelgood témát a barátságtól a szereteten és az önmegvalósításon át a békéig és a félelmeink meg a gyengeségeink legyőzéséig, és olyan tökéletes szépséggel, könnyedséggel és természetességgel, mindenféle papolás és giccs nélkül tárja elénk az eredményt, hogy az szinte példátlan – ennél hatalmasabb pozitív löketet nehéz kapni egy filmtől.
A The Iron Giant mind a mai napig az egyik legékesebb példája az animációban és úgy egyáltalán a vizuális történetmesélésben rejlő gigászi potenciálnak. Ritkán írok le ilyet, de tökéletes film. Az a fajta film, amiért a filmet kitalálták, az a fajta, amit megnézel, és egy életre a szívedbe zársz, ami feltölt, megmelenget, teljesen elvarázsol, és évtizedekkel fiatalít meg. Az a fajta film, ami elé leül egy kisgyerek, és tátott szájjal, elkerekedett szemmel azt motyogja magában, ahogy az óriás elrepül megmenteni a kisvárost, hogy „én is animációs filmeket akarok csinálni”.
Lehet, hogy egy picit elragadtattam magam. De nemrég néztem újra a The Iron Giantet, ki tudja, hányadszor, és már megint sírtam a végén.
