Bajtai András összes cikke

Hullajó

Peter Jackson Hullajó című munkája kétségkívül minden idők egyik legfelejthetetlenebb zombifilmje. Ez a mozi igazi gorefest, durvább és véresebb, mint egy elfajult vágóhídi ramazuri Herman Nitsch-csel, felkavaró és undorító, zsigeri és provokatív; találóan eufemisztikus régi videótékás műfajmegjelölése a kazetta borítójának hátlapján: “vérben tocsogó”.

Mert szélsőséges, merész és botrányos állomás ez a film az új-zélandi rendező eddigi életművében. Peter Jackson első egész estés filmje, az Ízlésficam (Bad Taste, 1987) - mely a Hullajóhoz, illetve a későbbi Mennyei teremtmények-hez (Heavenly Creatures, 1994) hasonlóan hamar kultuszfilm lett - már magán viseli az azóta Oscar-díjas rendező stílusának ismertető jegyeit: különleges vonzalmát a groteszkhez, sajátosan bizarr látásmódját és fekete humorát. Az Ízlésficam sikere után (a film egy barátja lévén eljutott Cannesba is) adta fel PJ végleg polgári foglalkozását - ő volt a kisvárosi fényképészbolt tulajdonosa - és fogott bele második, humoros animációs filmjének elkészítésébe (Meet The Feebles, 1989 - A Muppett Show pornóváltozata -- W. F.). Ezt követte 1992-ben ez a felejthetetlen low-budget alkotás, melynek képi világát bevallottan Sam Raimi örökzöld Gonosz Halott-jának vizuális effektusai inspirálták.

PJ azonban mintha nem ismerne határokat (nem úgy, mint Raimi, Romero vagy Carpenter). A Hullajó egy szokatlanul vicces és gusztustalan filmes ámokfutás, minek során a rendező fokozatosan, egyre direktebb és egyre túlzóbb képekkel igyekszik a néző gyomrát felforgatni. Ezek közül talán az ebédjelenet az, amely szikár naturalisztikussága miatt a legemlékezetesebb. Itt ugyanis azt láthatjuk, ahogy Lionel anyjának sebéből először rózsaszínű genny fröccsen a tejsodóba, majd a füle is belepottyan, amit aztán a vendégek szeme láttára rögtön be is kanalaz. De legalább ennyire zseniális a féltékenykedő mama zombivá változása: bravúrosan fényképezett és vágott jelenetek során felváltva láthatjuk a tomboló fertozéstől lüktető sebét, majd a halott férjének fényképére fröccsenő trutymót, Lionel és kedvese, Paquita első szeretkezésének intim pillanatait, és Paquita nagyanyját, miközben kártyából jósolja meg unokája bimbózó párkapcsolatának nem várt nehézségeit.

A válogatott és fantáziadús vizuális durvulásokat (például fejbőr-letépés, belső szervek eltávolítása kézzel, csontozás, nyúzás, foghúzás harapófogóval, deréknál való kettészakítás, fejledarálás, fej szétnyitása stb.) azonban tökéletesen ellenpontozza a film fekete humora, kendőzetlen iróniája és kíméletlen paródia volta. Itt aztán megkapja mindenki a magáét: a Koponya-szigeten (rejtett utalás PJ kedvenc filmjére, az 1933-as King Kong-ra) játszódó nyitójelenet például az olasz kannibálfilmeket, McGruder atya temetői szereplése pedig a Bruce Lee- és Jackie Chan-filmeket parodizálja. De legalább ennyire bizarr és mókás egyrészt, ahogyan PJ főhősei, az eladóként dolgozó Paquita Maria Sanchez és az esetlen, halk szavú Lionel Cosgrove lassan és nehezen kibontakozó szerelmét ábrázolja (a komikus hatáshoz nagyban hozzájárul a romantikus jeleneteket aláfestő, némafilmeket idéző andalítóan szentimentális zongorajáték). Másrészt például az a játszótéri jelenet, melyben Lionel egy szögesdróttal védett babakocsiban viszi ki a McGruder atya és McTavish nővér zombiszerelméből született gonosz és kezelhetetlen szörnybébit a parkba, a maga brutális abszurditásában felülmúlhatatlan. A helyenként meghökkentoen ügyes képi megvalósításon túl a dialógusok is jól sikerültek, például a Lionel és faragatlan nagybácsikája, Les között lezajló ízléstelen beszélgetések, vagy az a jelenet, amikor a házibuliban egy táncoló zombi rátámad az egyik fiatal entellektüellre, aki ijedtében csak annyit tud mondani: “Jaj ne. Visszavonom. Sajnálom, hogy Nabokovot pedofilnak neveztem”.

Peter Jackson ekkor még – legnagyobb örömünkre - független provokátor és kényszeres tabudöntögető, akinek senki és semmi nem köti a kezét. És neki aztán tényleg semmi sem szent, dübörgő léptekkel gázol az anyaság szentségébe (lásd a film végén látható igencsak morbid visszatérés az anyatestbe-jelenetet), vagy a vallásba és a gyászba (Lionel anyjának temetési szertartás-jelenete). És közben megajándékoz bennünket jónéhány felejthetetlen és undorító képsorral. A már említetteken kívül például ilyen, amikor Lionel anyja, miután karját megharapta a gonosz majom, cipőjének sarkával tapossa szét annak fejét. Ez az állatkerti epizód azonban több szempontból is izgalmas. Itt tudjuk meg ugyanis a patkánymajmok tudományos alapokat nélkülöző, ám felettébb szórakoztató eredetét (a legenda szerint kalózhajók patkányai erőszakolták meg a kis szumátrai majmokat, a bennszülöttek pedig fekete mágiát űztek ivadékaikkal), és ami a legérdekesebb: itt látható a filmben eloször (a Gyűrűk Urában is visszaköszön) vízből kínyúló kéz víziója, aminek eredetije John Boorman Gyilkos túrájának a végén látható, és amit aztán néhány évvel késobb Brian De Palma is beépített színvonalas Stephen King-adaptációjába, a Carrie-be.

Érdekes esettanulmány Lionel jellemfejlődése, aki eleinte képtelen leküzdeni az életét megkeserítő anyakomplexust, ám miután megtudja az igazságot apja halálával kapcsolatban, sikerül megszabadulnia lelki béklyóitól, és az ügyetlen, bátortalan fiúból  sikerül igazi, tökös zombie-hunterré változnia, aki a film végén, kezében a hatalmas fűnyírógéppel, mielott végleg feloszlatná a zombibulit, csak annyit mond: “A partinak vége”. És ezek után hasonló vehemenciával, belevaló férfiként és ízig-vérig hősként száll szembe az ajzószertől tomboló, óriásira nőtt anyjával is, akinek eme apokaliptikus mutációját mintha Hans Rudi Giger készítette volna ópiumos lázálomban, egy őskori termékenységi szobrocska és egy szarvasmarhakoponya keresztezéséből.

A túlzás és abszurditás a film képi világán túl a zombik biológiáját is áthatja. PJ zombijait inkább kiröhögjük, semmint megijedünk tolük. Igaz, ezek az élőhalottak sok mindenben megfelelnek az általános zombisztereotípiának (lassúak, ösztönösek, nehézkesen mozognak), egyúttal azonban sokkal veszélyesebbek is, mint más filmekben látható társaik. Ezek a lények ugyanis szinte elpusztíthatatlanok, mivel torzóik, testrészeik, sőt akár még a szerveik is tovább élnek, mozognak, támadnak. Ez az élettani nonszensz azonban csak még jobban kihangsúlyozza a film groteszk jellegét, ugyanúgy, mint az a jelenet, amikor Lionel etetés közben az újbóli kanálhasználatra próbálja élőhalott barátait rászoktatni.

De éppen ez a groteszk és abszurd hangvétel az, amitől a film ilyen jól muködik. PJ titka egyszerű: humort használ halálig. Ez az, amit szem előtt kellene tartaniuk azoknak a fiatal rendezőknek, akik ma egy zombifilm elkészítésébe fognak. Hiszen itt egy kiemelkedő példa arra, hogyan lehet egy agyonhasznált zsánerbol az önirónia és a humor segítségével egy életképes, szórakoztató mozit készíteni. Nekem éppen ezért tetszenek sokkal jobban azok az újabb zombifilmek (még esetleges hibáik, gyengeségeik ellenére is), amelyek nem veszik túl komolyan magukat (például Haláli hullák hajnala). A Hullajó is hasonló, bár jobb mindegyiknél. Egyszeri és megismételhetetlen, remek horrorparódia. “Singaia!”

Fear Itself - 1x02 - Spooked

Brad Andersonnak elnézem ezt a botlást. A gépészt is szerettem, de főleg a méltatlanul keveset emlegetett Session 9 miatt. Anderson utóbbi filmje ugyanis egyik személyes kedvencem, melynek minimalizmusa egy pillanatig sem idegesítő, sőt, a rendező abból facsarja ki az egyre szuggesztívebbé és nyomasztóbbá váló légkört. A Session 9 mindezeken túl egy felettébb intenzív pszichológiai mélyfúrás, amely a felszínen kísértethistóriának álcázza magát, ám a mélyben ott kavarognak sötéten Polanskis témái: az elme és a valóságérzet széthullása, az emberi viszonyok megbomlása, nem beszélve a meghasadó, megsokszorozódó identitásról – a válaszok pedig természetesen nem egyértelműek. Anderson korábbi munkáinak ismeretében érthető, hogy miért csapott le a Spooked forgatókönyvére, a végeredmény mégis kiábrándító. Erről azonban nem Anderson tehet.

Pedig a Fear Itself második epizódjának felütése láttán még elégedetten és reménykedve dőltem hátra székemben, jön a kemény zsaru, és nem szarozik, fél percen belül átvágja a gyanúsított torkát, így szedve ki belőle a lényeges információt, hogy hová is rejtette az elrabolt kisfiút – aki ezek után természetesen élve megmenekül. Az áldozat azonban belehal sérüléseibe, halála előtt elátkozva a zsarut, azt ígérve neki, hogy gondoskodni fog arról, hogy ezt sose felejtse el. Az eset után Harry Seigalt (Eric Roberts) érthető módon kirúgják, hiszen nem ez volt az első alkalom, hogy durván bántalmazta a bűnözőket, az erőszakos esetekben pedig mindössze egyetlen közös vonás van – hogy sosem használta fegyverét.

Az ügyes felütés után 15 évvel járunk, a zsaru Harry Bender néven kiégett, piás magánnyomozóként feji meg a tehetős félrekefélő férjeket-feleségeket, akik bizonyítékot akarnak arról szerezni, hogy házastársuk megcsalja őket. Ekkor toppan be hozzá Meredith Kane (Cynthia Watros), aki a szokásos megbízást adja neki, Harry szerezzen bizonyítékot, hogy a férje megcsalja. Bender beköltözik munkatársával, James-szel (Larry Gilliard Jr. a Drótból) a szemközti házba, hogy szemmel tarthassák Meredith férjét. Ám a férj nem jelentkezik, Harry viszont egyre furább és megmagyarázhatatlanabb jelenségek szemtanúja lesz.

Elég is ennyi a sztoriból, amely így leírva még ígéretesnek tűnik, ám sem a kibontakozó fejlemények, sem pedig a csattanó nem okoz valami nagy meglepetést. A Spooked némileg zavaros forgatókönyve ugyanis nem tudja magáról, hogy mi is akar lenni, Matt Venne – ő írta Argento Peltsének, illetve a Fehér zaj 2-nek a forgatókönyvét, és ő jegyzi a 2009-es Tóparti kísértetek King-adaptáció szkripjét is – egyszerűen csak összegyúrta a kísértetházas horrorok, a csavaros bosszúfilmek, illetve a pszicho-thrillerek kliséit, amelynek eredményeképp az epizód aztán egyetlen szubzsáner felől közelítve sem állja meg a helyét.

Pedig Seigal/Bender karakterében és magánmitológiájában azért bőven volt alapanyag. Harryt ugyanis a bűntudat marcangolja egy véletlen és tragikus gyerekkori baleset miatt, apja közhelyes útravalójához– néha muszáj valami rosszat cselekednünk a jó érdekében - pedig zsaruként is megszállottan ragaszkodott, ami tönkre is tette rendőri karrierjét. A bűntudatba lassan beleroppanó figura rokonítható A gépész hasonló okok miatt és módon szenvedő főhősével, míg az elátkozott ház és annak lélektani hatásai a Session 9 motívumait idézi fel – mindezek ellenére az epizód mégis szánalmas kudarc. Eric Roberts – bármennyire is imádom leharcolt fejét - tökéletesen alkalmatlan erre a szerepre, az atmoszféra bántóan kidolgozatlan és műanyagízű, a klisékről és a csattanóról pedig már szóltam. A Spooked Anderson tévés mélypontja, pedig ő dirigált már egészen tűrhető Masters of Horror (Sounds Like) és ütős Kemény zsaruk-epizódot, illetve Drót-epzódokat is.

A Nagy Tagline Poszt

Nemrég ünnepelte a Geekz első születésnapját, ennek aprópóján a szerkesztőség tagjai összegyűjtötték kedvenc tagline-jaikat. Pezsgő és csokitorta helyett ezúton nyújtjuk át olvasóinknak rendhagyó ajándékunkat, amiben bármiféle műfaji, minőség- és időbeli megkötés nélkül válogattuk össze a szívünkhöz legközelebb álló tagline-okat. A poszt végén szavazni is lehet a legjobbra, a kommentekben pedig természetesen jöhetnek a személyes kedvencek.

Hamlet

1. "If adventure has a name it must be Indiana Jones" (Végzet temploma)
2. "Do you like fish? Well, he likes you too..." (Cápa)
3. "When the smoke clears, it just means he's reloading." (Desperado)
4. "Believe it or not - he's the good guy" (Hellboy 2)
5. "You know the name. You know the number." (GoldenEye)

Chavez

1. "Lone wolf and son. The greatest team in the history of mass slaughter." (Shogun Assassin)
2. "Today, I killed my best friend." (Battle Royale)
3. "Ai wa, kanari itai. (Love really hurts.)" (Ichi The Killer)
4. "Sonny Chiba, hired to kill... If his kick doesn't get you... his fatal fist
will!" (Karate Kiba)
5. "If you've got to fight...fight dirty!" (The Street Fighter)
6. "Sonny Chiba, The Streetfighter is back as the meanest, bloodiest, most
violent ass-kicking lung ripping mother yet!" (The Bodyguard)
7. "The one guy you trust to get your back when a whole city's trying to put a
bullet in it." (Brother)

Köbli Norbert

„As the countdown begins for the 21th century there is still one number you can always count on.” (The World is Not Enough, 1999)
„We've always believed we weren't alone in the Universe. On July 4th we'll wish we were.” (Independence Day, 1996)
„Whoever saves one life, saves the world entire.” (Schindler’s List, 1993)
„Part man. Part machine. All cop.” (Robocop, 1987)
„In space no one can hear you scream!” és „This time – it’s war!” (Alien, 1979 és Aliens, 1986)
„Does for rock and roll what "The Sound of Music" did for hills.” (This is Spinal Tap, 1984)
„A long time ago, in a galaxy far, far away...” (Star Wars, 1977)
„A man went looking for America and couldn't find it anywhere!” (Easy Rider, 1969)
"This is Benjamin. He's a little worried about his future.” (The Graduate, 1967)
„Check in. Relax. Take a shower.” (Psycho, 1960)

Ramiz

"Exterminate all rational thought." (Naked Lunch)
"When there's no more room in hell, the dead will walk the earth." (Dawn Of The Dead)
"On every street in every city, there's a nobody who dreams of being a somebody." (Taxi Driver)
"Zombies, guns, and sex, OH MY!!!" (Dellamore Dellamorte)
"No More Mr Nice Guy." (Payback)
"Live by the code. Die by the code." (Ghost Dog)
"You don't assign him to murder cases, You just turn him loose." (Dirty Harry)

Pinkhell

"There are no clean getaways" (Nem vénnek való vidék)
"If Nancy Doesn't Wake Up Screaming She Won't Wake Up At All..." (Rémálom az Elm utcában)
"Trapped in time. Surrounded by evil. Low on gas." (Army of Darkness)
"Protecting the Earth from the scum of the universe." (Men in Black)
"Look up! Look up! (Angels in America)" (Angels in America)

Beyonder

1. „In Heaven Everything Is Fine." (Radírfej / Eraserhead, 1977)
2. „When there's no more room in hell, the dead will walk the earth." (Holtak hajnala / Dawn of the Dead, 1978)
3. "...look closer." (Amerikai szépség / American Beauty, 1999)
4. „The lucky ones die first." (A sziklák szeme / The Hills Have Eyes, 1977; 2006)
5. "I told you... you know nothing about wickedness" (A sanghaji asszony / The Lady From Shanghai, 1948)
6. "Crime is a disease, he's the cure" (Kobra / Cobra, 1986)
7. „Nice planet. We'll take it!" (Támad a Mars! / Mars Attacks!,1996)
8. „She's brown sugar and spice, but if you don't treat her nice, she'll put you on ice!" (Foxy Brown, 1974)
9. "He knows no fear, he knows no danger, he knows nothing" (Johnny English, 2003)
10. „If you see only one movie this year...you ought to get out more often." (Csupasz pisztoly 2½ / The Naked Gun 2½, 1991)

Santito

Bajtai András

1. "There were three men in her life. One to take her... one to love her... and one to kill her." (Once Upon A Time in the West, 1968)
2. "There's only ONE thing wrong with the Davis baby... It's Alive. (It's Alive, 1974)
3. "Why is his head worth one million dollars and the lives of 21 people?" (Bring Me The Head of Alfredo Garcia, 1974)
4. "WANTED. For Assault, Armed Robbery and Committing a Lewd and Immoral Dance with a Chocolate Pudding." (Take The Money and Run, 1969)
5. "No one can eat fifty eggs." (Cool Hand Luke, 1967) 

 (update: A TOP5 tagline magyarul Beyonder kommentjében olvasható.)

Hősök, 2. évad

Kár lenne most azon elmélkedni, hogy mennyiben tette tönkre a sorozatírók sztrájkja a Hősök második évadát, hogy mi lett volna, ha nem csonka évadként kell a készítőknek befejezniük ezt az évadot. Az eredeti elképzelések szerint ugyanis ez a 11 epizód csak a második évad első fejezetét képezte volna, és lett volna még további kettő fejezet, a mostani évadzáró eseményeket pedig végül csak kényszerűségből változtatták meg, mint az nemrég kiderült. Azonban semmilyen külső tényező sem változtathatja meg lényegesen azt a tényt, hogy a Hősök második évadjának színvonala az első évadhoz képest erőteljesen megzuhant, pedig mindvégig érezni, hogy a készítők nagyon igyekeztek. (Vigyázat, spoilerekkel teleszórt kritika.)

Az eredeti elképzelés szerint ugyanis a Shanti-vírus elterjedt volna, ám a várva várt apokalipszist végül lecserélték egy sokkal gyengébb Nathan Petrelli elleni merényletre, ám sem ezzel a cliffhangerrel, sem pedig Niki Sanders bennégésével nem sikerült túl sok álmatlan éjszakát okozniuk, hiszen már ennek az évadnak az elején is a nevetségesség határát súrolva hozták vissza egymás után a halottnak hitt szereplőket.

Arról nem is beszélve, hogy az élők sorába ily módon visszatért (jó darabig amnéziás) Peter Petrelli Jedi-trükkjei legalább annyira túlhajszoltnak hatnak, mint Elle Bishop Palpatine szenátort megidéző elektromos mutatványai, az összhatást pedig tovább rontja, hogy ami sikerült Daryl Hannah-nak (Elle Driver – Kill Bill), az már nem igazán megy Kristen Bellnek, aki egyszerűen képtelen hiteles módon eljátszani a vérfagyasztóan kíméletlen szőke hajú rideg gonosztevő karakterét.

Az írók érezhetően sokat erőlködtek, hiszen az első évadot jellemző hibátlan és egyre hatásosabban építkező dramaturgia helyett ezúttal csak össze-vissza kapkodást és fejetlenséget kapunk, az események egy pillanatra sem állnak össze egyetlen értelmes alakzatba sem. Párhuzamosan derül fény a szülők bűnös tetteire, és zajlik a vírus elterjedése elleni küzdelem, miközben felesleges kitérők és zsákutcák rontják az összhatást, melyek közül az egyik legzavaróbb Peter Petrelli új szerelmének a sorozatba emelése, majd hirtelen eltüntetése.

Mindeközben a sok időbeli ugrálás is egyre inkább erőltetettnek hat, melyek érzésem szerint leginkább az ötlettelenségből fakadtak, habár Hiro középkori Japánban való kalandozásai, és Takezo Kenseivel való egyre ambivalensebbé váló viszonya eleinte magukban hordozták a mítosz és történelem ellentmondásos viszonyának leleplezését, ám Kensei az öregedésre képtelen Adam Monroe-vá változtatása és a múltból a jelenbe inkarnálódása megint csak agyoncsapta az ebben az epikus szálban meghúzódó lehetőségek ésszerű kiaknázását.

Az új hősök szerepeltetése is leginkább csak csalódásra adott okot, a New Orleans-i Monica Dawson figurája ugyanis legalább annyira halvány marad, mint Maya Herreraé és bátyjáé, szintúgy a képességeik. A Dawson-lány vizualitás útján történő képesség-elsajátítása leginkább Peter Petrelli másolás-skillje klónjának tűnik, miközben az egésznek olyan kínosan gyermeteg Disney-feelingje van, míg a Herrera-lány voodoo-pusztítása csak ócska okkultizmusként hat. Dawson karaktere mögött ráadásul ugyanazt a szándékot érzem, mint Claire Benett és ifjú udvarlójának titkolni próbált szerelme mögött, vagyis hogy az egyre fiatalabb réteget célozták meg, a romantikus és kamaszosan nyálas betétek azonban csak tovább roncsolták az évad összhatását.

Az összeesküvés-elméletek helyett például teremthettek volna egy valamire való, és komolyan vehető negatív hőst, amelynek hiánya érezhetően belengi az egész évadot. Sylar visszatérése megint csak egy hiábavaló vaktöltény, pedig az első évadban az ő ügyesen megrajzolt fenyegető karaktere hatásosan képezte az epizódok központi magját. Itt azonban még csak igazi negatív hőssel sem találkozunk, ha csak Elle Bishopot vagy az apját nem annak szánták.

Kifejezetten sajnálatos az is, hogy pszichológiailag szinte semmit sem kezdtek a kitaszítottság és a másság nyomasztóan tudathasadásos érzésével, amely elvileg az összes szereplő életét meg kellett volna, hogy változtassa ilyen vagy olyan módon. Ehelyett itt szaladgálnak ezek a lelkileg kiegyensúlyozott, műanyag alakok, akik ugyanúgy élik hétköznapi és szuperhős életüket, mintha teljesen átlagos arcok volnának a tömegből. Tegyük azért  hozzá, hogy a Claire Benett-szálban még nyomokban megtalálhatjuk a  hőslét pszichológiai aspektusát, ám végül azt is veszni hagyják a tinédzser lázadás és szerelem kedvéért.

A megvalósítással persze nincsenek gondok, és azt is el kell ismerni, hogy az epizódok még a fentiek ellenére is pörögnek, hiszen ügyesen adagolják az izgalmakat és fordulatokat, az egész azonban nem lép túl a hamar kifulladó és érdektelenné váló popcorn-jellegű szórakoztatásnál. A Hősök második évadjában sem elmélyült jellemrajzokkal, sem pedig katartikus összecsapásokkal nem találkozhatunk. Ehelyett elbagatellizálják a témából adódó konfliktusokat, és olcsó bűvésztrükkökre cserélik a hősmitológiában meghúzódó mélységet.

Stephen King: Lisey története

Stephen King megöregedett, és sajnos úrrá lett rajta a süppedős melankólia és a keserédes nosztalgia. Stephen King érzelmileg egyre sebezhetőbb, és kiszolgáltatottabb lehet, más magyarázatot ugyanis nem nagyon találok a Lisey történetére. A szerkesztőt pedig nem merem hibáztatni, King ugyanis beszólt az utószóban. Hallgassátok csak!

"A regényt Nan Graham szerkesztette. A regényekről megjelenő kritikákban - főleg ha olyan szerzőkről van szó, akiknek a regényei nagy példányszámban kelnek el - sokszor írnak olyasmiket, hogy »Nem ártott volna, ha XY könyvét valaki megszerkeszti, mielőtt megjelenik.« Azoknak, akik valami ilyesmit akarnak írni a Lisey történetéről, szívesen megmutatom a kézirat első változatának néhány oldalát, Nan javításaival. Elsőben írtam olyan esszéket, amikben kevesebb javítást találtam, mikor kiosztották őket. Nan csodálatos munkát végzett, és ezúton szeretném megköszönni neki, hogy betűrte az ingemet, és megfésülte a hajamat, mielőtt megengedte, hogy a nagyközönség elé lépjek. Arról a néhány esetről, amikor a szerző mégis megvétózta Nan javításait, csak annyit mondhatok: »Ralph a valóság.«

Írja kedvesen az utószóban Stephen King, és habár saját szavai alapján egy szerény és a szerkesztője kritikájában őszintén bízó író képe rémlik fel előttem, én semmit sem veszek be ebből a simogató maszlagból.

King legújabb magyarul megjelent regénye majdnem 700 oldalas, és ezzel önmagában persze semmi baj sincsen, hiszen tett már le hasonló – vagy akár kétszer ekkora terjedelmű remek munkákat is az asztalra -, de mindezek ellenére már az első száz oldal környékén érezni kezdtem azt az idegesítő érzést, ami például a Tóparti kísértétek olvasása közben is rám tört, hogy itt már megint egy baromira ütős novella – esetleg kisregény – ráérős felduzzasztásáról van szó. Amin egy tökös szerkesztő még idejében segíthetett volna.

King tarsolyában ugyanis ott bújik egy egészen komoly történet: a regény főhőséül választott szokásos író-alteregó, Scott Landon nyomasztó gyermekkora, testvéréhez fűződő viszonya, illetve apja (képzelt?) elmebetegsége, és az ebből származó iszonyatos megpróbáltatások. Különösen üdítő a narratív bizonytalanság, mert a pszichológiai rémálomról nem lehet eldönteni, hogy tulajdonképpen Scott apjának volt-e igaza, vagy nem, persze a szerző azért a maga módján sugallja az egyik választ. A regény legjobb, legintenzívebb fejezetei ezek, amelyek olvasása közben mindvégig érezni, hogy King végre megint a régi fényében ragyog, mondatai gyomron vágnak, és egy pillanatra sem eresztenek.

Persze az előző bekezdés első mondatán javítanom kellene, hiszen a valódi főszereplő az író felesége, Lisey Debusher, akinek férje az elbeszélés jelenében már halott, és habár már a könyv címe is Lisey-t erőlteti a képünkbe, én mégis mindvégig a férfit éreztem igazi központi szereplőnek - King jellemző nárcizmusának megfelelően. A Landon-testvérek eszelős történetéből egy baromi jó novellát írhatott volna, King azonban felhígitotta történetét egy regénnyé, és a bajok itt kezdődnek.

Hömpölygő stílusa, és már-már megszállottan aprólékos jellemrajzai egész egyszerűen langyosak, Landon özvegyének érzelmi megpróbáltatásai, kettejük párkapcsolatának, kibontakozó szerelmének története pedig fárasztóan érzelgőssé, és méltatlanul szirupossá sikeredett. A romantikus szál hatásosságát nem vitatom, és el tudom képzelni, hogy sokakat rabul ejt majd, én mégsem voltam rá kíváncsi.

King azonban a múltbeli események mellett – melyek kapcsolatukat, illetve Scott Landon gyermekkorát mutatják be - egy másik szálat is gömbölyít, ez a regény jelen ideje, ahol a gyász és a hagyaték feltárása zajlik, majd legvégül Lisey felfedezése. A regény ezen területe sajnos csak egyetlen igazán szuggesztív pillanatot tartogat, az pedig nem más, mint Jim Dooley figurája és mellkaszabolós jelenete, melyben szintén egyértelműen kristályosodik ki az, amiért Kinget valaha szerettük, ám sajnos az ehhez hasonló pillanatokból nem sokat tartogat számunkra.

A műfajkeveredés sem tett túl jót a regénynek, a harmadik harmad ugyanis egy az egyben átvált fantasy-be, ami inkább valami nevetséges esti mese-féleségre emlékeztet, és amelynek ordító közhelyességét sosem fogom Kingnek megbocsátani: a szavak tava, amelynek vizéből mindannyian merítünk - na ne már. Mindenesetre ekkor válik világossá a sejtelmes borítókép is, de a nagy csápok alapján senki se számítson valami Ködös monszter-invázióra, a Lisey története ugyanis teljesen más tészta. A rosszabbik fajtából.

Fear Itself - 1x01 - The Sacrifice

Miközben a világ szegény szerencsétlen Uwe Bollt szapulja már évek óta, addig a hasonlóan silány rendezői és forgatókönyvírói kvalitásokkal bíró Mick Garris ügyesen meghúzódik az árnyékban, és meglepően jól helyezkedik, már ami produceri munkásságát illeti. Félreértés ne essék, egyáltalán nem akarok Uwe Boll védelmében felszólalni, hiszen a nyomorult germán ördög tényleg megérdemli azt a sok savanyú szószt, amivel lépten-nyomon lehányják, de azért közben valaki Mick Garrist is elküldhetné egy távoli kavicsbányába, hogy a horror műfajának és Stephen King irományainak évek óta tartó töretlen meggyalázása helyett lapátoljon inkább kezeslábasban sódert.

Számomra ugyanis teljességgel érthetetlen, hogy ki, miért és főleg milyen elvárásokkal ült le Mick Garrisszel tárgyalni az NBC-nél egy újabb horror-antológia tervéről, főleg azok után, hogy a rajongók a mai napig képtelenek voltak kiheverni azt a sokkot, amit Garris A horror mesterei két évadával okozott. Kártékony és iszonyatosan tehetségtelen erőlködése miatt már régen ki kellett volna tiltani Micket Hollywoodból, emlékezzünk csak például John Carpenter kiábrándító és szánalmas Pro-Life-jára, amiről épeszű ember biztosan lebeszélte volna az öreg ácsot. Persze sorolhatnánk tovább a cikibbnél cikibb epizódokat, amiket a horror állítólagos mesterei szállítottak nekünk, de minek, hiszen az egész sorozat, egy-két epizódot leszámítva szánalmas kudarc volt.

Most azonban megérkezett A horror mestereinek klónozott kistestvére, a sánta és dongalábú Fear Itself, ami hasonló koncepció mentén próbálja megszólítani a vérre és kegyetlenkedésre, a borzongásra és terrorra szomjazó tévénézőket. Adott egy csapat rendező, akiknek felemás névsorát végigtekintve a múltkorinál még inkább zavaros és nyugtalanító érzések szállják meg az embert, hiszen a személyes kultfavoritokon túl (Stuart Gordon, Brad Anderson, John Landis) a műfajban pályakezdő (Breck Eisner) és korábban főleg kétes színvonalú munkákat szállító rendezők is (Ronny Yu, Mary Harron) is helyet kaptak. Mi sülhet ki ebből?

A széria első részével éppen a zöldfülű Breck Eisner örvendeztet meg benünket, akinek filmográfiájában nem valami sok gyöngyre lelhetünk, ennek ellenére máris rábízták a Creature From Black Lagoon és a Flash Gordon-remake-jének elkészítését. Na ez a gyerek akkor tényleg tudhat valamit, gondoltam magamban reménykedve, amikor beültem a The Sacrifice című nyitó epizódra, ami tulajdonképpen egy közömbös, sablonos rutinmunka, semmi több, ám még mindig jobban működik, mint néhány MoH-epizód. Pedig Eisner maga sem tudja, hogy pontosan mit akart, a klisékkel nem tud mit kezdeni, ezért megkapjuk a szokásos kötelezően lejátszott köröket, fiatal bűnözők egy csoportja betér egy elhagyatottnak tűnő erődbe, ahol három szépséges szirénszerű hölgy elkezdi őket szadizni, mígnem előbukkan az öreg vámpír, és a végén persze a kötelező csattanó, aminek révén világossá válik, hogy pontosan miért is Áldozat a címe az epizódnak.

Ezekkel a klisékkel nem is volna túlságosan nagy baj, ugyanis Eisner elindul a számomra kedves önreflexív ösvényen (például Gyilkos túra-utalás), ám szinte azonnal meg is torpan, és a humor, az eltúlzás hálás eszköze helyett elkezdi túl komolyan venni önmagát - vesztére. A lerágott csontként sarokban száradó vámpír-mítosszal sem tud igazán mit kezdeni, ezért ez a vonal is nevetségessé válik végül, ami nagy részben az ócska maszknak és a nem túl meggyőző effekteknek is köszönhető, nem beszélve arról, hogy a vizuális és tematikus áthallások is gyengítik az összhatást. Ráismerhetünk ilyen vagy olyan mértékben akár a Motelre, akár A texasi láncfűrészes mészárlásra, nekem mégis először a 2001 Maniacs ugrott be, ami habár nem egy hibátlan alkotás, de a vidéki paranoia-motívumát sikeresen ötvözte az abszurd humorral, ami mindenképpen említésre méltó eredmény.

Kár ezért az epizódért, mert az atmoszféra megteremtése tekintetében egyáltalán nem tehetségtelen Eisner, a téli táj és a semmi közepén elterülő ősi erőd ábrázolása egészen jóra sikeredett, a hangulat tehát adva volt, mégis elszúrta. A horror mesterei felől közelítve a The Sacrifice előrelépés, ám a francia horror-újhullám extatikus és barokkosan gyöngyöző alkotásai felől nézve szánalmas, műanyagízű kísérlet egy puhatökű kezdőtől, aki képtelen egyéni látásmódot vinni alkotásába, ez pedig nyugtalanító ómenként vetíti előre rossz előérzetemet a soron következő epizódokkal kapcsolatban.