Ennek a négyrészes minisorozatnak minden cikke egy-egy, a március 30-án megrendezésre kerülő 15. Képregény Börzén magyar nyelven debütáló új képregényhez kapcsolható, nem titkoltan azt a célt tűzve ki maga elé, hogy felhívja a figyelmet egyrészt a Börzére, másrészt az ott megjelenő kiadványokra. Figyelem, addig már csak négy hét van hátra, mélyen tisztelt geektársaim!
Egész nyugodtan kijelenthetjük, hogy máig a Marvel egyik legnagyobb húzóneve a Pókember(természetesen fej fej mellett haladva az X-Men-nel), a szuperhős, mely szakítva a hatvanas évek addigi amerikai képregénytrendjével, egy valóban kézzel fogható, hús-vér figuraként mutatkozott be, hétköznapi gondokkal, zűrös nőügyekkel, hirtelen haragú munkaadóval, valamint az Amazing Spider-Man negyedik számától, Oki doki első színrelépésétől kezdve rendszeres és kiadós verésekkel, amelyekben általában a rövidebbet húzta. Az olvasó könnyebben azonosulhatott egy félszeg, visszafogott, ám hirtelen szuperképességeket kapott és ennek feldolgozásával küszködő tinédzserrel (akit általában a földbe döngöltek, ahonnan azonban valahogy mindig feltápászkodott, elkente a gonosz száját és megmentette az ártatlanokat), mint a DC mindenható Superman-jével vagy (ha a Marvel házatáján nézünk szét) egy narancsszínű kőbőrt viselő, emberre csak távolról emlékeztető monstrummal. A népszerűség és a kassza csilingelése persze újabb és újabb Póksorozatot szült, így az elmúlt évtizedek során csak kapkodhattuk a fejünk a sok párhuzamosan futó cím (The Amazing Spider-Man, The Spectacular Spider-Man, Web of Spider-Man, Spider-Man, The Sensational Spider-Man, Spider-Man's Tangled Web, Ultimate Spider-Man, The Friendly Neighborhood Spider-Man, hogy csak az ismertebbeket említsem) láttán és ahogy ez várható is volt a történetek áradatában a minőséget illetően, járhattunk mélységes hullámvölgyekben és fantasztikus magasságokban egyaránt. Tehát egészen pontosan mi is különbözteti meg a Marvel Lovagok előtaggal ellátott sorozatot a többitől?
A kérdés jogos, ehhez egyrészt tudni kell, hogy az 1998-ban létrehozott Marvel Knights a rövidéletű (1995-1996) Marvel Edge címek utódja, mely a már céltudatosan nem gyerekeknek, hanem tinédzsereknek (az idő teltével pedig a tinédzserekből vált felnőtteknek) írt sorozatokat jelöli, olyan komolyabb, érettebb, erőszakosabb témákat is érintve, amilyeneket eladdig gondosan kerültek, köszönhetően a Comics Code Authority (a képregények tartalmát vizsgáló, cenzúrázó és jóváhagyó bizottság) áldásos tevékenységének. Mert mégis mit lehetett várni az olyan szuperhősképregényektől, ahol egészen a nyolcvanas évek végéig előírás volt, hogy "a rendőrök, bírák, kormányhivatalnokok ábrázolásának módja nem vethet rossz fényt a törvényes rendet fenntartó hivatalokra", "rendfenntartó erők nem eshetnek áldozatul bűnözők tevékenységének", a "jónak minden esetben győzedelmeskednie kell a gonosz felett" (vélhetően ezt volt a legkönnyebb betartani), valamint elfogadhatatlan többek között a meztelenség, a túlzott erőszak, a káromkodás, szadizmus, homoszexualitás, kábítószerek, zombik, vámpírok és farkasemberek megjelenítése? Fun fact: amikor a kilencvenes évek She-Hulk sorozatának főszereplőnőjét megkérdezik, hogyan képes mindig illendően kinézni annak ellenére, hogy minden átváltozásakor szétszakad a ruházata, ő csak megmutatja a ruhájára varrt Comics Code logót...
Másrészt szerencsére a Marvel 2001-ben kivonul a CCA égisze alól, és áttér saját besorolási rendszerére, így lehetővé téve, hogy Mark Millar (Wanted, The Ultimates, Ultimate X-Men, Civil War), egy újabb tehetséges skót író bonthasson zászlót a Marvel Knights sorozat élén. Millar első amerikai sikerét a rendhagyó The Authority-vel aratta a DC-nél (olyan nagy névtől átvéve a stafétabotot, mint Warren Ellis), ám a 9/11 után a kiadó elég érzékennyé vált a fel nem hígított erőszakot és teljes városok lerombolását tartalmazó szkriptekkel kapcsolatban, és a komoly öncenzúra, valamint az ebből adódó kiadói csúszások miatt éppen elég vér tolult a glasgowi képregényguru agyába, hogy igent mondjon a Marvel felkérésére, ami pont akkor keresett valakit az Ultimate X-Men útnak indításához. A Marvel Univerzum reboot-jával újabb szakmai sikert zsebelhetett be, de végül a rajongók szemében a 2002-es The Ultimates első felvonása révén került be a képregényszerzők panteonjába. A 2004-ben indult Marvel Knights Spider-Man erősen összefüggő történetét 12 szám erejéig, azaz egy teljes éven át írta, három négy részes sztori formájában (Down Among the Dead Men, Venomous, The Last Stand), melyek aztán az e recenzió tárgyát képező keményfedelű gyűjteményes kötetben láttak egyben napvilágot 2005-ben.
Millar Pókembere (újabb fun fact: a Marvel eredetileg J. Michael Straczynski-t, majd Kevin Smith-t szerette volna az írói székben tudni, ám végül mindkettőt elvetette) realisztikusabb, sötétebb tónusokat vesz fel a megszokottnál és nem fog vissza az erőszakból sem: Peter Parkert már az első pár számban félholtra verik, minifurgont és autót ejtenek a fejére, lezuhan egy felhőkarcoló tetejéről (eszméletlenül meglehetősen nehéz hálóhintázni), elektromos kisülésekkel égetik szénné, és legalább kétszer keresztüllövik. Ennek következményeképp úgy tömi magába a fájdalomcsillapítókat, mint Dr. House a Vicodint, Mary Jane és May néni felváltva ápolják, lassan több fáslit visel, mint Pókruhát, és az Elektróval vívott ütközet után pedig egyenesen a rátaláló járókelők telefonhívására viszik be az intenzívre. Már az Ultimates-ben is láttuk, hogy Millar-nál következményei és áldozatai vannak a köpenyesek összecsapásainak (Hulk manhattani őrjöngése 800 áldozatot szed, és miután nyilvánosan közvetített bírósági tárgyaláson ítélik halálra, az ítéletet végre is hajtják rajta), itt bizony Elektró gondolkodás nélkül robbantja fel az autót a benne ülő családdal együtt, Keselyű egy mozdulattal töri ki Pókember betegágyánál az ügyeletes nővér nyakát, Venom pedig szenvtelenül roppantja össze Parker osztálytalálkozóján az egyik volt iskolatárs koponyáját. Senki és semmi nincs biztonságban, ez pedig elégedett izgalommal tölti el az olvasót, aki eddig teljes bizonyossággal gondolhatta, hogy a főbb szereplők és az őket körülvevő statiszták szentek és sérthetetlenek a Stan Lee által megteremtett hagyomány íratlan szabályainak megfelelően.
A történet maga egy unalomig koptatott kliséből indít: May nénit elrabolják és hálófejünk kénytelen nyomozásra adni a fejét, hogy kiderítse ki a háttérben bújkáló titokzatos emberrabló, aki ráadásul ismeri Pókember személyazonosságát. Szerencsére azonban Millar érti a dolgát és a meseszövés lendülete, az életszerű dialógusok, hirtelen fordulatok elnyomják a kellemetlen deja vu érzést. A kezdeti felütés ellenére hamar kiderül, hogy mindenki kedvenc Pókembere nem egy Batman, csak sodródik az eseményekkel, ám mégis a Hush juthat az olvasó eszébe, hiszen a Marvel Univerzum színe-java feltűnik legalább egy cameo erejéig (például a rég nem látott Pléhsuszter vezeti a szupergonoszok aukcióját), kezdve a Bosszú Angyalaival az X-men-en át Pókember saját, külön bejáratú piszkos tizenkettőjéig (fícsöring Homokember, Keselyű, Elektró, Sokkoló, Skorpió, Sírkő, Kaméleon és még sokan mások).
A két felsőligás játékos, aki pokollá teszi Peter Parker életét a klasszikus hagyományok értelmében itt is az őrült Zöld Manó és a földönkívüli szimbióta Venom. Az előbbi rendszeres időközönkénti felmelegítésétől általában kinyílik a bicska a zsebemben, de itt olyan pszichopata, kegyetlen és hidegvérű manipulátorként mutatkozik be, hogy Hannibal Lectertől épp csak egy szeletnyi vajon pirított agyvelő választja el. Telitalálat a rohadék, szinte feledteti a történet gyenge pillanatait, mint mikor például kiderül, hogy Keselyű csak a rákos unokájának költséges kezelése miatt vállalta be legutóbbi melóját. Az új Venom már nem ennyire meggyőző, mert bár a szupergonoszok aukciója és a licitálók sorsa egészen eredeti ötlet, a szimbióta átfazonírozott külseje és Eddie Brock történetszálának érthetetlenül hirtelen rövidre vágása eléggé fájó pont számomra.
Ami a látványvilágot illeti (ha már egyszer párhuzamot vontunk), nem éri el ugyan a Jim Lee által a Hush-ban produkált bravúrt (sajnos pont ez volt, ami a gyenge közepes történetet átlag felettivé varázsolta), de még így is szemet gyönyörködtető, mert hiába emlegetik Terry Dodson-t (Generation-X, Spider-Man and the Black Cat, Harley Quinn, Wonder Woman) a szegény ember Adam Hughes-aként, én ezzel mélységesen nem értek egyet és szerintem ezzel így vannak azok is, akik olvasták a Pókember és Fekete Macska magyar kiadását. A legkomolyabb ütőkártyájuk azonban, amivel engem azonnal levettek a lábamról, hogy Dodson és a pár szám erejéig beugró, nálunk a Papírmozi Pszichoparkjából ismert Frank Cho (Liberty Meadows, Shanna the She-Devil, The Mighty Avengers) rajzolják hosszú idő óta a legszívdöglesztőbb Mary Jane-t és Fekete Macskát. Period.
A tizenkét részen átívelő összeesküvéselmélet fonalára bőven aggattak humort, eredeti ötleteket (Elektró elviszi Keselyűt kedvenc bordélyába, ahol egy csernobili mutáns örömlányt mutat be neki, aki bármelyik szuperhősnő alakját magára tudja ölteni), akciót és érzelmesebb húrokat megpendítő jeleneteket, ráadásul nem szükséges hozzá semmilyen előzmény ismerete, ezen a ponton bárki fejest ugorhat Pókember kalandjaiba, semmi sem fogja elrontani a szórakozását.
Magyarul eddig a Kingpin kiadó gondozásában az első négy rész jelent meg Marvel könyvek: Pókember - Holtak között címmel, a második, ugyancsak négy részt tartalmazó kötetet pedig Venom alcímmel a 15. Képregény Börzére időzítik.
És akkor a Hódító seregei nekiindultak, hogy leigázzák a világot...
Kis hazánkban viszonylag szűk körben ismertek a francia nyelvterület legendás szerzői és alkotásaik (itt most ne vegyük figyelembe a kommunista érában a Pif Gadget farvizein érkező, a Kockásban és a Hahotában megjelenő, jobbára gyerekeknek szánt történeteket, valamint a találékony gall és az árnyékánál is sebesebb cowboy kalandjait), ez a helyzet azonban köszönhetően néhány magyar kiadó bátorságának, rajongásának és elkötelezettségének az utóbbi pár évben változni látszik. Eddig megismerhettük Joanne Sfar (A Torony, A rabbi macskája), Enki Bilal (A szörny ébredése) és Moebius (Fekete-fehér, Papírmozi) nevét, most pedig (hihetetlennek tűnik számomra, ahogy most leírom) Jean-Claude Galés Jean-Pierre Dionnet van soron. Utóbbi egyike a mára legendássá vált Métal Hurlant (szó szerint Üvöltő Acél, melynek amerikai inkarnációja jelenleg is Heavy Metal néven fut), a jobbára sci-fi és fantasy képregényeket publikáló magazin és egyben a Les Humanoides Associés francia kiadó alapítótagjainak, olyan illusztris nevekkel együtt, mint Jean Giraud (Moebius) és Philippe Druillet.
A kezdetben hatvannyolc oldalas és három havonta megjelenő magazin adott helyet eredetileg azonak a történeteknek, melyek gyűjteményes kötetének magyar kiadását a Delta Vision kiadónak köszönhetjük, betekintést nyerve a francia képregény igazi hőskorszakába egy monumentális és heroikus fantasy történetfüzéren keresztül. Monumentális, mondom, és valóban, már a Hódítók végzetének prezentálása is letaglózó: egy A4-esnél nagyobb méretű, vastag és fényes papírra nyomott, fekete-fehér, majd' kétszáz oldalnyi eposz, melyet már-már vallásos áhítattal üt fel a vékonyka, kérészéletű szórakozást jelentő szuperhősképregényekhez szokott egyszerű halandó. Arn bosszújának epikus történetszövéséhez alkalmasabb rajzolót nem is választhatott volna a forgatókönyvet jegyző Dionnet, mint Jean-Claude Gal-t, akinek hiperrealista, aprólékosan részletes, majdnem fényképszerű stílusa lenyűgöző, nem véletlenül telik el hét(!) teljes év az Arn bosszújának (La Vengeance d'Arn) és az Arn diadalának (Le Triomphe d'Arn) publikálása között.
A kötetet három francia album (úgynevezett tome), a Hódító serege (Les Armées du Conquérant), a fentebb említett kétrészes hőseposz, valamint egy bónusz történet, A katedrális alkotja. Utóbbi érdekessége, hogy egy amerikai vendégszerző, Bill Mantlo jegyzi, aki a 70-es évek szinte minden futó Marvel sorozatának munkálataiban részt vett, majd kirendelt védőügyvédként dolgozott egészen 1992-ig, amikor is egy szerencsétlen autóbaleset meg nem nyomorította.
Az első album öt, rövid, csattanóval végződő történetet gyűjt össze, melyek közös nevezője a szinte szóról szóra megegyező előkészítés ("És akkor a Hódító seregei nekiindultak, hogy leigázzák a világot..."), és a low fantasy jellemzők, melyek számomra Howard Conan novelláit olyannyira élvezhetővé tették: a mágiaszegény világ, az ősi, komor, ciklopi falakból emelt város, amely életre kelve elpusztítja a megszálló katonákat, a szörnyszülötteknek parancsoló, alattomos boszorkánymester, a hátrahagyott, pusztulásra ítélt katona, aki bosszúból elveszejti az egész sereget, a gőgös hadvezér, akire saját harcosai gyújtják rá a tiszti sátrat és az egymást újra és újra eláruló két barát, ezek mind-mind nagyszerű, groteszk és véres fabulának is beillő sztorik, fantasztikus látványvilággal elénk tárva.
A kötet második és egyben oroszlánrészét Arn kálváriájának, rabszolgasorba vetésének, szökésének, önmagára találásának, hadvezérré és hódítóvá válásának krónikája alkotja, gazdagon kidolgozott, különféle nemzetekkel, törzsekkel benépesített, élő és lélegző, ám egyben komor, véres és kegyetlen univerzumot festve az olvasó elé. Itt mit sem ér az emberélet, senki nem kér, de nem is kap könyörületet, halott istenek, föld alá temetett, elfeledett seregek és lángoló, fekete tavak fenyegetik az óvatlanokat. A nagyívű, gilgamesi és trójai eposzt idéző, sodró és rendkívül erős történetvezetésű mű a hetvenes-nyolcvanas évek francia képregénytermésének legjavát adja, és valóban olyan klasszikus alapmű, amivel már meg kellett ismertetni a magyar olvasókat. Kötelező olvasmány!
Donald Trask: - Amikor ma reggel felkeltem, nem az járt az eszemben, hogy megsemmisítek tizenötmillió embert. Cassandra Nova: - Azok nem emberek, Mr. Trask. Hanem koszos, büdös mutánsok.
Úgy tűnik a magyarországi képregénykiadás egy sajátos fordulata révén (tudniillik a Panini megszüntette a Hihetetlen Pókember és az Újvilág X-Men sorozatait) mi is csatlakozunk az egyébként mindenképp dicséretes trendhez, miszerint betevő képregényeinket számunkra is javarészt a trade paperback-ek, vagyis gyűjteményes kötetek formájában tálalják majd. Az amerikai képregényipar ugyanis rádöbbenve a dupla bőr lehúzásának lehetőségére, már egyenesen 3x2, 2x3 avagy 1x6 részes történetek írását irányozza elő szerzőinek, hogy azután hatos pakkban, a legtöbb esetben extrákkal megpakolva dobják piacra az összegyűjtött sztorikat (amiket ugye már egyszer eladtak egyenként, különféle variáns borítókkal és reklámoldalakkal bőségesen meglocsolva), ezzel követve a dvd ipar evolúcióját. Jelen esetben ez nekünk viszont nagyon is kapóra jön, hiszen így a Fumax kiadó jó érzékkel választhatta ki azt a pontot, amin keresztül, a hirtelen támadt űrt kihasználva, a régi és az új olvasókat bedobhatja az X-Men képregények végeláthatatlan folyamába anélkül, hogy bele ne fulladnának a negyven évnyi kontinuitás rájuk nehezedő nyomása miatt. A választás kiválóságának oka mindössze két szóban összegezhető: Grant. Morrison.
A skót fenegyerek ugyan az Animal Man kultsorozattá nemesítésével robbant be az amerikai képregényes köztudatba a nyolcvanas évek végén a Brit Hullám egyik képviselőjeként (olyan alkotókollégákkal, mint Neil Gaiman, Jamie Delano és Alan Moore), ám mégis saját elmeszüleménye, a The Invisibles révén billogozta bele magát végérvényesen az olvasók homloklebenyébe (amelynek ötlete, saját bevallása szerint, a Himalája megmászása közben egy kábítószer indukálta lázálom során az ötödik dimenzióból idelátogató idegenektől származik). Kísérletező és úttörő kedvét (valamint valószínűleg a fent említett idegenek lobotómiai beavatkozásának eredményét) egyébként mi sem mutatja jobban, mint a Bible John, melynek szkriptjét Ouija-táblával írta, míg a rajzoló Daniel Vallely hallucinogén drogok hatása alatt készített kollázsokkal alkotta meg szövegéhez a képi világot.
Miután a kilencvenes évek végén sikeresen új életet lehelt a DC kiadó JLA (Justice League of America) szuperhőscsapatába, ezen felbuzdulva a 2000-ben a Marvel szerkesztői székébe került Joe Quesada kereste fel, hogy pumpáljon némi friss vért az akkoriban egyre inkább fáradó és összekuszálódott X-címekbe, és egészen pontosan a két fősodorba tartozó sorozatuk közül az X-Men újragondolásával bízták meg. Az új érához új név is dukált: a nem túl eredeti, de legalábbis a szándékot tükröző New X-Men címet nyerte el a tűzkeresztségben (aminek logója egyébként egyúttal ambigramma is, ám ez sajnos magyarul nem visszaadható sajátosság). Morrison hírnevéhez hűen drasztikus lépésekhez folyamodott: 15 millió mutáns pusztul el Genosha salaküveggé változtatott szigetén, Bestia másodlagos mutációja folytán most már leginkább egy kékes szőrű macskafélére hasonlít, a klasszikus (ám mindazonáltal rendkívül röhejes) szuperhősjelmezeket hétköznapibb bőr és latex ruha váltja fel, a csapat tagja lesz az X-ek ikonikus ellenfelét, a Pokoltűz Klubot eleddig vezető, lehengerlő stílusú brit szépség, Emma Frost (aki nem mellesleg a sorozat eddigi legjobb dekoltázsát villantja) és végre bepillantást nyerhetünk az eddig érthetetlen módon ki nem aknázott lehetőségeket rejtő mutánsiskola tanulóinak életébe.
Az imidzsváltás új rajzolóért kiáltott, erre a szerepre pedig Frank Quitely-t (valódi nevén Vincent Deighan, álneve szpúnerizmus és a quite frankly angol kifejezést rejti) szemelték ki. Egyedi, és elsőre, főleg a Byrne, Romita Jr. és Silvestri hagyaték fényében, meghökkentő stílusa sok X-rajongóban zsigeri ellenszenvet váltott ki, de mivel az eladások meggyőzőek és stabilak voltak, a Morrison futam mindhárom éve alatt együtt dolgozhatott a skót íróval. Ennek még kifejezetten lassú munkatempója sem állta útját, a Marvel inkább fill-in rajzolókat alkalmazott, hogy minden hónapban időben landoljon az új szám az újságosstandokon. Későbbi, szintén Morrison-nal közös munkái, mint a We3 és az All-Star Superman, már osztatlan sikert arattak mind az olvasók, mind a kritikusok körében.
Az évek során több párhuzamosan futó cím indukálta kényszeres, újabb és újabb mutáns szereplőt a közös katyvaszba dobó módszert Morrison a katlan felrúgásával oldotta meg: a megmaradt, teljesen lecsupaszított, de időtálló alapokból hozta létre a hatfős szereplőgárdát, így most X Professzor, Küklopsz, Jean Grey, Rozsomák, Bestia és Emma Frost alkotja az X-Men sorait. Az elfáradt, kiszámítható konfliktusok száműzetnek, az eddig újra és újra felmelegített eszmék összecsapása, a két fekete-fehér, szöges ellentétben álló vélemény, azaz X Professzor Martin Luther King és Magneto pre-Mekka Malcolm X álláspontja tabula rasa-t kap: Magneto odaveszik több millió társával Genosha pusztulásakor. A professzor felfedi magát és iskoláját az emberiség előtt, ezzel teljesen felborítva az eddigi status quo-t. Morrison megkérdőjelezi az X-ek szuperhős voltát is:
X Professzor: - Vélemények az új iskolai uniformisról? Rozsomák: - Végre nem kell fényes nappal idiótának látszani. Bestia: - Nem is értettem soha, minek öltöztetett minket szuperhősgöncbe, professzor úr.
A csapat eddigi legsótlanabb, legérdektelenebb szereplője, Küklopsz, hirtelen eutanáziánál segédkezik mindenféle idegesítő és kioktató moralizálás nélkül (tekintetének egy villanásával elhamvasztja a szenvedőt) és megváltoztathatatlan X-alapvetéssé kövült kapcsolatán Jean Grey-el megjelennek az első repedések. Emma Frost bevezetése a csapatba egy örök kérdést vet fel: képes-e vajon belsőleg megváltozni az ember, és ha igen, ezt mások el tudják-e fogadni? Bestia pedig a Szépség és a Szörnyetegből kölcsönzött új külsejének változását próbálja feldolgozni (ezt eddig a The Thing-től láthattuk a Fantastic Four-ban), jobbára a humor segítségével:
Jean Grey: - Üdítőt? Bestia: - Csak diétásat. Jean Grey: - Minek? Úgyis 300 kilót nyomsz. Bestia: - Na és? Nem akarok elhízni. Ugrándozom is eleget. [...] Napfoltaktivitás, mániákus-depressziós kilengések; úgy érzem magam, mint egy hindu szexisten, Jean. Írok erről egy tanulmányt, ha majd ismét meg tudom fogni a tollat.
Egyedül néhány jól bevált dolog marad többé-kevésbé érintetlenül, Rozsomák ugyanolyan badass crazy motherfucker, amilyennek mindig is szerettük, Jean Grey elméjébe pedig még mindig olyan elképzelhetetlenül pusztító képességek vannak bezárva, amitől még maga Magneto is összevizelné magát, ha még élne. Ellenben a kisebbségek helyzetén moralizáló alapvetést felváltja az evolúció és a poszthumanizmus témája, és az X-eknek egy minden eddiginél veszélyesebb, valószerűtlenül hatalmas veszéllyel kell szembenézniük, mely belülről próbálja meg szétbomlasztani a csapatot és földönkívüli segítséggel világok közti háborút kirobbantani. Habár az új főgonosz eredete még a legelnézőbb szóhasználattal élve is borzasztóan klisés, ezt jótékonyan ellensúlyozza az a gördülékeny és logikusan felépített csuklógyakorlat, amellyel Morrison felhasználja a szereplőt.
Na de lássuk a magyar kiadást, mit is kapunk a pénzünkért? A kötet elég vékonyka, lévén mindössze négy számot foglal magában, viszont a papír és a nyomdai minőség kiváló és a kötés is elég strapabírónak néz ki. Számomra nagyon fájó pont, hogy az eredeti trade paperback-hez (New X-Men Vol. 1: E is for Extinction) képest kihagyták belőle a 2001-es Annual-t, amiben pont Morrison egyik saját maga kreálta és a későbbiekben fontos szerepet játszó mutánsát mutatják be, ráadásul egyik kedvenc rajzolóm, Leinil Francis Yu (Silent Dragon, High Roads, Ultimate Wolverine vs. Hulk) illusztrálta rendhagyó, egész oldalas fektetett képekkel, ami egészen különleges narrációt biztosít a történethez. Hiányzik továbbá a 11 oldalas, úgynevezett Morrison-manifesztum, ami a szerző a New X-Men eljövendő sztorivonalára vonatkozó elképzeléseit vázolja, de ez tulajdonképp egyfajta making of dvd extra, különlegesség, ami csak a hardcore rajongóknak szánt csemege, akik már egyébként is végigolvasták a teljes, nagyjából negyven részes történetfolyamot.
Egyedül az Annual hiánya és a néhol döcögős fordítás miatt kap az egyébként öt csillagos kiadvány négyet, de ezek az apróbb bosszúságok eltörpülnek a tény mellett, hogy mostantól már magyarul is hozzáférhető az X-Men történetének egyik legformabontóbb és hírhedtebb szelete egy meglehetőst egyedi elképzelésekkel rendelkező szerző tollából. Örüljünk hát neki együtt.
És végül egy rejtett bónusz azoknak, akik végigolvasták a cikket :)
Valószínűleg maguk a Grimm-fivérek sem sejthették, amikor nekiláttak összegyűjteni a germán mesefolklór történeteit, hogy munkásságuk ilyen maradandó nyomot hagy a gyerekkori emlékekből táplálkozva az elkövetkezendő generációk kollektív tudatalattijában. Mert hiszen az eredetileg az 1812-ben kiadott első nyomtatott kiadást gyermekeknek szánták (már a címe is erre utal: Children's and Household Tales), akik aztán felnőtté válva számtalanszor merítettek ugyanabból a közös forrásból ezzel újabb és újabb felnőttgyermekeket inspirálva.
Az eredeti mesék persze rengeteg változáson estek át a kezdetekhez képest, horrorisztikus elemei felhígultak, igazodva a felnőttek által gyermekek számára helyesnek vélt tartalomhoz: eredetileg a Nagy Csúnya Farkas Tarantino-s vérszökőkút kíséretében filézi ki Piroskát, akinek senki nem érkezik a megmentésére, Csipkerózsika esküvőjén hollók tépik ki a mostohanővérek szemgolyóit, a Hófehérkének tulajdonított véres szív a királyné tányérjára kerül, és a Tizenkét fivér gonosz antagonistáját forró olajban főzik meg büntetésképp. Szerencsére az utóbbi évtizedekben a különböző médiumok egyre-másra kezdtek túllépni a nagyközönség számára elsősorban a Walt Disney lebutította és cementbe ágyazta örökségen. Az olyan filmek, mint a Hófehérke (Snow White: A Tale of Terror, 1997, a mostohaszerepben Sigourney Weaver) és az ismertebb Grimm (The Brothers Grimm, 2005) már ezzel a szándékkal készültek, a kortárs urban fantasy zseniális képviselője, Neil Gaiman novellájában (Hó, tükör, almák) egyenesen a kemencében sülő, utolsó perceit élő gonosz királyné szemszögéből ismerjük meg a Hófehérke valódi történetét, a Vertigo képregénykiadó Fables című, jelenleg is futó, igen sikeres sorozata pedig ismert mesehősöket ültet át meglepő, friss ötletekkel napjaink Manhattan-jébe.
Ezen (és sok más hasonló) mű ismeretével felfegyverkezve vettem hát kezembe a Delta Vision Kft. által magyarul kiadott manga adaptációt, ami a japán alkotók európai folklórt és kultúrát illető sajátos szemléletét figyelembe véve érdekes vállalkozásnak tűnt. A Németországban élő japán Ishiyama Kei (teljes nevén Keiko) által jegyzett manga öt története nem a mesék vériszamos gyökereihez tér vissza, hanem kisebb-nagyobb csavarokkal az ismerős alaphelyzetet lódítja teljesen váratlan irányokba, hogy aztán (úgy hiszem ez jelen esetben nem igazán spoiler) a tündérmesék elkerülhetetlen happy end-jében részesítsen minket.
A Piroska és a farkas ifjú szürkebundásának felnőtté válási próbájaként egy szűzlány felfalását irányozza elő rutinos apja, de szegény pára szexuális felvilágosítás híján ironikus módon éppen a nyúlszaporaságú kecskecsaládtól kénytelen tanácsot kérni... a Piroska széttépésére kitervelt találkozás azonban eleddig számára ismeretlen érzéseket szabadít fel benne, ami kissé felborítja az eddig eléggé letisztult világlátását (mely két fő komponensből, az evésből és alvásból áll), így aztán a történet végére (letudva a nagymama és a vadász kötelező kűrjeit) protagonistánk a felnőtté válás egészen más módjára lel rá. A kötet nyitó története egyben a legötletesebb és leghumorosabb is, felsorakoztatva a manga eszköztárának szinte összes vizuális eszközét.
A Raponc, mely az aranyhajú lány, Rapunzel történetének feldolgozása (az ő tornyát fedezik fel a Grimm-fivérek a Grimmben) in medias res hasít a közepébe, az első oldalon a boszorkány már zsákban cipeli haza az erdei raponcáért (más néven erdei varjúköröm) csencselt embergyereket, akiről az olvasó nagy meglepetésére (vagy épp ellenkezőleg, ismerve a japánok vonzódását az androgün karakterekhez) kiderül, hogy valójában fiú. Elkerülhetetlen a konfliktushoz szükséges falusi lányka érkezése a toronyba zárt Raponc magányának megtöréséhez, majd némi aranyhajon folytatott kötélmászás és lelepleződés után a boszorkány haragja indukálta végkifejlet.
A másik mese a Hófehérke mellett, aminek szerepeltetésére már a képregény felütése előtt szemrebbenés nélkül fogadtam volna egy hatos pakk sörben, a megunhatatlan Jancsi és Juliska. Jancsi, akit eddig egy habzsolháp kövér disznónak képzeltem el, most egy vonzó, ámde tenyérbemászóan narcisztikus ifjú, akit húgával együtt szülei annak rendje és módja szerint elvesztenek az erdőben, miután már képtelenek négy száj etetésére. Az általam ismert verziótól eltérően szokatlanul elmésen nem kenyérmorzsával, hanem fehér kavicsokkal (ami aztán úgy a kurva madarak torkán akad, hogy gyorsan le is szoknak a felcsipegetésének bohó gondolatáról) jelzik a hazafelé vezető utat, amely tényt aztán ügyeletes playboyunk hamarosan agya leghátsó traktusába helyez a mézeskalácsház dögös boszorkányának láttán. Jancsi azonnal átavanzsál kitartott selyemfiú státuszba Hildegard (oly sok hasztalan elpocsékolt gyermekév után végre megtudjuk boszorkányunk böcsületes nevét) vidéki kúriájában, de nyomban felvetődik a kérdés: vajon meg vannak-e számlálva az ennivalóan szép ifjonc napjai? Erről ugyan nem lebbentem fel a fátylat, de az ígéretesnek induló történet sajnos eléggé összecsapott lezárásban részesül. No de félre bú, ne legyünk telhetetlenek, elvégre ez mégiscsak egy tündérmese, ugyebár.
A Tizenkét vadász egy kevésbé ismert Grimm-mese adaptációja, melyben apja utolsó kívánságát teljesítve az újonnan megkoronázott király az előre kijelölt arát választja szerelme helyett, aki aztán vadásznak öltözve próbálja visszanyerni a kedvese szívét. A kötet legromantikusabb darabja feltehetőleg a bishounen-eket olvasó lányok fiatalabb korosztályának szívét is be fogja venni.
Az utolsó történet a két felvonásban előadott Két fivér, mely a leghűebben követi a klasszikus meseelemekben bővelkedő eredetit, megmentendő királylánnyal, tűzokádó, háromfejű sárkánnyal, állatkísérőkkel, álnok miniszterrel és a haragosait kővé változtató boszorkánnyal. Ishiyama, aki düsseldorfi otthonában legszívesebben állatportrékat rajzol, valósággal tobzódik az egy oldalra jutó minél több kisnyúl, kisróka, kisoroszlán és kismedve által nyújtott kihívásában, amit tökéletesen sikerült is abszolválnia, ennek láttán a legkérgesebb szívű állatgyűlölő is rohanna a kisállatkereskedésbe valami büdös angóranyúlért.
Nem ejtettem még szót a magyar kiadás külcsínyéről: egyáltalán nem érheti panasz a ház elejét, a Delta Vision igen tisztességes munkát végzett, a kötet a japán olvasási rend szerint jobbról balra nyílik, a fekete-fehér oldalak tiszták, nem sötétek, mint a rosszemlékű Dragonball manga nevetségesen vékony füzeteiben, dícséretes módon megtartották az eredeti színes oldalakat és a borító aranyozott felirata, valamint a strapabíró kötés kiemeli társai közül a könyvesstandon.
Egy szó, mint száz, még annak is bátran ajánlom ezt a bájosan humoros kötetet, aki hupililát hány a mangától, a témája és antológia jellege miatt, de leginkább a gyerekkori emlékekre apellálva ez a mesegyűjtemény most könnyen leveheti a lábáról.
Bármennyire is szeretnénk magunkat filmconnoisseur-öknek képzelni, a nyári, könnyed, szórakoztató, agyunkat kikapcsoló és sekélyes popcorn-movie-kra mindannyiunknak szüksége van, legfeljebb csak személyes ízlésünktől függően a mennyiség tekintetében húzunk határt. Pontosan tudjuk mit várunk ezektől a filmektől és pontosan azt is kapjuk, sőt, időnként kellemes csalódással hagyjuk el a mozitermet.
Nincs ez másképp a Kilencedik Művészet esetében sem, a képregény médiumában is működik ez a képlet, ennek pedig ékes példája a brit-kanadai összefogás jegyében Warren Ellis (Transmetropolitan, Planetary, Global Frequency) és Stuart Immonen (Ultimate X-Men, Legion of Superheroes, Ultimate Spider-Man) szuperhős paródiája, melynek lényegét a szerző az első szám rendezői változatában kiválóan összefoglalja. Adjuk hát át a szót Mr. Ellisnek:
"A NEXTWAVE nem Karakterfejlődésről és Tanulásról és Erkölcsökről és Ölelkezésekről szól. Hanem egy olyan mozi belegyömöszöléséről 44 oldalba*, amitől edobod az agyadat. A Marvel képregények alapjait alkotó őrült dolgokról és az ázsiai filmek speciális effektusairól, abszurd mennyiségű pusztításról, kifacsart humorérzékről és Látványról és felrobbanó dolgokról és szétpofozott szereplőkről. De leginkább FELROBBANÓ DOLGOKRÓL és SZÉTPOFOZOTT SZEREPLŐKRŐL. Arról, ahogy egy nő motorolajból és brokkoliból álló emberszerű Klónozott Izéket csap szét egy gitárral. NEXTWAVE. Akik úgy gyógyítják be Amerika sebeit, hogy bucira verik az arcod."
A címszereplő csapat a Marvel limbóból előrángatott B-listás karakterekből áll, vezetőjük Monica Rambeau, egykori nevén Captain Marvel (magyarul Csodakapitány néven szerepelt a Semic Csodálatos Pókember sorozatában), aki annak idején a Bosszú Angyalai kötelékében is küzdött. A szedett-vedett társaság tagjai még Tabitha Smith (Meltdown az X-Force-ból), a dolgokat felrobbantani képes mutáns, The Captain, aki idegen lényektől tévedésből kapott szuperképességekkel rendelkezik, Aaron Stack (aka Machine Man) egy alkoholfogyasztásra is beprogramozott android és végül, de nem utolsósorban Elsa Bloodstone, egy mágikus drágakövet viselő brit vámpírvadász (és aki egy elfeledett négyrészes Marvel minisorozatból került elő).
A Kapitány olyan abszurd mód erős, hogy egyszer átküldte valaki gerincét a tüdején, amikor hátba akarta veregetni. Mentségére szóljon, hogy épp sakálmaláj részeg volt.
A Nextwave eredetileg a H.A.T.E. (ami tulajdonképpen a S.H.I.E.L.D. paródiája) alkalmazásában állt, amikor azonban rájöttek, hogy alkalmazójukat egy terroristaszervezet pénzeli, ami tömegpusztító fegyvereket akar tesztelni békés amerikai polgárokon, úgy döntöttek meglépnek egy kísérleti repülővel, hogy aztán ott tegyenek keresztbe korábbi megbízójuknak, ahol csak lehet. Itt tulajdonképpen nem is a sztori a lényeg, hiszen mindez csak ürügyként szolgál arra, hogy Ellis szabadon engedhesse a fantáziáját és humorát, klasszikus képregényes és filmes toposzokat állítson fejtetőre, valamint szuperhős kliséket figurázzon ki.
- Nem kellene kódneveket használnunk? Talán úgy kéne hívjalak.. - Gépember? Az én nevem Aaron Stack. Szólíts Aaron-nak - A Bosszú Angyalainál mindenkinek volt kódneve. Talán nekünk is használnunk kellene. - Mi értelme? Ráadásul biztos vagy benne, hogy meg akarod tartani a szuperhős nevedet? A "Foton" hallatára biztos nem markol jeges rémület az emberek szívébe. "Helló, én egy piciny, jelentéktelen részecske vagyok. Dobjátok el a fegyvereiteket, különben észrevétlenül lepattanok rólatok."
Láthatunk itt felhőkarcolók közt tomboló Godzilla-szerű óriásgyíkot lila alsónadrágban (és megtudjuk végre miért zabálják két pofára az óriásszörnyek az embereket), ugyanezt autóroncsokból összeállt óriásrobottal, végeláthatatlan mezőkön növesztett brokkoli-fém töltelékkatonákat, Armageddon Kürtöt, emberevő koalákat, pterodactylus kezeslábasban feszítő kommandósokat, szamurájrobotokat és mechanikus gyilkos rákokat. Akciófilmbe illő robbanások, a Legend of Zu-ból ismerős repülős harci jelenetek, anime-sen előre bejelentett bejelentett támadások (Infravörös Döfés!, Ultraibolya Nóva! Mikrohullámú Vihar! és a legfélelmetesebb: a Kenyai Mellbimbóletépés), ez mind a nyakunkba zúdul a szinte pillanatra sem lankadó akcióorgiában, melyet Ellis mesterien vezényel, Immonen pedig mindezt hatásosan önti vizuális formába. Bénának hangzik? Egyáltalán nem az, leginkább szórakoztató és ezzel pontosan el is éri a kívánt célját.
Apró bónuszként Ellis írt egy elborult theme song-ot** is a képregényhez (akárha tévés sorozat lenne), melyet itt lehet meghallgatni. Jó szórakozást!
*Szakítva a Marvel hagyományokkal itt most a két szám - egy sztori (azaz 2 x 22 oldal) koncepciót alkalmazza Ellis.
** Lyrics:
It's like Shakespeare / But with lots more punching. It's like Goethe / But with much more crunching. Like Titanic / But the boat's still floating. No it's not... / The motherf**** boat is exploding!
Chorus: NEXTWAVE!!!
Dirk Anger / is one crazy mamajama He leads H.A.T.E. / sitting around in his pretty pink pajamas H.A.T.E. was formed / by the Beyond Corporation, Purposely to bring about / catastrophic DEVASTATION!!!
Chorus: Do you need a haircut? / The Beyond Corporation gonna help you out! So you need a toothbrush? / The Beyond Corporation has an extra one! Do you have a stepson? / The Beyond Corporation gonna run him off! Do you see a monster? Or a pirate? Electric Emu? A giant sky rat? A midget Hitler? Or Pontius Pilate? That is why Beyond Corp started!
Monica! Is gonna microwave your ****! Tabby! Is gonna steal your stuff! Aaron! Is gonna organize your sock drawer! Elsa! Is gonna speak with an accent! The Captain! HIS NAME IS THE CAPTAIN!
A két legnagyobb amerikai képregénykiadó, a DC és a Marvel, mindig is foggal-körömmel küzdött a nagyobb szelet kihasításáért a képzeletbeli közös tortából és hogy minél nagyobb olvasótábort toborozzon a szuperhõsfaló geekek populációjából. Ennek eredményeképp születtek a nagy dobpergéssel elõkészített és monumentális, úgynevezett event-ek, melyek általában átfogó és meghatározó hatással voltak saját univerzumukra, netán multiverzumukra, és minden bennük lévõ szereplõre, aki csak élt és mozgott. Ilyenek voltak például a DC-nél a Crisis on Infinite Earths, a Zero Hour vagy az Infinite Crisis, míg a Marvel-nél a Secret Wars (valójában eddig ebbõl hármat követtek el, az elsõt a Semic magyarul is kiadta), az Infinity Gauntlet és a House of M. Ezeket mindenféle tie-in-ekkel* és spin-off-okkal** szórták meg, ami egy olyan olvasó számára, aki nem követ egyszerre több (itt gondoljunk egy négy és tíz közötti számra) egymással párhuzamosan futó címet (mint például én), elég nehézzé tette a hivatkozások és kereszthivatkozások követését (belőlem például konkrétan sikítós lábrázást váltott ki).
Na de miért is kezdtem bele ennek a fejtegetésébe? Az Infinite Crisis befejezése után a DC hirtelen ugrott egy évet (One Year Later event) minden nagyobb éppen futó sorozatában és az olvasók in medias res kerültek bele az újabb sztorik sodrásába. A kimaradt egy év történéseit pedig egy olyan formátumban tervezték elmesélni, aminek hallatán a nagy többség csak tamáskodva ingatta a fejét, valami túl nagy fát és a nem megfelelõ méretű fakitermelő eszközt emlegetve.
Mint neve is jelzi, a grandiózus elképzelés 52 heti lebontásban szándékozza bemutatni az elveszett egy év eseményeit. Akkor ezt most még egyszer, hátha valaki nem vágta elsõre: ez heti megjelenést jelent, második alkalommal az észak-amerikai képregénykiadás történetében, az elsõt 1988-ban kezdeményezte ugyancsak a DC, az Action Comics Weekly képében, amibe aztán nagyon csúnyán bele is buktak. Gondolom ezt a hagyatékot és a vállalkozás koordinációs káoszát a DC fõguruja, Dan DiDio direktori rémálomként élte meg, de nem hiába választotta őt a Wizard magazin a 2003-as Man of the Year címére. Sebtében összerántott egy négyfõs képregényírói dream team-et a következõ illusztris tagokból: Greg Rucka (Queen and Country, Gotham Central, Whiteout), Geoff Johns (Infinite Crisis), Grant Morrison (The Invisibles, WE3, The Authority), Mark Waid (Kingdom Come, Ruse, JLA: Year One). A megfeszített tempó miatti minőségromlás csapdáját egy csokornyi ifjú titán betoborzásával kerülte el, akik a veterán Keith Giffen (Legion of Superheroes, Lobo, Justice League) vezetésével tartani tudták a vizuális roster embertpróbáló darálóját.
DiDio emellett még egy olyan komoly kockázattal járó döntést is hozott, ami újabbat pördített az eddig sem lebecsülendő sebességgel vágtató rulettkeréken: a DC három merchandise nagyágyúja, Superman, Batman és Wonder Woman egyáltalán nem vesz részt az 52 eseményeiben! Az Acélember az Infinite Crisis fináléjában elvesztette szuperképességeit és most Clark Kent-ként éli hétköznapi életét, míg a Sötét Lovag és az Amazon Hercegnő szögre akasztotta köpenyét/lasszóját, hogy egy spirituális utazás keretében újra megleljék önmagukat. A három húzónév hiánya a téteket is megduplázta, hiszen a 5th Avenue-n épp ezidő alatt lépett végső fázisába a Marvel újabb nagy dobása, a Civil War, ahol aztán az összes létezõ fanfavorite-jüket belehajították az ütős koktélba: Pókember, Amerika kapitány, Rozsomák, Vasember, Megtorló, a Fantasztikus Négyes, mind-mind nagyon komoly szívóerőt jelentettek az amerikai képregényolvasók számára.
Ilyen előzmények után joggal voltam kíváncsi az 52-re, ráadásul ezt nagyszerû belépőnek láttam a DC univerzum jobb megismeréséhez. Plusz Superman és Wonder Woman távolléte miatt biztos voltam benne, hogy nem lesz heveny csuklásom a sorozattól (mindkettejüknek voltak jobb pillanataik pár tehetséges író irányítása alatt, de úgy általában heves allergiás rohamot kapok tőlük).
"Kik lesznek hát a főszereplők, akik átveszik a stafétabotot a Hármaktól egy teljes év erejéig ?" - lapoztam fel az első pár számot. Huh, egy kellemetlen pillanatra felmerült bennem, hogy talán egy kissé túlbecsültem képregényes ismereteimet, mivel egyedül Renee Montoya rémlett halványan a Gotham Central-ból, de aztán a hosszú évek által elsajátított rutinnal gyorsan elnyomtam ezt az érzést. Első blikkre kellemesen B-listás, eddig javarészt másod- vagy harmadhegedűsi szerepet játszó társaság gyűlt össze, de aztán amikor jobban megnéztem, egyre jobban tetszett a koncepció: három különböző erőszintet képviselő csoporton keresztül ismerhetjük meg a DC szent triumvirátusa által hagyott vákuumot kitöltő szereplők sorsát.
Első körben adott egy film noir-ízű, földközeli, az öklére és eszére támaszkodó duó (önkéntelenül denevérszárnyak suhogását hallom), vagyis a The Question, egy különleges bőrmaszk mögé bújó***, ballonkabátos nyomozó-igazságosztó és Renee Montoya, alkoholista ex-zsaru (a karakter eredetileg a Batman: The Animated Series-ben debütált és a Gotham Central sorozat egyik leszbikus főszereplőnőjeként láthattuk utoljára), akit az előbbi ráz fel az önsajnálatából és kéri fel egy nyomozásban való résztvételre.
Hasonló detektívmunkát végez Ralph Dibny, vagyis Elongated Man, aki a saját maga által kifejlesztett gingo kivonatot tartalmazó koktéllal képes a testét gumiszerűen megnyújtani (gondoljunk itt Mr. Fantastic-ra)****. Az Identity Crisis alatt meggyilkolt felesége feltámasztásának lehetősége bírja rá, hogy Doctor Fate sisakjával felszerelkezve mágikus utazásra induljon.
Eltérő nyomon indul el Will Magnus, a klasszikus, ámbátor társainál némileg visszafogottabb (egyedül ezért nem ül zárt osztályon, rácsok mögött) őrült tudós archetípusa, a Metal Men-ek megalkotója, aki mentora és más veszélyes kutatásokat folytató zsenik eltűnésének rejtélye nyomába ered, hogy végül őt magát is egy titkos szigetre szállítsák, ahol az összegyűjtött tudósok szuperfegyvereket és doomsday device-okat készítenek a kínai kormány számára.
Fentieknél némivel nagyobb puskapormennyiséggel rendelkezik John Henry Irons, más néven Steel, a brilliáns fegyvermérnök, aki a saját maga tervezte erőpáncélban rövid időre Superman örökébe lépett a The Death of Superman sztoriszál eseményei után, most pedig Lex Luthor Szuperpolgár projektjét próbálja megbuktatni.
Ezalatt Metropolis utcáin megjelenik egy újabb önjelölt Superman utód, Booster Gold, a 25. századból napjainkba szökött volt focista, aki egy szuperhősök tárgyait kiállító múzeumból lopott különféle kütyükkel felszerelt, tenyérbemászóan öntelt opportunista. Robotja, Skeets adatbankjának segítségével mindig pontosan érkezik az ő idejében már bekövetkezett katasztrófák és balesetek színhelyére, hogy megakadályozza azokat, majd az újságírók kameráiba mosolyogva a nézők arcába vághassa az őt szponzoráló cégek termékeinek reklámszövegét. Úgy tűnik azonban, hirtelen valami zavar támad az időben, mert semmi sem úgy alakul számára ahogy annak történnie kellene...
Booster Gold: Add fel most, Shockwave, mielőtt bárkinek baja esik! Tényleg azt hitted, hogy el tudod lopni az aranytartalékot a csatornán keresztül? Hát nem, amíg én a városban vagyok!
Skeets (halkan): Nem vagyok benne biztos, hogy minden újságíró jól hallotta, uram.
Booster Gold (ordítva): HÁT NEM, AMÍG ÉN A VÁROSBAN VAGYOK!
Skeets: Máris jobb, uram.
A harmadik erőkategória képviselői Animal Man, aki képes kölcsönvenni egy bizonyos távolságon belül bármilyen állat képességeit, Starfire, a Tamaran bolygó hercegnője (a Teen Titans egyik alapítótagja) és Adam Strange, régész és tapasztalt űrutazó, akik az Infinite Crisis eseményei után csillagközi hajótöröttekké válnak és együtt, közös erõfeszítéssel próbálnak visszajutni a Földre.
Végül pedig a kakukktojás, Captain Marvel egykori nemezise, Black Adam, jelenleg egy közel-keleti fiktív ország, Khandaq önkényuralkodója, aki bármilyen eszközt felhasznál népe megvédelmezésére és az egyiptomi istenektől kapott képességei Superman-éivel vetélkednek. Az amerikai szuperhősök ellenében létrehoz egy szövetséget a keleti szuper(hős)hatalmak között, ami azon az alaptételen nyugszik, hogy az agresszor supervillain-eket azonnali halálbüntetés sújtja, amit ők maguk hajtanak végre. Az elv működését a gyakorlatban az egész világ előtt is bemutatja, amikor egyenes adásban tépi ketté Terraman-t országa New-Yorki nagykövetsége felett.
A monstre sorozat bőven produkál a többi közül fároszként kiemelkedő, izgalmas és érzelmes jeleneteket, valamint gyomorforgatóan rossz emlékeket hagyó mélyrepüléseket. Nálam egyértelműen nyerő volt Booster Gold karaktere és alázatos robotja, akik mindketten az 52 számomra egyik legnagyobb rejtett aduászai, valamint a The Question - Renee Montoya páros, akik hozzák a szívemhez legközelebb álló, esendő és szerethető karaktereket, akik szuperképességek nélkül is képesek boldogulni a világban. Steel és Lex Luthor játszmája és Lex egyik legundorítóbb húzása (It's raining men...) ugyancsak képes volt végig fenntartani a figyelmemet, valamint a DC történetének legrövidebb életű Justice League-je is, amit Skeets fél kézzel kuglizik szét, kellemes meglepetés volt. Clark Kent villáminterjúja Supernova-val, Metropolis új, ünnepelt hősével Superman távollétében (Clark kiugrik a szerkesztõség ablakából, hogy Supernova elkapja... igazi Lois Lane módszer) és a kínai szupercsapat, a The Great Ten pedig a sorozat valódi gyöngyszemei közé tartozik.
Ellenben az űrhajótöröttek kálváriája tökéletes érdektelenségbe fullad, hiába Lobo belépője (aki a DC univerzum egyik legmegveszekedettebb máderfákerje, erre most egy halisten pacifizmusra felesküdött érseke... WTF??), és egy bolygókat pusztító entitás fenyegetése (hűha, honnét is ismerős ez? ja, hogy szinte minden DC vagy Marvel kiadványban felüti ocsmány fejét egy ilyen?). Az őrült tudósok szigete egyszerűen a kőhülye idiotizmus és az 50-es évek fekete-fehér hollywood-i horrorfilmjeinek szerelemgyereke, az Intergang meg a legbénább bűnszervezet ever, a Bűnök Bibliájával az élen. Ralph Dibny délibábkergetése és a Superboy feltámasztására létrehozott Édesvíz-könyvek-ízű ezoterikus kultusz sztoriszála pedig ugyan a végén meglepően jó befejezést kap, de ez a kezdeti bukdácsolást nem tudja feledtetni. Black Adam, a sorozat leghangsúlyosabb szereplője a százszor lerágott, majd felöklendezett "a zsarnok, akinek meglágyítja a szívét a szerelem, majd persze megint elbaszódik minden" téma újabb aspiránsa, ráadásul rá épül az 52 folytatása, a World War III. Legfõképpen pedig a sorozatvégi, nagy meglepetésnek szánt összecsapás, az 52-es szám rejtélyének magyarázata tette be a kaput egy újabb orbitális klisével...
Mint látható, elég vegyes érzelmekkel viseltetek a nagy kísérlet iránt, ám hiába az elismerő főhajtás az emberfeletti teljesítmény előtt, a hosszas önvizsgálat után végül nálam a negatívumok lefelé billentik a mérleg serpenyőjét és csupán 3 és fél csillagot tudok adni rá. Valószínűleg persze a kisebbségbe tartozom, hiszen az 52 hatszámjegyű eladásokat produkált (100.000+ példány fogyott számonként! egyszerűen elképesztő...), ami azért jelent valamit.
Érdemes még megjegyezni, hogy az egyes számok végén a második résztől pár oldalas képregényszösszenetekben adagolják a DC univerzum történelmét, majd a tizenkettediktől különböző szuperhősei eredettörténetét foglalják össze dióhéjban. Ha mást nem, az 52 tényleg jobban kitárta az ablakot a DC multiverzumára, legalábbis az én számomra (és hát különben honnét tudnék új kedvencem, Booster Gold létezésérõl?)...
A végére pedig már csak a nagy tanulság marad: a Kérdés nem vész el, csak átalakul (akik olvasták az 52-t, tudják miről beszélek)!
*A tie-in jelen esetben azt jelenti, hogy az adott fősodorbeli esemény hatást gyakorol a többi éppen futó sorozatra és vice-versa, tehát például a Marvel Civil War-ja alatt a kormányerők ellen forduló hősök saját sorozatukban is menekülésre kényszerülnek.
**Spin-off lehet egy sikeres sorozatból kinőtt újabb sorozat (Csillagkapu CSK1 és Csillagkapu: Atlantisz), jelen esetben például Booster Gold, aki az 52-beli remek fogadtatása után újra saját sorozatot kapott.
***Alan Moore eredetileg a The Question-t szerette volna szerepeltetni a Watchmen című kultképregényében (a MUST-READ!), ám ez jogi okok miatt meghiúsult, így születhetett meg minden idők egyik legemlékezetesebb képregényalakja, Rorschach... remélem ennek ellenére a két karakter közötti hasonlóságok nyilvánvalóak, többek között mindketten magyar hangzású névvel büszkélkedhetnek: Rorschach - Walter Joseph Kovacs, The Question - Charles Victor Szasz...
****A DC univerzumban is szerepel már hasonló képességű figura, Ralph Dibny meg is jegyzi keserűen a képregényben, miközben meglepi mit sem sejtő ellenfelét: "Mindig elfelejtik, hogy Plastic Man a bohóc, Elongated Man pedig a detektív..."
Galactus: Galactus nevében készüljetek fel a felfalatásra. Életetek kioltatik, hogy én tovább élhessek. Ugyan éhségem az egeket ostromolja, mégis el kell időzzek egy pillanatra, hogy megkérdezzem: hol van a hírnököm? Hol van a szolgám, az Ezüst Utazó?
Hank Pym: Ha az "Ezüst Utazón" azt az ezüst színű fickót érted, aki szörfdeszkán repkedett... hát őt megettük.
Galactus: Micsoda?
Hank Pym: És igazán nem akarom tönkrevágni a világfaló bulidat... de még mindig éhesek vagyunk. Kapjátok el, fiúk!
Töredelmesen be kell valljam, hogy gyarló, esendő geekként (bár folyamatosan próbálom magam meggyőzni ennek ellenkezőjéről, persze nem túl sok sikerrel), arra vagyok kondícionálva, hogy bizonyos kulcsszavak és motívumok zsigeri reakciókat provokáljanak belőlem, teljesen előre kiszámítható végeredménnyel, akár Pavlov kísérleti ebéből. Ugyan a Marvel képregények dömpingje (mely ez esetben sajnos együtt jár a színvonal csökkenésével) eléggé megcsappantotta az érdeklődésem a produktumaik iránt, amikor először hallottam a Marvel Zombies címen futó (azóta persze befejezett) minisorozatukról, azonnal heves nyáltermelésbe kezdtem.
Mert hát miről is van itt szó? Posztapokaliptikus környezet? Pipa. Emberi húsra éhező, foszladozó zombik? Pipa. Idő/térutazás? Pipa. Marvel szuperhősök? Pipa. Zombifikálódott Marvel szuperhősök egy posztapokaliptikus jövőben, akik miután felzabálták az emberiséget, egy párhuzamos dimenzióra fenik a fogukat? Pipa. Várjunk csak, hogy micsoda?
Itt egy kissé elgondolkodtam. Vajon ebből most egy Shaun of the Dead jellegű elmeroggyant marhaság fog kisülni vagy ezt teljesen komolyan gondolják? Ikonikus Marvel karakterek versus szuperképességekkel rendelkező zombolyák? Aztán megláttam, hogy a minisorozatot Robert Kirkman jegyzi, és fellélegeztem. A The Walking Dead jelenleg is futó sorozatával ezek szerint nem csak rám tett mély benyomást, hanem a Marvel fejeseire is, így már sokkal nagyobb bizodalommal néztem a Marvel Zombies elébe (Kirkman úr gyaníthatóan még tiszteletét teszi majd a geekz oldalain a közeljövőben).
A minisorozat ötlete egyébként az Ultimate Fantastic Four 21-23 számában Mark Millar által felvázolt rövid What if?-szerű ujjgyakorlat sikere nyomán szökkent szárba, miszerint a fiatal Reed Richards-ot másik dimenzióbeli alteregója átcsalja egy alternatív Földre, ahol a földönkívüli zombivírussal megfertőzött Sentry-nek köszönhetően a világ romokban hever, az utcákon pedig élőholt szuperhősök vadásznak a maroknyi túlélőre. Ironikus módon pont Magneto a menekülő humánok védelmezője (ahogy ő fogalmazza meg: "a koldusok nem nagyon válogathatnak"), aki végül hátramarad, hogy elpusztítsa a dimenziók között kaput nyitó szerkezetet, míg társai a biztonságos valóságba jutnak. Érdekes ötlet, de túlságosan is laza ecsetvonásokkal felvázolt script, ami nem aknázza ki a benne rejlő lehetőségeket, és úgy egyébként, elég összecsapott a vége (szappanoperába hajló cliffhangerrel: Sue Storm döbbent arca, amikor megpillantja hirtelen előkerült édesanyját... közvetlenül azután, hogy rezzenéstelen arccal nyomta le a zombi Mr. Fantastic-ot... WTF?).
Szerencsére a karmesteri pálca itt már átkerül Kirkman maestro kezébe, aki ott veszi fel a történet fonalát, ahol Millar abbahagyta, vagyis amikor Magneto egyedül néz farkasszemet az élőhalott Bosszú Angyalaival, Hulkkal, Colonel America-val (alternatív valóság, ugye) és még egy falkányi A-listás szuperhőssel, aki az ő csontjaiból akarja kiszopogatni a velőt. Az ember ugye azt várná, hogy a továbbiakban egy klasszikus Marvel team-up-ot látunk majd, összegyűlnek a túlélők, páran hősiesen feláldozzák magukat (elvégre hősök, nem?), ám a végén lenyomják a fővírusgazdát, mindenki meggyógyul, aztán össznépi örömködés veszi kezdetét... hát marhára nem. A Mágnesesség Mestere alig pár oldalig húzza, aztán olyan fröcsögős-belezős jelenet keretében zabálják fel őt Amerika legnagyobb hősei, hogy Romero mester elégedetten csettintene ennek láttán. Az egyszeri olvasó pedig nagyokat pislog, hogy most akkor hogyan tovább.
Kirkman pedig egész egyszerűen csavar egyet a bizarr helyzeten és a történet főszereplőivé a zombik avanzsálnak, minek következtében olyan szórakoztató és morbid ötletparádéban lesz részünk, ami egyértelművé teszi, hogy az író szinte lubickol a rárótt feladatban. Egy alternatív univerzumról lévén szó, semmi és senki sem kötötte meg a kezét (a hardcover kiadás előszavában ő maga ismeri el, hogy minden újabb számban szándékosan egyre magasabbra tekerte a toleranciaküszöböt, már ami a Marvel ikonok imázsának sérthetetlenségét illeti, a kiadó pedig nagy meglepetésére rendre rábólintott a forgatókönyveire): ismét láthatjuk a klasszikus, önsajnálatba süppedt Pókembert, ez esetben azonban nem a munkája vagy a magánélete miatt ostorozza magát, hanem mert őrjítő éhségében megette feleségét és nénikéjét, míg Hank Pym (Giant-Man/Ant-Man) titkos laborjában tartja telenyugtatózva a Fekete Párducot, hogy apránként leamputálva a végtagjait minél tovább tartson az élelemforrása. Thornak jelenlegi állapota miatt nem engedelmeskedik Mjölnir, ezért egy betonkockából és vascsőből eszkábál magának kalapácsot, a leghasznosabb szuperképesség birtokosa pedig a Darázs, hiszen összezsugorodva napokig elvan egy kis húscafattal is. Banner doki már nem akkor változik át Hulkká, amikor dühös lesz, hanem mikor megéhezik, ez meg gyakorlatilag egy folyamatos, konstans állapot.
A történet végül két szálra bomlik, az egyikben az alig tucatnyi életben maradt mutáns felmenekíti Fekete Párducot az orbitális pályán keringő M aszteroidára, a másikban pedig egy ismert Fantasztikus Négyes sztori fejtetőre állítását láthatjuk, amikor is megjelenik az Ezüst Utazó, hogy bejelentse Galactus érkezését és igényét a bolygóra. A zombihősök reakcióját gondolom nem kell ecsetelni...
Mindenféleképp érdemes megemlíteni a füzetek borítóit, amiken Arthur Suydam fantasztikus munkát végzett: fogott pár klasszikus Marvel borítót, majd ráhúzva a zombiköntöst a szereplőkre, borzongatóan bizarr kompozíciókat hozott létre, jó pár elbújtatott poénnal. Tessék csak megfigyelni az élőhalott Colonel America levágott tetejű koponyájában zsibongó fészekrakásnyi madárfiókát vagy a Days of Future Past X-Men sztori hátterében a plakátok feliratait (utóbbi egyébként a Marvel Zombies vs The Army of Darkness spin-off borítója, és igen, az a láncfűrészes fazon Ash aka Bruce Campbell)...
Összességében a Marvel Zombies igen jól sikerült alkotás, ügyesen zsonglőrködik a Marvel Univerzum nyújtotta bőséges anyaggal és a tehetséges alkotógárda is mindent kihozott a témából, amit lehetett. Ajánlott olvasmány, azonban néminemű vonatkozó háttértudás szükségeltetik, hogy teljes egészében ki tudjunk élvezni minden poént és utalást.
Bravó, Sony Japan, így kell JÁTÉKOT készíteni: nem kell ide blikkfangos poligonorgia, licenszelt sikerszámok, komplikált és realisztikus játékmenet. Ami viszont kell: egy eredeti ötlet (vagy annak újratálalása egzotikus fűszerekkel), letisztult, sallangoktól mentes grafika, egyszerű, ámde addiktív játékmenet, stílusos karakterek és kellemesen debil dallamok (na jó, ez utóbbi japán sajátosság, mit tegyünk, comes with the package).
A ritmusjáték és a real time stratégia összeházasításával sikerült egy rendkívül szórakoztatónak tűnő elegyet létrehozni: a PSP négy gombját megfelelő ritmusban lenyomva kell parancsokat adni a pataponoknak, a Mindenható szilaj harcosainak, hogy keresztülvágják magukat az ellenséges törzs tagjain, a zigotonokon és az útjukba kerülő (jobbára táplálékforrásul szolgáló) szörnyeken. Tűzokádó sárkány, óriási tarisznyarák avagy gusztustalan emberevő (pontosabban pataponevő) gyűrűsféreg, egyremegy: az apró, ámde annál harciasabb lények a harci dob ritmusára dobálják tele lándzsákkal az ellent, aztán (szó szerint) mehet a levesbe.
Akinek tetszett a LocoRoco, a PSP egyik nyitó (és húzó) címe, az ebben sem fog csalódni. This is Spartaaa! Akarom mondani Patapon...
Mielőtt bárki téves következtetést vonna le a cím alapján: ez a cikk most nem egy amerikai bibliaolvasó egylet inkvizíciós propagandaanyaga, hanem egy meglehetősen tehetséges fiatal szerző gyűjteményes kötetének megjelenése apropóján íródott, a Perry Bible Fellowship ugyanis az ő szürreális, meghökkentő és arcunkra ördögi vigyort csaló képsoraiból alkotott világot takarja.
Egészen pontosan Nicholas Gurewitch webcomic-járól van szó, mely különálló, mégis lazán egymáshoz kapcsolódó strip-ekből áll, számomra elképesztő módon ötvözve Bill Watterson Calvin and Hobbes-ának (magyarul Kázmér és Huba) intelligens humorát és Gary Larson Tales from the Far Side-jának morbid ötletparádéját (nem véletlen, hiszen ők Gurewitch két legkedveltebb szerzője saját bevallása szerint) és könnyedén ugrálva több különböző rajzstílus között, ezzel mintegy mellékesen hommage-t állítva ismert rajzolóknak és íróknak (mint például Bil Keane vagy Edward Gorey).
A Dark Horse által 2007 novemberében kiadott The Trial of Colonel Sweeto and Other Stories alcímet viselő kötete már megjelenésében is rendhagyó, kisméretű, rikítóan színes, 96 oldalas, távolról gyerekkönyvnek tűnő coffee table book*. Mi sem állhatna távolabb a valóságtól: amennyiben tüzetesebben szemügyre vesszük a borítón hemzsegő Cukorkafölde (CandyLand) lakóit, azonnal kiderül, hogy tulajdonképpen egy lincselni készülő tömeg vesz körül egy máglyához kötözött M&M cukorkát (meglepetés: ő Édeske tábornok), egyikük pedig egy "Burn him" ("Égessük meg!") feliratú rózsaszín szívecskét tart a magasba.
A könyvet felütve pedig már az első oldalon szembetaláljuk magunkat a "For Mature Readers" felirattal, nem véletlenül, hiszen a rövid történetek visszatérő témái közé tartozik a halál, a szexualitás, a vallás és a háború, Gurewitch pedig éppenséggel egyáltalán nem bánik kesztyűs kézzel velük, sőt, a kötetbe az online publikált összes strip-je mellett jónéhány olyan is belekerült, melyet még saját maga is túl erősnek vagy offenzívnak talált ahhoz, hogy a világhálón ossza meg a közönségével.
A fekete humorával és iróniájával úgy tűnik nem csak engem győzött meg, hanem azt a 27.000 másik embert is, akik még azelőtt elkapkodták a könyvet, hogy hivatalosan megjelent volna, ezzel az Amazon.com eladási toplistájának első 250 helyezettje közé katapultálták az amerikai fiatalember közel hat éve készülő munkáját. Így hát bátran ajánlhatom az immáron harmadik kiadásánál járó képregénybe öntött ötletpetárdát, és a legnagyobb örömmel nyújtom át a piros cukorkaszínű szalaggal átkötött kulcsot ehhez a fantasztikus és szórakoztató világhoz. (Vagyis klikkeljetek a kulcs szóra, és máris könyékig turkálhattok a jóságban a Perry Bible Fellowship hivatalos weboldalán.)
*Keményfedeles, többnyire színes, nehézkes és vizuális irányultságú, képekkel teli könyv, melyet általában várótermekben, előszobákban tartanak dohányzó- vagy kávézóasztalon, hogy a várakozó vendég vagy páciens a lapozgatásával elüthesse az időt.
Úgy hiszem bátran állíthatom, a Wormwood: Gentleman Corpse* Ben Templesmith alkotói zsenijének kvázi kvintesszenciája: egyrészt szerintem kábé a fehér üröm (wormwood, Artemisia Absinthium) hallucinogén hatása okozhat ilyen baljósan elmosódó háttereket, hagymázas, rémálomszerű lényekkel teli látványvilágot és elborult ötleteket, másrészt ez az első képregénye, melynek írója és rajzolója is egyben, vagyis a két alkotói folyamat elképzelései tökéletesen kiegészítik egymást, ami viszonylag ritka jelenség a képregényiparban.
Aki esetleg még nem hallott Templesmith-ről, annak első körben érdemes megjegyezni, hogy a 30 Days of Night képi világa nagyban neki köszönhető - főleg a vámpírok cápaszerű kinézetének újragondolása - tekintve, hogy a film alapjául az általa rajzolt azonos című trade paperback szolgált. A 2002-ben feltűnt ausztrál illusztrátort többször is jelölték a neves Eisner-díjra és kollaborált a brit fenegyerek, Warren Ellis (Transmetropolitan, Planetary) Fell kísérletében**, mely szakítva az amerikai képregénykiadás konvencióival, kevesebb oldalon, ámde jóval olcsóbban tolmácsolja egy kiégett zsaru küzdelmét egy rémálomszerű város elmebeteg bűnözőivel szemben. Dolgozott a Dark Horse, az Image Comics és az IDW Publishing kiadóknak, melyek közül az utóbbinak köszönheti összeismerkedését jelenlegi feleségével, valamint a Wormwood képregények útnak indítását.
Na de lássuk mi is a teljesen egyedi Wormwood-univerzum receptje:
Vegyünk egy nagy sebességgel egy lovecrafti világvége felé robogó Földet, amely többszöri megmentésre szorul, lehetőleg úgy, hogy az átlagember ebből mit se vegyen észre, szórjuk meg a modern időkhöz alkalmazkodott démonokkal, ősi sumér istenekkel, az Apokalipszis Négy Lovasával (akik, miután felfedezték a videójátékokat és a gyorskajáldákat, próbálják addig húzni a világvégét, ameddig csak lehet), háziállatként tartott gusztustalan leprechaunokkal és örökké éhes cthulhoid csápos rettenetekkel.
Nem kevésbé elvetemült ötletekből keverjünk ki egy illusztris szereplőgárdát: fogjunk egy intelligens és cinikus parazitaférget (Wormwood) egy szomszédos univerzumból, aki ráunva, hogy halott istenek testében lakozik, a bolyongásai során felfedezett Földön vetett horgonyt, miután erős függőséget alakított ki a Guinness sör, a dohányzás és az örömlányok iránt. Jelenleg egy kifogástalan öltözetű és erős brit akcentussal rendelkező holttest boldog birtokosa, akinek jobb szeméből kommentálja a körülötte zajló eseményeket. Hozzuk össze újra egy ex-szeretővel (Medusa), aki egy sztriptízbár tulajdonosa, és a halhatatlanságért cserébe elvállalta egy dimenziók közötti átjáró őrzését, mely köré a bárja épült. Csapjunk hozzá egy sidekicket (Mr. Pendulum), a főszereplő ivócimboráját és egyben személyes testőrét, akit unalmában épített sajátkezűleg egy ingaórából és pár üres sörösdobozból (ha keresztezzük a T2-est a szériatartozék shotgunnal és a ZZ-Top egyik véletlenszerűen választott tagjával, aki aznap épp bal lábbal kelt fel, nagyjából közel járunk a koncepcióhoz). Bolondítsuk meg egy tökös zsoldosnővel (Phoebe Phoenix), aki a rajta lévő tetoválások életrekeltésével és a John Woo filmeket megszégyenítő duplapisztolyos fellobbanásaival vigyáz Wormwood jelenlegi „öltönyére”, és végül, de nem utolsósorban, díszítsük egy zsaru kísértetével (Trotsky), aki karmikus adóssága lerovása fejében kénytelen bűntényeket megoldani mielőtt itt hagyhatná ezt az árnyékvilágot.
Adjunk a szereplők szájába friss, vitriolosan ironikus, nemritkán trágár dialógusokat, melyek egy, az eddigi koncepcióhoz igazodóan, őrült történetet szőnek át, és voilá, egy valóban egyedi, színes és szórakoztató koktélt kapunk. Fogyasszuk egészséggel!
Az első gyűjteményes kötetet Wormwood: Gentleman Corpse – Birds, Bees, Blood & Beer címmel adta ki 2007-ben az IDW Publishing, mely összesen 152 oldalon terpeszkedik két történettel. A Taster című egyrészes (tulajdonképp nulladik szám) teljes egészében Medusa éjszakai bárjában játszódik, ahol is Wormwood kellemes sörözgetését a vendégekből kinövő ördögkender szakítja félbe, ami aztán egy rövid nyomozás és 52 öltés (hja, kérem, ha valaki ráharap a shotgun csövére, ritkán marad egyben) után kötelező jellegű showdownban végződik a húsevő dudvák Spóra Atyjával. Ezt követi a kötet címadó négyrészes sztorija, ami egy újabb variáció a világvégére, csak éppen itt potencianövelő szerbe kevert szlötyivel megfertőzött áldozatokból kikelt csápos szörnyekkel kísérlik meg megidézni a soron következő démonurat, hogy délutáni snack gyanánt elfogyaszthassa a mi lakájos kis dimenziónkat. A gyilkosságsorozat után nyomozó Trotsky természetesen ebbe is belerángatja kedvenc férgünket, aki társait erősítésként hozva újabb pokoli hatalmasságnak mutat be és ússza meg a következményeket. Ja, természetesen itt is kapunk csápokat, vért, beleket és kettétépést. Úgy tűnik ez Templesmith-nek lassan kezd a védjegyévé válni.
Mint látszik, a Wormwood bőven kölcsönöz Lovecraft, Gaiman és Pratchett munkásságából (Good Omens, valaki?), ám azt olyan képi világgal, humorral, de legfőképpen nagybetűs HANGULATTAL teszi, hogy nem tudja az ember nem a szívébe zárni azt a rothadó hulla szemüregéből kikandikáló kis láncdohányos férget.
*Nem összekeverendő a Garth Ennis (Preacher, Hellblazer, The Authority, The Boys) által jegyzett The Chronicles of Wormwood című sorozattal, amelynek főszereplője a Pokol Hercegének fia, aki együtt kocsmázik Isten Fiával, és Joan of Arc (másoknak Jeanne D'Arc) a szeretője...
**A standard 22 oldal képregény plusz 10 oldal reklám 2.99 $-ért hullámzó színvonalú taralommal vs. 16 oldal képregény plusz 8 oldal artwork 1.99 $-ért, ütős történettel. Na, te melyiket választanád?
Egész nyugodtan kijelenthetjük, hogy máig a Marvel egyik legnagyobb húzóneve a Pókember (természetesen fej fej mellett haladva az X-Men-nel), a szuperhős, mely szakítva a hatvanas évek addigi amerikai képregénytrendjével, egy valóban kézzel fogható, hús-vér figuraként mutatkozott be, hétköznapi gondokkal, zűrös nőügyekkel, hirtelen haragú munkaadóval, valamint az Amazing Spider-Man negyedik számától, Oki doki első színrelépésétől kezdve rendszeres és kiadós verésekkel, amelyekben általában a rövidebbet húzta. Az olvasó könnyebben azonosulhatott egy félszeg, visszafogott, ám hirtelen szuperképességeket kapott és ennek feldolgozásával küszködő tinédzserrel (akit általában a földbe döngöltek, ahonnan azonban valahogy mindig feltápászkodott, elkente a gonosz száját és megmentette az ártatlanokat), mint a DC mindenható Superman-jével vagy (ha a Marvel házatáján nézünk szét) egy narancsszínű kőbőrt viselő, emberre csak távolról emlékeztető monstrummal. A népszerűség és a kassza csilingelése persze újabb és újabb Póksorozatot szült, így az elmúlt évtizedek során csak kapkodhattuk a fejünk a sok párhuzamosan futó cím (The Amazing Spider-Man, The Spectacular Spider-Man, Web of Spider-Man, Spider-Man, The Sensational Spider-Man, Spider-Man's Tangled Web, Ultimate Spider-Man, The Friendly Neighborhood Spider-Man, hogy csak az ismertebbeket említsem) láttán és ahogy ez várható is volt a történetek áradatában a minőséget illetően, járhattunk mélységes hullámvölgyekben és fantasztikus magasságokban egyaránt. Tehát egészen pontosan mi is különbözteti meg a Marvel Lovagok előtaggal ellátott sorozatot a többitől? 
A kérdés jogos, ehhez egyrészt tudni kell, hogy az 1998-ban létrehozott Marvel Knights a rövidéletű (1995-1996) Marvel Edge címek utódja, mely a már céltudatosan nem gyerekeknek, hanem tinédzsereknek (az idő teltével pedig a tinédzserekből vált felnőtteknek) írt sorozatokat jelöli, olyan komolyabb, érettebb, erőszakosabb témákat is érintve, amilyeneket eladdig gondosan kerültek, köszönhetően a Comics Code Authority (a képregények tartalmát vizsgáló, cenzúrázó és jóváhagyó bizottság) áldásos tevékenységének. Mert mégis mit lehetett várni az olyan szuperhősképregényektől, ahol egészen a nyolcvanas évek végéig előírás volt, hogy "a rendőrök, bírák, kormányhivatalnokok ábrázolásának módja nem vethet rossz fényt a törvényes rendet fenntartó hivatalokra", "rendfenntartó erők nem eshetnek áldozatul bűnözők tevékenységének", a "jónak minden esetben győzedelmeskednie kell a gonosz felett" (vélhetően ezt volt a legkönnyebb betartani), valamint elfogadhatatlan többek között a meztelenség, a túlzott erőszak, a káromkodás, szadizmus, homoszexualitás, kábítószerek, zombik, vámpírok és farkasemberek megjelenítése? Fun fact: amikor a kilencvenes évek She-Hulk sorozatának főszereplőnőjét megkérdezik, hogyan képes mindig illendően kinézni annak ellenére, hogy minden átváltozásakor szétszakad a ruházata, ő csak megmutatja a ruhájára varrt Comics Code logót... 
kiadói csúszások miatt éppen elég vér tolult a glasgowi képregényguru agyába, hogy igent mondjon a Marvel felkérésére, ami pont akkor keresett valakit az Ultimate X-Men útnak indításához. A Marvel Univerzum reboot-jával újabb szakmai sikert zsebelhetett be, de végül a rajongók szemében a 2002-es The Ultimates első felvonása révén került be a képregényszerzők panteonjába. A 2004-ben indult Marvel Knights Spider-Man erősen összefüggő történetét 12 szám erejéig, azaz egy teljes éven át írta, három négy részes sztori formájában (Down Among the Dead Men, Venomous, The Last Stand), melyek aztán az e recenzió tárgyát képező keményfedelű gyűjteményes kötetben láttak egyben napvilágot 2005-ben. 
A történet maga egy unalomig koptatott kliséből indít: May nénit elrabolják és hálófejünk kénytelen nyomozásra adni a fejét, hogy kiderítse ki a háttérben bújkáló titokzatos emberrabló, aki ráadásul ismeri Pókember személyazonosságát. Szerencsére azonban Millar érti a dolgát és a meseszövés lendülete, az életszerű dialógusok, hirtelen fordulatok elnyomják a kellemetlen deja vu érzést. A kezdeti felütés ellenére hamar kiderül, hogy mindenki kedvenc Pókembere nem egy Batman, csak sodródik az eseményekkel, ám mégis a Hush juthat az olvasó eszébe, hiszen a Marvel Univerzum színe-java feltűnik legalább egy cameo erejéig (például a rég nem látott Pléhsuszter vezeti a szupergonoszok aukcióját), kezdve a Bosszú Angyalaival az X-men-en át Pókember saját, külön bejáratú piszkos tizenkettőjéig (fícsöring Homokember, Keselyű, Elektró, Sokkoló, Skorpió, Sírkő, Kaméleon és még sokan mások). 
Ami a látványvilágot illeti (ha már egyszer párhuzamot vontunk), nem éri el ugyan a Jim Lee által a Hush-ban produkált bravúrt (sajnos pont ez volt, ami a gyenge közepes történetet átlag felettivé varázsolta), de még így is szemet gyönyörködtető, mert hiába emlegetik Terry Dodson-t (Generation-X, Spider-Man and the Black Cat, Harley Quinn, Wonder Woman) a szegény ember Adam Hughes-aként, én ezzel mélységesen nem értek egyet és szerintem ezzel így vannak azok is, akik olvasták a Pókember és Fekete Macska magyar kiadását. A legkomolyabb ütőkártyájuk azonban, amivel engem azonnal levettek a lábamról, hogy Dodson és a pár szám erejéig beugró, nálunk a Papírmozi Pszichoparkjából ismert Frank Cho (Liberty Meadows, Shanna the She-Devil, The Mighty Avengers) rajzolják hosszú idő óta a legszívdöglesztőbb Mary Jane-t és Fekete Macskát. Period. 
És akkor a Hódító seregei nekiindultak, hogy leigázzák a világot...
A kötetet három francia album (úgynevezett tome), a Hódító serege (Les Armées du Conquérant), a fentebb említett kétrészes hőseposz, valamint egy bónusz történet, A katedrális alkotja. Utóbbi érdekessége, hogy egy amerikai vendégszerző, Bill Mantlo jegyzi, aki a 70-es évek szinte minden futó Marvel sorozatának munkálataiban részt vett, majd kirendelt védőügyvédként dolgozott egészen 1992-ig, amikor is egy szerencsétlen autóbaleset meg nem nyomorította.
Miután a kilencvenes évek végén sikeresen új életet lehelt a DC kiadó JLA (Justice League of America) szuperhőscsapatába, ezen felbuzdulva a 2000-ben a Marvel szerkesztői székébe került Joe Quesada kereste fel, hogy pumpáljon némi friss vért az akkoriban egyre inkább fáradó és összekuszálódott X-címekbe, és egészen pontosan a két fősodorba tartozó sorozatuk közül az X-Men újragondolásával bízták meg. Az új érához új név is dukált: a nem túl eredeti, de legalábbis a szándékot tükröző New X-Men címet nyerte el a tűzkeresztségben (aminek logója egyébként egyúttal ambigramma is, ám ez sajnos magyarul nem visszaadható sajátosság). Morrison hírnevéhez hűen drasztikus lépésekhez folyamodott: 15 millió mutáns pusztul el Genosha salaküveggé változtatott szigetén, Bestia másodlagos mutációja folytán most már leginkább egy kékes szőrű macskafélére hasonlít, a klasszikus (ám mindazonáltal rendkívül röhejes) szuperhősjelmezeket hétköznapibb bőr és latex ruha váltja fel, a csapat tagja lesz az X-ek ikonikus ellenfelét, a Pokoltűz Klubot eleddig vezető, lehengerlő stílusú brit szépség, Emma Frost (aki nem mellesleg a sorozat eddigi legjobb dekoltázsát villantja) és végre bepillantást nyerhetünk az eddig érthetetlen módon ki nem aknázott lehetőségeket rejtő mutánsiskola tanulóinak életébe. 
Az évek során több párhuzamosan futó cím indukálta kényszeres, újabb és újabb mutáns szereplőt a közös katyvaszba dobó módszert Morrison a katlan felrúgásával oldotta meg: a megmaradt, teljesen lecsupaszított, de időtálló alapokból hozta létre a hatfős szereplőgárdát, így most X Professzor, Küklopsz, Jean Grey, Rozsomák, Bestia és Emma Frost alkotja az X-Men sorait. Az elfáradt, kiszámítható konfliktusok száműzetnek, az eddig újra és újra felmelegített eszmék összecsapása, a két fekete-fehér, szöges ellentétben álló vélemény, azaz X Professzor Martin Luther King és Magneto pre-Mekka Malcolm X álláspontja tabula rasa-t kap: Magneto odaveszik több millió társával Genosha pusztulásakor. A professzor felfedi magát és iskoláját az emberiség előtt, ezzel teljesen felborítva az eddigi status quo-t. Morrison megkérdőjelezi az X-ek szuperhős voltát is: 
Jean Grey: - Üdítőt? 
Hiányzik továbbá a 11 oldalas, úgynevezett Morrison-manifesztum, ami a szerző a New X-Men eljövendő sztorivonalára vonatkozó elképzeléseit vázolja, de ez tulajdonképp egyfajta making of dvd extra, különlegesség, ami csak a hardcore rajongóknak szánt csemege, akik már egyébként is végigolvasták a teljes, nagyjából negyven részes történetfolyamot. 
Valószínűleg maguk a Grimm-fivérek sem sejthették, amikor nekiláttak összegyűjteni a germán mesefolklór történeteit, hogy munkásságuk ilyen maradandó nyomot hagy a gyerekkori emlékekből táplálkozva az elkövetkezendő generációk kollektív tudatalattijában. Mert hiszen az eredetileg az 1812-ben kiadott első nyomtatott kiadást gyermekeknek szánták (már a címe is erre utal: Children's and Household Tales), akik aztán felnőtté válva számtalanszor merítettek ugyanabból a közös forrásból ezzel újabb és újabb felnőttgyermekeket inspirálva.
A Piroska és a farkas ifjú szürkebundásának felnőtté válási próbájaként egy szűzlány felfalását irányozza elő rutinos apja, de szegény pára szexuális felvilágosítás híján ironikus módon éppen a nyúlszaporaságú kecskecsaládtól kénytelen tanácsot kérni... a Piroska széttépésére kitervelt találkozás azonban eleddig számára ismeretlen érzéseket szabadít fel benne, ami kissé felborítja az eddig eléggé letisztult világlátását (mely két fő komponensből, az evésből és alvásból áll), így aztán a történet végére (letudva a nagymama és a vadász kötelező kűrjeit) protagonistánk a felnőtté válás egészen más módjára lel rá. A kötet nyitó története egyben a legötletesebb és leghumorosabb is, felsorakoztatva a manga eszköztárának szinte összes vizuális eszközét.
A Tizenkét vadász egy kevésbé ismert Grimm-mese adaptációja, melyben apja utolsó kívánságát teljesítve az újonnan megkoronázott király az előre kijelölt arát választja szerelme helyett, aki aztán vadásznak öltözve próbálja visszanyerni a kedvese szívét. A kötet legromantikusabb darabja feltehetőleg a bishounen-eket olvasó lányok fiatalabb korosztályának szívét is be fogja venni.
Healing America by beating people up.
DiDio emellett még egy olyan komoly kockázattal járó döntést is hozott, ami újabbat pördített az eddig sem lebecsülendő sebességgel vágtató rulettkeréken: a DC három merchandise nagyágyúja, Superman, Batman és Wonder Woman egyáltalán nem vesz részt az 52 eseményeiben! Az Acélember az Infinite Crisis fináléjában elvesztette szuperképességeit és most Clark Kent-ként éli hétköznapi életét, míg a Sötét Lovag és az Amazon Hercegnő szögre akasztotta köpenyét/lasszóját, hogy egy spirituális utazás keretében újra megleljék önmagukat. A három húzónév hiánya a téteket is megduplázta, hiszen a 5th Avenue-n épp ezidő alatt lépett végső fázisába a Marvel újabb nagy dobása, a Civil War, ahol aztán az összes létezõ fanfavorite-jüket belehajították az ütős koktélba: Pókember, Amerika kapitány, Rozsomák, Vasember, Megtorló, a Fantasztikus Négyes, mind-mind nagyon komoly szívóerőt jelentettek az amerikai képregényolvasók számára.
Hasonló detektívmunkát végez Ralph Dibny, vagyis Elongated Man, aki a saját maga által kifejlesztett gingo kivonatot tartalmazó koktéllal képes a testét gumiszerűen megnyújtani (gondoljunk itt Mr. Fantastic-ra)****. Az Identity Crisis alatt meggyilkolt felesége feltámasztásának lehetősége bírja rá, hogy Doctor Fate sisakjával felszerelkezve mágikus utazásra induljon.
Booster Gold: Add fel most, Shockwave, mielőtt bárkinek baja esik! Tényleg azt hitted, hogy el tudod lopni az aranytartalékot a csatornán keresztül? Hát nem, amíg én a városban vagyok!
Ellenben az űrhajótöröttek kálváriája tökéletes érdektelenségbe fullad, hiába Lobo belépője (aki a DC univerzum egyik legmegveszekedettebb máderfákerje, erre most egy halisten pacifizmusra felesküdött érseke... WTF??), és egy bolygókat pusztító entitás fenyegetése (hűha, honnét is ismerős ez? ja, hogy szinte minden DC vagy Marvel kiadványban felüti ocsmány fejét egy ilyen?). Az őrült tudósok szigete egyszerűen a kőhülye idiotizmus és az 50-es évek fekete-fehér hollywood-i horrorfilmjeinek szerelemgyereke, az Intergang meg a legbénább bűnszervezet ever, a Bűnök Bibliájával az élen. Ralph Dibny délibábkergetése és a Superboy feltámasztására létrehozott Édesvíz-könyvek-ízű ezoterikus kultusz sztoriszála pedig ugyan a végén meglepően jó befejezést kap, de ez a kezdeti bukdácsolást nem tudja feledtetni. Black Adam, a sorozat leghangsúlyosabb szereplője a százszor lerágott, majd felöklendezett "a zsarnok, akinek meglágyítja a szívét a szerelem, majd persze megint elbaszódik minden" téma újabb aspiránsa, ráadásul rá épül az 52 folytatása, a World War III. Legfõképpen pedig a sorozatvégi, nagy meglepetésnek szánt összecsapás, az 52-es szám rejtélyének magyarázata tette be a kaput egy újabb orbitális klisével...
Szerencsére a karmesteri pálca itt már átkerül Kirkman maestro kezébe, aki ott veszi fel a történet fonalát, ahol Millar abbahagyta, vagyis amikor Magneto egyedül néz farkasszemet az élőhalott Bosszú Angyalaival, Hulkkal, Colonel America-val (alternatív valóság, ugye) és még egy falkányi A-listás szuperhőssel, aki az ő csontjaiból akarja kiszopogatni a velőt. Az ember ugye azt várná, hogy a továbbiakban egy klasszikus Marvel team-up-ot látunk majd, összegyűlnek a túlélők, páran hősiesen feláldozzák magukat (elvégre hősök, nem?), ám a végén lenyomják a fővírusgazdát, mindenki meggyógyul, aztán össznépi örömködés veszi kezdetét... hát marhára nem. A Mágnesesség Mestere alig pár oldalig húzza, aztán olyan fröcsögős-belezős jelenet keretében zabálják fel őt Amerika legnagyobb hősei, hogy Romero mester elégedetten csettintene ennek láttán. Az egyszeri olvasó pedig nagyokat pislog, hogy most akkor hogyan tovább.
A történet végül két szálra bomlik, az egyikben az alig tucatnyi életben maradt mutáns felmenekíti Fekete Párducot az orbitális pályán keringő M aszteroidára, a másikban pedig egy ismert Fantasztikus Négyes sztori fejtetőre állítását láthatjuk, amikor is megjelenik az Ezüst Utazó, hogy bejelentse Galactus érkezését és igényét a bolygóra. A zombihősök reakcióját gondolom nem kell ecsetelni...
A fekete humorával és iróniájával úgy tűnik nem csak engem győzött meg, hanem azt a 27.000 másik embert is, akik még azelőtt elkapkodták a könyvet, hogy hivatalosan megjelent volna, ezzel az Amazon.com eladási toplistájának első 250 helyezettje közé katapultálták az amerikai fiatalember közel hat éve készülő munkáját. Így hát bátran ajánlhatom az immáron harmadik kiadásánál járó képregénybe öntött ötletpetárdát, és a legnagyobb örömmel nyújtom át a piros cukorkaszínű szalaggal átkötött 
Az első gyűjteményes kötetet Wormwood: Gentleman Corpse – Birds, Bees, Blood & Beer címmel adta ki 2007-ben az IDW Publishing, mely összesen 152 oldalon terpeszkedik két történettel. A Taster című egyrészes (tulajdonképp nulladik szám) teljes egészében Medusa éjszakai bárjában játszódik, ahol is Wormwood kellemes sörözgetését a vendégekből kinövő ördögkender szakítja félbe, ami aztán egy rövid nyomozás és 52 öltés (hja, kérem, ha valaki ráharap a shotgun csövére, ritkán marad egyben) után kötelező jellegű showdownban végződik a húsevő dudvák Spóra Atyjával. Ezt követi a kötet címadó négyrészes sztorija, ami egy újabb variáció a világvégére, csak éppen itt potencianövelő szerbe kevert szlötyivel megfertőzött áldozatokból kikelt csápos szörnyekkel kísérlik meg megidézni a soron következő démonurat, hogy délutáni snack gyanánt elfogyaszthassa a mi lakájos kis dimenziónkat. A gyilkosságsorozat után nyomozó Trotsky természetesen ebbe is belerángatja kedvenc férgünket, aki társait erősítésként hozva újabb pokoli hatalmasságnak mutat be és ússza meg a következményeket. Ja, természetesen itt is kapunk csápokat, vért, beleket és kettétépést. Úgy tűnik ez Templesmith-nek lassan kezd a védjegyévé válni.