Nagy Krisztián összes cikke

The Mexican Stand-off #4: Ács Zsolt

A magyar képregényes szcéna újabb szereplője kerül terítékre a Geekz-en, ezúttal az Alfabéta-jelölt, mágikus-realista Pestblog.hu és a szerzői kiadású, megátkozott testvérpárról szóló 12óra ifjú titán rajzolója, Emtrexx válaszol a mostanra már jól ismert kérdésekre. Lássuk miből lesz az első magyar trade paperback méretű képregény!

- Először talán egy rövid bemutatkozás azon olvasóink kedvéért, akik esetleg még nem hallottak volna rólad vagy nem találkoztak a munkáiddal…
- Kezdő képregény író és rajzoló vagyok. Csak néhány éve foglalkozok aktívan a témával, és eddigi legnagyobb munkám a Pestblog.hu című képregény volt, de jelenleg is dolgozok pár történeten. Az interneten általában Emtrexx néven lehet rámtalálni.

- Hogyan kerültél először kapcsolatba a képregénnyel ? Mi volt az első képregény, ami valaha a kezedbe került ?
- Az első egy Hupikék törpikék képregény volt, de volt pár Bucó Szetti Tacsim is. Az nagy áttörés viszont egy osztálykiránduláson következett be, ahol többedmagammal felfedeztünk egy TransFormerst (13. szám) az újságosnál. Többen is rögtön lecsaptunk rá, és valamennyien menthetetlenül megkedveltük. Onnastól állandó téma volt. Forgattunk néha Pókembert és Supermant is, de azok nem voltak olyan érdekesek, hiszen nem voltak benne frankó robotok. Kit érdekelnek az emberek?! :) Emlékszem, a TransFormersben is mindig idegesített, amikor emberek szerepeltek benne. Persze ez később megfordult.

- Első látásra szerelem vagy előtte más önkifejezési módokat is kipróbáltál ?
- Elsőként rajzfilmezni szerettem volna, és csak utána jött a képregény. Disney rajzfilmeken nőttem fel, így sokáig az animáció foglalkoztatott, mint lehetséges életcél. Persze aztán rájöttem, hogy az egy rendkívül nehéz csapatmunka.

- Milyen hatások befolyásolták a stílusodat, mi a munkamódszered és milyen anyagokkal dolgozol ?
- Mikor leszoktam a robotokról, megszerettem a szuperhősvilágot. Ebből elsősorban a könnyed sztorik jöttek be, ahol nem utálatos mumus ellenfelekről, lelki terrorról vagy vérfröcskölésről van szó, hanem titkok leleplezéséről, új világok felfedezéséről. Szerettem is nagyon a Fantasztikus Négyest, de nem érdekelt a véres Spawn, vagy a kétségei közt vívódó Pókember. Ha én írok történetet, abban sincsenek általában velejéig romlott szereplők, hanem mindig mindenkiben van valami jó, és az eseményeket inkább a kutakodás, vizsgálódás, felfedezés határozza meg.

- A munkamódszer, anyagok, számítógép versus kézirajz? Erről még mesélhetnél valamit...
- A rajzaim mindig egyszerű alkoholos filcekkel készítem. Azokból viszont mindenféle vastagságút tartok, és vonalakkal még annak megfelelően is lehet variálni, hogy melyik toll épp mennyire van kifogyva. De a rajzolás nem áll meg a papíron. Ha valamit elrontok, és lusta vagyok hibajavítózni, egyszerűen rakok oda egy jelet, és számítógépen átrajzolom később. Egyre kevésbé válik el nálam a kézi rajz és a számítógépes. Rengetegszer szoktam testrészeket átméretezgetni, vagy odébbhuzogatni rajzprogrammal, ha észreveszem, hogy eredetileg nem jól rajzoltam. Van, hogy komplett képkockákat tologatok és egész oldalakat rendezek át. Néha bizonyos képelemeket direkt meg sem rajzolok tollal, mert tudom, hogy számítógéppel odarakni úgyis egyszerűbb lesz majd. Szóval nálam a számítógépes utómunkák is nagyon fontosak, és az általuk megspórolt idő nélkül sosem tudnék elkészülni nagyobb lélegzetű történetekkel.

- Egészen sajátos a stílusod, elsőre azt mondanám, hogy a Franciaországban egyre népszerűbb manfra vonalba tartozik, ami az amerimanga európai verziója. Aztán második blikkre mégsem. Tudatosan alakult ki ez a vonalvezetésed?
- Igazából nem. Mindig máshogyan szerettem volna rajzolni, mint ahogyan éppen rajzoltam. Tizenpár éve például nagyon szerettem Joe Madureirát, és szerettem volna olyan vonalakat, mint amiket ő használt, de nem tudtam ráhangolódni a stílusára. Amikor egyik legutóbbi képregényemet készítettem a Dharma antológiába, akkor mangásan szerettem volna rajzolni, de az sem sikerült igazán. De a klasszikus stílust (pl Sebők) is nagyon szerettem egy időben, és olyasmit is próbáltam rajzolni. És végül a sok elsajátítani tervezett irányból kialakult egy, amiről még én magam sem tudom hogy pontosan mi, de az általad felvetett meghatározás nagyjából helyesnek tűnik. Igen... azt hiszem egyfajta francia / manga hibrid. Egyelőre nem tudom, hogy az olvasók hosszú távon elfogadják-e majd.

- Miket szoktál olvasni és nézni, honnan szerzed az inspirációt ?
- Általában fiatalos, fiatalokról szóló történeteket bújok. A filmsorozatok között is egy ilyen az aktuális kevencem (Skins jee!), és a mangákra is részben azért szoktam át az utóbbi időben, mert ott több ilyet találok. Ha képregényt alkotok, a meghatározó szereplők ott is egy fix (tizenpár - huszonpár év) intervallumból kerülnek ki. Mondhatnák, hogy azért, mert olyan életkorról könnyebb írni, amelyet én magam is nemrég éltem meg - avagy épp benne vagyok -, de nem, engem befogadóként is szinte csak ezek érdekelnek.

- Milyen utat jártál be eddig és mik voltak ennek szerinted a legfontosabb állomásai?
- Két dolgot tudnék kiemelni: az első állomás az a kiadvány volt, amiben először jelent meg munkám nyomtatásban. Ez a kispéldányszámú Sushi Strip második száma volt. A második állomás is ehhez köthető, hiszen ezen kiadvány szerkesztőjével, Ábrai "Geek" Barnabással közösen készítettük el a Pestblog.hu című másik kiadványt, amit már a Roham kiadó adott ki, és amelynek rajzolása során elég sok dolgot megtanultam arról, hogyan is működik - és hogyan is készítendő - a képregény.

- Mi volt számodra eddig a legértékesebb elismerés, amit a munkádért kaptál ?
- Szívesen büszkélkednék nagy elismerésekkel, de eleddig egyetlen kisebb pályázatos győzelem áll csak mögöttem. És természetesen az is nagy öröm volt, hogy a Roham látott fantáziát a Pestblog.hu kiadásában.

- A szívednek legkedvesebb műveid ?
- Az egyik első képregény, amit valaha tervezgettem, egy tudományos kutatószervezetről szólt volna (kicsit X-akták-szerűen), melynek két ügynökét végül bele is rajzoltam két történetembe. Ezek a Panel szaklap különszámaiban jelentek meg. Ezt a két történetet nagyon kedvelem.

- Folyamatban lévő és tervezett munkák, képregények ?
- Épp a végén járok egy önálló kötet elkészítésének, mely a 12óra címet kapta, és melyből már kaphattak ízelítőt azok, akik képregényes rendezvényekre járnak. Ez a kötet most nagyon foglalkoztat, és közel egy éve ennek szenteltem minden energiámat. Ezt leszámítva pont a napokban bukkant fel két-három másik ötlet is, amibe jó lenne belevágni.

- Honnan jött a 12órából ízelítőt adó gerillaakció ötlete és hogyan valósítottad meg? Meg úgy egyébként, szívesen hallanék még a 12óráról...
- Az eredeti elképzelés az volt, hogy 2009 nyarára elkészülök egy teljes 12óra kötettel (cirka 130 oldal), és az ősszel keresek hozzá kiadót. Nos, az előbbi és az utóbbi sem jött össze. De azért nem tudtam nyugton maradni, és úgy gondoltam, legalább az akkor már rég készen lévő első fejezetet megmutatnám az olvasóknak. Mivel az csak 18 oldal, és eleve is pici (manga) méretben gondolkoztam, tudtam hogy ez egy apró kiadvány lesz majd, amit olcsón elő tudok állítani. Végülis kicsit drágább lett, mint gondoltam, ezért a reméltnél kevesebb példány készült. Ebből kifolyólag nem akartam fűnek-fának osztogatni, hanem kitaláltuk, hogy a Panel standján legyen ajándék azok számára, akik egyébként is keresik az ilyesmit, és vesznek valamit.
- Ez egyféle kalapemelés lett volna azok felé, akik támogatják a szerzői képregények alkotóit azzal, hogy megveszik a kiadványaikat, másrészt pedig teszt, hogy mennyire tetszene az embereknek egy ilyen stílusú képregény. Mostanra viszont már látom, hogy a szerzői kiadások valóban nagyon kevés emberhez jutnak el, és nem is igazán azokhoz, akiknek a 12óra szólna, így - mint teszt - nem igazán vált be. A misztikus, drámai (és későbbi tudományos, sci-fi) szálak ellenére ez a történet ugyanis lényegében végig szerelmes gimisekről szól. Szerzői kiadásként folytatása egészen biztosan nem lesz.
- Egyébként egyelőre öt újabb fejezet van kész, ami a kis füzetben megjelenttel együtt az első kötetet adja. Tervek viszont már - afféle híres Kalyber Joe-s előretekintéssel :) - még további tizenegy kötetre is vannak.

- Mivel foglalkozol jelenleg civilben ?
- Egyelőre még főiskolai hallgató vagyok Szegeden. Igazából már befejeztem volna, ha nem képregényrajzolással töltöttem volna az időm, de általában képtelen vagyok több dologra koncentrálni.

- Ki a kedvenc külföldi és magyar képregényszerződ/rajzolód és miért ?
- John Byrne! Ő íróként és rajzolóként is egy az egyben azt a szuperhősképregény-típust jelképezi, amiről fentebb írtam. Illetve most éppen az Árnybíró című manwha alkotópárosát bírom még nagyon képkocka-elrendezéseik, történetvezetésük miatt. Ők istenek.
- Idehaza is sok a tehetséges író, rajzoló, nem is tudnék rábökni egyre, hogy ő a kedvencem. Főként azért nem, mert a nekem tetszők közül szinte senkinek nem jelentek meg munkái akkora terjedelemben, hogy az az összevetésre elegendő lenne. 1-10 oldalas dolgokat sokan összeraknak úgy, hogy az tessen, de mielőtt kialakulhatna a rajongásom az alkotó iránt, általában már véget is ért a történet. Braziltól, Felvidéki Miklóstól, Geektől, Gáspár Tamástól is szívesen látnék hosszabb dolgokat. 20-40 oldalasakat minimum, de akár még hosszabbakat is.

- Kinek vagy minek a révén kerültél be a hazai képregényes életbe ?
- Letudhatnám a kérdést azzal, hogy a fentebb már említett Sushi Stripet és szerkesztőjét említem itt meg, de jobban belegondolva az érdem egyértelműen a kepregeny.net-é. Ők szervezték egybe még a legelején a szétszéledt képregényeseket, és ott találták meg egymást a reménybeli írók és rajzolók a szerkesztőkkel. Ahogyan én is a Sushi Strippel.

- Hogyan kerültél be a Sushi Strip alkotógárdájába? Ismerted már Ábrai Barnabást korábbról?
- Nem ismertem. Viszont arra emlékszek, hogy még valamikor a kilencvenes években a kezembe akadt egy Szaft magazin, amiben láttam tőle képregényt. Akkor még nem tudtam, ki rajzolta, de az egyik első gondolatom az volt, hogy jééé hát ezek szerint készül magyar képregény, és még a rajzstílusa is milyen jó. Meg hogy de kár, hogy nem rendes képregényt rajzol. Azóta persze kiderült, hogy rajzol rendes képregényt is. És persze az is, hogy magyar képregény mindig is volt, csak én nem tudtam róla.
- Az alkotógárdába úgy kerültem be, hogy - ha jól emlékszem - a Sushi Strip 1. volt az egyik első szerzői kiadvány, ezért amikor a Hungarocomixon jártam, mindenképp meg akartam venni, mert akkoriban ez még újszerű dolog volt. Meg is vettem, én nagyon bejött. Aztán amikor a második szám tartalommal való feltöltésére a Barnabás közzétett egy felhívást a kepregeny.net fórumában, jelentkeztem, hogy én is szeretnék adni pár oldalt. Rábólintott. Micsoda szerencse, mert eredetileg oda találtam ki a 12órát.

- A hazai képregényes élet többi szereplője közül kivel tartod rendszeresen a kapcsolatot (kiadók, szerzők/rajzolók, weboldalak, fórumok)?
- Amikor valamilyen képregényen dolgozok, nagyon fontos mások véleménye, így többekkel igyekszek jó kapcsolatot fenntartani, és persze én is segítek bárkinek, ha valamilyen gondja támad (és ha tudok). Az ilyen beszélgetések számára fontos helyek a különböző fórumok, ezeket mindig látogatom. Személyesen többnyire csak azokat ismerem, akikkel már dolgoztam együtt, velük viszont többé-kevésbé megvan a napi kapcsolat msn-en, itt-ott. Pesten nagyon ritkán járok, így a pestiek számára megszokott élő agyviharzásokból rendszerint kimaradok, sajnos.

- Mi a véleményed a jelenlegi hazai képregényes szcéna helyzetéről ? Sok felől hallani, hogy az utóbbi 5-6 év képregényes bummja megtorpanni látszik…
- A megtorpanás valóban nagyon érezhető, de bekövetkezése nem feltétlenül a képregényes ügyek döntéshozóinak hibája. Azt például én is a pénztárcámon érzem, hogy egyre kevesebb a pénzem arra, hogy új kiadványokat vegyek.
- Tény, hogy amikor a képregényes ügy fellendült, számos rossz döntés született, de ezek sem róhatóak fel senkinek, hiszen senki sem tudta előre, mire számíthat, így mindenki azzal próbálkozott, amivel tudott. Lehet, hogy a gazdasági válság mellett ennek a káros hatása is mostanra ért el minket. Szerintem a megoldás egy (vagy minél több!) a fenti problémákhoz alkalmazkodó, olcsó (fekete-fehér), és nem az eddig próbált európai sémákat követő kiadvány lehetne.

- Mennyiben segítenek (esetleg hátráltatnak) a magyarországi különböző képregényes kezdeményezések (Képregény.net portál, Képregény Börze, Képregény Fesztivál, etc.)?
- Nem tudom elképzelni, hogy ezek bárkit is hátráltatnának abármiben. A rendezvényekben csupán arra látok veszélyt, hogy a szerzők és kiadók végleg az ezeken való árusításokhoz és limitált példányszámozáshoz szoknak hozzá, és a kiadványok sosem fognak eljutni azokhoz, akik nem látogatnak el oda. Ez viszont szerintem egy nagyon nagy probléma lenne.

- Mit gondolsz az Alfabéta-díjról? Mennyire látod értékes elismerésnek vagy iránymutatásnak?
- Kétségtelenül nagyobb lenne a presztizse, ha a nyertesek nem 10-20 induló közül kerülnének ki, hanem 100-200 közül. De természetesen ez nem a díj létrehozóin múlik. Hogy irányt mutat-e, van-e hatása bármire, azt én egyelőre nem látom. De hát az Oscar-díjról sem tudnám megmondani, hat-e a filmkészítőkre, azt leszámítva, hogy az aktuális nyertes számára mindig nagy öröm.

- Tagja vagy-e a Magyar Képregény Akadémiának, illetve mi a véleményed a tevékenységéről?
- Nem vagyok tagja. Úgy tudom, a rendezvények lebonyolításához nagyon sokat tesznek hozzá, és valamennyien nagyon tehetséges grafikusok is (kivéve amelyikük író). De köreiken belülről is és kívülről is ugyanúgy érkezett már jó képregény (és rossz is), így - feltételezem - az ő székhelyük széfjében sincs ott a Szent Grál.

- Szerinted milyen a képregény megítélése a hazai médiában és vajon lehet-e ezen változtatni?
- Nem hiszem, hogy általánosságban rosszabb lenne a képregények megítélése bármi másénál. Körülbelül olyasmi lehet, mint a rajzfilmeké. Azokról is mindenki azt gondolja, hogy gyerekeknek való butaságok. És nem is biztos, hogy lenne értelme bizonygatni nekik, hogy a Disney-n túl van Miyazaki is, hiszen a rajzfilmek - s ugyanúgy a képregények - többsége valóban gyerekeknek / fiatalabbaknak szól.

- Milyen stratégiával próbálnád meghódítani a képregényt nem ismerők szívét?
- Nem gondolom, hogy lenne olyan ember, aki nem ismeri a képregényeket. Szerintem mindenkinek van elképzelése arról, hogy milyen közülük egyik-másik. Továbblépni ismeretterjesztéssel szerintem már nem lehet, helyette a külsőségeken lehetne csiszolni. A fesztiválokat úgy megrendezni, és úgy díszletelni, hogy ha bemegy az ember, leessen az álla, hogy ez egy milyen király kis világ. Kicsit alább kellene menni a puszta szórakoztatás szintjére. Sokan felhördültek, amikor az MKA a No Thanx együttes számára készített képregényt. Nem értem miért. Az is csak egy újabb csatorna volt egy újabb "szűz" közönség felé. A lehetőséggel élni egyértelműen kötelező volt.

- Guillermo del Toro számtalanszor hangoztatta, hogy réges-régi álma, miszerint filmet forgat Lovecraft Az őrület hegyei című kisregényéből. Úgy tűnik az álom lassan valósággá válik. Neked vannak olyan jelenleg megvalósíthatatlannak tűnő terveid, amikbe azonnal belevágnál, ha a körülmények egyszercsak lehetővé tennék ?
- Hmmm. Nem, azt hiszem nincsenek nagy szent, dédelgetett álmaim. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy évek óta szövegetett tervem, az önálló 12óra kötet végre napokon belül elkészül. Már csak abban kell reménykednem, hogy meg is tud jelenni, és az emberek szeretni fogják. Ha pedig sikeres lesz, és folytatnom kell, az egy kellemes "teher" lenne, ami jó időre előre lekötne. (Persze filmet én is szívesen látnék belőle. A Skins alkotóit szerződtetném hozzá Angliából)

- Ha belebújhatnál egy képregényhős bőrébe, ki lennél ? Ki áll a legközelebb hozzád ?
- Akármelyik hőst elfogadnám, aki nem klausztrofóbiás mint én (szóval Vihar az X-Menből kilőve). Egyébiránt mindig is szerettem a pszichés, telepatikus képességekkel rendelkező szereplőket. De mostanság már csak akkor szeretnék ilyen képességeket, ha velük saját magamra is tudnék hatni. "Jókedvet fel!"

- Ha kérdezhetnél valamit a hazai képregényes élet valamelyik alakjától, ki lenne az és mit kérdeznél?
- Fritz-től szeretném kérdezni már régóta, hogy nem tudnám véletlenül rávenni, hogy legendás csirkéiből készítsen nekem is egyet a falamra? :)

Villámkritika a 12óráról a Geekz-en.
Kritika a Pestblog.hu-ról a Könyvesblogon.

Emtrexx online elérhető képregényei:
A hattyú
Részlet a 12órából

Emtrexx képregényes blogja és galériája a deviantarton.

The Mexican Stand-off #3: Árva-Szabó Péter

A hazai képregényes szcéna szereplői között végzett tudatos ámokfutásunk tovább folytatódik, ám ezúttal nem egy képregényrajzolót, hanem egy igen ritka állatfajtát, egy valódi, lélegző képregényforgatókönyvírót szólaltatunk meg. Ugyan valószínűleg többen ismerik a weapon x nicken, mint polgári nevén, de talán ez az interjú változtatni fog ezen. Hát akkor csapjunk a lovak közé!

- Először talán egy rövid bemutatkozás azon olvasóink kedvéért, akik esetleg még nem hallottak volna rólad vagy nem találkoztak a munkáiddal…

- Árva-Szabó Péternek hívnak, és képregényes forgatókönyvek írásával próbálkozom szabadidőmben. Eddig csak rövidebb munkáim készültek el és jelentek meg, de azok - nagy örömömre - sikeresen szerepeltek pályázatokon és pozitív visszajelzéseket kaptak.

- Hogyan kerültél először kapcsolatba a képregénnyel ? Mi volt az első képregény, ami valaha a kezedbe került ?
- Az első képregényes élményem a régi tvr-hét újságban heti folytatásokban közölt Batman volt, már amennyire emlékszem. Lehet, hogy nem is Batman volt... Aztán volt pár bobógóliátos-mikiegeres-garfieldos ad hoc próbálkozás, amik általában valami rendes magaviselethez/nyaraláshoz kötődő mézesmadzagok voltak. Az igazi szerelem aránylag későn kezdődött, a Pókember 62., esküvői számával (ráadásul az volt az első Pókemberem). Ott szabadult el a pokol...

- Első látásra szerelem vagy előtte más önkifejezési módokat is kipróbáltál ?
- Első látásra szerelem, de más önkifejezési módokat is kipróbáltam. :) 2000 óta próbálkozom az írással ilyen-olyan módokon: korábban főleg verseket írtam, aztán áttértem a rövidebb prózai munkákra. Forgatókönyvvel először 2005-2006 körül próbálkoztam, és az elmúlt 2 évben éreztem azt, hogy talán ebben a műfajban tudok előrébb jutni.

(Geek: oldalterv a Whole carhoz, Lugosi István: karaktervázlat a Babonához)

- Milyen hatások befolyásolták a stílusodat, mi a munkamódszered ?
- Az abszurd mindig is nagy hatással volt rám. Konkrét stílusokat, áramlatokat talá nem is tudnék megnevezeni, soha nem jártam utána, hogy az olvasmányélményeimet az irodalomtudomány hová sorolja be. A különböző besorolásoknál mindig is fontosabbnak tartottam a művet magát. Munkamódszerem nincs. Agyalok, olvasok, netezek, bambulok, át- és átrágom mmagamban az ötletet újra és újra, aztán nekiülök, kiesik pár óra, és mire eszmélek, ott van a monitoron a végeredmény. Nem mondom, hogy önkívületben írok, de tény és való, hogy ilyenkor hatalmába kerít valami kis megszállottság, nem én döntöm el mindig, hogy mit írok, illetve ezek nem feltétlenül tudatos döntlések. Régebben ahhoz tartottam magam, hogy utólag nem javítok bele semmibe, jó úgy, ahogy kibukott belőlem, ezt azonban már régóta nem vallom. Félre kell rakni mindent, és napok, hetek elteltével újra elővenni, friss fejjel átrágni. Párbeszédekbe nüansznyi szinten még az utolsó pillanatban is képes vagy belenyúlni.

- Miket szoktál olvasni és nézni, honnan szerzed az inspirációt ?
- Van pár író, akiket rendszersen (újra)olvasok: Esterházy, Auster, Mrozek. Ha viszont klasszikus történetmesélésről van szó, akkor George R. R. Martin az újdonsült befutóm. Félelmetesen ír az a pali... Most Asimov Alapítvány-trilógiája jön majd, a sci-fi valahogy eddig kimaradt az életemből. Aztán ott van Csányi Vilmostól a Bábosok, és már a polcomon vár Cormac McCarthytól Az út is. Filmeket mostanában ritkábban nézek, a tavalyi év mozis termése (amire eljutottam legalábbis) kiábrándított eléggé, otthon pedig nem bírok a fenekemen maradni sokszor. A 24 az, amit folyamatosan követek, de egyébként sorozatokat sem nézek. Egyébként akciófilm-, krimi- és thriller-párti vagyok, de belekóstolok bármibe, ha jókat hallok róla.

- Milyen utat jártál be eddig és mik voltak ennek szerinted a legfontosabb állomásai?
- Még éppen csak fél lábbal léptem rá az útra. :) Arra viszonylag hamar rájöttem, hogy versíróként, vagy novellistaként nincs sok keresnivalóm: se előképem, se mentorom, de leginkább ambíciózusságom nem volt. Lett volna lehetőségem mélyebben belemerülni, de kishitű és lusta is voltam hozzá, és nem is kaptam soha olyan visszajelzéseket "felülről", amikből erőt meríthettem volna. A hazai képregényes közegben ezzel szemben viszonylag jól kiismerem magam, és könnyebb volt elindulni, több bátorítást is kaptam jóval.
- Először a Panel cikkírójaként próbáltam ki magam, aztán jött a forgatókönyvírás. Nagyon jó volt a kezdeti időkben, az (újra)indulásnál ott lenni, mert még néhány éve is minden cikk és minden megjelenés eseményszámba menté s a visszajelzésekből rengeteget lehett tanulni. Kicsit sajnálom is, hogy azóta már vadászni kell a véleményekre, lehet, hogy ilyen kezdőlökések nélkül ezt is feladtam volna.
- A legfontosabb állomás eddig egyértelműen a Whole car volt. Az, hogy harmadmagammal megnyertem a vonatos forgatókönyvíró pályázatot; hogy megismerkedtem Henrikkel; hogy szerződést kaptunk a Rohamtól; hogy országos terjesztésben megjelent a képregény a Zap!-ban; hogy pozitív olvasó visszajelzéseket kaptunk szinte mindenhonnan, és hogy kategóriájában Alfabéta-díjra jelölték mind-mind felbecsülhetetlen élmények. De minden egyes pályázati siker nagy öröm. Az út majd most kezdődik, a következő egy évben, úgy érzem, mindenképpen elválik képes leszek-e fejlődni és tartósan magas színvonalon dolgozni.

(Kiss János: Elsők, Horváth Henrik: Zigizebra - Csendkirály)

- Honnan van az ismeretség Horváth Henrikkel és miért pont vele dolgoztál együtt többször is?
- Henrikkel a Whole car kapcsán ismerkedtem meg. A forgatókönyvírói pályázat végén mindhárom nyertesnek "kiutaltak" egy rajzolót. Én Geeket kaptam társul magam mellé, aminek nagyon megörültem, mert a Sushi stripet imádtam úgy, ahogy van. Miután azonban kiderült, hogy a pályaművekből tervezett külön kiadvány nem valósul meg, és a szétszórták a történeteket különböző lapok között (a Whole car a Rohamhoz került), sürgető határidők híján belassult a folyamat. Így történt az, hogy míg az Őfelsége postavonata és a Csak oda már, ha jól emlékszem 2006 őszén megjelent, a Whole car még 2007 év elején is a rendezőpályaudvaron rostokolt. Geek nagyon elfoglalt volt akkoriban és bár az első oldal vázlatát elkészítette, végül férfiasan bevallotta, hogy nincs ideje erre a munkára jelenleg.
- Ekkor kezdtem el keresgélni rajzolót, mert Zsombor biztosított róla, hogy ha kész lesz a mű, a Rohamban lesz helye. Talán Szabó Zoli volt az, aki Henriket ajánlotta nekem először. Félénken megkerestem őt, hogy vállalná-e a munkát, ő pedig lelkesen rábólintott a dologra, mert tetszett neki nagyon a forgató. 2007 nyarán készült így el a képregény, és azóta folyamatosan tartjuk egymással a kapcsolatot, azt hiszem állíthatom, hogy a jó munkakapcsolaton túl barátság is kialakult közöttünk. Ugyanakkor sose azt csinálja, amit mondok neki, szóval meg tudnám fojtani időnként. A Whole car feloldása is neki köszönhető, az eredeti végkifejlet sokkal nyomasztóbb volt. Henrikkel és Uray Marcival összeszokott csapat lettünk az évek során, és nagyon gördülékenyen tudunk együttműködni.

- Mi volt számodra eddig a legértékesebb elismerés, amit a munkádért kaptál ?
- Két kollégámnak mutattam meg a Whole car-t: egyikük sem olvas képregényeket, mindketten kicsit félmosollyal álltak neki az olvasásának. Először gyorsan ledarálták, aztán kicsit zavartan pislogtak, és mondták, hogy nem erre számítottak. És elolvasták, újra, és aztán még egyszer. Meg akarták érteni és be akarták fogadni. Nem miattam, mert akkor egy "jóvanjólett"-el elintézhető lett volna, hanem maguk miatt. Sikerült bevonnom őket az alkotásba: készítettem egy feladványt, és elértem, hogy mindenki elkezdje keresni magában a megoldást. és aztán jöttek hozzám más és más kollégák, hogy olvasták és gratulálnak. Ez elismerés, mert önálló életre kelt a művünk. Szakmai szempontból is a Whole car érte el eddig a legnagyobb sikert az Alfabéta-jelöléssel, de talán még ennél is jobban esett, mikor azt mondta valaki, hogy megállná a helyét egy külföldi antológiában is.

- A szívednek legkedvesebb műveid ?
- Whole car és Zigizebra: Csendkirály. De ez a kérdés akkor lesz majd izgalmas, amikor lesz mögöttem 150-200 oldalnyi anyag.

- Folyamatban lévő és tervezett munkák, képregények ?
- Vannak, nem is kevés. Tavaly őszig kb. 40 oldalnyi forgatókönyvet írtam meg összesen, abból kb. 25-30 oldal képregény született. Ehhez képest az elmúlt fél évben nagyjából 120 oldalt írtam meg, és úgy tűnik jelenleg, meg is valósulhat minden belőle. Nagyon izgalmas időszak ez, ugyanakkor borzasztó stresszes, mert én már "megtettem a magamét", innentől javarészt passzívan figyelek és várom, hogy a rajzoló mire jut. A határidőket azért utálom, mert a kész oldalak általában az utolsó utáni pillanatban készülnek el, és olyankor már nem tudok belenyúlni semmibe. Ami miatt külön izgulok, hogy ezek az első hosszabb képregényeim: 18, 20, 40 oldalas munkák, komplett történetek, vagy sorozatnak szánt sztorik bevezetői, melyek teljesen más feladatok elé állítottak, mint az 1-2 oldalas művek. Most írtam például életemben először párbeszédet.

(Vincze Nóra: Gőzplüss)

- A Zigizebráról és a 18-20-40 oldalas munkáidról mesélhetnél még...
- A Zigizebra a Zebrapen által kiírt pályázatra készült volna (szintén Henrikkel, és Marcival közösen), amolyan görbe tükörként, de végül lecsúsztunk róla. Zigizebra egy kabalaállat, és vele kellett volna valami nyilvánvalóan nyomasztóan tündi-bündi történetet írni. Természetesen ennél sokkal szórakoztatóbbnak tartottuk, ha szembemegyünk az árral, így témának a családon belüli erőszakot választottuk. A képregény nyomtatásban nem jelent meg, de a neten publikáltuk már, és nagyon pozitív kritikákat kapott, Henrik eddigi legjobb munkája, szerintem. A jelenleg készülő képregények végre már hosszabbak és mesélősebbek lesznek.
- A most leginkább prioritást élvező cucc munkacíme Art of noise, és a rajzolója szintén Henrik. Ez a forgató került be a legjobb hat közé a Galaktika steampunk pályázatán. Elég kemény sztori, ami egy olyan jövőbeli Magyaroszágra kalauzol el minket, ahol az államforma artokrácia: a kultúra uralma a nép fölött. Ha nem megy csípőből a Csontváry repró, nem tudsz legalább két hangszeren játszani, vagy nem érsz haza a kötelező délutáni versfelolvasásra, akkor bizony könnyen lehet, hogy egy Erkel-kommandós szitává lyuggat a saját ágyadban.
- A steampunk pályázatról ugyan kiesett, de ettől függetlenül elkészül három másik képregény is. A Gőzplüss rajzolója Vincze Nóri lesz, és ez egy kifejezetten a gyerekeket megcélzó képregény lesz, ami remélhetőelg a felnőtt olvasókhoz is utat talál. Imádom Nóri rajzfilmes stílusát, és bízom benne, hogy sikerül egy lendületes, humoros és nem utolsósorban folytatásos történetet összehozni, amolyan cartoon network stílusban, repülő mókussal, szétcsavarozható hörcsöggel, telekinetikus aranyhallal és egy kisfiúval, aki egy böszme nagy robottal zúzza le a rosszarcúakat. A nyitótörténetet 40 oldalasra tervezzük.
- Készül még egy kamaradráma, nagyjából 20 oldal terjedelemben, aminek a főszereplői gőzmeghajtású robotok lesznek, akiket már leselejteztek, és régi gyártelepből kialakított robotgettóban várják, hogy elfogyjon az éltető szenük és megszűnjenek működni. Feltűnik azonban egy Alkimista nevezetű egyén, aki váratlan lehetőséget ad nekik a túlélésre, csak annyit kell tenniük, hogy leigázzák az embereket. A rajzoló Kiss János lesz. Nekem leesett az állam, amikor először megláttam a munkáit.
- Végül készül még egy sorozat-jellegűre tervezett képregény, ami egy alternatív XX. század eleji Magyarországon játszódik majd. Bűnügyi történet, mely erőteljesen építkezik a magyar babonavilágból. Most írom az első történet forgatókönyvét, a rajzoló Lugosi István lesz.

- Mivel foglalkozol jelenleg civilben ?
- A szolgáltató szektorban dolgzom. Az igazságszolgáltatóban. :)

- A többséggel ellentétben nem Budapesten laksz, ugye jól tudom?
- Székesfehérváron. Előtte pedig kétlaki életet éltem Dunaújvárosban és Pécsett. Nem is bánom egyáltalán, Budapest nekem túl sok. Néha azért érzem, hogy jó lenne, ha jobban bele tudnék folyni a képregényes életbe, a személyes egyeztetéseket soha nem pótolja a neten történő kommunikáció.

(Kiss János: Elsők)

- Ki a kedvenc külföldi és magyar képregényszerződ/rajzolód és miért ?
- Külföldi írók közül Alan Moore és J. M. Straczynski a kedvenceim, zsenik mindketten. A hazaiak közül nagyon szeretem Ábrai Barnabás munkáit, még akkor is, ha teljesen más az alapállásunk az olvasókhoz való viszonyunkban. Ő mínusz centiről az arcodba ordít, beledöngöl a betonba, borzasztóan erőteljesen ír. Ennél én lényegesen "csendesebb" típus vagyok. Nagyon kíváncsi vagyok mi lett volna a Whole carból, ha marad az eredeti felállás és ő rajzolja meg. Nagyon sokat tanultam tőle közvetve és közvetlenül is, sokat jelent számomra a véleménye. Kalybernek és Spurinak irigylem még a "mesélőkéjét" nagyon. Rajzolókból nagyon nagy a szórás. Külföldiek közül: Mignola, Mazzucchelli, Maleev (hm... nem is figyeltem eddig, hogy ennyi az M-es), de napestig tudnám sorolni. Itthonról Brazil, Henrik, Graphit és Vincze Nóri munkái jöhetnek minden mennyiségben.

- Rising Stars vagy Midnight Nation?
- A Rising Stars monumentalitása lenyűgöző, az egyik kedvenc képregényem, de a válaszom mégis Midnight Nation. Csendes, szomorkás road-comic minden idők egyik legjobb képregényes monológjával a végén, abszolút kötelező darab.

- Kinek vagy minek a révén kerültél be a hazai képregényes életbe ?
- Még az egyetemen mutatta egy ismerősöm, hogy van valami képregényes honlap, nézzem má' meg, van rajta Batman. :) 2004 elején kerültem így a k.netre, ahonnan a fórumról nagyon sok embert megismertem. Az alkotói oldalra Szabó Zoli rántott át, amikor meghívott a Panel alkotógárdájába cikkírónak.

- Rajzolással sohasem próbálkoztál meg?
- Áááá, nem kívánok én rosszat senkinek. Egyszer Pécsett részt vettem egy képregényes workshopon, ahol két nap alatt össze kellett rakni egy komplett képregényt, és rajtam kívül mindenki tudott rajzolni is, így én sem akartam kilógni a sorból, szóval elkészítettem a Dalí és az idő képes forgatókönyvét. Szerencsére ez ellveszett azóta, és ma már csak a Matheika Gábor által elkészített képregény van meg.

- A hazai képregényes élet többi szereplője közül kivel tartod rendszeresen a kapcsolatot (kiadók, szerzők/rajzolók, weboldalak, fórumok)?
- Rendszeresen rajta tartom a kezem a szcéna fő ütőerén, k.net fórumán, és igyekszem követni a lehető legtöbb hazai weboldalt és blogot. Napi kapcsolatban vagyok Henrik barátommal, akinek ezúton is üzenem, hogy utálom. Ezen túlmenően viszonylag rendszertelen, hogy kivel és mikor tartom a kapcsolatot, de egyre több embert ismerek már, és egy-egy börzén vagy fesztiválon mindenkivel igyekszem pár szót váltani.

(Kiss János: Elsők)

- Mi a véleményed a jelenlegi hazai képregényes szcéna helyzetéről ? Sok felől hallani, hogy az utóbbi 5-6 év képregényes bummja megtorpanni látszik…
- Túl sok energia megy el a szájkaratéra. Ez nem megy másként: le kell ülni és csinálni. Soha nem tartottam szempontnak, hogy amit megírok, az megvalósul-e, vagy lesz-e neki megjelenési felület. Amit meg akarok írni, azt megírom, és keresek hozzá rajzolót, és ha megvan a kész képregény, akkor ha máshogy nem megy, kiadom szerzői formában. Eddig ilyen még nem volt, de ősszel várható egy szerzői cuccom. Nem lehet gátja az alkotásnak az, hogy azt sakkozgassam, lesz-e valaki, aki odaáll majd a képregényem mögé. Meg kell csinálni, és prezentálni kell. Ha hiszek benne, ha megfeszülök, annyira meg akarom mutatni, akkor annak meg fogom találni valamilyen módját. Rá kell jönni arra, hogy itthon olyan jó pár évig nem lesz, hogy alányúlnak valakinek a kiadók színre-szóra. Le kell tenni az asztalra valamit, és erre tökéletesek a szerzői kiadványok. Nem kell megváltónak lenni mindjárt. Ki kell állni standolni 40-60-100 oldalnyi képregénnyel, és ami jó, ami igazán jó, az úgyis utat talál magának szélesebb rétegekhez is. Az egésznek az elején járunk még, ezek lassú, fokozatos dolgok, a képregényt nem lehet ráoktrojálni senkire.

- Mennyiben segítenek (esetleg hátráltatnak) a magyarországi különböző képregényes kezdeményezések (Képregény.net portál, Képregény Börze, Képregény Fesztivál, etc.)?
- Ezek mind olyan felületek, amiket ki kell használni. Jelenleg ezeken az utakon adhatja el magát legjobban az ember, hatalmas segítséget jelentenek minden kezdőnek.

- Mit gondolsz az Alfabéta-díjról? Mennyire látod értékes elismerésnek vagy iránymutatásnak?
- Nagyon jónak tartom a kezdeményezést, hiszen végre van egy szakmai visszajelzés az alkotók felé. Ami talán hibádzik, az a megfelelő díjazás: nem pénzre, meg képregénycsomagra, meg ilyesmikre gondolok. Kellene egy igényesen megtervezett kis plakett, vagy díszbiz-basz, amivel aztán az ember pózolhat a Geekz fotósának, szóval ezt az egészet el kellene még adnia szépen csilli-villin becsomagolva. Ez csak részben pénzkérdés, inkább kommunikációs stratégia, persze belőlem csak a kibic beszél. :)

- Tagja vagy-e a Magyar Képregény Akadémiának, illetve mi a véleményed a tevékenységéről?
- Nem vagyok tag. A gittegyletesdiről már leszoktam egy ideje, van pár negatív tapasztalatom. Az MKA egy jó elv, de jelen körülmények között nem tudom, hogy jelent-e bármi pozitívumot pusztán a szervezettség ténye. Most még ott tartunk, hogy az egyéneknek kellene dolgozniuk elsősorban, és csak utána a háttérszervezetnek. Mindazonáltal a Pinkhellt nagyon szeretem, sikerült eddig egyre jobb és jobb lapszámokat összehozniuk, és tele vannak piszkosul tehetséges emberekkel. Az kétségtelenül hatalmas előny, hogy írók és rajzolók könnyebben találhatnak egymásra.

- Szerinted milyen a képregény megítélése a hazai médiában és vajon lehet-e ezen változtatni?
- Szerintem az emberek egyre inkább közönyösek mindennel szemben, és ez a képregénnyel sincs másként. Amit az átlagember vár egy képregénytől - tekintve, hogy a képregény fogalma számára a Garfield-Napirajz tengelyen helyezhető el - azt a többség nem teljesíti, nem is teljesítheti. Sokan talán nem is értik, és nem azt a kort éljük, amikor bárki is szellemi kihívásokkal akar megküzdeni. Hogy ezen hogyan lehet változtatni, azt nem tudom. Gondolom minél több képregényt kell csinálni, hogy minél többen szembesüljenek vele. Egyet viszont nem szabad: az igényekhez egyszerűsödni.

- Guillermo del Toro számtalanszor hangoztatta, hogy réges-régi álma, miszerint filmet forgat Lovecraft Az őrület hegyei című kisregényéből. Úgy tűnik az álom lassan valósággá válik. Neked vannak olyan jelenleg megvalósíthatatlannak tűnő terveid, amikbe azonnal belevágnál, ha a körülmények egyszercsak lehetővé tennék ?
- Ez most lehet, hogy nagyképűnek tűnik, de jelenleg nincs. Minden sztori, ami a fejemben mocorgott az elmúlt időszakban papírra került már, vagy rövid időn belül oda fog kerülni, és a többségükhöz rajzoló is van már, úgyhogy a megvalósításuk elég biztosnak tűnik. nagyon szerencsésnek érzem magam emiatt. Monumentális, vagy megvalósíthatatlannak tűnő terveim jelenleg nincsenek még, a jövő feladatai majd alakulnak. Persze van pár rajzoló, akikkel szívesen együtt dolgoznék, de hé! Tudod mit? Hiszen pont most dolgozom együtt velük.

- Ha belebújhatnál egy képregényhős bőrébe, ki lennél ? Ki áll a legközelebb hozzád ?
- Bendis Fenegyereke lennék szívesen, esetleg Smax a Top10-ből. Frászt! Huba akarok lenni.

- Ha kérdezhetnél valamit a hazai képregényes élet valamelyik alakjától, ki lenne az és mit kérdeznél?
- Szabó Zolitól kérdezném, hogy elégedett-e azzal, amit a Panellel elért 6 szám alatt, és hogy az általa elképzelt célok közül mi nem valósult meg.

Árva-Szabó Péter blogja

Árva-Szabó Péter képregényei elolvashatóak a következő linkeken:
Decrescendo
Zigizebra: Csendkirály
Mátyás-pályázat: Az okos lány

Interjú a Whole Car kapcsán az MKA blogon

The Mexican Stand-off #2: Lakatos István

A képregényes interjúsorozatunk következő áldozata Lakatos István, aki az Alfabéta-díjas Miserere Homine, a Magvető kiadásra váró Dobozvárosa és a Lencsilány révén már szert tett némi ismertségre, mi pedig most jelenlegi és eljövendő munkái kapcsán szegeztünk fegyvert a fejéhez. Tessék felkészülni kulcsos Batmanre, egy poszt-apokaliptikus zombimusical első képsoraira és az emberére találó Hellboyra.

- Először talán egy rövid bemutatkozás azon olvasóink kedvéért, akik esetleg még nem hallottak volna rólad vagy nem találkoztak a munkáiddal…

- Lakatos István vagyok, huszonkilenc éves. Rajzolni soha nem tanultam, de egy lány miatt elkezdtem képregényeket rajzolni, hogy bebizonyítsam neki, hogy azért nem vagyok szar. A lány elment, a rajzolás megmaradt. Az első, igazi, nyomtatásban megjelent munkám a Miserere homine, Ember, irgalmazz volt, ez tavaly kép-novella kategóriában Alfabéta díjat kapott. 2009-ben 6 rövidebb képregényem jelent meg, idén pedig hamarosan jön a Lencsilány.

- Hogyan kerültél először kapcsolatba a képregénnyel ? Mi volt az első képregény, ami valaha a kezedbe került ?

A Bobó és a Góliát. Még óvodás lehettem, amikor anyu rendszeresen megvette mindkettőt és fel is olvasta. Azután amikor jöttek a Kandi lapok, elkezdtem gyűjteni őket, a Fantom és a Robotzsaru voltak a kedvenceim.

- Első látásra szerelem vagy előtte más önkifejezési módokat is kipróbáltál ?

- Nemrégiben találtam otthon egy könyvet, aminek a belső borítóját telerajzoltam vonatokkal. Azután anyám megmutatta a régi munkakönyvét (vagy egészségügyi könyv ? fene sem tudja), abban is van valami remekség. Alsótagozatos koromban pedig megrajzoltam életem első képregényét, legnagyobb öcsém színezte ceruzával, anyám pedig összevarta középen a félfamentes rajzlapokat. Tim Burton Batmanje volt, amennyire emlékeztem rá. Annál a résznél, amikor Joker a léggömbökkel elgázosítja Gothamet, az én Bruce Waynem éppen a híradót nézi, amelyben bemondják, hogy mindenki meghalt a városban. Valaki felhívta rá a figyelmemet, hogy de akkor hogy mondanak híreket, ha mindenki halott – ezért utólag szépen kiegészítettem a szövegbuborékot és beleírtam, hogy kivéve a tévéstábot és Bruce Wayne-t, mert különben nem tudná nézni a tévét. Gyerek voltam még, hiszen azt a nyomorult Robint is belerajzoltam a képregénybe.
- Később is rajzolgattam, de a középiskolában (a kecskeméti Piarista Gimnázium) elkezdtem írni, kamaszos, szar novellákat. Később az egyikből képregény is lett, a Steven Seagal megmenti a világot. Azután, az osztályfőnököm hatására, filmes akartam lenni, ezért a Pázmány bölcsészkarára felvételiztem, mert úgy volt, hogy ott van valami filmes képzés, mellette pedig magyart tanultam, mert elvileg szerettem azt is. Azért csak elvileg, mert valójában az irodalmat szerettem, a nyelvtant viszont rettenetesen utáltam. Közben kiderült, hogy a filmes órákat szépen leépítették. Próbáltam átmenni az ELTE akkor induló filmes szakára, kétszer is felvételiztem – a második alkalom emlékezetes maradt, mert a szóbelin Sam Raimiről és a Gonosz halottakról beszélgethettem egy öreg professzorral, aki a kötelező bergmanos és antonionis körök alatt egykedvűen ücsörgött, de ekkor felcsillant a szeme és remekül elbeszélgettünk. Aztán a magyaron – a nyelvtanon – mégis elcsúsztam.

- Milyen hatások befolyásolták a stílusodat, mi a munkamódszered és milyen anyagokkal dolgozol ?

- Tim Burton filmjei mindenképpen, főként a Batman visszatér. Sajdik Ferenc meseillusztrációi, aztán a Varjúdombi mesék, illetve a Kaland-Játék-Kockázat sorozat illusztrációi, különösen John Blanche és Russ Nicholson munkái. Kamaszkoromban az a típusú suttyó voltam, aki Gigerrel tapétázza ki a falát. Később, amikor felfedeztem a képregényeket, azonnal beleszerettem Simon Bisley agyrémeibe, sokáig ő volt az első számú kedvenc. Azután felfedeztem a League of Extraordinary Gentlement és kisebbfajta sokkot kaptam, hogy ez valami kurvajó, persze csak a rajzokat tudtam értelmezni, mert angolul elég szánalmasan tudok. Nagyjából ekkor áshattam bele magam a képregényekbe. Utána felfedeztem Mignolát, Roman Dirge Lenore-ját, Gris Grimley illusztrációit, Schiele munkáit. Legutóbb Scottie Young (ő rajzolja a Marvelnek az OZ-t, fene a fejét) és a spanyol Tony Sandoval képregényei nyűgöztek le.
- Nagyon nagy hatással volt még rám a Warhammer 40.000 univerzuma, a steampunk és a retro future. Régi filmekből és klasszikus képregényekből is sokat merítek.
- Korábban az volt a munkamódszerem, hogy jaj de szenvedek, mert jaj de szerelmes vagyok, aztán rajzoltam. Ma ez már máshogy van, le kell ülnöm és rajzolnom kell. Ez azért nehéz, mert egy lusta dög vagyok, folyamatosan a neten lógok, semmi értelmeset nem csinálok. Nagyon nehezen tudom rávenni magam a rajzolásra, de ha sikerül, akkor mindenről megfeledkezem és egyszer csak azon kapom magam, hogy jé, egy rajz került elém. Mártogatós tollat használok és tust, fapáccal festek, néha az egyszerű, korongos vízfestékkel. Aztán a végén photoshoppal állítok a színeken és beírom a szöveget. Ennél több számítógépes marhaságot nem akarok használni, még ha esetenként jobban is nézne ki, irtózom ezektől. Szeretm, ha ottmarad a festékpötty, a radír nyoma, a ceruza, csak ott retusálom ki, ahol tényleg zavaró.

- Miket szoktál olvasni és nézni, honnan szerzed az inspirációt ?

- Régen mindenféle szirszart olvastam, a Valhalla könyvein nőttem fel, leszámítva a fantasy-t, azzal soha nem tudtam megbékélni. Azután mikor megkaptam a bölcsészbetegséget, átnyergeltem a szépirodalomra. Mostanában ez letisztult, de a kifejezett szépirodalomba beleuntam, elegem lett, hogy annyira meg akarják nekem mondani a tutit. Azokat a félutas szerzőket szeretem, akik valamilyen zsánerba ágyazva mondanak okosságokat : King, Gaiman, Philip K. Dick. Azért maradtak kedvenceim régről is: nagyon szeretem még Dosztojevszkijt, az ő figuráinál jobban senki nem tud szenvedni, Vonnegutot, Poe-t, Kafkát, Marquezt. Kamaszkoromban sok Lovecraftot olvastam és még ma is azt mondom, hogy szeretem, noha szerintem marha unalmasak a novellái. Legutóbbi nagy olvasmányélményem Philip Pullman Az Úr sötét anyagai trilógiája volt. Most karácsonykor meg orrvérzésig Kaland-Játék-Kockázat könyveket olvastam, előtte meg a Szíriusz kapitány-könyveket nyűttem sokadjára. Az a baj, hogy mostanában keveset olvasok, mert nincs pénzem könyvekre. Nemrég találtam egy nagyon jó antikváriumot, igazi ínyencségekkel – vettem is azonnal néhány farzsebben is elférő, szutyok kalandregényt, amiket még a 20-as években adtak ki.
- A filmekkel is hasonlóképpen vagyok. Régen voltak kedvenc rendezőim (Carpenter, Raimi, Lynch), de egy idő után mindig csalódtam bennük. Tim Burton azért megmaradt, bár az Alice-szel kapcsolatban erős ellenérzéseim vannak. Mostanában akkor megyek moziba, ha marha nagy robbanásokat akarok, ha történetekre vágyom, sorozatokat nézek. Egyre butábbak lesznek a filmek, a digitális trükköktől a hideg is kiráz. Szeretem a filmtrükkön, ha látszik rajta, ez nem valóságos, szerintem ez a mozi varázsa. Sírni tudnék, ha belegondolok, hogy soha nem csinálnak már többé olyan filmeket, mint a Fantasztikus labirintus vagy a Sötét kristály.
- Az ötleteket innen-onnan szedem. Nem tudatosan, csak úgy felbukkannak. Nincs iolyan, hogy leülök, hogy na jó, akkor most kitalálok valamit. Ha az ötletnek jönnie kell, akkor jön. Persze bármi beindíthatja, egy film, valamilyen zene, egy jelenet az utcán, akármi. Aztán, hogy mi lesz belőle, általában az dönti el, hogy akkor éppen, mi érdekel a legjobben. Szeretem összekeverni a dolgokat, egymáshoz nem illő dolgokat egésszé varázsolni.

- Mi volt számodra eddig a legértékesebb elismerés, amit a munkádért kaptál ?

- Amikor anyám egy régi munkatársa elolvasta a Kis gyufaáruslányt, a végén elsírta magát. Nem olvasott korábban képregényt és nyilván a történetet is jól ismerte, de mégis tudtam hatni rá. Azt hiszem, ennél nagyobb elismerést nem is kaphattam volna.

- A szívednek legkedvesebb műveid ?

- A kis gyufaáruslány, ami igazából a Lencsilány prototípusa. Az Ember irgalmazz, mert az volt az első igazi képregényem és később mindenféléket olvasgatva úgy éreztem, mintha beletenyereltem volna valami olyan igazságba, amit jobb nem bolygatni. Hülyén hangzik, de megijedtem tőle. A Jászberényi Sándor novellája alapján rajzolt Kutyabizniszt is nagyon szeretem, mert abban nincsenek látványos díszletek, hanem egyszerű emberek és egy súlyos tragédia. Amikor megkaptam a felkérést a Mátyás-antológiához, nem hittem, hogy meg tudom csinálni. A Vasárnap, mert attól valahogy jobb lesz a kedvem, és hát a Lencsilány. Amit valamelyest beárnyékol, hogy egy szerelmi vallomásnak indult, én meg magamra maradtam, de sebaj, nyilván így kellett történnie.

- Folyamatban lévő és tervezett munkák, képregények ?

- Most a Lencsilányon dolgozom, ami a Nyitott Könyvműhely gondozásában fog megjelenni. Az ölembe pottyant egy meseregény is, a Dobozváros, aminek az első három fejezetét csak azért írtam meg, hogy illusztrációt készíthessek hozzá, a Pozsonyi Pagony Aranyvackor pályázatára. Ez a Magvetőnél fog megjelenni. Eddig látom a jövőmet.

- Mivel foglalkozol jelenleg civilben ?

- Semmivel. Nem értek semmi olyanhoz, ami hasznos lenne. Dolgoztam díszletépítő műhelyben, voltam eladó játékboltban, ganéztam lovakat. Tavaly nyár óta Lencsilány-játékot rajzoltam, közben Ulickaját illusztráltam a Magvetőnek, nem tudtam foglalkozni a képregénnyel és a mesekönyvvel, most fogaknak csikorgatása van. Közben meg azon agyalok, hogy miből fogok megélni.

- Ki a kedvenc magyar képregényszerződ/rajzolód és miért ?

- Kedvenc magyar alkotóm egyelőre nincs, ami nem jelenti azt, hogy ne tetszene, amit egyesek csinálnak. Óriási élmény volt számomra Lénárd László BMX kölyökje, pedig nálam fontos a rajz minősége. A Stroboscopa is tetszett, bár ott jó lett volna valami erősebb képi világ és lehetett volna hosszabb is (a Bábel vermét egyelőre még nem olvastam). Nagyon szeretném, ha egyszer megvalósulna Cserkuti Ostora, Zorro Vogelje és ki tudja még, milyen remek dolgok szunnyadnak asztalfiókokban. Viszont a rohamos "képregényeket" nagyon nem szeretem és azt sem, hogy jóval nagyobb nyilvánosságot kapnak, mint ami kijárna nekik.

- Kinek vagy minek a révén kerültél be a hazai képregényes életbe ?

- Az ember irgalmazzal, ami a Műútban jelent meg, másfél éve. Ez volt az első, igazi, publikált képregényem, de hónapoknak kellett eltelnie, míg igazi visszajelzéseket kaptam. Felraktam az Előszezonra, majd mano kitette a knetre is, azt hiszem így kezdődött. Régóta lógok is neki egy Alien-rajzzal.

- A hazai képregényes élet többi szereplője közül kivel tartod rendszeresen a kapcsolatot (kiadók, szerzők/rajzolók, weboldalak, fórumok)?

- Rendszeresen senkivel sem. A kepregeny.netet nézegetem. Be-benézek a fórumra is, de ott meg vége-hossza nincs viták zajlanak, sokszor a semmiről. Néha úgy érzem, egészségesebb lenne, ha néha megvernék egymást, mert azért látszik, hogy olykor kemény indulatok feszülnek egymásnak.

- Mi a véleményed a jelenlegi hazai képregényes szcéna helyzetéről ? Sok felől hallani, hogy az utóbbi 5-6 év képregényes bummja megtorpanni látszik…

- Meg. Okolgatják ezt a gazdasági válság nevű szörnyet, amiről azt sem tudom micsoda, nekem soha nem volt egy vasam sem, munkám se nagyon, tehát nem érzek különbséget. Szerintem az lehet a háttérben, hogy azok az alkotók, akik annak idején felbukkantak a képregényeikkel, megemberesedtek, családjuk lett és rájöttek, hogy nem ártana pénzt is keresni. Mert a képregényesdiből nemhogy megélni nem lehet, de pénzt keresni is csak ritkán. Sőt, egyesek felháborodnak, ha az anyagiakról esik szó, mégis, hogy képzeljük mi azt. Ez pedig nem mehet sokáig – vagy pedig mi leszünk az örök hobbiképregényesek országa, s amikor éppen beérne valaki, már tovább is áll, dolgozni.
- Ez pedig szerintem addig nem fog megváltozni, amíg a képregény nem kap állami támogatást. Nem várhatjuk el, hogy olyan emberek tartsák el az alkotókat, akik maguk is rajongásból vágtak bele a képregénykiadásba. Nyomasztó belegondolni, hogy mennyi pénzt adnak fentről a filmeseknek, miközben a magyar filmek jelentős része rossz. Ha csak a töredékét megkapnánk, már rózsásabb lenne a helyzet és forgatásonként mondjuk öttel kevesebb ember rohangálna körbe-körbe a nagyon fontos mappájával meg a walkie-talkiejával. Ha meg azt vágnák a fejünkhez, hogy a képregényeket nem olvassák, mondhatnánk, hogy a filmjeiteket meg nem nézik, de mi legalább olcsóbbak vagyunk. Persze nyilván közöm sincs a valósághoz, de ez mégis dühítő és kétségbeejtő.
- A kiadóknál is érezni a fásultságot, mintha belefáradtak volna ebbe a szélmalomharcba. Voltak kísérletek, amik elbuktak, ezeknek nyilván így kellett történniük. Viszont évekkel ezelőtt álmodni sem mertünk volna arról, hogy egyszer magyarul is a kezünkbe vehetünk olyan klasszikusokat, mint a Watchmen vagy a Sandman. Ezek nagyon jó, értékes dolgok, olyan klasszikusok, amiket a képregényeket lekicsinylő emberek orra alá is lehet dugni. És ami számomra még fontos : ezeknek van elejük és végük. Ha szeretném a szuperhősös képregényeket, akkor sem tudnék mit kezdeni egy olyan füzettel, amit úgy adtak ki nálunk, hogy kiragadták valahonnan, több száz rész közül, inkább meg sem venném.

- Mennyiben segítenek (esetleg hátráltatnak) a magyarországi különböző képregényes kezdeményezések (Képregény.net portál, Képregény Börze, Képregény Fesztivál, etc.)?

- A knet információs portálnak remek, mégha mostanában kevésbé is követi nyomon az eseményeket. A rendezvények pedig azért jók, mert egy csomó kiadványt nem lehet máshol beszerezni. És különösen a fesztiválon nagyjából együtt van mindenki, akinek bármilyen köze is van a képregényekhez, végre olyan társasággal lehet inni, ahol gátlástalanul beszélgethetsz képregényekről.

- Mit gondolsz az Alfabéta-díjról? Mennyire látod értékes elismerésnek vagy iránymutatásnak?

- Nem tudom, más életét mennyire befolyásolta a díj, az enyémet alaposan megváltoztatta. Amikor megkaptam, épp lovakat ganéztam, utána szinte azonnal lett kiadója a Lencsilánynak, rögvest ezután pedig azon kaptam magam, hogy épp játék készül a figurámból. Hihetetlenül furcsa és zavarba ejtő érzés volt, hogy rajzolom a hülyeségeimet és még normálisan pénzt is kapok értük. Ha másnál is így működött – és egy szebb világban így kellene, hogy működjön -, akkor az Alfabéta remek dolog.

- Tagja vagy-e a Magyar Képregény Akadémiának, illetve mi a véleményed a tevékenységéről?

- Tagja voltam. Soha nem tudtam igazán beilleszkedni, egyáltalán nem vagyok jó csapatjátékos. És azt sem tudom, hogy jó-e, hogy van az MKA, persze ez lehet, hogy a bezárkózottságom miatt van. Az viszont jelzésértékű, hogy akiknek a neve összeforrt az MKA-val, egytől-egyig profik, s egyáltalán nem vagy már csak hébe-hóba rajzolnak képregényt, hiszen meg is kell élniük valamiből.

- Szerinted milyen a képregény megítélése a hazai médiában és vajon lehet-e ezen változtatni?

- Szerintem egyre jobb, bár azért még érezni a hozzáállásukban némi gügyögést, lekicsinylést. Változtatni biztos lehetne, de ehhez meg kéne teremteni a Magyar Képregényt, így nagy betűvel, ami a kívülállók számára sem afféle bogarasság, hanem létező dolog.

- Milyen stratégiával próbálnád meghódítani a képregényt nem ismerők szívét?

- Hehe, fogalmam sincs. Ha úgy általában tudnám, hogy kell a szíveket meghódítani, akkor máris kevésbé lenne sanyarú az életem. Azt látom, hogy a jámbor szándék és a „kevés a kenyerünk, kevés a szalonnánk”-hozzáállás nem sokra vezet. Mondanám, hogy az asztalra kéne csapni, amúgy rakkenrollosan, de egyrészt nem tudom, hogy kell, másrészt rögvest felbukkannak az okosok, akik majd mindent megmagyaráznak jól, hogy nem úgy megy az.
- A saját munkáim kapcsán azt tapasztaltam, hogy azok is értékelik, akik normális esetben nem olvasnak képregényeket. Az első munkáimat az Előszezon blogra tettem ki, ahol rajtam kívül csak költők vannak. Nem néztek rám hülyén, hogy mit akar itt ez a maki a képregényeivel, hanem szinte magától értetődőnek vették, hogy ott vagyok közöttük. Az Elle magazinba is a Lencsilány kapcsán kerültem be. Úgy tűnik, azzal a figurával mintha sikerült volna valami olyasmit teremteni, ami sokkal több emberhez is szólhat, mint a képregényes szubkultúra. Hozzátenném, hogy szerintem a Lencsilány nem igazi képregény, jobban szeretem túlillusztrált mesekönyvnek nevezni és azt is, hogy sok helyütt bizony lecukizták. Egy ideig ódzkodtam ettől, de aztán belenyugodtam, mert ha valami cuki, akkor az tetszik az embereknek. Pedig amikor elkezdtem, csupán azt az elcseszett szeretethiányt akartam valahogy kifejezni, ami akkor bennem volt.

- Guillermo del Toro számtalanszor hangoztatta, hogy réges-régi álma, miszerint filmet forgat Lovecraft Az őrület hegyei című kisregényéből. Úgy tűnik az álom lassanvalósággá válik. Neked vannak olyan jelenleg megvalósíthatatlannak tűnő terveid, amikbe azonnal belevágnál, ha a körülmények egyszercsak lehetővé tennék ?

- Persze, több is van. Van egy képregényötletem, amely egy kicsit alternatív 20-as években játszódna és egy olyan lányról szólna, akiből a történet során táltos lesz. Lennének benne mindenféle lények a magyar hitvilágból, lovecrafti iszonyat, zeppelinek, Szent László és serege és mindez Pesten játszódna. De ha tényleg elrugaszkodhatnék a valóságtól, akkor nem képregényt, hanem filmet csinálnék a legszívesebben – egy egész estés Süsüt, természetesen az eredeti kesztyűbábokkal, de lennének benne marha nagy gőzgépek is. Vagy egy stop-motion animációs filmet egy saját meseötletemből.

- Ha belebújhatnál egy képregényhős bőrébe, ki lennél ? Ki áll a legközelebb hozzád ?

- Batman. De nem a képregények denevérembere, hanem a Tim Burton-filmeké. Batman magányos, komor és valószínűleg nem normális.

- Ha kérdezhetnél valamit a hazai képregényes élet valamelyik alakjától, ki lenne az és mit kérdeznél?

- Bayer Tónitól: Hosszú távon van-e értelme a szerény kivitelezésű, antológia jellegű kiadványoknak?

Geekzes kritikák a Miserere homine-ről és a Vasárnap-ról.

Lakatos István online elérhető képregényei:
Miserere Homine
A kis gyufaárus lány
Steven Seagal megmenti a világot
Vasárnap
Fekete csönd

A Dobozvárosról ebben az interjúban olvashattok, további Lakatos-féle elmeborulásokat pedig a deviantartos oldalán nézegethettek.

The Mexican Stand-off #1: Kemenes Iván

Vadonatúj interjúsorozatot indítunk a Geekzen, ami hetente szerdán fog jelentkezni és amelynek elsődleges célja, hogy megismertessük a hazai tehetséges, ambíciózus és rendkívül ígéretes képregényszerzőket és rajzolókat az olvasóközönséggel, ezzel is felkészülve a 2009-es év Alfabéta-díjának kiosztására, a 19. Képregénybörzére és a tavaszi Képregényfesztiválra. Elsőként a Stroboscopa-val Alfabéta-díjat nyert Kemenes Iván - Varga Péter szerzőpáros egyikének fejéhez szegeztük a fegyvert.

- Először talán egy rövid bemutatkozás azon olvasóink kedvéért, akik esetleg még nem hallottak volna rólad vagy nem találkoztak a munkáiddal…

 - Ki a kedvenc külföldi és magyar képregényszerződ/rajzolód és miért ?
-Külföldiek közül nagyon sokáig csak az abszolút alapokat ismertem/szerettem/fogyasztottam, idő közben szerencsére bővült a paletta, a teljesség igénye nélkül : Moore, Mignola, Jeff Smith, Eric Powell, O’Barr, Carl Barks, Don Rosa, Kevin O’Neill (utóbbi rajzilag etalon), Joe Kelly, David Petersen, Ed Brubaker, Brian Azzarello, Garth Ennis, McCloud, Mike Raicht/Brian Smith, Charles Paul Wilson III, Joan Sfar, ésésés. Őket mind azért, mert legyenek akár írók vagy rajzolók, nagyon ügyesen bánnak azzal a végtelenül rugalmas formanyelvvel, amit képregénynek hívunk és mert ezáltal olvasóként is megimádtatták velem a műfajt.
- Az itthoniakkal eléggé bajban vagyok, és ez masszívan szégyenfolt, mert bevallottan alig követem figyelemmel őket. Nem mintha nem érdekelnének, csak éppen alig van kapacitásom – igen, ebben a lustaság is benne van. Lakatos István és Marabu ettől függetlenül nagy favoritok, előbbi hülye fordulattal élve olyan, mintha a képregény József Attilája lenne, utóbbi meg szimplán hülye fordulat. Zorro rajzait szintén szeretem, Spuri és a Charax távolról nagyon szimpi, bár közelebbi ismeretségre még nem futotta, Pilcz Roli Kalyberének első részét kifejezetten szeretem, bár a többivel még azóta is lógok magamnak, Tomster stripjei és stílusa dettó bejönnek, és még hosszán sorolhatnám azokat, akiknek műveibe bele-belekaptam, vagy távolról érdeklődtem, de sosem sikerült igazán megismerni őket. Valamikor szeretném pótolni ezeket a hiányosságokat, de ha változatlanul ilyen szerencsésen sokan ügyködünk itthon képregényeken, akkor úccse fog összejönni.

- Kinek vagy minek a révén kerültél be a hazai képregényes életbe ?
- A Magyar Képregénykiadók Szövetsége 2008-ban meghirdetett szerzői képregényes pályázata volt a kezdet – akkoriban, mint általában amúgy, magánéletileg nagyon a mélyponton voltam, és nagyon bennem volt a mostaztánvalaminektörténniekellkülönben. Akkor idestova olyan négy éve rajzolgattam bele a nagy semmibe, és Petyával is párszor dumáltunk már, hogy szövetkezni kellene. Megláttam ezt a pályázat, felhívtam Petyát, és abban maradtunk, hogy eh, mér ne, beküldeni nem fáj. Ötleteltünk egy rövidet, mindkettőnknek előkerültek régi, fiókban nyugvó gondolatai, amiből összesakkoztuk az alapot, aztán lesz ami lesz alapon megpályáztuk (itt tartom helyénvalónak megjegyezni, hogy a pályázatra beküldésre szánt példaoldal – ami a végleges képregényben is szerepel – a leadási határidő előtt két órával született, némileg rohamtempóban). Nagyon, hangsúlyozom, NAGYON meg voltunk lepve, hogy a három befutó közé kerültünk. Az ünneplés estéjéről készültek ugyan fényképek, de ezeket soha nem fogjuk megosztani, még egymással sem.

- A hazai képregényes élet többi szereplője közül kivel tartod rendszeresen a kapcsolatot (kiadók, szerzők/rajzolók, weboldalak, fórumok)?
- Hát ez sajnos megint kapacitás kérdése. Amennyiben az embernek van családja, régi barátai (illene lecserélni őket?), munkája, satöbbi, nagyon nehéz folyamatosan a neten lógni, illetve mindenféle rosszarcú képregény-alkotókkal és a holduvarukkal kapcsolatot fenntartani. Ettől függetlenül úgy érzem, hogy az itthoni képregényes közösség nagyon barátságos és befogadó, kiváló példa erre a Tomster kezdeményezéséből induló karácsonyi allstars cucc, ami szerintem kurva jól sült el. Summa summarum: nagyon kevés embert ismerek személyesen és nagyon kevés időm/erőm van arra, hogy bratyizzak, ugyanakkor van egy olyan benyomásom, hogy ha bárkivel leülnék meginni egy sört a „többi szereplő” közül, nem lenne rossz este az!

- Mi a véleményed a jelenlegi hazai képregényes szcéna helyzetéről ? Sok felől hallani, hogy az utóbbi 5-6 év képregényes bummja megtorpanni látszik…
- Nagyon rossz embert kérdezel, mert bármi, ami velem ezen a téren történt, az az elmúlt két évben volt. Oks, ott voltam még anno az első képregényfesztiválon, azóta a pionírhangulat mintha tényleg alábbhagyott volna, de az is lehet, hogy csak én lettem öregebb. Itthon a képregénynek valószínűleg soha nem lesz nagy kereslete, de amíg van lelkes underground (márpedig van, és az underground mindig lelkes), addig minden résztvevőnek megéri szerintem.

- Mennyiben segítenek (esetleg hátráltatnak) a magyarországi különböző képregényes kezdeményezések (Képregény.net portál, Képregény Börze, Képregény Fesztivál, etc.)?
- Ezt nagyon nehéz belőni, mert konkrét mutatók soha nincsenek, de persze ezek mind csak segítenek, a megjelenési lehetőség és az olvasókkal való ilyen-olyan kapcsolat nyilván nem jelentenek hátrányt. A Knet hatalmas olvasottsága mellett információs és (ingyen – nagyon nem mindegy) reklámlehetőséget nyújt, a kritikákról és ismertetőkről nem is beszélve, a különböző képregényes rendezvények pedig ha nem lennének, akkor a kezdő itthoni alkotók akár el is áshatnák magukat, mert hol máshol jelennének meg érdeklődő közönség előtt?

- Mit gondolsz az Alfabéta-díjról? Mennyire látod értékes elismerésnek vagy iránymutatásnak?
- Tisztában vagyok vele, hogy sokan kritizálják az Alfabétát, és részben jogosan teszik, hiszen valahol arról van szó, hogy egy itthon eleve perifériára szorult műfajról mond véleményt ennek a műfajnak egy még szűkebb szegmense, ugyanakkor úgy gondolom, tudni kell helyén kezelni, éspedig az itthoni képregényes élet fellendítését célzó EGYIK törekvésként. Lehet vitatkozni azon, hogy van-e itthon egyáltalán képregényes élet, de ha szeretnénk, hogy legyen, akkor miért ne fogadhatnánk el (sőt, örülhetnénk neki), hogy van törekvés ennek a belső értékelésére, még ha kiforratlan módon is (pláne, hogy az egész szcéna úgy, ahogy van kiforratlan)? Nyilván nem kell mérvadónak tekinteni, mint ahogy a filmrajongó sem tekinti többnyire mérvadónak az Oscar-t vagy akármit, ettől függetlenül szerintem az Alfabéta puszta létezése jelzésértékű, és ha hirtelen megszűnne, hát, kicsit döglöttebbnek érezném a magyar képregényt.

- Tagja vagy-e a Magyar Képregény Akadémiának, illetve mi a véleményed a tevékenységéről?
- Nem vagyok tag, és az átlag külsős érdeklődőnél többet nem is tudok róluk. Bár személy szerint nem érzem szükségét, hogy bármilyen csoporthoz tartozzam, csak az Alfabéta kapcsán leírtakat tudom visszaköhögni: lehet itten elitizmust és elkülönülést kiabálni, de jelen helyzetben bármi, ami valamiféle szervezettséget próbál létrehozni hazai berkekben egyrészt csak egészséges, természetes törekvés az önmeghatározásra, másrészt meg vázz, legalább van valami.

- Szerinted milyen a képregény megítélése a hazai médiában és vajon lehet-e ezen változtatni?
- Ide tényleg csak ordas közhelyeket tudnék beidézni. Nem dacos pesszimizmusból mondom, de tényleg az a benyomásom, hogy itthon soha nem lesz normális képregénykultúra, kár a szóért. Az elmúlt években akadt ugyan némi szolid, távolságtartó érdeklődés a nagyközönség részéről, de kötve hiszem, hogy csak ennyitől ez az itthon nulla hagyománnyal rendelkező műfaj hirtelen gyökeret fog verni, ez a vonat nagyon régen elment. Nem is feltétlenül arról van szó, hogy az emberek gyerekesnek vagy komolytalannak tartanák a képregényt, elég csak megnézni a mozik átlagkínálatát, de minek lapozgatna bárki egy huszoniksz oldalas füzetet, mikor hasonló pénzért ezerszer durvább és könnyebben emészthetőbb vizuálorgiát kap a moziban vagy a playstation előtt.

- Milyen stratégiával próbálnád meghódítani a képregényt nem ismerők szívét?
- Amennyiben csinos, bájos, okos hölgyekre gondolsz (én is, folyton): kurva sok Nick Cave-et és Tom Waits-et idéznék, a direkt ilyen helyzetekre fenntartott rekedt hangomon beszélnék, valamint általában próbálnám azt a benyomást kelteni, hogy a) imádom őket (mint ahogy tényleg), valamint b) a szétcsúszott, cinikus burok mögött aranyszív lakozik, csak tudni kell odáig eljutni.
- Amennyiben szőrös, harmincas geek férfiakról van szó: nem állok szóba velük, tükröm nekem is van.

- Guillermo del Toro számtalanszor hangoztatta, hogy réges-régi álma, miszerint filmet forgat Lovecraft Az őrület hegyei című kisregényéből. Úgy tűnik az álom lassan valósággá válik. Neked vannak olyan jelenleg megvalósíthatatlannak tűnő terveid, amikbe azonnal belevágnál, ha a körülmények egyszercsak lehetővé tennék ?
- Akadnak. Ha valaki most megdobna három-négy évre elegendő pénzzel, akkor letenném a pici seggemet, és végre tető alá hoznám olyan 1000-1200 rajzolt oldalban azt a fantasy sztorit, ami tizenegy éves korom óta nem hagy békén, és ami valószínűleg én vagyok. De már az is elég lenne, ha Stromfeld történetét végig tudnám mesélni.

- Ha belebújhatnál egy képregényhős bőrébe, ki lennél ? Ki áll a legközelebb hozzád ?
- John Constantine vagy Joker, your choice. Voltaképpen mindketten ugyanarról szólnak.

- Ha kérdezhetnél valamit a hazai képregényes élet valamelyik alakjától, ki lenne az és mit kérdeznél?
- Magamtól: hová mész, Iv?

Kritika a Geekzen a Stroboscopáról és a Bábel verméről.
Az Alfabéta-díjas Stroboscopa elolvasható teljes egészében itt.
A Bábel vermének munkanaplója.
Mindkét képregény megvásárolható a Komikonban vagy a Comicsinvest webboltjában.

The Mexican Stand-off: Képregényes interjúsorozat a Geekzen

Ahhoz, hogy a hazai képregényes életről kézzel fogható képet alkossunk, óhatatlanul meg kell ismernünk annak szereplőit: a Geekz felvállalja ezt a nemes feladatot és a képregénykiadókkal készített interjúsorozatunk mintájára ezúttal a hazai képregényszerzőket vesszük célkeresztbe. Informálunk, ismeretterjesztünk és irányt mutatunk: kit, mikor, hogyan és milyen alkoholt fogyasztva kell olvasni. Vigyázat, ennek a felállásnak nem csak az innocent bystanderek (lásd még: olvasók) isszák meg a levét. Itt nem lesz kegyelem.

GeexKomix 22.

Egyszer bízta rám a kedves rovatvezető kolléga, Olórin, a GeexKomix posztolását, ezt azonban vélhetőleg már keservesen megbánta, hiszen egyik alkoholmámorból a másikba esve hoztam a tőlem várható csúszást, ami még viszonylag rövid és fájdalommentes volt, amint erről az EuroStrip rovat olvasói balladákat mesélhetnének egy másik képregényes oldalon. No de elég a szabadkozásból, lássuk, mire is számíthatunk: (remélhetőleg) felbukkan a Jeti (de ez nem biztos), a Szövetségi Vámpír és Zombi Ügynökségnek újra dolga akad, Templesmith visszatér és elhozza nekünk a Szárnyas fejvadászba oltott Sin City-t, zombik harcolnak robotokkal három lehetséges jövőben, valamint Grant Morrisonnal átrándulunk a kedélyesen lángoló Játékvárosba. Túravezetés indul, ne feledjék: mindig szorosan maradjanak az idegenvezető mellett!

Sparta U.S.A. #1

Írta: David Lapham
Rajzolta: Johnny Timmons
Kiadó: Wildstorm

Még nem vagyok benne biztos, hogy értem, hogy mi folyik ebben a történetben, de be kell, hogy valljam, még így is kimondottan érdekesnek találom. Az Eisner-díjas David Lapham új sorozatának felütésében furcsa viselkedésű és még furcsább kinézetű emberekkel találkozhatunk, és több, párhuzamosan futó zavaros eseménynek lehetünk szemtanúi. Sparta elsőre egy normális amerikai kisvárosnak tűnik, barátságos utcákkal és dolgos, fiatal lakosokkal, akik nagyon büszkék a sikeres (amerikai) focicsapatukra, a Spartans-ra. Azt a bizonyos amerikai álmot látszólag tökéletesen megtestesítő városkát nem is akarják elhagyni az emberek, az egykori sztárfocista Godfrey McLaine három évvel korábban megpróbálta, felment a hegyekbe, de a felkutatására indult csapat már csak a férfi vérét találta meg. Állítólag a Jeti végzett vele. Sparta-t jelenleg egy Maestro nevű férfi irányítja, aki csak időnként jön le a városba, és akkor amolyan bölcs vezetőként osztja az igazságot meg az észt. Fontosnak érzem megjegyezni, hogy ez a bizonyos Maestro egyébként egy kék színű férfi. Éppen úgynevezett Gólya-nap van a városban, és ilyenkor a Maestro kis gyerekeket osztogat az ezeket leginkább megérdemlő pároknak. Ha mindez még nem elég bizarr, akkor még had említsem meg, hogy a füzet végén visszatér a városba a halottnak hitt Godfrey McLaine, aki (kapaszkodjatok!) viszont piros színben pompázik. Meg se próbálom értelmezni a látottakat, olvasottakat, a lényeg, hogy ha már Eisner díjat kapott, akkor Lapham bizonyára tudja, hogy mit fog ebből majd kihozni. A címből okkal gondolhatnánk, hogy a sztori valamiféle párhuzamot készül vonni az ókori spártai társadalommal, de nekem ez egyelőre még csak halványnak tűnik, bár nem vagyok történész, így fogalmam sincs, hogy mit kellene látnom. Az első füzetben tapasztalható sok kis zavaros dolog azonban külön-külön mégis elhúzza a maga mézesmadzagját az orrunk előtt. Mert hát kit ne érdekelne ezek után, hogy miért néz ki úgy ez a két fickó, mint a hideg-meleg vízcsap? Kik és mi a fenéért lőtték ementálivá azt a pasast az elején, és most akkor van-e Jeti, vagy nincs? (Remélem van, mert a Jetit szeretjük.) Johnny Timmons rajzai minden igényt kielégítenek, fényképszerű hátterek, részletesen megrajzolt és karakteres figurák, visszafogott színezés (leszámítva a két rikító szereplőt), jobbat nem is kívánhatnánk. Szóval, bár elsőre jó nagy katyvasznak tűnik ez az egész, de ha Laphan szépen lassan és remélhetőleg ügyesen összefésüli ezeket a szálakat, akkor egy igencsak érdekes dolog sülhet ki belőle a végén. Eddig 6 részes miniről szól a fáma, ami siker esetén akár folytatódhat is. Meglátjuk, eddig mindenesetre érdekes.

(Chavez)

Zombies vs. Robots Aventure #1

Írta: Chris Ryall
Rajzolta: Menton Matthews III, Paul McCaffrey, Gabriel Hernandez
Kiadó: IDW Publishing

Zombik és robotok. Külön-külön is imádjuk őket, de ez így az abszolút nyerő párosítás, igazi nedves geek-álom. Chris Ryall és Ashley Wood megszállottjai a témának, korábban már több művet is szenteltek a zombik és a robotok harcának. A ZVRA #1 pedig egy olyan antológiaszerű sorozat kezdete, ami értelemszerűen szintén erre a témára épül. A füzet három külön történet első fejezeteit tartalmazza, mindegyik Ryall tollából, de más és más ceruzájából, ecsetéből, rajztáblájából, szoftveréből származik, Wood most csak az egyébként zseniális borítót jegyzi. Sajnos pont az a baj ezzel az ígéretes kezdeményezéssel, hogy a három történet rövid felütése egy huszonvalahány oldalas képregényben csak arra jó, hogy felbosszantsuk magunkat, hogy mennyit kell még várni a következőig, illetve belegondolni is rossz, hogy mikor érhet így véget egy történet. Mert ezekben a rövid epizódokban még semmi különös nem történik, így a történetre nem is nagyon lehet mit mondani, ezért inkább érdemes a rajzokra koncentrálni. A Kampf című fejezetből csak annyit tudunk meg, hogy a jövőben járunk és hogy már háborúban állunk a zombikkal. Wade kapitány pedig miután feleségével kicsit összevitázott a reggeli kávénál, máris megy a frontra, hogy a robothadsereget és a különleges katonáit vezesse harcba. Menton Matthews III poszt-zombiapokaliptikus képi világa egészen lenyűgöző, és talán ezért ez is a legígéretesebb epizód. Fotorealisztikus, vagyis fényképek alapján készült festményekről van szó, és bár tény és való, ezeket nem mindenki szereti, de meg kell hagyni, a hangulata nagyon üt. A Paul McCaffrey által illusztrált Masques már egy hagyományosabb képregényes hangulatot áraszt magából, de ettől nem lesz kevésbé tetszetős. Egy földalatti titkos kutatóbázis egyik laborjában a takarítófiú egy halott tudóst és néhány ember által működtethető robotember tervrajzait találja. Ekkor apró termetű „munkabotok” jelennek meg, akik a takarítóban új mesterüket látják, akinek viszont érdekes ötlete támad. Ismét kikezdhetetlen a rajz és a történet is kellemesen indul, de egyelőre itt zombiknak még nyoma sincs. A Zuvembies Vs Robots első epizódjában egy Haiti-i temetőben járunk, ahol néhány fiatal a döglődő rádióból próbál meg némi információt szerezni a világban történt aggasztó eseményekről. Körükben van egy rozoga robot is. A társaság pedig nem véletlenül van a temetőben ásókkal felszerelkezve, de hogy mi is a pontos céljuk, az most nem derül ki. Gabriel Hernandez már gyakorlott a horror képregényekben, az ő stílusa kicsit egyszerűbb, de sötétebb, noirosabb. Hááát, ólomlábakon fog haladni így ez a dolog. A füzet utolsó oldalain megtekinthető, egyébként nagyon szuper galériát is inkább fel kellett volna áldozni a képregények kedvéért, vagy akkor már hosszabb kiszerelésben tetszettek volna inkább gondolkodni. Kár érte, mert nem csak a téma izgalmas, de a rajzok is, és talán a történetek is, de azokat majd csak hónapok múlva lehet megítélni.

(Chavez)

FVZA - Federal Vampire and Zombie Agency #1

Írta: David Hine
Rajzolta: Roy Allan Martinez
Kiadó: Radical Comics

Zombik és vámpírok. Ez a párosítás sem rossz, bár már kevésbé újszerű. A képregény története szerint mindkét pokoli faj köztünk van már régóta, és ezért Ulysses S. Grant elnök létrehozta a Szövetségi Vámpír és Zombi Ügynökséget, ami nem horrorfilmekbe keres színészeket, hanem sokkal inkább igyekszik kordában tartani a helyzetet, és megkímélni az embereket az ilyen-olyan harapásoktól és azok kellemetlen utóhatásaitól. A sikermutató elég jó volt, mert a 70-es évek végére az ügynökségre már nem is volt többet szükség. Idáig. Most ugyanis néhány vérszívó visszatért, és nem kisebb dologra készül, mint hogy átvegye a hatalmat az U.S.A. felett. Kezdetnek zombi vírussal fertőzték meg egy kisváros ivóvízét. Ha Radical Comics, akkor gyönyörű festett grafika és monumentális jelenetek. Ez már fél siker, és bár a vámpír és zombi témában sem külön-külön, sem együtt nem nagyon lehet már újat alkotni, de ha a szokásos klisékkel ügyesen bravúrkodnak, és még némi új ötletet is adagolnak hozzá, akkor a magamfajta fan kapásból rátapad. Az FZVA sem a spanyolviasz feltalálásáról szól, de mégis sikerült úgy megírni, hogy az ember éhezzen a folytatásra, mint zombi az agyvelőre. Ez persze még mindig elsősorban csak egy ún. set-up, ami a karaktereket és az alapszituációt vázolja fel nagy vonalakban, de az utolsó oldalak már előrevetítik a várható izgalmakat. Reméljük, hogy a gyönyörű grafika nem csak parasztvakítás marad, és a történet dobál fel olyan labdákat is, amiket öröm lesz majd a rajzolóknak lecsapkodnia, vagyis láthatjuk, ahogy fröcsög a vér, hullik a bél, a halál bűzét hordja a szél….

(Chavez)

Choker #1

Írta: Ben McCool
Rajzolta: Ben Templesmith
Kiadó: Image Comics

Noirból sosem elég, hát még Ben Templesmith rajzolta noirból! A Warren Ellisszel közösen istápolt zseniális Fellből sajnos jó ha másfél évente jelenik meg egy szám, viszont a Ben McCool író fejéből kipattant Choker legalább valamelyest kárpótol minket. De csak valamelyest – mert azért Ben McCool, noha láthatóan kisujjában van a szakma, mégsem egy Warren Ellis. Történetileg a hatrészes minisorozat, az első felvonás alapján, nem szolgál semmi újdonsággal: egy lecsúszott, válási ügyekig züllött, poháremelgető, valaha-zsaru-voltam-aztán-elbaszódtak-a-dolgok magánnyomozó lehetőséget kap a mocskosul korrupt rendőrség fejesétől, hogy visszaszerezze állását, és életét. Nem is kell más tennie, mint kézre kerítenie egy szökevényt, akit szebb napjaiban még ő maga kasznizott be, és akit azóta senkinek nem sikerült elkapnia. Nem szükséges fenenagy krimis rutin, hogy tudjuk, a dolgok ennél azért komplikáltabban zajlanak majd. Viszont az máris látszik, hogy McCool egyszerűen felsorolta a zsáner népszerű közhelyeinek egy jelentős részét, ami persze önmagában szerencsére nem baj. Jól kufárkodik ugyanis az évtizedek óta közkincsnek számító ötletekkel, és ami alighanem még fontosabb, mesteri atmoszférát varázsol hozzájuk. A sztori helyszínéül egy afféle szimpatikusan kaotikus-anakronisztikus-retrós-futurisztikus-horrorisztikus város szolgál (a neve is beszédes: Shotgun City), amiben az ’50-es éveket idéző autók ugyanúgy megférnek, mint az épületek felett lebegő, jövőbéli léghajómasinák, az ötfejű mutánsok, és az égen hasító vámpírok. Mintha a Szárnyas fejvadász, az Emlékmás és a Sin City kulisszái léptek volna bizarr frigyre egymással. Utóbbival mellesleg több hangulati párhuzam is vonható, McCool ugyanis Millerhez hasonlóan a végletekig feszíti a műfaj jellemző jegyeit. A mocskos, sötét város mocskosabb és sötétebb, mint szinte bármilyen más történetben, a rendőrök az utcán verik gennyes-vörös péppé az embereket, hogy a maradványokat aztán speciális porszívószerűséggel szippantsák fel az utcakövekről, a főhős élete meg annyira szar, hogy még egy kacérkodó titkárnő se jutott neki: asszisztense egy nyomifejű, szemüveges, középkorúnak tűnő, dadogó lúzer, akinek „egyszer majdnem sikerült szexelnie”. Az árnyaltság és visszafogottság semennyire nem jellemző a képregényre (bár a kötelező narráció szerencsére bőven nem olyan erőltetett, mint hinnénk, sőt, kifejezetten jól megírt), de ez jól is áll neki, hisz Templesmith stílusa maga is elég szélsőséges (gyönyörűen-zavarbaejtően bizarr és szürreális). És McCoolnak van annyi esze, hogy rábízza magát a rajzolóra: nem magyaráz túl semmit a várossal, a világgal, és a bennük élőkkel, az ott uralkodó állapotokkal kapcsolatban, inkább hagyja, hogy a képek meséljenek, és bizony mesélnek is, méghozzá átkozottul jól. Egyelőre ugyan nem úgy néz ki, hogy a Choker képes lesz a zsáner legjobbjainak a babérjaira törni, de hogy piszkosul élvezetes és hangulatos olvasmány (és néznivaló), az biztos.

(Olórin)

Joe the Barbarian #2

Írta: Grant Morrison
Rajzolta: Sean Murphy
Kiadó: DC Vertigo

Grant Morrison újra belevágott egy nyolcrészes minisorozatba és nekem ennek tulajdonképpen örülnöm kellene: a The Invisibles, a New X-Men és az Animal Man után némileg indokolt várakozással tekintettem az új képregényére, különösen, hogy egy olyan feltörekvő, tehetséges rajzolóval állt össze, mint Sean Murphy (Offroad, Crush, Batman/Scarecrow). Első ránézésre egy már igen alaposan és jól kivájt történetmederben indulunk el, hiszen a történet főszereplője, Joe, egy teljesen átlagos amerikai kisváros teljesen átlagos fiatalja, egy két lábon járó sztereotípia (ennek ráadásul fájdalmasan tudatában van), aki teljesen kiszámítható életet él, az anyja egyedül neveli, nincs egy szál barátja sem, az iskola lúzereként a napjait a nagyobb fiúk keserítik meg és az egyetlen kiútja ebből a kilátástalan világból egy másik, amit a saját képzeletével teremtett. Eddig ezt a felvezetést számtalanszor láttuk, de mivel az All Star Superman alkotója már megmutatta, hogy szinte teljesen lerágott csontokból is képes ízletes, izgalmas és meglepő levest összerottyintani, érthető várakozással tekintettem a sorozat második részének elébe. Hiába. A Kis Némóra (nem a Pixar-, hanem a Winsor McCay-féle) hajazó éberálom szekvenciákban Joe találkozik Játékváros túlélőivel, saját játékfiguráival, akik egy vesztésre álló háborút vívnak és egy próféciában megjövendölt megmentőt látnak benne. Felövezik egy sugárfegyverrel és egerének evilágbéli inkarnációjának, egy vándor róninnak az oldalán elindul, hogy beteljesítse küldetését. Ha a képi világ nem segítene rajta és nem Morrison írná, nem adnék esélyt a harmadik résznek, hiszen, eléggé ironikusan, Joe képzeletvilága is ugyanolyan átlagos, klisés és sztereotip, mint a saját, külön bejáratú valósága. A két szemben álló fél, Lord Death és Lady Hearth mellett egy harmadik, titokzatos erő is megjelenik, Lord Arc, aki természetesen Joe-nak nyilvánul meg egy (egyelőre még) értelmezhetetlen jóslat formájában, ezzel is rájátszva főhősünk kiválasztottságára. Az erősen reciklált Végtelen történet utánérzést keltő füzet egy bazi nagy (ebben az esetben szó szerinti) cliffhangerrel zárul, de ez sem elég ahhoz, hogy ezt az ízetlen, szürke levest ne vitessem vissza a pincérrel. Ez így bizony, annak halovány és egyre valószínűtlenebb ígéretével együtt is, hogy még talán rejlik valami a tarsolyban, ami fordíthat a történet irányának teljesen kiszámítható menetén, egy teljesen és végzetesen közepes alá.

(Santito)

Morbus Gravis

POSZT-APOKALIPSZIS MOST! - SOROZAT, 12.

Valószínűleg sokan megdöbbennének, ha azt hallanák, hogy a hazánkban is széles körben ismert vaskos, keményfedelű képregénysorozat, A Biblia felfedezése valójában frankofón fumetto, a bigottabbak pedig meg egyenesen agyvérzést kapnának, ha ismernék Paolo Eleuteri Serpieri, az említett ószövetségi vallástörténeti tablósorozat fő kontribútorának kvázi főművét, a Morbus Gravis-t, mert abban aztán van (poszt)apokalipszis, hentai mangáknak is becsületére váló szexuális erőszak, emberhúst zabáló mutáns szörnyetegek, a fertőzést Isten nevében könyörtelenül kipurgáló papok és szörnyű kilátástalanság (nahát, látni vélek bizonyos párhuzamot). Vagyis egy olyan kultstátusszal övezett, rendkívül szórakoztató képregény, amit halálos vétek lenne kihagyni!

Az olasz fumetto (nem keverni a mostanában az internetnek köszönhetően reneszánszát élő fotóképregényeket jelölő fumettivel, mint a Night Zero és az Alien loves Predator) a szereplők szájából előkeveredő füstfelhőről (vagyis a szóbuborékról) kapta a nevét és sajnálatos módon meglehetősen alulreprezentált kis hazánkban. Az első szélesebb közönség elé kerülő fumettok és alkotóik elsőként kilencvenes évek elején a Kertész Sándor nevével fémjelzett Menő Manó és Krampusz magazinban (ide tehető utóbbiban a Morbus Gravis első, részletekben közölt debütálása is Magyarországon), valamint a csaknem ugyabban az időben megjelenő Vampi képregényújságban jelentek meg, de mindkét korai próbálkozás az európai és amerikai felnőtt képregények gyökeret eresztésére Magyarországon teljes és totális kudarcot vallott. Hosszú csend következett, majd 2007-ben a Fumax lépett elő az olasz képregényes atyaúristen Bonelli kiadójának egyik zászlóshajójával, a Dampyrral, ami érthetetlen módon mindössze hat számot élt meg, majd szép lassan ő is tetszhalálba szenderedett.

A fumetto és az erotikus képregények máig megkerülhetetlen monolitja, a Morbus Gravis (avagy a Szörnyű Ragály) egy évvel a francia Larousse kiadóház Biblia-adaptációja után, melyen Serpieri többedmagával dolgozott, 1985-ben lép színre, mint a Druuna-saga első kötete. A történet a távoli jövőben játszódik, a közelről meg nem nevezett Városban, melynek lakói az új társadalmi rend csúcsán élő papok által ellenőrzött falakon belül élnek. Arra, hogy pontosan mi történt a falon kívüli világgal, senki nem emlékezik, csupán azt tudják, hogy az ott a Ragály fertőzte, felismerhetetlenségig eltorzult formájú, emberhúsra éhező szörnyetegek vadászterülete. A betegség befészkeli magát a Városban élők testébe és elméjébe is, ezért a milicisták által ellenőrzött területeken rendszeres szűréseket tartanak. Aki ezen fennakad, azt leeresztik az Alsóvárosba, hogy a félőrült, de többnyire leginkább teljesen eszüket vesztett és emberi formájukból kivetkőző társaik megerőszakolják és felfalják őket, no persze nem feltétlenül ilyen sorrendben. Aki egészségesnek és tisztának találtatik, az bebocsátást nyer a Felsővárosba, ahol luxuskörülmények között töltheti el a hátralévő életét.

Druuna, a zavarbaejtően igéző idomokkal rendelkező főhősnő a realitássá vált Menny és Pokol közti Föld helyét átvett zsúfolt, mocskos Purgatóriumban (mert a Városban csak ez a lehetőség maradt, a normális élet minden reménye elillant már) küzd a túlélésért, és testét áruba bocsátva szerzi be a Ragály hatásait visszaszorítani képes ellenszérumot az ennek megfelelően kellően perverz doktor Ottoneggertől. Szüksége is van rá, hiszen szeretője, Schastar már gyakorlatilag egy gusztustalan, lucskos izomcsomókból és csápokból álló förmedvénnyé degenerálódott, noha még pislákol benne az emberi értelem szikrája. A szérummal otthonába igyekvő lányt a már emlegetett jó doktor segédje állítja meg, hogy miután megerőszakolta, elvehesse tőle az életet jelentő fiolákat, de egy csuklyás gnóm siet a megmentésére. Kiderül, hogy nem felebaráti, vagy egyéb, most inkább nem részletezett szeretetből tette, hanem el kell vezetnie az Alsóváros egyik lakójához, aki beszélni szeretne vele. A találkozás során a jelentős háremmel rendelkező, szuperintelligenssé evolválódott hermafrodita lény felfedi Druuna előtt, hogy Schastar az ő ügynökük, és valami olyan dolgot derített ki a Város falain kívül elterülő világról, ami alapjában változtathatja meg az itt lakók életét. A lány elindul tehát lassan, de biztosan szörnyeteg énjének behódoló szeretője oldalán, hogy megtalálja a Város mélyén munkálkodó titokzatos erőt.

Serpieri művét nem csupán a hiperrealisztikus és részletesen felépített vizuális világ, a női fenekekhez született vitathatatlan érzéke vagy (az azóta több filmben és regényben reciklált) történet végi csattanó emeli ki a sci-fi és erotikus képregények tengeréből, hanem az emberi természet sötét oldalának bemutatása (ahogy az Schastar szájából elhangzik, az emberek már azelőtt állatokká váltak, mielőtt az külsőségekben is megjelenne rajtuk) és a vallás témájának körüljárása (Isten személye és a hitre épített társadalom kérdése). Ez bizonyára nem véletlen, hiszen a velencei születésű Serpieri Rómában tanult festészetet és építészetet. Egy jó évtizedig festőként is dolgozott, de aztán nagy szerencsénkre 1975-ben rátalált Raffaele Ambrosiora, akivel közösen nagy szerelméről, a Vadnyugatról készített képregénysorozatot L'Histoire du Far-West címen. Publikált magazinokban, mint a Lancio Story és a Skorpio, valamint az Il Fumetto és az Orient-Express, de igazán nagy ismertségre akkor tett szert, amikor 1985-ben megjelent a Morbus Gravis, amit a siker hatására újabb albumok követtek, nyolc részesre kibővítve a sorozatot (Morbus Gravis, Druuna, Creatura, Carnivora, Mandragora, Aphrodisia, The Forgotten Planet és Clone). Az amerikai közönség a Heavy Metal felnőtt olvasóközönséget megcélzó magazinjának oldalain ismerhette meg Druuna kalandjait, erősen cenzúrázva, olykor teljes oldalakat kivágva a történetből, ám a vén, sokat látott Európa már nem volt ilyen álszent, így az ottani kiadások csonkítatlan maradtak.

Bár a Druuna-saga későbbi darabjainak cselekménye gyakorlatilag már követhetetlenné válik, fordulatot fordulatra, álomszekvenciát virtuális valóságra halmozva, de az első album rendkívül erőteljes felütését és a későbbi kötetek vizuálisan letaglózó szépségét senki sem vitathatja: a Serpieri alkotta hősnő saját jogán vált halhatatlanná.

Tank Girl

POSZT-APOKALIPSZIS MOST! - SOROZAT, 4.

Tank Girl ugyanolyan ikonikus jelkép a britek számára, mint az amerikaiaknak a Szabadság-szobor vagy a franciáknak a gall kakas, feltéve ha az kopaszra van borotválva, ájulásig vedeli a lágert, olyan mocskos a szája, mint egy munkásosztálybeli chav-nek, parázna viszonyt folytat egy Booga nevű mutáns kenguruval és a nevét adó tankkal hajt keresztül mindazokon, akik meg akarják mondani neki mit szabad tennie és mit nem. A szabadsághoz csak akkor jutsz hozzá, ha fellázadsz a rendszer ellen, ami lerombolja az egyéniségedet, korlátozásokkal és büntetésekkel akar engedelmes szabványpolgárrá formálni - legalábbis a Tank Girl legnépszerűbb értelmezése szerint, hiszen a meteorbecsapódás okozta világkatasztrófa utáni poszt-apokaliptikus, elsivatagosodott (hát lehet még ennél jobban is?) Ausztrália impulzív, ultra-erőszakos, öntörvényű hősnője a Thatcher-éra homoszexualitást illegalitásba űzni kívánó 28-as törvényrendelet elleni harc szimbóluma lett: akkortájt Londonban heti rendszerességgel tartottak Tank Girl Night néven leszbikus összejöveteleket.

Az alkotói, Alan Martin és Jamie Hewlett által csak Vivienne Westwood-tervezte Mad Max-ként aposztrofált sorozat főszereplője először csupán egy Atomtan nevű fanzin oldalain bukkant fel, majd az underground művészeket összegyűjtő experimentális brit képregénymagazin, a Deadline 1988-as, első számában nyerte el végleges formáját. A pszichedelikus, kaotikus, egymással csak laza kapcsolatban álló történeteket (az egyikben a pokolból céges lifttel érkező Sátánnal üzleteli el Isten hálóköntösét három kívánságért cserébe), szürrealista technikákat, kollázst, prózaverseket alkalmazó Hewlett szellemi ámokfutását némileg magyarázza, hogy gyermekkorában a Mad humormagazinon és a később Heavy Metal néven újrapublikált, főként a sci-fi, a horror és az erotika zsánerében utazó francia képregényantológián, a Métal Hurlant-on szocializálódott. A növekvő népszerűségnek köszönhetően a rövid történeteket az egyik legnagyobb brit kiadó, a Penguin adta ki gyűjteményes kötetben, majd hamarosan meghódította Európát, Dél-Amerikát és Japánt, az USA-ban pedig mind a Vertigo, mind a Dark Horse lecsapott rá.

A kortárs brit popkultúrában szégyentelenül tobzódó és bevett képregényes fogásokra fittyet (és egyéb kevésbé szalonképes dolgokat) hányó Tank Girl a képregény oldalain rendszeresen összefutott létező hírességekkel, B-listás színészekkel, britpop bandákkal és gyerekműsorok szereplőivel, csak hogy annak rendje és módja szerint a lehető legprovokatívabb módon bánjon el velük (egy alkalommal például lefejeli Diana hercegnőt, hogy ellophassa a tiaráját). A két első Batman mozi sikerét meglovagolni kívánó 1995-ös amerikai filmadaptáció ezt próbálta átemelni saját miliőjébe az MTV-generáció számára, nem túl nagy sikerrel, hiszen a produkció hatalmasat hasalt a pénztáraknál (a 25 milliós költségvetésből mindössze ötöt hozva vissza). Bár Hewlett jelen volt a forgatáson, vajmi kevés beleszólása volt az egyébként is hányattatott sorsú forgatásba: a főszerepre szánt Emily Lloyd az utolsó pillanatban lépett vissza (ezzel lehetőséget adva az egyébként sokkal alkalmasabb Lori Petty-nek), a Sub Girl-ként castingolt Björk is csak a hangját adta a produkcióhoz, Rachel Talalay pedig meglehetősen morózus hangulatban dirigálta végig a filmet, miután felfedezte, hogy teherbe esett.

A 2033-ban játszódó cselekmény szerint a végzetes meteor becsapódása óta 11 éve nem esett eső a homok- és kősivataggá változott Földön, a megmaradt és így felbecsülhetetlen értékű vízkészleteket pedig a militarista és diktatórikus eszközökkel élő Water and Power társaság birtokolja, módszeresen levadászva a szétszóródott túlélőket, ha vízcsempészeten érik őket. Egyedül a T-Saint (Ice-T) vezette titokzatos Trancsírozók szállnak szembe a Malcolm McDowell alakította hatalommániás Kesslee-vel (ami a leaks anagrammája), akikről kiderül, hogy kengurugénekkel kezelt szuperkatonák és a klimaktikus végfináléban Tank Girl oldalán ostromolják meg a társaság erődítményét. Habár a film pont az eredeti képregény szellemiségével szemben éppenhogy a mainstream popkultúra mellett teszi le a voksát (a film soundtrackjéről Courtney Love, az animációs betétekről Mike "Született Gyilkosok" Smith gondoskodott) és mind a szabadszájúság és a meztelen jelenetek terén meglehetősen prűdnek bizonyul (TG és Booga ágyjelenetét gondosan kivágták a végső produktumból), valamint a cselekmény is hagy némi kívánnivalót maga után, a végeredmény meglehetősen szórakoztatóra sikerült. Abszurd ötletekből nincs hiány: a társaság nem tűri a hibákat, a büntetés vízkinyerő általi halál, a Trancsírozók által megcsonkított főgonosz fejét a helyi kibernetikus orvosdoktor hologrammal helyettesíti, a menekülő TG az őt feladni próbáló madámot a Let's Do It, Let's Fall in Love Cole Porter-szám eléneklésére kényszeríti, míg csak a teljes bordély dalra nem fakad, hogy az egész egy spontán musical-jelenetben teljesedjen ki (lásd még Clerks 2 vagy Zatoichi), vagy amint az ellenállók divatfotósként szivárognak be a bázisra és a végső összecsapásban Kesslee-t a tank ágyújából kilőtt sörösdobozokkal késztetik megadásra, mind-mind kárpótolnak az egyéb hiányosságokért (és akkor még a rendkívül bájos Naomi Watts-ot nem is említettem).

Ironikus módon a Hewlett által élete legmegalázóbb kudarcaként megélt film csak még több olvasót vonzott a képregény rajongótáborába és a Peter Milligannel (Judge Dredd, X-Statix, Human Target) közösen a Vertigo-nak írt Tank Girl - The Odyssey című Odüsszeia parafrázisban alaposan kifigurázzák a hollywoodi filmverziót. 1998-ban a Blur énekesével összehozza az elképesztő sikereket elérő Gorillaz nevű virtuális bandát, majd a Nyugati utazásból készít operát Monkey: Journey to the West címmel, a Tank Girl fáklyáját pedig Alan Martin viszi tovább olyan nagyszerű grafikusokkal, mint Rufus Dayglo és Ashley Wood.

A képregény:

A film:

Számláló nullára: Januári Poszt-apokalipszis

Bizonyára egyeseknek már feltűnt a gombafelhős visszaszámláló a blog jobb felső sarkában, ami az új év - új világvége jegyében került ki, és a posztapokaliptikus tematikájú januárt hivatott beharangozni. Ez most a hagyományos előző éves/évtizedes toplisták miatt ugyan egy nappal eltolódott, de senki ne aggódjon egy pillanatig sem: a kőtáblákba vésett geek naptár szerint a világvége elkerülhetetlen 2010-ben.

Közel a vég. Nincs menekvés. Készen állsz?

Mastermind World Conqueror

Ugyan ki ne álmodozott volna arról szabad perceiben, hogy minionok seregeinek parancsolva térdre kényszeríti a világot, aranyszobrot emeltet magáról a Szabadság-szobor helyére és egzotikus szigeten működő vulkánba vettet minden netes újságírót vagy az űrbe löveti a politikusok 90%-át (mert ugye valakinek azért a bányában is kell dolgozni)? Ha úgy gondolod, hogy pontosan tudod hol szúrta el Krapulax, Szauron vagy éppen Palpatine császár, akkor itt a lehetőség, hogy bizonyítsd mennyire sikeres szupergonosz lennél!

HungaroComix 2009 Szemle 2.rész

Az idei Hungarocomixon ugyan nem volt új Gaiman, Moore vagy Miller, ám annál több volt a hazai csemege, sőt, nyugodtan kijelenthetjük, hogy egészen el voltunk kényeztetve szerzői kiadványokkal, bár némelyik olyannyira kísérleti jellegű volt, hogy már nem is tudtam szerezni belőle, mint például Felvidéki Miklós Fazzine-ja, amiből összesen 30 példány készült és fogyott el az utolsó szálig. A „messziről Vasember - közelről Dodó” mellkasra ragasztandó dodós matricáról ne is beszéljünk (copyrighted by Mano). No de félre bú (és másnaposság), lássuk mi volt az, amire rá tudtuk tenni a remegő kis geek mancsunkat!

Marabu: Mi van, Dodó?

A Hungarocomix elsődleges szenzációja (a másodlagosról már írtunk a Szemle 1. részében) a Napirajzhoz hasonlóan kultstátuszt élvező többdodós családapa megjelenése és egésznapos dedikálása volt a második gyűjteményes dodóskönyv kiadása kapcsán. Az első kötet szerény fogyása nem igazán adott bizakodásra okot, hogy a fura kis bogarak (ez a besorolás még természettudományosan nem teljesen tisztázott, de amíg a biológusok elő nem rukkolnak egy jól hangzó és frappáns latin névvel, addig maradjunk ennél a megnevezésnél) folytatni tudják olykor filozofikus irányokba hajló, máskor rendkívül egyszerű slapstick csattanókkal félbeszakadó diskurzusaikat az élet értelméről, az empiriokriticizmusról és a lábszagról a Kretén magazin (vagyis őshonos, megszokott életterük) keretein kívül. Szerencsére azonban a Képregény Nagyker, azaz információs világsztrádás inkarnációjában a Képregény.hu felkarolta a poétalelkű jószágokat és újabb fehér és kavicsos dombokra terelte őket, amely kartonált állatkert a Mi van, Dodó? nevet nyerte a keresztségben (nevezhették volna Gemütskraefte-nek is, de hát nem minden olvasó járatos a kanti filozófiában). Első találkozásom Szabó László Róberttel (így hívták ugyanis Marabut annak idején, mielőtt a rajongók hada elől az inkognitó* mögé kellett vonuljon) a Galaktika oldalain történt, az akkor még bájosan esetlen Hörpölin és Hupcihér kalandjai kapcsán, ami sikeresen ellenpontozta a sci-fi magazin komoly hangvételét.

Ezután jöttek a hosszabb-rövidebb életű sztripek, Dr. X, Han!, Torzan, a zsungel fija és más agymenések, majd végül megszületett ezek lombikban hiperdesztillált, majdnem tökéletes első szerelemgyereke Dilidodó néven a Kretén lapjain. Ekkor 1995-öt írtunk, most 2009-et, szóval nyugodtan kijelenthetjük, hogy a dodónak, mint állatfajnak lehet némi köze a csótányokhoz, mert elég szívós dögök, az már egyszer biztos. Ugyanúgy mint az elsőbe, a második kötetbe is 100 dodókalandot zsúfoltak, sőt annál még egy picit többet, és aminek külön örültem, egy utószót is sikerült belecsempészni, ami részletesen taglalja Marabu és a dodók (néhol igencsak sikamlós) kapcsolatának történetét egészen napjainkig. Már csak ez utóbbiért is érdemes beruházni a kisméretű (még egy retikülben is elfér! no nem tapasztalatból mondom), fektetett albumra, amelyhez remélhetőleg minden nagyobb könyvesboltban hozzá tudunk jutni, nem úgy, mint a botrányos terjesztésű Marabu albumhoz, aminek létezését én csak évekkel később, egy antikváriumban realizáltam. Mindenesetre a Hungarocomixon nemcsak hogy magamhoz szólíthattam mindkét kötetet, de mindkettőbe saját, külön bejáratú dodót remekelt Marabu (habár egyikük azonnak ki is került gondosan terelgető figyelmem alól, mivel miután a kérdésre, hogy milyen dodót szeretnék, bizonytalanul felcsaptam az egyik albumot és egy hetyke bajszos figurára mutattam: így született a borongós, irredenta dodó alfaj). Utolsó tanácsként pedig kéretik nem betartani a nagy francia filozófus, Descartes ideiglenes etikájának harmadik vezérelvét: engedjünk vágyainknak, tegyük magunkévá (ki-ki vérmérséklete szerint) a második dodóskönyvet és eresszük ki a bennünk rejlő Dodót!

*a századelőn használt bútor, olyan mint a sezlony, csak nagyobb

Dorcsinecz János és Mikó Csaba: Marketing Stratégia

A Hungarocomix egyik meglepetése az aladdig jótékony homályban ólálkodó veszett csikaszként lecsapó Marketing Stratégia volt, az eddigi leghosszabb, majd százoldalas fekete-fehér szerzői trade paperback, szuggesztívan vörös borítóval. A reklám hiányát számonkérve a szerzők csak csendesen somolyogtak, valamiféle marketingstratégiát emlegetve a bajszuk alatt (aminek a helyesírását nem illik firtatni, főleg mert a két szó külön sokkalta jobban mutat a borítón, mint ellenkező esetben tenné), az olyan képregényt meg már egyébként is respekt illeti, amiben egyszerre szerepel a velős pacal és a peep show. A Roham magazin két rendszeres szerzője (Mikó Csaba) és rajzolója (Dorcsinecz János), ezúttal egy minimalista szöveggel, dinamikus filmes snittekkel és plánokkal operáló, komor, realisztikus hangulatú, leginkább egy amerikai képregényes értelemben vett graphic novel-t (ez a szó lenne hivatott elkülöníteni a kifejezetten felnőtt közönség megszólítását megcélzó, nagyobb lélegzetű képregényköteteknek) tett le az asztalra. A főszereplő, akinek a nevét jellemző módon csak a 67. oldalon tudjuk meg, már nem sokat várhat az élettől: gyógyíthatatlan rákbetegségben szenved, ez pedig élete utolsó(?) napjának a története. Útját más kisiklott életek is keresztezik, előkészítve egy kiskocsmában kulminálódó lélektani dráma nagyjelenetét, ami meglehetősen drasztikus és életszerű lezárást kap az alkotók vezényletével. Ami a vizuális megjelenítést illeti, nagyon jól támogatja a cselekményt és Dorcsinecz János rajzstílusa fekete-fehérben egyértelműen jobban érvényesül, mint színesben (például a Roham hatodik számában megjelent Végállomásban). Mindenképpen újszerű és formabontó kezdeményezés a Roham kiadótól, ami úgy tűnik idén biztosra utazik, hiszen a Pestblog.hu és a Bábel verme is az ő gondozásukban jelent meg.

Nero Blanco Comix 5

A magyar képregényes palettán az antológiák utolsó hírnökét Bayer Antal eltökélten újra és újra csatasorba állítja, igaz csak 100 példányban, de az felvonultatja a fiatal magyar képregényszerzők színe-javát. A borító és a kiadó alteregójának első története Haránt Artúr tehetségét dícséri, amely talán az eddigi legsikerültebb Nero Blanco sztori az antológia születése óta. Ezt két adaptáció követi, az első a Drakula vendége, Bram Stoker után szabadon Süli Andrea tolmácsolásában (legutoljára a Kanont láthattuk tőle ugyancsak a Nero Blanco Comix sorozatban) és ahogy azt mások is megjegyezték, nekem is az a véleményem, hogy ez a gótikus fantasy sokkal jobban illik hozzá, mint a távol-keleti hatásokkal megtűzdelt alkotásai. A második Karinthy Frigyes és Koska Zoli, a Firka-Comics alkotójának team-upja: az ötlet jó, a minimalisztikus grafikai megvalósítás pedig, tekintve a szöveg súlyát abszolút helyénvaló. Ezt egy kétoldalas, csattanóra kihegyezett sci-fi követi az Alfabéta-díjas Kovács Péter tollából, aki lassan átveheti a megtisztelő képregényes Szentmihályi Szabó Péter díjat is (emlékszünk ugye a 101 mini sci-fire?). Az Ágoston, a nukleáris baromfiban párhuzamos valóságok és Budapesten keresztültrappoló dinoszauruszok között tesz rendet Vass Róbert rendhagyó igazságosztója, Pásztor Tamás, Tomster apukája pedig teljesen félreérthetetlenül adja tudtára az olvasónak, hogy a következő Alfabéta-díjas sztorit tartja kezében, erre a jó megfigyelők halvány utalást is találhatnak a történet címében: Az Alfabéta-díjas képregény. A válogatást Sör Kálmán, azaz izé, Göndöcs Gergely egyoldalasa zárja, ami orvosi nézőpontból boncolgatja, hogy mi lehet az oka, ha öltönyös nyulat delirizálunk. Mindent összevetve egy igen jól sikerült antológiát kaparinthatunk meg, ha képregényes rendezvény híján eltrappolunk érte a Komikon képregényszaküzletbe (és ha már ott vagyunk, a Nero Blanco Comix még ennél is sokkal intellektuálisabb testvérlapját, a Buborékhámozó képregényes szaklapot is nyugodtan begyűjthetjük).

HungaroComix 2009 Szemle 1.rész

A Hungarocomixon, az év harmadik nagy képregényes eseményén (a mangákra koncentráló rendezvényeket leszámítva), melynek két legnagyobb durranása idén Marabu második dodóskönyve és a Bábel verme volt, sajnálatos módon ezúttal elmaradtak a képregényjunkie hordák, amik lecsupaszították volna a kiadók standjait. Bár sokak ezt a hét csapás első képviselőjeként énekelték meg (tessék majd kutatni a Geekz-et decemberben a további jelek után), csüggedni nem kell, hiszen számos nagyszerű és izgalmas (esetenként váratlanul előbukkanó) kiadvánnyal gazdagodtunk, ezekből szemezgetünk Olórin kollégámmal.

Kemenes Iván és Varga Péter: Bábel verme

A közel négy hónapig készült Bábel verme a tavalyi Alfabéta-díjas Kemenes-Varga szerzőpárostól az adott körülmények között gyakorlatilag kasszát robbantott az eladásokban egyébként szelíden muzsikáló Hungarocomixon: míg a díjnyertes fekete-fehér Stroboscopa 200, a Roham kiadó gondozásában ezúttal színesen és ropogósan megjelent Bábel 500 darabos nyomásban készült, és a rendezvény legnagyobb példányszámban fogyott képregényévé küzdötte fel magát. Vér és verejték ugyanis nem csak a történet gerincét képező Földalatti megépítéséhez tapadt, hanem a képregényéhez is, ehhez elég csak beleolvasnunk a szerzők egyébként igen érdekfeszítő és tanulságos Építkezési naplójába (ami, ahogy Cserkuti mester találóan meg is jegyzi egy kommentben, gyakorlatilag önálló alkotásnak is tekinthető). Akik fanyalogtak a Stroboscopa sajátos látványvilágán, azok most meglepve szembesülhetnek azzal, hogy mennyit fejlődött Kemenes Iván rajztechnikája és tudása az áldozatos munkával töltött hónapok alatt, aminek a barnás, megsárgult fénykép tónusú színvilág ad sajátos századfordulós hangulatot . A karakterek élők, szinte lélegeznek, a dialógusok hitelesek, a történet pedig egy elmúlt magyar rögvalóság misztikus elemekkel átszőtt látlelete (a komoly kutatómunkáról már a legelső oldalon számot ad a láda oldalára festett logó). Az inverz, a föld gyomrába hatoló torony, az éjfekete kutya, a folyton-folyvást feltűnő bogarak, a világtalan öregember károgása a nap mímeléséről az alagútban, mind-mind elgondolkodtató szimbólumrendszert alkot, ami arra késztet, hogy a történet napokon keresztül ott motoszkáljon az agyunk hátsó traktusában, hogy újraolvasva a képregényt újabb és újabb jelentésréteget fedezzünk fel benne. A szerzők előző munkájához hasonlatosan (elsőre) viszonylag nehezen emészthető, elgondolkodtató művel állunk szemben és a régóta jól működő alaptétel újfent igazolást nyer: az igazán nagyszerű történetek mindig a kocsmában születnek, még ha a kidolgozására másnaposan is kerül sor. Kötelező vétel.

(Santito)

Tálosi András: Bóni és Tim kalandjai

Az őszi képregénybörzére jelent meg Tálosi András (Spuri) Charax című sorozatának második része, és most máris itt van a szerzőtől egy újabb kiadvány. Ennek ugyan történetét tekintve semmi köze a Hosszú-Völgyében bonyolódó bájos-kedélyes bűnügyekhez és apokaliptikus előrejelzésekhez, ám stílusát, hangulatát (és ami a legfontosabb: színvonalát) tekintve is ugyanabból az alomból való. A zsebkönyvméretű, mindössze 20 oldalas kis szösszenetben két rövid, szöveg nélküli sztori található, a Bóni nevű mackóval és a Tim nevű… rózsaszínű valamivel. Ők ketten amolyan „Tom és Jerry”-szerű kapcsolatban állnak egymással, amit Spuri ötletes és komikus szituációkban demonstrál. Az első történet, A szöktetés, még a 2008-as Hungarocomix képregényrajzolói maratonon született (majd erre a kiadványra kiszíneztetett), és egy roppant egyszerű felállásból (a bosszantó Timet üldözi a mérges Bóni) hoz ki egy aranyos, frappáns eseménysort. A füzetecske nagyját kitevő (azaz hosszabb, így átgondoltabb, eredetibb és viccesebb) Mennyei szerencsében a sátán lopja el a mennyország kulcsát, egyébként pedig nagyon sok minden esik benne nagyon sok mindenki fejére. A mulatságos cselekmény a szerzőtől már megszokott, rendkívül igényes, bájos, szeretnivaló rajzstílussal, és (végre!) gazdag színvilággal vizualizálódik, az utolsó oldalon pedig még egy nagyon kedves és gyönyörű, a sztoriba jó érzéssel beleszőtt főhajtással is találkozhatunk – de ez maradjon meglepetés. Nagyszerű szórakozás, minden (és tényleg minden) korosztálynak.

(Olórin)

Pilcz Roland: Kalyber Joe - Angyalok a pokolban, 2. rész

A tehetséges, szegedi író-rajzoló, Pilcz Roland, az „újkori” magyar képregény első rendszeresen megjelenő folytatásos sorozatát tudhatja magáénak – ráadásul ez egyben a kilencedik művészet hazai produktumainak egyik legjobbika is, immár négy éve (azaz jövőre ötéves születésnap jön). A Kalyber Joe-nak ezzel a füzettel fejeződött be a negyedik (ezúttal két részre bontott) sztorija, az Angyalok a pokolban, és jó látni, hogy még mindig nem fogyott el a szerző kreativitása és energiája, aminek köszönhetően minden képregénnyel egy kicsit új irányba löki tovább Kalyber és barátai kalandjait. Az Angyalok a pokolban ugyebár kincskeresésről szól (méghozzá a perzselő sivatagi Nap alatt), úgyhogy adott a kellemes indiana jonesos hangulat (noha az előző rész kalandosabb volt), amit Pilcz Roland a rá jellemző, mélységes humánummal egészít ki. A barátság, a törődés, az emberség ábrázolása oly őszinte, megkapó, szívmelengető és hiteles, hogy ennek hála könnyen csúszik még az ilyen helyzetekben sokszor erőltetettnek tűnő tanulság is. De hát részben ezért is emelkedik a Kalyber Joe magasan a hasonló, átlagos alkotások fölé: mert a kaland és a humor izgalmas keveréke szeretnivaló, valahol ugyan komikusan sztereotip, de ezzel együtt is valóságos, átélhető karaktereket érint. És természetesen a rajzok is a megszokott stílust és színvonalat hozzák: a letisztult, egyszerű, mindössze pár vonásból álló arcok gond nélkül passzolnak a képregény jellegéhez, plusz bájt kölcsönözve a szereplőknek, a pár éjjeli jelenetben pedig egészen gyönyörű színezés erősíti a fantasztikus hangulatot. Alig várom, hogy kezemben tartsam a következő számot, és megtudjam, ezúttal milyen kalandok várnak Kalyberre – ha jót akarsz magadnak, te is begyűjtöd az eddigi részeket!

(Olórin)

Előadás a Kis herceg képregényadaptációjáról a Francia Intézetben

A 2008-as év képregényes eseménye Franciaországban vitathatatlanul Saint-Exupéry Kis hercegének Joann Sfar (Torony, A rabbi macskája) által feldolgozott képregényadaptációja volt, ami jelentősen megosztotta az eredeti művet szent iratként kezelő közvéleményt. A kultúresztétikai-irodalmi kereszteshadjárat során sokan vesztek oda, a Herceg (fővesztés terhe mellett most már csak így emlegetendő) azonban győztesen tért vissza, sőt: belovagolt Magyarországra is a Vad Virágok Könyvműhely színeiben. Az alábbiakban a megjelenés kapcsán november 12-én, a Francia Intézetben folytatott beszélgetés olvasható (terjedelmi okok miatt kissé megkurtított formában) a két meghívott vendéggel, Dunajcsik Mátyással (költő, író, műfordító) és Bayer Antallal (fordító-szerkesztő, a Magyar Képregénykiadók Szövetségének első elnöke, a hazai képregényes szakélet ismert alakja).

Kérdés (K): A klasszikus regényekből készült képregényeknek hagyománya van Magyarországon. A képregényadaptációk mennyire változtathatják meg, ha egyáltalán ez lehetséges, az olvasási szokásokat itthon, illetve mennyire vannak jelen ilyen képregényadaptációk a frankofón képregénypiacon?

Bayer Antal (BA): A képregény az 1950-es években a megtűrt kategóriába tartozott, csak úgy tudott megjelenni, hogy Gugi Sándor és Cs. Horváth Tibor eladta az ötletet, miszerint az amerikai Classics Illustrated mintájára, ismeretterjesztés gyanánt és az irodalom népszerűsítésére, rendes szocialista képregényeket, képregényadaptációkat lehetne kiadni. Ezek a művek eredetileg valóban oktatási célokat szolgáltak. Franciaországban kissé más a helyzet, ott ritkábbak a regényadaptációk és lényeges különbség, hogy az a fajta adaptáció, amit mi megismertünk, az sokkal inkább zanzásítás, hiszen pár száz oldalból pár tíz oldal születik, míg a franciáknál inkább újragondolást és valódi átdolgozást jelent, ami a Kis herceg esetében is látható, a képregény vastagabb, mint az eredeti mű.

K: Noha legtöbben valószínűleg tisztában vannak azzal, hogy ki Saint-Exupéry és mi a Kis Herceg, de röviden bemutatnád a szerzőt és a művet?

Dunajcsik Mátyás (DM): Saint-Exupéry mitikus figurája a francia kultúrának és irodalomnak, ami bizonyosan kapcsolatban van azzal, hogy az élete is meglehetősen mozgalmasan alakult. Egy francia kisnemesi családban született és a repülés igen hamar a szenvedélyévé vált. A II. világháborúban, 1944-ben tűnt el küldetés közben és az utóbbi években találták csak meg a repülőgépének roncsait. Erre a küldetésre is csak csökönyösségének köszönhetően indulhatott el, mert olyan öreg volt és annyiszor lezuhant már, hogy úgy kellett besegíteni a pilótafülkébe. A Kis herceg teljesen különálló helyet foglal el az életművében, hiszen ő a légiposta úttörő alakja volt, regényeinek nagy része is ezt a témát dolgozza fel és tulajdonképpen ezek a művei a Kis herceg elképesztő sikerének köszönhetően lettek elérhetőek, amit még amazóniai nyelvre is lefordítottak, aki pedig franciául tanul, az elengedhetetlenül bele fog botlani.

BA: Érdekességképpen még hozzátenném, hogy annak idején azért nem vették fel a tisztiakadémiára, mert a humán tárgyakból nagyon gyengén teljesített, sokkal inkább reál érdeklődésű volt, rengeteg találmánya van például, amiket szabadalmaztatott. Ezért is lehet, hogy nincsen neki igazából köze ahhoz az irodalomhoz, ami abban az időben született, hiszen ő inkább amolyan romantikus kalandhős volt és később a saját kalandjait vetette papírra.

DM: Még egy kiegészítés: bár úgy tűnik, hogy a Kis herceg teljes mértékben fikció, de több dolog visszaköszön az életéből, például amikor 1935-ben Saigon felé repült és a Szaharában kényszerleszállást hajtott végre, a kiszáradástól már hallucinált, mire egy beduin rátalált és megmentette, illetve arról is vannak feljegyzések, hogy egy vonatutazása alkalmával látott egy Kis hercegre hasonlító kisfiút.

K: Akkor talán rá is térhetünk Joann Sfarra, aki a frankofón képregényszakma talán jelenleg legismertebb kortárs alakja. Tudnál róla mondani néhány szót?

BA: Valóban a mai francia képregény kiemelkedő alakja Joann Sfar, nem ez az első magyarul megjelent kötete egyébként, hanem a Torony, amit saját maga írt, valamint A rabbi macskája, amít írt és rajzolt is. 1971-ben született Nizzában és egészen különleges a családi háttere, mert mindkét szülő zsidó, de a mama egy litván zenészcsaládból érkezett, a papa pedig tunéziai származású. Édesanyja három éves korában meghalt, ezért is volt rá nagy hatással a Kis herceg, mivel ezt sokáig titkolták előtte, azt mondták, elutazott. A legproduktívabb francia szerző és képregényrajzoló, elvégezte a szépművészetit, képzett grafikus és egészen hihetetlen mennyiségű sorozatot kezdett el egyedül vagy kollégákkal együtt. Többnyire ő ír és mások rajzolnak, annyi ötlete van, érdekli a zsidó nép története, a Donjon-ban egy fantasy világot dolgozott ki, a Socrate, le demi-chien a görög mitológiát és filozófiát használja fel, jelenleg pedig filmet rendez Serge Gainsbourg életéből, ami januárban kerül a francia mozikba.

K: Joann Sfart a Saint-Exupéry örökösök kérték fel arra, hogy készítsen egy képregényadaptációt a Kis hercegből, sőt, arra is engedélyt kapott, hogy megváltoztassa az eredeti szöveget, ő azonban ezt nem akarta, a szöveg nagyrészt az eredetit követi. Hogyan viszonyul az adaptáció szövege az eredetihez képest, illetve annak fordítása a klasszikus Rónay-fordításhoz?

DM: A szövegek nagyon nagy százaléka átkerült ebbe a képregényadaptációba, de nagyon sok minden változott is, ami a két médium különbözőségével magyarázható. A narráció és a leírások jó része a képregény eszközeivel került bemutatásra, valamint szerepelnek benne olyan jelenetek, játékok, amik egyértelműen Sfar találmányai, mint például amikor a saját cigarettájának a füstjével beszélget Saint-Exupéry, és a füstkígyó közli vele, hogy igazán nem kellene dohányoznia egy olyan történetben, amit kisgyerekek is olvashatnak. Ami a fordítást illeti, volt ugye a 70-es években elkészült nagyon szép magyar nyelvű Rónay György-féle fordítás, de a nyelvezetében már sok olyan dolog van, amely most már némileg porosnak hat, ezért a kiadóval úgy döntöttünk, hogy nem rekonstruáljuk ezt a fordítást az adaptációra viszonyítva, hanem teljesen újrafordítjuk a szöveget. Ez nem értékítélet természetesen, hiszen ha arról beszélünk, hogy újrafordítunk valamit, azt nem feltétlen azért tesszük – bár ez is előfordul -, mert nem jó a fordítás, hanem mert a nyelv folyamatosan változik, ezért a legtöbb művet időtől-időre újra kell fordítani, hogy frissen és működőképesen szóljon.

BA: Az nem lehet, hogy a Rónay-fordítás irodalmibb, mint Saint-Exupéry eredeti szövege?

DM: Igen, a magyar műfordításnak van egy kialakult műfordítói nyelve, ami rengeteg 60-70-es években készült mű fordításán jól látható, ezek a szövegek sok olyan fordulatot tartalmaznak, ami a mai beszélt nyelvben már nem létezik. Igazából ehhez a képregényformátumhoz sem illett volna egy régiesebb szöveg, különösen, hogy az eredeti francia nagyon letisztult és egyszerű, én pedig különösen vigyáztam arra, hogy valóban megszólalásnak tűnjenek azok a dialógusok, amik belekerülnek a buborékba. További különbség volt például, hogy a Rónay-féle változatban a Kis herceg és a rózsa tegezik egymást, erre valószínűleg azért volt szükség, mert annak idején gyerekkönyvként pozícionálták a művet, nálunk azonban, ahogy a francia szövegben is, magázódnak egymással.

K: Az adaptáció gondolata már Franciaországban is nagy felhördülést váltott ki, ráadásul itt nem csupán egy regény, de egy illusztrált regény adaptációjáról van szó. Mi a különbség a kettő között, van-e egyáltalán létjogosultsága az adaptációnak ebben az esetben?

BA: Erre azt mondhatjuk, hogy mindig van és soha nincs. Az adaptálás alapvetően mindig egy újragondolás, nem pedig szolgai adaptáció, amit mi idehaza ezen értünk, sok szöveggel és kevés illusztrációval: a közismert anekdota szerint Cs. Horváth Tibor megírta a szöveget, majd megmutatta Zórád Ernőnek, hogy a kihagyott helyekre lehet rajzolni. A képregény ugyanolyan önálló médium, mint egy regény, legyen az akár illusztrált regény, ugyanakkor mint ahogy a film, a képregény is vizuális, tehát a leíró részekkel nem kell foglalkoznia, a Moby Dick eredetijében például hosszú oldalakat szentelnek a halászok felszerelésének, míg a filmben ehhez elég egy snitt, a képregény pedig nyilván a saját eszközeit használja. Az, hogy érdemes-e valamit képregénnyé adaptálni, mindig vitatott, a Watchmen esetében a képregény szerzője, Alan Moore tiltakozott a vászonravitel ellen, azzal érvelve, hogy ha film formában akarta volna elkészíteni, akkor filmet csinált volna, ez a történet csak képregény formátumban működőképes. A Kis hercegnél a legfontosabb különbség az eredeti és az adaptáció között, hogy a képregényben megjelenik maga Saint-Exupéry, ami igen bátor lépés volt, ugyanakkor ez jelzi, hogy valóban újragondolásról van szó, és Sfar egy új művet hozott létre.

DM: Ugyancsak fontos eltérés, hogy míg Saint-Exupéry több szereplőt csak sematikusan ábrázolt, addig a képregényben mind antropomorf alakot öltenek, a rózsa például nála nő-virág hibrid, mások pedig modernizálva lettek, az öltönyös üzletember itt szkafanderes sci-fi karakterré változott.

K: Mindketten fordítottatok már képregényt, milyen nehézségekkel találkoztatok eközben, amivel egy regény esetében nem kerültetek szembe?

BA: Alapvető különbség, hogy egy képregénynél, de egy filmfeliratnál is, meg van adva, hogy mekkora lehet a szöveg. A buborékot nem lehet megnövelni, de nem is lötyöghet benne a szöveg, míg egy irodalmi fordítás során az a szabály, hogy ha valamit egy mondatban nem tudsz megoldani, a következőben megteheted. A képregényben ez nem működik, a szöveg és a grafika folyamatos interakcióban vannak egymással.

DM: Ehhez én is csatlakoznék, a francia nyelvnél ez különösen kiütközik, egy egyszerű példánál maradva a „Mi ez?” kérdés magyarul hat leütés, míg franciául a „Qu’est-ce que c’est?” húsz leütésből áll. A képregény esetében szinte minden egyes panelt önálló műként kell megalkotni.

BA: Az amerikai képregényeknél nagyon gyakori, hogy egy szereplőnek több megszólalása van egy panelen belül, ezen belül is feldarabolhatják a mondandóját, például WHAT – DID – I – SAY?, négy buborék, itt nagyon keményen meg kell dolgozni, hogyan helyezzük el bennük a magyar szöveget.

K: Joann Sfar a manga, az amerikai comic és az európai képregény szintéziseként határozta meg a képregényadaptációját. A Jack Kirby-féle hatos panelelrendezés és a manga eszköztára miként jelenik meg a műben?

BA: Ez egy nagyon hagyományosan megrajzolt képregény, Sfar nagyon gyakran használja ezt a panelelrendezést, ez egy tudatos döntés, amivel feladja a képregény egy olyan eszközét, ami semmilyen más médiumban nincs jelen: jelesül a panelek méretének és elhelyezésének variálhatóságát. A manga hatást én kevésbé érzem, Sfar itt arra célzott, hogy mennyire lelassítja a cselekményt, de ha jobban belegondolunk a kisregény tempója is elég lassú, itt inkább hű maradt az eredetihez. Ahol viszont használta ezt a dilatációt, ott nagyon ügyesen alkalmazza, például a képregény vége sokkal hatásosabb, mint a regény befejezése.

K: Mennyire látjátok úgy, hogy a Kis herceg esetében ugyanazt kapjuk az adaptációtól, mint az eredetitől, mennyire változott a mondanivalója, ha változott egyáltalán?

DM: Fenntartva azt a véleményemet, hogy két különböző médiumként nem szabad számon kérni az egyik verzió sajátosságait a másik verzión, szerintem teljesen sikeres adaptációról beszélhetünk, hiszen Sfar úgy tudott újat hozzáadni az eredeti mitológiához, hogy az eredeti nem sérült. Érdemes még megemlíteni, hogy a maga műfajában a Kis herceg olyan, mint például a Casablanca a film noir-ok között, egy bizonyos oldalról nézve mindkettő maga a modorosság, de ez azért van, mert annyira klasszikussá váltak ezek a szövegek, hogy minden modorosság azért modorosság, mert erre akar hasonlítani. Ebből a szempontból a Kis herceg valóban szinte szent szöveg, ami felette áll az ilyen kategóriáknak és a Sfar-adaptáció valami nagyon hasonló dolgot ért el autonóm módon a saját területén belül.

BA: Én úgy gondolom, hogy Saint-Exupéry naiv író, ahogy a festészetben is vannak naiv festők, úgy ő nem egy képzett író, bár remekül ír, nyelve egyszerű és könnyen olvasható, de az irodalmi szokásokkal nincs igazán tisztában. Épp ezért a Kis herceget imádni vagy utálni szokás, de én úgy gondolom, hogy Sfar mindkét irányban tompított a dolgon, úgy nem fognak rajongani érte, ahogy az eredetiért és nem fognak olyan filozófiai mélységet látni benne, ugyanakkor akik nem szerették a regényt, azok ezt egy kicsit emészthetőbbnek fogják találni.

Lego Zombiapokalipszis

A Lego köztudottan a fantáziát leginkább lángra lobbantó és készségfejlesztő játékok egyike, de amikor horrorfilmgeekek karmai közé kerül, pusztítóbb tud lenni, mint egy tornádó Kansas-ben. A következőkben egy diorámába foglalt zombie uprising-ot figyelhetünk meg közelebbről (ám harapásbiztos távolságból), ami a 2008-as Zombie Apocafest-re készült. Na ki találja meg a képeken a Marvel és a DC leghíresebb szuperhőseit?

A teljes vizuális kényeztetés befogadásához pedig ezt a linket tessenek meglátogatni: Zombie Apocafest 2008

18. Képregénybörze: Szerzői képregények

Romantikus mágikus realizmus, magyar fantasy beszélő állatokkal, poszt-posztapokaliptikus drogmámor, BMX-nindzsa és egy pár Desert Eagle-el Dante (nem Alighieri) nyomdokain: kóstoló a 18. Képregénybörzén megjelent magyar szerzői kiadások színe-javából.

 12 óra

Emtrexx (Ács Zsolt) képregénye már megjelent annak idején a Sushi Strip második számában, de a szerző most lényegesen kibővítve, és újrarajzolva ismét kiadta, méghozzá ingyen: a 12 órához a börzén lehetett hozzájutni, bármely Panel vagy különszám megvásárlása esetén. A történet egy fiatal fiúról és lányról, Davidről és Alisonról szól, akik szerelmesek egymásba, ám egy furcsa átok miatt nem lehetnek együtt: egyszerre csak egyikük van ébren, a fiú a nap éjjeli felét, a lány a nappalit alussza át, és abban a pillanatban, hogy egyikük felébred, a másik elájul (a koncepció erősen emlékeztet Richard Donner 1985-ös fantasyjére, a Sólyomasszonyra). A 19 oldalas, kisalakú képregény „csak” ennek a szituációnak a bemutatása, azaz a titokra, az átok miértjére és mikéntjére, a szereplők múltjára nem derül fény – de ami célt a 12 óra kitűz maga elé, azt el is éri. Az első felében a szerző gondosan, egy lendületes jelenet segítségével felépíti a rejtélyt (David lélekszakadva igyekszik haza, mert otthon kell lennie, amikor az „eszméletcsere” megtörténik), a másodikban pedig a karaktereken keresztül elmondja, mi is a rejtély lényege. A képregény a jól eltalált tempónak, és a két főszereplőnek köszönhetően működik: a misztikus szál ellenére David és Alison reakciói teljesen hitelesek, emberiek, nincs bennük semmi, ami egy fantasyt sejtetne a háttérben (a realisztikus, kifejező, határozott vonalvezetésű, és a szürkeárnyalatokat ügyesen használó rajzokra ugyanez áll), így pl. az egymásnak hagyott üzeneteik is megkapóan hétköznapiak. Afféle mágikus realista képregénnyel állunk szemben, ami az alapok felvázolásához tökéletes – de az igazi próba alighanem a szerző ígérete szerint hamarosan érkező folytatás lesz.

Charax #2: Moriturus

Kevés a viszonylagos rendszerességgel megjelenő magyar képregénysorozat (a Johnny Fellow első részére még mindig türelmetlenül várunk), úgyhogy annak a kevésnek örülni kell – és szerencsére nem csak azért, mert egyáltalán vannak, hanem azért is, mert kellemesen magas színvonalat képviselnek. A Charax az elvont és/vagy művészi igényű hazai comicok mellett az egyik üde színfolt, ami bátran vállalja, hogy csak szórakoztatni akar, és azt sem elsősorban trendi megoldásokkal. Az író-rajzoló Spuri (polgári nevén Tálosi András) képregénye Hosszú-Völgy antropomorf, és persze fajuknak megfelelően viselkedő állatokkal benépesített erdejében játszódik, műfaját tekintve pedig egy szövevényes, fordulatos krimi, méghozzá egy bájos, régimódi stílusú mese köntösébe öltöztetve. A cselekmény rejtélyes okokból elrabolt madárfiókák körül bonyolódik, a bátor csigával, Spurival, a gyáva nyúllal, Tappanccsal, és a híres, leleményes nyomozóval, Szimattal a főszerepben, megbonyolítva némi világvége hangulatú meteoritfenyegetéssel, királyi bürokráciával, gengszterfilmhangulattal és persze kedves humorral. Furcsa egyveleg a Charax, de ellenállhatatlanul olvastatja magát: a sztori épp a megfelelő tempóban gördül előre, a karakterek szeretnivalók, a poénok, bár nem falrengetők, de hatásosak és nem tolakodók, kifinomult, elegáns nyelvezete pedig külön dicséretet érdemel. A rajzot egyszerű, letisztult vonalak, fantasztikusan kifejező mimikák és gesztusok, aranyos és markáns, könnyen megkülönböztethető figurák jellemzik – rendkívül igényes munka, ami viszont még jobb lehetne, ha színes volna (vagy legalább végig szürkeárnyalatos – ez az üres fekete-fehér képi világ nem áll jól a sztorinak), de mivel önfinanszírozó szerzői kiadványról van szó, ezt kénytelenek vagyunk elnézni neki. A másik megoldás: vegyen mindenki Charaxot, és akkor előbb-utóbb talán erre is lesz pénz…

Pszicho Dzsánki

Új magyar sorozat indult a börzéhez időzítve: a Pszicho Dzsánki megjelenését minden geeknek hivatalból örömtánccal kell ünnepelnie, elvégre posztapokaliptikus témájú sztoriról van szó. Pontosabban poszt-posztapokaliptikusról, hiszen Mráz István (író) és Oravecz Gergely (rajzoló) alkotása egy olyan jövőbe viszi az olvasót (valahova, és legfőképp, valamikorra, ahogy az ismertető szól), ami infrastrukturálisan és társadalmilag már lábadozik a nagy, „gombák” okozta világégésből. Van közlekedés, benzin, autó, sőt, rádióadó is. A zene egyébként különösen fontos szerepet tölt be a 18 oldalas terjedelmen testvérként osztozó három, nyúlfarknyi hosszúságú kis történetben (Intro, Tiszta zene, Egy csillag vigyáz rád). A nyomasztóan sötét képek fekete-fehérségéből csak a zölddel vagy kékkel ábrázolt zenei hanghullámok emelkednek ki, mintha csakis a dallamok (illetve az őket csiholó, itt teljes valójában még meg nem jelenő muzikális próféta, Franco Real) hozhatnának bármiféle színt a jövő sivár, és látszólag (újra) fejlődő, valójában azonban kilátástalan és depresszív világába. E három, erősen horrorisztikus szösszenet afféle nyugtalanító kórképet mutat a globális katasztrófa utáni Földről, egy szótlan punk bizarr, drogmámoros kalandjain keresztül – antihősünket őrültek, gyilkosok, szörnyszülöttek, szocio- és pszichopaták veszik körül, és elég nyilvánvaló, hogy e kategóriák közül néhányba ő maga is besorolható. A morbid, vigasztalan látványvilág helyenként egészen szuggesztív erővel bír, különösen az Intro teljesen néma, roppant kifejező képei ragadják magukkal az olvasót – puritán, mesteri történetmesélés. A nagyjából albumméretű Pszicho Dzsánki mindenképpen hiánypótló a magyar piacon: erőteljes atmoszférájával a bőr alá férkőző műfaji képregény, ígéretes koncepcióval. Ahogy a 12 óra, úgy ennek esetében is a folytatáson múlik, hogy valóban működőképes lesz-e – de az eddigiek alapján nincs okunk kételkedni.

(Olórin)

BMX-kölyök ’89

Lénárd László, amellett, hogy élőben végtelenül szimpatikus fiatalember, egészséges önkritikával is rendelkezik, amikor első „teljesen amatőr” képregényével, a Viszlát Egerrel kapcsolatban kijelentette, hogy ő tulajdonképpen nem tud rajzolni. Nos, ez már akkor sem volt teljességgel igaz, mostanra pedig a technikája tovább finomodott, hiszen a kezdetben a képregényrajzolásról viszonylag elhanyagolható ismerettel és rögtön tussal az oldalaknak eső szerző a BMX-kölyöknek már ceruzával kezdett neki és nem A3-as méretben. Úgy tűnik, ezt a kétszemélyes Pesti Könyv Kiadó (a Lucky Luke képregények, tudjátok) is így látta, mert Simon István segítségével ez a füzet nem irkafűzött fénymásolatok formájában debütált a 18. Képregénybörzén, hanem 200 nyomtatott példányban. Az önmagát a zsánerek koordinátarendszerében meglehetősen határozottan az „új magyar retro-pulp alternatív történelmi akciódráma képregény”, illetve a „trafik novel” keresztmetszésébe helyező 40 oldalas füzet az 1989-es év Magyarországára kalauzol minket, melyet egy meglehetősen élénk fantáziájú kisfiú szemén keresztül látunk, akinek édesanyját csontvelőrák emészti el lassan, de biztosan a kórházi szobában. A narráció elsőrangú, helyenként egyszerre három réteggel bír, egymásra megfeleltetve az adott pillanatban Lacika felszíni, majd a titkos naplójába elsuttogott belső gondolatait a többi szereplő gördülékeny, életszerű dialógusaira. A panelelrendezés rendkívül ötletes, hol egészoldalasra tárulkozik ki, hol az ajtókon keresztül és a lépcső fokain felhágva követjük a főszereplő útját a lakásban. Mindeközben varázslatos nosztalgia lengi be az egész történetet: a Double Dragon játékgép, a Semic első Pókember száma és Terminator plakát mind csodás emlékeket ébresztenek fel a szerzővel egykorú geekek szívében, de az i-re a pontot a korabeli reklámok Lénárd-féle reprodukciója és a hátoldalon található keresztrejtvény (amit nem merek kitölteni: a vallásom ellen való, hogy képregényre írjak) teszi fel. Hogy a kisfiú újdonsült osztálytársnőjének titokzatos, tatamin teaszertartást előadó nagypapája és a (bizonyára nem véletlenül) talált csodás BMX hová vezeti a történet fonalát, azt majd csak a háromrészes képregény következő két füzetéből tudhatjuk meg, amit remélem minél hamarabb a kezeim közé kaparinthatok. Amellett, hogy egyáltalán semmi kifogásom a BMX-kölyök vizuális textualitásával szemben (sőt!), ha esetleg úgy alakulna, hogy Laci társulna egy Emtrexx, Zorro, neadjisten Lakatos István kaliberű rajzolóval, az lenne aztán a Kánaán. Ahogy a dolgok állnak, ebből bizony interjú lesz.

Kanon

Süli Andrea munkájával először a 2008-as Hungarocomixon találkoztam, az 5 órás képregényrajzoláson, de igazából ott is kissé elsiklottam felette, lévén választott stílusától, a mangák (uhh, itt most tekintsünk el az ennél közelebbi meghatározástól a hosszas vitákat elkerülendő) hazájától jóval nyugatabbra vetett az érdeklődésem (mondjuk ez megint meglehetősen viszonylagos, a japánoknak a nyugat ugye Kína), és így a hazai hasonló stílű kiadványokat sem olvastam (mint a Dharma vagy a Keretbe zárt világ) de aztán egyszer csak belebotlottam a pont az 5 órás kihíváson készült művekből csemegéző Nero Blanco Comix Álomutazó antológiájában (amit egyébként kifejezetten Kemenes Iván iszonyatosan eltalált húsvéti sztorija miatt vettem meg). Pont ebből a művéből nehéz lett volna következtetéseket levonni, de úgy tűnik Bayer Antal többet is meglátott az ifjú alkotóban, hiszen a Börzére megjelentette az első önálló, szerzői képregényét, a Kanont. A vizuálisan eléggé meggyőző one-shot füzet természetesen fekete-fehér és a klasszikus japán fantasykből és konzolos szerepjátékokból ismert Rend és Káosz szembenálló erőinek kényszerű összefogását meséli el, hogy megmentsenek egy fiút, aki létezésük új értelmének kulcsa lehet. A történet kissé kusza és a párbeszédek néhol kissé döcögnek, de az ilyen akciódús cselekményvezetésnél igazából senki nem számít épületes párbeszédekre, szóval ez valójában nem okoz problémát. A rajzok részletgazdagsága helyenként ugyan a követhetőség rovására megy (ez nem ritka sem a mangákban, sem a manhwákban) és ezen az egyenetlennek tűnő panelvezetés sem segít, azonban egyes beállítások elég ötletesek (a két Desert Eagle angyalszárnyat formáló torkolattüzei) és látványosak (a két oldalon terpeszkedő csatajelenet a Rend Hívei és a Káoszkufárok között) ahhoz, hogy biztosak lehessünk benne, legközelebb a szerző még ennél is kiforrottabb munkát tesz le az asztalra.

(Santito)

Beszámoló a 18. Képregénybörzéről

A hazai képregényes világ minden szempontból felnőtt: igaz kajlafülű, csámpás és kissé esetlen még, mint a Kölyök az Előretolt helyőrségből, de öt éve még ki gondolta volna, hogy az addig mesterségesen, torzóban, fazékemberként tartott és időnként olcsó vásári csodabogárként körbehordozott törpe kinövi a szűk cserépbörtönt, amit mi sem jelez jobban, mint a 18. születésnapját (előre jelzem, hogy erről nem nyitok szemantikai vitát) ünneplő Képregénybörze, ahol olyan megjelenéseket ünnepelhettek a képregényrajongók, mint Neil Gaiman Sandman sorozatának első kötete és a kezdetben még a Franciaországban is merész vállalkozásnak tartott Kis herceg képregényadaptációja.

Természetesen gyakorló geekként komoly testi és lelki felkészülést végeztem (mint bármilyen tisztességes nyolcvanas évekbeli akciófilmben), hogy magamba szívhassam az esemény esszenciájának minden cseppjét, ezért még péntek este tisztességesen megfürdettem a májamat házipálinkában és orosz vodkában néhány Geekzes kolléga társaságában, majd másnap kora délután felalélva újfent hajnalig tartó szerepjátékkal merítettem tovább az amúgy is jelentősen megcsappant szellemi szintemet. A Börze napján így az Olórinnal megbeszélt találkozó időpontjában még vaksi, véglényszerű állapotban vergődtem az ágyamban és meglehetősen morózus hangulatomat az sem feltétlen javította, hogy végigforráztam a kezemet a metrón a kiborulásbiztos Mekis kávéval. Mindent összevetve azért fel lehet becsülni hol szerepel a fontossági listámon a Munkásotthon utca, ha vállaltam a kiűzetést a meleg odúmból a szürke, esős időbe, ahol ráadásul még több testi funkciót (mint például a kéz-szem koordinációt, szabályos ütemű légzést és a hólyagok fékentartását) is egyszerre fenn kellett tartanom.

A továbbra is nosztalgikusan szocreál hangulatú általános iskola bejáratánál perverz kíváncsisággal nyújtottam a kezem az idei állatos pecsétnyomda kiválasztottja alá, ezúttal a tavalyi „Zoo” csak egy kiemelt vastagbőrű példányát beszerezve. Először (nyilván teljesen véletlenül) a Vad Virágok standjába botlottam, ahol azon nyomban a szívemhez szorítottam a Kis herceget, Joann Sfar (A Torony, A rabbi macskája) Békazabálóföldén viharos sikert aratott adaptációját, amiről még egy külön double feature-ben ömlengek majd eleget. Az Usagi hetedik kötete (Gen története) megnyugtató menetrendszerűséggel érkezett a kötelező olvasmány címkével felszerelve, megadva a Börze eufórikus alaphangulatát. Mivel a Német (lásd előző beszámolónkat) ezúttal nem jött el, a magyar képregénykiadók foglalták el a folyosók VIP részét, így a következő lépésemmel már a Képregény Nagyker standjánál voltam, ahol rátehettem a mancsomat a rendezvény másik nagyágyújára, a Neil Gaiman urban fantasy félisten jegyezte Sandman-sorozat első kötetére, a Prelűdök és noktürnökre. Bárány Ferenc eloszlatta a fordítás minőségét illető félelmeimet, mivel egy műfordítóra bízták az általa lektorált szöveget és a két kötetre kötött szerződés a második rész megjelenését is szavatolja. Az Aliens 2: Szemfényvesztés és Kísértetet úgy tettem a hátizsákomba, hogy nem tudtam a borítón vicsorgó xenomorf vagy a két asztallal odébb ezt látva elégedetten pislogó Mano mosolya a rémisztőbb.

A Képes Kiadó sem szakította meg a hagyományt: a Rejtő-Korcsmáros zsenipáros újabb kötetét, Az elveszett cirkálót megint Garisa Zsolt és Varga Zerge Zoltán ültette át keményfedeles-színes kiadásba és az ürmöt is mihamar megitatták velem: mostantól ráállnak a kétévente egy kiadvány ütemre, bár azt Korcsmáros Gábor ígérete alapján tartani is fogják. Nagy duzzogva bezsákoltam a Hush visszatér mindkét részét és Bayer Tóninál beszereztem a Göndöcs Gergely egyszerű, de nagyszerű borítójával ellátott Buborékhámozó hatodik számát, valamint Süli Andrea szerzői kiadását, a Kanont. Itt gyorsan jelezném, hogy a szerzői illetve kis példányszámú füzetekből Olórin kollégámmal majd összeállítunk egy kis csokrot, sort kerítve a 12 óra, a Pszicho Dzsánki, Charax 2 és a BMX-kölyök ’89 versenyzőkre is (Pilcz Roland sajnos nem lepett meg minket a folyamatosan javuló színvonalú Kalyber Joe folytatásával és Tomster újabb kalandjait sem vehettük a kezünkbe). 

A kiadók közül utoljára (de nem utolsósorban) a Fumax pultjához tolakodtam oda, hogy színtisztán átvitt értelemben magamévá tehessem a D, a vámpírvadász második-harmadik kötetét, valamint az új mangájukat, a Csillagsivatagot. A használt konzoljátékokon hosszan elidőzött a tekintetem, főleg az iszonyat hangulatos Yakuza első részénél, ám végül elsomfordáltam további képregényeket venni, miután átcsapott felettem a nosztalgiahullám és felfedeztem több Zórád Ernő rajzolta kiadványt (még igazán hardcore gyűjtői, ötvenes évekből származó példányokat is felajánlottak) és novellás füzetet (csak annyit mondok: a „Rule Number One: Cardio” a vurdalakok ellen is működik, főleg, ha egy karóval szökdécselnek utánunk), valamint egy több kezet megjárt és hibásan nyomott Powers: Forever trade paperbacket, de annyi pénzért vétek lett volna otthagyni. Utóbbi folyománya egyébként, hogy mielőtt ebbe belekezdhetnék, el kell olvasnom legalább két kódex méretű hardcovert is házifeladatként, szigorú tanárom, Olórin utasítására.

Habár megint jobbára csak nézelődni jöttem, sikerült egy vállhúzódást szereznem a képregényekkel dugig tömött hátizsákom miatt, így le kell vonnom a tanulságot: hiba kubusüveges pálinka nélkül útra kelni (ismét lásd előző Börzebeszámoló), így elkerülhettem volna a szív és vállbántalmakat, valamint a magukat megint népes számban képviselő hölgyek szemében is férfiasabbnak tűntem volna („Ivás közben tud olvasni! Olvasás közben tud inni! Iszik és olvas egyszerre!”), de hát ezt a titkos fegyvert már pénteken elfogyasztottuk. A kora reggeli untermensch tudatállapotomból kifolyólag hazaérkezéskor döbbentem rá, hogy a fényképezőgépemet nem vittem magammal, de szerencsére Csacso deus ex machinaként sietett segítségemre. Az ördögi paktum eredményét láthatjátok a hasábok között.

The Colony - ajánló

A Big Brother és a Győzike Show óta tudjuk, hogy az emberiség en bloc eladta az örökkévaló lelkét a Patásnak és ezen már a Survivor sem segített. Most azonban nem várt helyről érkezett a megváltás: mégpedig az Apokalipszis Négy Lovasának egyike, a Pestis személyében! Posztapokaliptikus reality show? Jöhet! Lássuk túlélheti-e az emberiség a világvégét és egyáltalán megérdemeljük-e...

Dead Rising 2 - checklist trailer

Beyonder kollégámhoz csatlakozva (Zombieland) jelenteném, hogy még mindig rá vagyunk kattanva a zombikra, ezúttal azonban nem Willamette álmos kisvárosába ugrunk be, hanem az élőhalottak hordái által elözönlött Las Vegasba. Tényleges hordákról van szó, hiszen bár a Capcom már az első részben is igen tiszteletet parancsoló számú zombolyát volt képes a képernyőre ömleszteni (egészen pontosan 500-at), ezúttal ennek a tizennégyszeresét ígérik, azaz hetes(!)ezer csoszogó hullát, akár egyszerre vagy kis adagokban. A porciózás nemes feladata a játékosra hárul, az eszköz pedig teljesen tetszőleges, ahogy az a szemléltető ábrákon látható. Aki pedig elsőként kitalálja melyik képregényből nyúlták az evezőre ragasztószalagozott motorfűrészeket, az jelentkezhet nálam a The Walking Dead első számának speciális kiadásáért!

Legjobb játékzenék TOP5 - Santito listája

Hirtelen felindulásból a Geekz stáb egy része összedugta a fejét, hogy egy bevallottan teljes mértékben szubjektív összeállítást nyújtson át a nagyérdeműnek a lelkivilágukban leginkább nyomot hagyó (legtöbb kárt okozó?) játékok zenéiből. Oyanokból, amelyek képesek ipari mennyiségű adrenalint pumpálni a véredbe, hogy John Rambo mellett kússzál a vietnami parlagfűben vagy saját magadat összevizelve kucorogj a legbiztonságosabbnak tűnő sarokban, görcsbe állt kezedben a kontrollerrel. Az egyetlen közös dolog bennük az, hogy egy klingon porszívó brutalitásával rántanak a játék mélyére és ott is marasztalnak. Fogadjátok hát szeretettel az első öt kiválasztottat!

 

1. Silent Hill (zene: Akira Yamaoka)
Egyetemista éveim meghatározó játékcíme még PSOne-ra, ami feltörölte a padlót a Resident Evil szériával a túlélő horror kategóriában. A legjobb és legnehezebb rész az azóta született számos folytatás és spin-off között, ráadásul egy meglehetősen decens filmadaptációt is készítettek belőle.

2. Soul Edge/Soul Calibur (zene: Junichi Nakatsuru, Yohihito Yano, Akitaka Tohyama, Takanori Otsuka, Hideki Tobeta)
Ugyancsak trónfosztó, ezúttal a verekedős játékok között, a játéktermekből a Dreamcastra, majd PSOne-ra, utóbb az új generációs konzolokra költöző Soul Calibur olyan veteránokat utasított maga mögé a maga korában, mint a Mortal Kombat, a Tekken vagy a Killer Instinct. A magával ragadó és epikus magasságokba szárnyaló főcímzene újabb és újabb összecsapásokra sarkall, míg csak ki nem hullik a kezedből a kontroller a fáradtságtól.

 
3. Metal Gear Solid (zene: Tappi Iwase)
Ez a játék tette legendává Solid Snake-et és Hideo Kojima-t, és hát vajon lehet-e nem szeretni egy olyan videojáték szereplőt, akinek a fizikumát Jean-Claude Van Damme-ról, az arcát pedig Christophen Walken-ről mintázták?

 
4. Silent Hill 2 (zene: Akira Yamaoka)
Bár a Silent Hill második részének forgatókönyvét és játékmenetét sokan kritizálták, egy dologban azonban nem érheti szó a ház elejét: az audiovizuális élmény összessége köszönhetően a lélegzetelállítóan atmoszférikus zenének még így is a PS2 egyik kiemelkedő címévé tette.

 
5. Persona 3 (zene: Yumi Kawamura)
A japán RPG-k zászlóshajója nemzetközi vizeken mindig is a Final Fantasy széria volt, azonban nem szabad elfeledkeznünk az olyan gyöngyszemekről sem, mint a Persona 3, ami az USA-ban némi port kavart fel, tekintve, hogy a szereplői egy pisztolynak látszó tárggyal lövik fejbe magukat, mielőtt megidéznék védelmezőiket az Árnyak ellen. A klasszikus körökre osztott RPG-elemeket a dating simulatorral ötvöző játék hőseinek nappal a középiskolában, éjjel egy szörnyek által elözönlött párhuzamos dimenzióban kell helyt állniuk, fergeteges zenei betétekkel megtámogatva.

Star Wars: The Old Republic trailer

Mindig is gyanítottam, hogy az MMORPG fejlesztők a pokol legmélyebb bugyraiból másztak elő és a halhatatlan lelkemre pályáznak. Eddig kétszer már majdnem sikerült megkaparintaniuk (Final Fantasy XI Online, Age of Conan), ezúttal azonban lehet, hogy mégis el fogok bukni az újabb megmérettetés során. Figyelem, a trailer készítése során sajnos nem bántalmaztak gunganokat, így csak erős idegzetű nézőinknek ajánljuk! Katt a folytatásra...

Titeuf - A Zélet célja

A nemzetközi Gyereknapon újabb szupersztár szállt alá közénk: a szőke bóbitás Titeuf (ejtsd: titöf) a franciaajkú gyerekek között ismertebb, mint Astérix vagy Lucky Luke, 1992-es megjelenése óta 16 millió autogramot osztott albumainak borítóján, 25 nyelven beszél, 15 évesen is hetykén áll a bóbitája és csak nem akar sem meg-, sem kiöregedni az iskoláskorból. A svájci Kázmérnak nincs szüksége Hubára, és bár rengeteg témában vet fel kérdéseket, a kólában lévő buboréktól kezdve a munkanélküliségen keresztül a fütyi érthetetlen beszőrösödéséig, sem tanulságot nem akar levonni, sem erkölcsi kérdésekben kétségbevonhatatlan ítéletet hozni, nemhogy ráerőltetni az olvasójára.

Bill Watterson kortalanul filozófikus rosszcsontjától eltérően Titeuf nagyon is a mában él, követi napjaink történéseit (ebben a legújabb kötetben például az apját is eléri a gazdasági válság szele, elveszíti az állását), sőt, ügyesen kiépített marketinggépezet egyengeti az útját a halhatatlanok csarnoka felé: rajzfilmsorozat, videojátékok, McDonald's menü, játékfigurák, szexuális útmutató. Hopp, ez utóbbira térjünk vissza egy pillanatra, hiszen a Titeufben mindenkor jelenlévő szexualitás problémájának bemutatása fontos mérföldkő volt a figura történetében: a svájciak egyik jellegzetes vonása, a prüdéria (Zep saját szavai, aki maga is svájci) által a felnőtteknek és a gyerekeknek készült képregények közé emelt falat sikerült áttörnie, elsőként az országban.

Noha Zep eredetileg felnőtt társainak, a saját emlékeiből felépítve akarta bemutatni a felnőtté válás előszobáját, azt a felfedezésekben gazdag és izgalmas kort, amit megkomolyodván és szembenézve a mindennapok valóságával, újra és újra eszünkbe kell juttatni, mielőtt végleg unalmas, szürke robotokká változnánk, mintegy mellékhatásként hatalmas gyerekrajongótábort sikerült toboroznia, akik igazi popsztárként imádják a most 41 éves, háromgyermekes svájci alkotó kétdimenziós, negyedik csemetéjét. No de ki is ez a Zep valójában?

Az onex-i születésű Philippe Chappuis tizenkét évesen alkotja meg első fanzinját, melyet kedvenc együtteséről, a Led Zeppelinről nevez el Zepnek. A becenév azonnal ráragad, hogy végül végigkísérje egész alkotói pályáját. A genfi képzőművészeti elvégzése után a Spirou magazinnak és a Fluide Glacial-nak dolgozik, majd 1991-ig három önálló kötete jelenik meg, a Victor n'en rate pas une (Victor sosem hibázik), a Léon Coquillard és a Kradok/Amanite Bunker (Kradok/Galócabunker). A Genf-Párizs-Brüsszel háromszög ingázásainak taposómalmából születik Titeuf, mintegy utolsó kitörési kísérletként, amit végül a Glénat kiadó szerkesztője, Jean-Claude Camano fedez fel a beszédes című Sauve qui peut (Meneküljön, aki tud) fanzin oldalain. Titeuf első kalandjai 1993-ban látnak napvilágot album formában: a Dieu, le sexe et les bretelles (Isten, a szex és a hózentróger) kitörő sikert arat és egy 15 éves diadalmenet veszi kezdetét, melynek során az ifjú svájci számos díjat zsebel be, többek között a rangos angouleme-i nagydíjat 2005-ben.

Zep azonban nem esik Morris hibájába, és széles körben ismert felfedezettje mellett más, önéletrajzi ihletésű albumokat is készít, mint a Les filles électriques (Az elektromos lányok, 1997), a L'enfer des concerts (A koncertek pokla, 1999), valamint a zsebkönyv formátumú Découpé en tranches (Felszeletelve, 2006). A Titeuf hetedik kötetének mellékleteként induló Tcho! magazin tehetséges rajzoló/szerzők új generációjának ad helyet: az itt születő sorozatok közül kettőt forgatókönyvíróként jegyez (Captain Biceps, Les Chronokids) és bár a magazin emblematikus figurája továbbra is a kis Nicolas és Gaston Lagaffe zabigyereke marad, a közel harminc szerzőből álló alkotógárda képes maradandót letenni az asztalra, ahogy ezt a karaktereik egyre-másra születő önálló albumai is jelzik (Buche - Franky Snow, Ohm - Bao Battle, Téhem - Malika Secouss, Boulet - Raghnarok, Dab - Tony et Alberto).

Hazánkban Titeuf legújabb, tizenkettedik kötetével debütál, ami nem befolyásolja az élvezetet, hiszen majdnem teljes egészében egy oldalra kihegyezett poénokból áll, ráadásul a francia kiadáshoz hasonlatos kiszerelésben: keménytáblás A4-es méret, 44 oldal, kiváló papírminőség, öröm kézbefogni a kötetet. A gegek egy része ismerős lehet azoknak, aki már olvasták a korábbi albumokat, de a stílus ugyanolyan letaglózóan humoros, amint titeuf-perspektívából láthatjuk a munkanélküliség okozta depressziót, a csókolózás gusztustalan és érthetetlen rituáléját, az öregkori kopaszodást és a Légyben látotthoz hasonlatosan szörnyű átváltozást, amit a kamaszodás jelent. A fordítás szörnyen nehéz lehetett és nem is teljesen adja vissza Zep nyelvi leleményeit, melyekhez az első alkotóműhelye alatti iskolaudvarról beszűrődő beszélgetések adták a lökést, de a képi világ teljesen feledteti azt, ami esetleg elveszhetett volna a magyarra ültetés közben. Egész egyszerűen nem tudok semmilyen érvet találni az ellen, hogy ne vegyük meg, a kissé borsos árat leszámítva, de ennyit bőven megér, hogy egy rövid időre szabadjára engedjük a bennünk rejlő Titeuf-öt!

Titeuf - A Zélet célja (Le sens de la vie)
Írta és rajzolta: Zep
Kiadó: Athenaeum, 2009
Oldalszám: 44
Ár: 2490 Ft

Egyenesen a Fesztiválról 5. rész: Panel különszám #2

Régi vesszőparipám a képregényantológia, amely a Kilencedik Művészet kaleidoszkópjaként, metszeteként és egyúttal forgószínpadaként funkcionál, de sajnos idehaza az eddigi próbálkozások (Vertigó-válogatás, Fekete-fehér, Papírmozi), az egy Pinkhell kivételével szép csendben, ám előtte feladatuknak mégis eleget téve sorra kimúltak: ők adtak táptalajt a lehetőségnek, hogy szárba szökkenjön egy Sin City sorozatunk és hamarosan egy stand-alone Y, az utolsó emberünk, valamint számos hazai képregényszerző ezeken az oldalakon mutatkozott be először. Az utóbbi fáklyáját nagy szerencsénkre a Panel vette át, így a második különszámukban találunk kiberprostit, dinoszaurutyot a Gödörben, a szaporítószervét szokatlan helyen tároló robot lakótársat, szörnyűséges lánctalpas bogarat és bohóc formájú humorérzékdetektort, ami mind-mind tehetséges magyar írók-rajzolók agyából pattant elő. Gaudeat igitur populus Christi!

Az eredetileg az amerikai Wizard magazin távolbaszakadt unokaöccseként,  vitathatatlanul magyar ízzel debütáló Panel külföldi és magyar képregényes megjelenések bemutatását, recenzióját tűzte ki célul Magyarország első képregényes szaklapjaként (a második a Buborékhámozó, kormányánál Bayer Antallal), pár száz példányszámos, szinte underground terjesztésben. Az eddig hat számot megért magazin szülőatyja, az egyúttal Képregény.net-en is munkálkodó, Szabó Zoltán Ádám gondolt egyet és útjára indította a Panel különszámokat, ahol nem képregényekről írnak, hanem egyenesen a górcső alá vett  művészeti ággal töltötték meg az oldalakat. A majd egy éves előkészítés meghozta a gyümölcsét, az első számhoz képest szembeszökő a változás, hiszen a teljes egészében fekete-fehér kiadvány harmincegyről ötvenöt oldalasra duzzadt, a papírminőség jelentősen javult és kapott egy  rendkívül hasznos betétlapot, ami röviden bemutatja a szerzőket. Egyedül a "hell kitty"-s borítónál csúszott be némi technikai gikszer, ami, ha nem mástól hallom, nekem tulajdonképpen fel sem tűnt volna.

A tartalom tulajdonképpen két részre osztható, az első felébe a kifejezetten ide készített vagy eleddig asztalfiókban pihenő művek, a másodikba pedig az eredetileg Scott McCloud agyából kipattant 24 órás képregényrajzolás mintájára a 2008. decemberi Hungarocomix-on megrendezett 5 órás képregényrajzoló verseny résztvevőinek művei kerültek. A feladat 5 óra alatt 5 oldal kiizzadása volt a helyszínen megadott témában, ami  nem túl meglepő módon maga a helyszín, vagyis a Gödör képében került kijelölésre. A szerzőgárda meglehetősen illusztrisra sikeredett, jobbára a 2007-2008-as Alfabéta-díjak jelöltjeiből és nyerteseiből került ki, így ezzel nem nagyon lehetett mellényúlni, a színvonal ennek megfelelően stabilan magas, különösebb megbicsaklás nélkül..

Az első két oldalas szösszenet Brazil, az Alfabéta-díjra jelölt Johnny Fellow szerzőjének munkája, de neki érezhetően jobban fekszenek a sci-fi témák, így inkább itt a Gödör című ötoldalasát emelném ki, ami egy nagyon jól időzített csattanóra van kihegyezve és akár a Galaxis Útikalauz egyik szócikke is lehetne a humorérzékről. A Szavannák, fekete nők Emtrexx-től a Hollywood által katasztrofálisan elbaltázott teleportáció képességével rendelkező antihős ötletére épül, egy jópofa csavarral, a Geek jegyezte E=mc3 pedig az intellektuális lapdance és a magnetikusan indukált ejakuláció fogalmával ismertet meg minket. Kettejükre egyébként érdemes lesz (még jobban) figyelni, mert a Roham kiadó gondozásában  a Képregényfesztiválon megjelent közös munkájuk, a Pestblog.hu volt szerintem a 2009-es év legkellemesebb meglepetése (minimum dobogós lesz a 2009-es totálisan és bevallottan szubjektív Top10-ben).

Pásztor Tamás szinte tökéletesen elsajátította a stripkészítés fogásait, a Tomster hihetetlen kalandjai (amiből már megjelent egy önálló füzet) kategóriájában az egyik legjobb a magyar palettán, most itt ebből kapunk megnyugtató ötoldalas ízelítőt, majd Feki Vérvonal című egyoldalasából megtudhatjuk az egzakt varázsszót, amivel biztosíthatjuk unokánk anyagi hátterét (a pontos kiejtést nem mellékelte, szóval óvatosan, nehogy úgy járjunk, mint a Sötétség seregében!). Elérkeztünk egyik személyes kedvencemhez, a földönkívüli egyetemi lakótárshoz, akinek még mindig nem tudjuk a nevét és akivel ugyanúgy el tudnék képzelni egy saját képregényt, mint Noname-mel (remélem Felvidéki Miklós olvassa a Geekz-et, de legalábbis hevesen csuklik), a Különös, idegen nyelven Vass Róberttől ugyanis újfent megerősítette azt a már régóta magamévá tett elvet, miszerint soha, de SOHA ne adj a korsódban lévő sörödből egy kortyot sem, még a legjobb barátodnak se.

Kovács Péter Sötétkora egy oldalban a "Senki sem számít a spanyol inkvizícióra" inverz tételét állítja fel (hálistennek számok nélkül) és tökéletesen vezeti fel a teljesen elszállt képzeletű Lakatos István antiszociális és végtelenül rosszindulatú Lánctalpas bogarát, aki gyönyörűen eljátszik a panelek adta lehetőségekkel, amikor beszól a saját rajzolójának, amolyan Menő manó módjára és perspektívát váltva jut el az egyik oldalról a másikra. A másik kedvencem Pilcz Roland rendkívül ötletes versenyműve (ő oldotta meg a legjobban  az 5 órás kihívását), amiben belekerül a saját képregényébe, egy pohár vízzel szerel le egy Terminátort és egy grafit dinoszaurutyot (hogy mi a dinoszauruty? fogadjunk nincsen kisöcséd...) enged szabadjára a Gödörben. Ennek az ötletparádénak a hatására  döntöttem el, hogy beszerzem az összes Kalyber Joe kötetet, amit meg is tettem, bár nem teljesen azt kaptam, amire számítottam.

Az Alfabéta-díjnyertes Kemenes Iván ötoldalasa az ajánlásból ítélve egy elég személyes, népmesei elemekből építkező történetre sikeredett (a mostani Fesztiválon készült képregénye viszont a maga nemében zseniális), Laczinger Mátyás pedig egy kissé túlságosan is altesti poénokra kihegyezett "guggolósat" készített... háát, szó mi szó, jobban örültem volna Guta nyomozó egy újabb kalandjának. Lezárásként egy nagyon fárasztó rendőrviccet kapunk, a St. Tropez-i rendőrök előadásában, ami biztos szerez némi örömet a Funes rajongóknak.

Összegzésként annyit tudok mondani, hogy egy igen szórakoztató és változatos kiadványról számolhattam be, ami egyúttal ismét megnyugtat afelől: Magyarországon igenis vannak tehetséges képregényírók/rajzolók, akiktől minden bizonnyal számíthatunk még jópár kellemes meglepetésre. Ez bizony egy igen erős négy csillag, magasan a középszer felett.

Panel 2. (bélyeges) különszám
Írták és rajzolták: számosan
Kiadó: Panel
Oldalszám: 55
Ár: 690 Ft

Heavy Rain - előzetes

Villámgyors cáfolat Wostry mester szavaira a Quantic Dream csapatától, méghozzá a 2006-os E3-ról (vagyis három évvel ezelöttről), ahol újabb ambíciózus, és a zseniális Fahrenheit (aka Indigo Prophecy) nyomdokain járó  projektjük tech demóját mutatták be. Az egyik főszereplő casting-ját láthatjuk: invenciózus, torokszorító, felemelő. A 2009-es év legvártabb játékának megjelenése pedig rohamosan közeledik. Damn, mégiscsak vennem kell egy PS3-at is...

És akik kíváncsiak rá, hogy MOST hogyan néz ki a játék, azoknak itt az alpha stage eredménye:

Star Trek, a manga: Shinsei Shinsei és Kakan ni Shinkou

Az új Trek film hazai bemutatójának rohamos közeledtével úgy éreztük, nem tehetjük meg, hogy elsiklunk a tény felett, bizony kis hazánkban a Star Trek már két manga kötet formájában is betámadta a sci-fi geekek vizuális receptorait. Manga és Űrszekerek? Kissé szilvapudingos pörkölt szaga van, úgyhogy lássuk is mit sütöttek ki belőle.

Először is le kell szögeznünk, hogy ezek az egyébként standard formátumban kiadott kötetek nem a szó szoros értelmében vett, hanem az úgynevezett OEL (original English-language, azaz eredetileg is angol nyelven íródott) manga kategóriába tartoznak, másodszor pedig azt, hogy bármennyire is szeretem a sci-fi sorozatokat, mivel csak a Star Trek Voyager és Deep Space Nine szériákat láttam teljes egészében, a többiből csak pár részt elszórtan, nem tarthatom magam igazán vájtfülű rajongónak. A manga azonban pont az általam kevésbé ismert TOS-ra (The Original Series) épít, így megkértem egy hardcore ST geek, ugyanakkor teljesen manga szűz cimborámat, hogy segítsen be a véleményezésben (az ő megjegyzései STÜG, azaz Star Trek Über Geek címkével futnak majd).

Az első kötet (aminek a címét számomra meglepő módon nem fordították le) a klasszikus Trek témákat zongorázza le újra, van itt „Csak Azért Is Meg Kell Néznünk Mi Van Azon a Magányosan Sodródó Űrhajón, Pedig Tuti, Hogy Rákacsálunk” sci-fi alapvetés, a megunhatatlan(?) „Ember, Aki Istenné Akart Válni”, a „Diplomáciai Küldetés, Amin Két Faj Fennmaradása Múlhat” vagy az örökzöld „Nemek Harca”. Vizuálisan nem mondhatni, hogy mély benyomást fog tenni ránk az öt történet, de hát az Enterprise első kalandjait sem a remekbeszabott speciális effektek miatt szerettük. Néhol a főbb szereplőket csak a szövegük miatt tudjuk megkülönböztetni (Uhura csak kivételként erősíti a szabályt), de mivel Kirk ugyanolyan amorózó, ahogy megszoktuk, McCoy és Spock pedig továbbra is úgy perlekednek egymással, mint egy idős házaspár, ez nem okoz különösebb gondot.

STÜG: Az első, Mellékhatások című alap, de teljesen élvezhető Trek történet, csak az a gond vele, hogy az ST-ben az írók (igaz, több-kevesebb sikerrel, de) igyekeznek a már meglévő dolgokat nem szétszedni. Értem ezalatt, hogy a borggal (még ha nem is hangzik el a nevük ebben a részben, de egyértelműen róluk van szó) a Csillagflotta először a TNG érában találkozik (a Q Who? epizódban), szóval itt elvártam volna némi magyarázatot, hogy Kirk jelentései miért is nincsenek vagy miért nem hozzáférhetőek a TNG-s időszakban. A Bármi, csak egyedül és az Oban tökéletesen hozza a régi sorozat jellegzetességeit, a párbeszédek is nagyszerűen el lettek találva, a sztori egyszerű, de hozza a TOS hangulatát, a két egymással háborúzó világ közé került Enterprise számtalanszor visszatérő elem, amikor először kezembe vettem a könyvet, pont ilyenekre számítottam.

Az első igazán a címet visszaigazoló történet talán az Árvák, amelyben Kirk és legénysége a japánok visszatérő agymenésével, energiakardokat lóbáló mechákkal kerül szembe, amelyek pilótái katonáknak kiképzett gyerekek (Gundam Wing és Végjáték, valaki?). Egy komoly szociális problémát könnyed és helyenként humoros módon feldolgozó epizód, nekem ez volt a kötet legjobbja. A kötetzáró (és mi tagadás elég középszerű) novella viszont teljesen szükségtelen volt, elvégre egy mangáról beszélünk, nem pedig fan-fiction-ről.

STÜG: A kötet feketelevese az Árvák, inkább tűnik egy komolytalan Transformers, mint Trek epizódnak, ellenben A lényeg: ne árts! című novella kifejezetten fogyasztható, Elsődleges Irányelv megszegős sztori, úgy hívom ezeket, hogy „cselekmény-novella”, 95% cselekmény + párbeszéd, 5% leírás, de egy ST rajongó valószínűleg egyébként sem hosszú tájleírásokra vágyik…

A második kötet (Kakan ni Shinkou, itt is meg kell elégednünk a japán címmel) ugyancsak öt epizódot foglal magában, amelyeknek azonban már sokkal egyenletesebb a színvonala, kapunk információkat az írókról/rajzolókról, egy meglepetés sztárvendéget Wil Wheaton személyében (na ki vágja melyik széria melyik szereplője?), a lassan hagyományteremtően semmitmondó novellát és (amiből még elbírtam volna pár oldalnyit) humoros ST stripeket könnyed levezetésnek. A vizuális prezentáció sokkal meggyőzőbb, mint az első kötetnél, sőt, néhol egészen kellemes poénokat is belecsempésztek az írók (Kirk: Jut eszembe: „Az ellenségem ellensége a barátom”. McCoy: Nem hiszem, hogy Szun Ce a klingonokra gondolt…).

STÜG: Az öt történet az előző adaghoz képest kicsit átlagos, de nem is várható el, hogy a majd 700 tévés epizód, 10 nagyfilm és többszáz könyv után itt még bármiféle forradalmi felbukkanjon. A kötet végi hangulatos átkötő novella azonban már a TNG érába tartozik (hurrá!). Összességében azoknak a trekkereknek, akik nem irtóznak a képregényfeldolgozástól erősen ajánlott matéria, visszafelé azonban (mangarajongó, de Trek-univerzumban nem járatos egyedeknél) szerintem már nem működik a dolog.

Kellemes, de egyáltalán nem letehetetlen olvasmány a két Star Trek manga, a novellákon pedig különösen nehéz volt átküzdenem magam, így három csillagnál többet semmiképpen nem adnék neki. Na jó, a trekkiek hozzácsaphatnak még egyet a geek faktor miatt (akik, mielőtt bezsákolnák a gyűjtemény következő darabját, ellenőrizzék le a második kötetet, mert az én példányomból gyanúsan hiányzott pár oldal a negyedik sztori elejéről)…

Star Trek, a manga: 1. kötet - Shinsei Shinsei, 2. kötet - Kakan ni Shinkou
Fordította: Pap Zoltán és Sárközy Bence
Kiadó: Mangattack
Kiadás éve: 2007, 2008
Ára: 1490 Ft / kötet

Az 5. Magyar Képregény Fesztivál (április 18., szombat)

Új év, új Képregényfesztivál, ezúttal a sorban az ötödik, és amelynek a Geekz szempontjából különös jelentősége van, hiszen a Magyar Képregénykiadók Szövetsége felkérésére képviseltette magát az Alfabéta-díj idei szakmai zsűrijében, ami a fesztivált megelőző napon hozott döntést a Roham főhadiszállásán, a Révay sörözőben.

Reggelizz úgy, mint egy király, mondják, esetünkben azonban Ramizzal úgy burkoltunk a Gödörbe indultunkban, mint Budapest önjelölt fast food addikt Harvey and Laurel párosa: mivel sikerült elaludnom, olyan gyorsan nyomtuk be a tojásos szendvicset és a hosszú kávét a Mekiben, hogy Dante Hicks is csak döbbenten pislogott volna a pult mögül. Tíz körülre érkeztünk meg az úticélunkhoz, ami időközben átalakult egy Aqualand-el kombinált zarándokhellyé, ahol azonban nem bebalzsamozott ideológiák és aranyba foglalt lábiujjcsontok várták a szent áhítattal eltelt látogatókat, hanem képregényhalmok alatt roskadozó standok.

Miután kivártuk a sort (amire szerencsére a szervezők hamar reagáltak és megkettőzték a jegyszedők létszámát), belépéskor bal kéz felől a kivetítőn éppen Captain Marvel döngölte a földbe Sub-zero-t a PC Guru bemutatója közben, jobb kéz felől pedig Xbox360-as standokon gyakorlatoztak a népek, de hogy min, azt már nem láttam, mert a tekintetem elakadt a mindezt felügyelő lány fenekénél. Némileg felhős homlokkal és nehéz szívvel távolodtunk a sörcsapoktól (mert tudtam, hogy az Alfabéta-díj kihirdetésre nem lenne igazán illendő sakálrészegen betámolyogni) a Pinkhellesek felé, ahol profi arab teveárus módjára befűztek, hogy csak a legújabb, hatodik szám helyett vegyem meg a teljes sor antológiát egyszerre (amit egyébként egyáltalán nem bántam meg, sőt, ezúton üzenem Felvidéki Miklósnak, még véletlenül se keseregjen, hogy ezúttal nem nyert az Alfabétán, hanem sürgősen adjon ki egy Noname gyűjteményes füzetet).



A Nyitott Könyvműhely standjához két dolog vonzott minket: Eszter, a rendkívül csinos sajtófelelős, aki a kezünkbe nyomta a legújabb kiadványaikat (Paprikás rapszódia, Guszti, két új Dilbert kötet és a Képregényes világtörténet második része), majd pedig Kati Kovács, az ugyancsak meglehetősen dekoratív és magyar felmenőkkel rendelkező finn rajzolónő, aki dedikálta a kötetét, míg az Indexes stáb kamerástul-mikrofonostul arra várt, hogy végre elhúzzunk onnan a fenébe. A Vad Virágok pultjánál az új Kázmér és Huba  (Bosszú, édes bosszú) egyértelmű vétel volt, ráadásul Tóth József azt is megsúgta, hogy most már szinte biztosra vehető a Franciaországban nem olyan rég zajos sikert arató titkos projekt kiadása.

A Kingpin az új Kravenes történettel (Pókember - A Vadász lelke) és a Hihetetlen Pókember második kötetével (Az Új Bosszú Angyalai) rukkolt elő, megtettük a kötelező kűröket a frankofón kiadványoknál (Lucky Luke 11 - A washingtoni férfi, Tintin 7-8 - A hét kristálygömb/A nap temploma és az új Bilal kötet, a Párizsi randevú), majd manga fronton is (Berserk 4, Death Note 4, Démonnapló 4, Naruto 7). Trilliannál láttam egy zseniális The Walking Dead pólót, de nem volt a méretemben (most már tényleg le kellene adni a gall vezéres pókhasamból), hiába bizonygatták, hogy ámerikánus számozással az L-es megfelelne, próbafülke nem lévén nem akartam elrettenteni a mit sem sejtő közönséget egy spontán vetkőzőszámmal.

A színpadon zajló programok közül sajnos elszalasztottam a Csipike szülőanyjával, Rusz Líviával és a Román Képregényszövetség elnökével, Dodo Nitával folytatott beszélgetést, (esküszöm nem inni voltam!), de az első tombolára már odaértem, ahol Halmos Ádám fergeteges one-man show-t adott elő tombolahúzás ürügyén, meg egyébként is jelenésem volt az Alfabéta-díjak átadása miatt. Mivel a szpotlámpák szenvtelen, ám kitartó munkája révén egyes előadókból több liter folyadék távozott látványosan, én elővigyázatosan magamhoz vettem a védőitalomat és a színpad szélére ültem, miközben elmondtam egy miatyánkot Bayer Antalért, aki egész pontosan a két lámpa kereszttüzében konferálta fel az eseményt.

A szakmai sajtó képviselőiből összeállított zsűri előző nap gyűlt össze egy arra megfelelő műintézményben, hogy eldöntse melyik alkotás kapja a díjat a különböző kategóriákban. A kép-sor kategória győztese gyakorlatilag elsöprő többséggel a Szentgyörgyi Ottó által jegyzett Papír(on) lett, a kép-novellák között pedig Lakatos István Miserere homine-je. A kép-regény kategória erősen megosztotta a zsűrit, a Varró Attila vezette Spirál Egylettel feszült szembe az ugyancsak háromfős  Ideiglenes Stroboscopa Forradalmi Tanács, így az éppen akkor érkező Kati Kovácsnak kellett elválasztani az ocsút a búzától. A döntéssel rendkívül elégedett vagyok, hiszen a vitán felül erős mezőnyben egy mindössze 200 példányszámban nyomott szerzői kiadás, a Varga Péter - Kemenes Iván duó által készített Stroboscopa  győzedelmeskedett. Ha a vizuálisan lehengerlő Spirál fele olyan hosszú vagy eleve narráció nélkül, csak művészi eszközökre építve meséli el a történetét, egyértelműen rá szavazok, így azonban csupán egy a Futaki Attila képzettségét és tehetségét demonstráló technikai demót láttam benne. (A három nyertes mű bemutatása szerdán kedden a Geekz-en!)

Az Alfabéta-díjak átadása. A zsűri balról jobbra: Nagy Krisztián alias Santito (Geekz), Greff András (Magyar Narancs), Birkás Péter (PC Guru), Varró Attila (Filmvilág és Mozinet), Kati Kovács (a nap díszvendége, finn képregény-író és rajzoló), Bayer Antal (a Magyar Képregénykiadók Szövetségének elnöke, ezúttal nem zsűritag), Dunai Tamás (Panel, Műút), és Galgóczi Tamás (ekultura.hu).

Az eredményhirdetés után még tettem egy kört a kisebb, de annál izgalmasabb kiadványokat kínáló kisebb standoknál és begyűjtöttem az új Panel különszámot (Szabó Zoli űzött tekintetében láttam a segélykérést, amikor a tőszomszédságukban felállított Yu-Gi-Oh-ba oltott Dance Dance Revolution gépből újabb idegtépő akkordok csendültek fel, amint egy fiatal lányka belekezdett egy újabb többórás intuitívan sámánisztikus szteplépésekkel modernizált termékenységtáncba), a Rohamosoknál magamat egy PestBlog.hu-val, Ramizt pedig egy Johnny Fellow-al leptük meg, beköszöntünk Pilcz Rolinak, aki a legfrissebb Kalyber Joe kötegek felett őrködött, valamint a hátizsákomba tömtem a friss Alfabéta-díjas Ottó négyzet alakú képregényújságának (Négyzet - az első abszurd kör) két füzetét és a Buborékhámozó ötödik számát (ne hülyéskedjetek: Mátyás király adamantiumkarmokkal?). A pódiumon közben Horváth Henrik számítógépes színezést oktatott, majd egy újabb stand-up comedy-t láthattunk három fiatal webes stripeket készítő alkotótól (az ökölszexes vicc tényleg nagyon ütött!). A hozzájuk vezető linkeket megtaláljátok lentebb, a cikk második részében, Ramiz prezentálásában, én pedig az általam ismert egyetlen kaiju-stripet (aminek egy kinyomtatott példányát most a feszten találtam a pódium tövében, a földön, elég sajátos gerilla terjesztésben) tudom ajánlani.

Délutánra kezdett csendesülni a tömeg, de még így is rendkívül megnyugtató volt a nemek aránya, rengeteg csinos lányt láttunk a képregényes pultok felé konvergálni. Ramiz idejekorán elmenekült, én azonban még megvártam az adott forgatókönyv alapján rendezett élő képregényrajzolás eredményhirdetését, amit Kemenes Iván nyert meg, a Stroboscopa író-rajzolója, ezáltal is megerősítve magam abban, hogy helyesen döntöttem az Alfabéta szavazás során (a nyertes művet volt alkalmam elolvasni és nagyon remélem első körben kikerül a kepregeny.net-re, majd pedig nyomtatott formában is viszontláthatjuk, esetleg  egy újabb Panel különszámban? hint-hint).

A rajtaütésszerűen rámtelepedett fáradtság (esküszöm nem a sör és a meleg volt az oka!) hatására úgy döntöttem, én is hazafelé veszem az irányt, amikor rádöbbentem, hogy eltűnt a telefonom. Az ilyenkor menetrendszerűen érkező szívszélhűdéstől az ereimben keringő alkohol ezúttal megvédett (most már lassan be kell szereznem egy Szent Arnold amulettet) és Hamlettel karöltve a biztonságiaktól szereztük vissza az egyik asztalon felejtett mobilomat. A sikeres akciót egy sörrel ünnepeltük meg, majd a mostanra már akár a légiós terepgyakorlatokhoz is használható súllyal megterhelt hátizsákom alatt meggörnyedve elégedett mosollyal indultam a Blaha felé. Így utólag egy tökéletes nap volt, de persze ehhez jelentősen hozzájárult az este a timbuktui nagykövetségen elfogyasztott jelentős mennyiségű behűtött csipkebogyópálinka (a lakótársam azt mondja nem ott voltunk, de szerintem hazudik).

Második fejezet, amelyben Ramiz bevallja, hogy eredendő lustasága és arcpirító gátlástalansága miatt Santitora, a Geekz magazin képregényrovatának vezetőjére hárítja a szakértelmet kívánó újságíró munkát, míg ő a fapados fényképezőgépével készített fotóit kommentálja, ily módon próbálva színesíteni a közös beszámolót.

DC Versus Mortal Kombat és más királyságok az XBOX 360-as gépeknél! (Én az új Street Fighteren játszottam egyet, és egy kilenc éves srác lazán elgyalázott - igaz ugyan, hogy én a kínai lánykával játszottam, és végig csak a saját karakterem gyakran elővillanó piros bugyiját figyeltem az ellenfelem helyett... De nem voltam mérges,végül is annyi idősen mit tudja ő, mi a jó?... :D)

Ezeket úgy hívják, hogy "apparels", és bár a keményvonalas geek-ek tagadják, de valójában mindenkinek van otthon legalább egy Yodás PEZ-adagolója vagy egy Son Goku-s ceruzahegyező-élezője.

Dr Manhattan, ezúttal méteres pénisz nélkül.

Kati Kováccsal (középen) Halmos Ádám és Angyalosy Eszter (Nyitott Könyvműhely) beszélget (mindketten oltári jó fejek, lásd alant).

Elméletileg nincs unalmasabb dolog, mint egy tombola... Ehhez képest Halmos Ádám (a Nyitott Könyvműhely kiadó vezetője) akkora stand-up comedy-t csinált a kétóránként megtartott tombola-húzásokból, hogy Santitoval dőltünk a röhögéstől...

A fesztivál elmaradhatatlan vendégei, a tizenéves mangafan lányok, ezúttal táncolhattak is egyet. (Igen, ez a közelező "geek lányok"-képünk.)

Képregény. Just Do It! (R)

Véletlenül elkapott vicces pillanat: "ROHAM jobbra!!!"

Posztmodern pillanat: megtudjuk, hogy lopni szabad, és egyébként a webcomicban a lopás nem is lopás :)

A 17. tavaszi Képregénybörze

Van benne valami múltidézés, ahogy Wostry Ferivel amúgy jegyrendszeresen sorban állunk a betevő képregényünkért az újpestközponti általános iskola épülete előtt, ami a 17. tavaszi Képregénybörzének ad otthont. A tendencia folytatódik, amint tovább araszolunk a Munkásotthon utcáról az iskola belseje felé, és aranykoszorús tanulók bámulnak zordan az arcunkba, mint Bástya elvtárs a szellemvasútban, és épp csak nem sikoltok fel, amikor balra nézek és az emberfejnyi kokárda a "Dicsőséges tavasz" felirat mellett felidézi a gyermekkori traumatikus pillanatokat: a napközis tanárnő azzal büntet meg, hogy leveszi a falon lévő kártuson szereplő nevem mellől a papír kisdobosnyakkendőt. Nem véletlenül kezdtem el inni, szögezem le magamban, majd egy kis rémült hang hívja fel a figyelmem az agyam hátsó szegletében, hogy elfelejtettem betenni a hátizsákomba a lapospalackot (détour: ami, mint egy hölgyismerősöm lelkesen illusztrálta, pont befér egy női retikülbe, de mondjuk pont nála már láttam pálinkát kubuspalackban is; igen, abban, amiben babaturmixok szoktak lenni), de fellélegzek, amint megpillantom az első szórólapot osztogató birodalmi rohamosztagosomat (vajon mit követhetett el, hogy a Galaxis eme inszignifikáns szegletébe száműzték? Vader nagyúrral nem lehet packázni...). Átesünk a beavatási rítuson és megkapjuk a gyereknyomdával a billogot: összenézünk Ferivel, és szélesen vigyorgunk az őszinte önirónián.

Szabad a pálya, mondhatnók, és valóban, az emberek szétrajzanak balra, a kiadók pultjaihoz és jobbra, a minden Börzére kilátogató Német asztalaihoz (azért a Német, mert bár a személye változott, gyakorlatilag a rendezvénnyel járó Jelenség), valamint az egyszeri, otthoni cuccaikat idehurcolt gyűjtő-eladókhoz. Beköszönünk pár kiadóhoz, sajnálattal konstatálom, hogy az új Lucky Luke (A washingtoni férfi) még nem jött ki a nyomdából, de visszahozza a kedvem, amikor a Vad Virágoknál kézbevehetjük a legújabb Usagit (6. kötet: Körök), és megsúgják, hogy fontolgatják egy Franciaországban nemrégen hatalmas sikert aratott kötet kiadását. Összefutunk Olórinnal, aki már két vastagon megrakott műanyag szatyorral érkezik, én pedig hüledezve számolom össze a tíz trade paperbacket, ami már kisebb vagyont jelent számomra. Tovább sodródunk a tömegben, megállok, hogy begyűjtsem a Fekete-fehér antológia összes számát potom pénzért a Képes Kiadó standjánál és Bayer Tóni kezembe nyomja az Alfabéta díj kép-regény kategória hiányzó jelöltjeit (A fiú, akit Zsuzsinak hívtak már megvolt, így a maradék hármat zsákolom be: Brazil Johnny Fellow-ja, Futaki Spirálja és Kemenes-Varga Stroboscopa-ja). Plakátokat keresünk Ferinek, de a srác, aki eddig ilyesmiket árult, úgy tűnik feladta a hiábavaló küzdelmet, így lecsekkolom a Fumax kínálatát, akiknek új profilja a használt(?) konzoljátékok árusítása, és a Kingpin Mutánsvilágának második részét (a sokat vitatott név a House of M-et takarja). Feri hosszas töprengés után két Essential X-Ment zsákmányol a Németnél, miután burkus nyelven sikerült megfelelően alacsonyra lealkudnia az árat, és ellenfele színpadiasan csikorgatja a fogát, de végül megtörik.

Indítványomra, miután megszomjaztam, tábort verünk az iskola előtti tér egyik padján egy mini-Geekzes beszélgetésre, természetesen megfelelően felszerelkezve a veszélyes expedícióra, a panelházak klasszikus műintézményében, a (majdnem) non-stop kisboltban megvásároljuk a legyszükségesebbeket: a hely szelleméhez igazodva kétdekás vodka, sör és cigaretta a tízenkétóraink, csatlakozik hozzánk Olórin és egy Geekz olvasó. Szóba kerül pár kötelező olvasmány, mint a Criminal, a Fables, a Fear Agent és az Astonishing X-Men, majd a Dr. Horrible's Sing-a-long Blogról és a Who Wants to Be a Superhero első évadáról szóló beszámolóval sokkolom őket. A rövid és frissítő pihenő után megújult erővel vetjük magunkat a harmincas átlagéletkorú geekek forgatagába, akik közé (blaszfémia!) még elvétve lányok is vegyülnek, és újra elégedetten állapítom meg, hogy a Roham csapata újfent nem okoz csalódást, a pultjuknál ismét rendkívül dekoratív hölgyemény képviseli őket (hálistennek ez is a Börze egyik állandósult és igen kellemes eleme).

Elsuhanunk a mangakiadók pultjai előtt, épp csak futólag regisztrálva az új megjelenéseket (Árnybíró 12, Gravitation 2, Bizenghast 5), hogy pár szót válthassak a Panel fanzin főszerkesztőjével, Szabó Zolival, majd Olórin rábeszélésére megveszem a szerzői kiadások közül (a Négyzet - Az első abszurd kör és a VaHaN 2 valahogy nem hoz lázba) a Kalyber Joe első részét. A végtelenül szimpatikus és Felvidéki Miklóshoz hasonlóan pofátlanul fiatal szerző, Pilcz Roland jól rámijeszt, hogy már alig van a második kötetből, ezért klasszikus fogyasztói pavlovi reflexből végül mindhárom kötet a hátizsákomban köt ki. Feri körülbelül ekkor köszön el tőlünk, mert egy barátja filmjéhez segít 20 éves lányokat castingolni (persze tiltakozik, hogy nem csak lányok lesznek, de nyilván nem hiszek neki), micsoda erkölcsi fertő, gondolom magamban, és közben látványosan irigykedek.

Összefutok Mannal és a képregényhonosítók gerillacsapatával, és mivel eddigre újra megszomjaztam, Olórin meg megéhezett, úgy döntünk, hogy levezetésképpen beülünk egy közeli vendéglőbe. A csapat tagjait némi feszült várakozás után végül szenteltvízzel kell kiűzni a Börzéről és hamarosan egy korsó kellemesen gyöngyöző Zlaty Bazant-al nézek farkasszemet, míg a többi gyengelelkű kólázik (értsd: Olórin). A honosítók megbízható következetességgel alkoholizálnak (a szakma átka, gondolom), én meg betolok egy palacsintatésztában sült brokkolit, majd rövid gondolkodás után rárabolok a szomszéd tányérján megmaradt tatárbifsztekre. Elégedetten dőlök hátra és még az sem zökkent ki a zen állapotból, hogy lemaradtam a Börze szenzációjáról, miszerint Galla Miklós is tiszteletét tette a geekek között: a hátizsákom és a gyomrom tele, ereimben alkohol kering. Hát kívánhat mást az ember?

Lucky Luke - Daltonváros, Billy, a Kölyök

A képregénytörténelem egyik kétségtelenül leghíresebb vadnyugati hőse Lucky Luke (avagy korábbi magyar inkarnációiban Talpraesett Tom és Villám Vili), aki egyesíti magában a legendás vadnyugati hősök minden klasszikus, azóta az emberiség közös tudatalattijába mélyen beégett jellegzetességét: a képregénybuborékok Gary Coopere keményöklű, gyorsabb, mint az árnyéka, nemtörődöm hanyagsággal gyújt rá egyik maga sodorta cigarettára a másik után, miközben hullanak körülötte az ellenfelek (vagy azok fegyverei), és sosem állapodik meg, hanem dolga végeztével magányosan lovagol el a naplementébe, hogy máshol segíthessen a rászorulókon.

Mivel a Pesti Könyv jóvoltából (ami hasonlóan kicsi és elkötelezett kiadó, mint a Marvel hazai zászlóvivője, a Kingpin, lásd interjúnkat), az újvidéki Fórum, majd az Egmont kiadó kudarcba fúlt próbálkozásai után újra részesei lehetünk a Vadnyugat legfürgébb pisztolyforgatója kalandjainak, talán érdemes kicsit feleleveníteni az önfeláldozóan segítőkész cowboy kezdeti lépéseit. Alkotója, Morris (teljes nevén Maurice de Bévère) 20 évesen olyan alkotótársakkal dolgozik a CBA belga rajzfilmstúdiónak, mint Pierre Culliford, azaz Peyo, a Hupikék törpikék későbbi főtörpapája, és André Franquin, akinek Gaston Lagaffe fergeteges gegjeit és a fura kinézetű Marsupilamit köszönhetjük. Miután munkahelye lehúzza a rolót, Joseph Gillain, művésznevén Jijé, a Spirou magazin oszlopos tagja karolja fel, ideiglenesen otthont adva neki és egyúttal befogadva alkotói műhelyébe, melynek tagjaként (Will-el és Franquin-el kiegészülve) a Négyek bandája néven híresülnek el. Itt alkotja meg Lucky Luke alakját, aki elsőként az Arizona 1880 történetben jelenik meg az 1946-os Spirou Almanach-ban, majd 1947-ben a Dig Digger aranybányájában (La Mine d'or de Digg Digger) folytatódnak a kalandjai, még mindig a Spirou magazin oldalain. Ekkor úgy dönt, követi mentorát, Jijét, Amerikába és ott is ragad hat éven keresztül. Nagyobb szerencse nem is érhetné: részt vesz a mára már legendássá vált MAD magazin első számának elkészítésében Jack Davis és Harvey Kurtzman oldalán, és találkozik André Goscinny-val, későbbi szerzőtársával, aki abban a hamis reményben vágott neki a hosszú útnak, hogy a Walt Disney stúdió munkatársa lehessen.

Morris autentikus forrásból ismerheti meg a Vadnyugat neves szereplőit, miközben a Lucky Luke első kötete albumformában lát napvilágot 1949-ben Belgiumban, majd szépen sorban követik az újabbak, a méregdrága költségen tengerentúlra postázott képregényoldalak eredményeképpen. Hőse itt még egyszerű, rajzfilmszerűen lekerekített kontúrokkal rendelkezik, korántsem a későbbi gentleman önmaga, leginkább egy klasszikus amerikai westernfilmből előlépett vulgáris bugris, füstöl, akár egy gyárkémény és egyáltalán nem bánik kesztyűs kézzel az ellenfeleivel (Bob Daltont például gondolkodás nélkül főbelövi). A szülőhazájába való visszatérésekor Morris már saját maga is kissé megfáradtnak érzi hősének kalandjait, így a vérfrissítés reményében felkéri forgatókönyvírónak Goscinnyt, akivel ezt a döntésüket az 1955-ös Sínek a prérin (Des Rails sur la Prairie) című első közös kötetükkel pecsételik meg. A kirobbanó siker több, mint 20 év együttműködését és 38 album létrehozását alapozza meg, egészen Goscinny váratlan és tragikus haláláig. Az időközben a Dupuis konzervatív hozzáállása és folyamatos cenzúrája miatt kiadót váltott sorozatot immáron a Dargaud kezében lévő Pilote magazin oldalain követhetik az olvasók százezrei. A Lucky Luke aranykorát megteremtő író westerncsizmája túl nagynak bizonyul a fiatal szerzők hosszú sorának, akiknek Morris adja meg az újabb kötetek témáját, egészen a 2001-ben bekövetkezett haláláig.

A Pesti Könyv legnagyobb szerencsénkre Lucky Luke jobb köteteiből válogat, hiszen első kiadványuk, a Daltonváros (Dalton City), mely rendhagyó (és rendkívül effektív) módon egyszerre kapható az újságárusoknál és a könyvesboltokban, mérföldkő a sorozat történelmében, mivel ez az első Pilote magazinban világot látott történet, a Dupuis kiadóval való szakításuk szimbóluma. Az itt elszenvedett rendszeres cenzúra tökéletesen száműzte a vadnyugati szalonok védjegyeként szolgáló bártündéreket és kánkántáncosokat, a túlságosan véres jeleneteket és alkohol túlzott előtérbe tolását, így fordulhatott elő, hogy Morrisnak négyszer kellett újra rajzolnia a Painfull Gulch-i riválisok (Les Rivaux de Painfull Gulch) borítóját. Ennek egyenes következményeként avanzsál az új kiadó égisze alatt megjelent kötet főszereplőjévé a Mae West színésznőről mintázott Karabély Lulu és tánckara, akik segítenek újra élettel megtölteni a kísértetvárossá vált rablótanyát. Lulu erőteljes szexuális kisugárzásának csak Lucky Luke tud ellenállni, Joe és William Dalton azonnal elbukik vele szemben. Az album running gagje a világ legostobább, és mint most kiderül, legrövidlátóbb kutyájának lelkes próbálkozásai arra, hogy puszta kedvességből valaki nyakába vesse magát, ami természetesen látványos pofáraeséseket eredményez.

Billy, a Kölyök neve ismerősen csenghet a számos filmfeldolgozásnak köszönhetően, lévén az egyik leghíresebb törvényenkívüli volt a Vadnyugat történetében. Goscinny remekül karikírozza az örök gyerek, forró csokoládén és karamellcukron élő, akaratos pisztolypárbajhőst, aki először csak körözési plakátokon jelent meg két korábbi történet, a Törvényenkívüli (Hors la loi) és a Lucky Luke Joss Jamon ellen (LL contre Joss Jamon) oldalain. Most reflektorfénybe kerülve, főszereplőként terrorizálja a frappánsan elnevezett Fort Weakling lakót, míg meg nem érkezik a pacifista módszerekkel élő magányos hős, hogy alaposan elfenekelje a vásott bűnözőt. Az 1962-es, eredetileg sorban huszadik album még természetesen a Dupius cenzúráját nyögte, így a hatlövetűt cumiként használó Billyt csak egy későbbi újranyomásban  rehabilitálták.

Érdekesség, hogy míg mindkét magyar kiadás borítóján fűszálat rágcsál a villámkezű igazságosztó, a belső oldalakon csak nem akar kiesni a szájából a dohány. Ez azért különös, mert a második kötete (Rodéo) óta láncdohányos Luke 1984-ben egy dohányzásellenes kampány hatására felhagy a nikotinlöketeket biztosító koporsószegek használatával. A külcsíny ettől eltekintve igen tetszetős, talán csak a szövegbuborékokban alkalmazott betűfontok festenek furán, ha mellé teszem az eredeti kézzel írt szövegét. A fordítás korrekt, de mégis mintha kissé sterilnek hatna, mentes minden nyelvi leleménytől, amit esetleg megszokhattunk Kopeczky Lászlóék esetében. Mindezen szőrszálhasogatás ellenére azonban csak ajánlani tudom a Lucky Luke újabb kiadását, tessék szépen feltenni a polcra az Astérixek és a Tintinek mellé, és folytatni a visszaszámlálást a Titeuf nevű újabb frankofón junkieadagunk érkezéséig.

Daltonváros (Dalton City), Billy, a Kölyök (Billy the Kid)
Írta: André Goscinny
Rajzolta: Morris
Fordította: Banitz Ildikó
Kiadó: Pesti Könyv, 2006
Oldalszám: 46
Ár: 1299 Ft

Largo Winch - a film

Érdekes, ám egyúttal valahogy sorsszerű véletlen, hogy a hazai mozikban egy napon fog debütálni egy farmernadrágos milliárdos és a valóság mocskos talajára lerángatott maszkos igazságosztók képregényoldalakról gyöngyvászonra transzformált története. A Watchmen az amerikai rajongók tisztelve imádott és érinthetetlen szent idola, a Largo Winch a franciáké, és bár közel egyidősek, és a Han Soloba oltott modern Monte Cristo regénybábból bontotta szárnyait celluloidpillangóvá, eddig mindkettő esetében elképzelhetetlennek tartották, hogy fogást lehessen találni rajtuk egy esetleges feldolgozáshoz. A Watchmen megfilmesítéséről maga Alan Moore beszélte le Terry Gilliamet, a Largo esetében pedig egy katasztrofális tévésorozat indokolta, hogy minimum egyházi átokkal sújtasson, akiben akár csak gondolatbűnözés szintjén újabb adaptáció ötlete merülne fel.

Zack Snyder munkájáról a mai napon csak az olvasott kritikák fényében tudok nyilatkozni, de ez is megmutatja a Jérome Salle (Anthony Zimmer, Duplicity) és az ő fentiekről alkotott képzelése közti hatalmas különbséget, ugyanis homlokegyenest más módszerrel próbálkoztak: míg a Watchmen meglehetős hűséggel próbálja követni az eredeti mű fő vonalát (tessék csak egymás mellé tenni a rajzolt és a castingolt hősöket), addig Largo külseje szemernyit sem hasonlít képregénybéli önmagára, legjobb barátja és fegyvertársa eltűnik, hogy átadja helyét egy eddig nem létező testvérnek és egyik prominens tanácsadója egész egyszerűen nemet vált. És ha ez még nem lenne elég, a főhőst alakító, stand-up komikusként ismertséget szerző Tomer Sisley nevének felfedése legalább olyan felhördülést okozott Franciaországban, mint amikor világszerte számos Bond rajongó szívszélhűdést kapott a kutyaarcú Daniel Craig újságírók előtti pózolásakor az új 007-es szerepében. A szörnyű végzet előszele lenne ez vajon? Minden tamáskodóval és vészmadárral ezúton szeretném közölni: a film nagyszerű lett mindennek ellenére vagy inkább köszönhetően, mert olyannyira sikerült megragadnia a képregény esszenciáját, hogy még Jean Van Hamme és Philippe Francq is el voltak ragadtatva az eredménytől.

A cselekmény a Largo Winch képregénysorozat első négy kötetén alapszik, melyekből hármat már magyarul is olvashatunk a Képes Kiadó jóvoltából (az első kettő, valamint a harmadik kritikáját történetesen megtaláljátok mindenki kedvenc képregény- és filmblogján, a Geekz-en). A történet viszonylag egyszerűen indul: Largo apja, a milliárdos vállalatmogul tisztázatlan körülmények között megfullad a yachtján, egyetlen örököse pedig, az adoptált szerb világcsavargó természetesen a véletlenek sajnálatos összejátszása folytán épp akkor kerül rács mögé Brazíliában, egy elbűvölő turistalány közreműködésének köszönhetően. Úgy tűnik valaki a Winch vállalat irányításának megszerzésére és egyúttal Largo félreállítására tör, és nem válogat az eszközökben. Szerencsére a Tomer Sisley alakította pimasz mosolyú sármőr felveszi a kesztyűt és egy valóban nemzetközi szereplőgárda kíséretében lerúgja, megfekteti és felvásárolja az ellenfeleit, persze nem feltétlen ebben a sorrendben. Miután főhősünk révén a félig arab, féig zsidó nemzetiséget kipipáltuk, jöjjön egy brit, Kristin Scott Thomas (Az angol beteg, Négy esküvő, egy temetés), aki még mindig meg tud lepni, ezúttal azzal, hogy tökéletesen beszél franciául és még mindig a legszebb színésznők egyike, akiknek nincs mellük (a másik Keira Knightley). A francia kapcsolat a végtelenül bűbájos Mélanie Thierry (őt legutoljára a Babylon A.D.-ben láthattuk, ami közelről sem olyan rossz film, mint azt egyesek állítják), a messzi és a nyugat-európaiak számára rendkívül egzotikus Balkánról pedig Predrag Miki Manojlovic (Underground, Macskajaj) érkezett, ami Salle egyik legjobb döntése volt a főszereplő kiválasztása után. Amikor a szerb színész beviharzott a szereplőválogatásra, a stábtagok döbbenten pislogtak egymásra a csapzott hajú és ruhájú, koszos figura láttán, nem sejtve, hogy egyenesen a Dosztojevszkij életéről készített film forgatásáról esik be. És mégis, az általa alakított elegáns, karizmatikus, letörhetetlen akaratú különc milliárdos és fogadott fia közt megjelenített kapcsolat jelenti a film legerősebb építőelemeit.

A forgatókönyv nagy részét elkövető Julien Rappeneau teljesen szabad kezet kapott Van Hamme-tól és ez a bizalom meghálálta magát, mivel számos olyan elem került a filmbe, amely nem szerepelt az eredeti műben, ám mégis tökéletesen simul a történet szövetébe: a legyőzhetetlenséget biztosító, ámde befejezetlen misztikus tetoválás már a film kezdetén definiálja Largo sorsát, a képregényben oly sokszor kezében látott tőr még inkább személyes és mélyebb jelentésű tárggyá válik azzal, hogy apjától kapja a bizalom jeleként, az eredeti New York-i helyszínt pedig Hongkongba helyezi, hisz míg az előbbi a kilencvenes években valóban a modernitás és a haladás szimbóluma volt, mára már elvesztette ezt az elsőségét. A változatos helyszíneken (Málta, Szicília, Hongkong, Makaó) zajló, kaszkadőröket megdolgoztató jelenetek és a pénzügyi világban folytatott manőverek egészséges egyensúlyt képeznek, a történet lendületesen zakatol a kissé kiszámítható, de egy akciófilmnek becsületére váló fináléig, ami azonban még így is friss, európai ízű filmélményt ad annak is, aki eddig hírből sem hallott Largo Winclawról. Mivel az eredménytől előre is rettegő franciáknál kitörő sikert aratott az akár 21. századi körítéssel előadott Belmondo hommage-nak is felfogható opusz, én magam is könnyű szívvel osztom ki a négy csillagot, ráadásul már sínen van a folytatás, mely a hírek szerint a hetedik kötetnél (La Forteresse de Makiling, A makilingi várerőd) veszi fel újra a fonalat.

Az Őrzők (Watchmen) 2. rész

Cikkünk első részében nagy vonalakban felvázoltuk a Watchmen szerzőjének munkásságát, és egy picit elidőztünk fontosabb állomásain, most pedig mély levegőt véve nekivetjük magunkat főművének, a 23 év alatt kultikus státuszt kivívó és a képregény történetében megkerülhetetlen Watchmennek és felidézzük születésének körülményeit.

Moore már egy ideje dédelgetett egy tervet, melynek alapötlete egy többé-kevésbé elfeledett, ám mégiscsak felismerhető szuperhőscsapat újragondolása volt, és amelyhez már kiszemelte az MLJ Comics Mighty Crusaders-ét: a The Shield kikötőben felfedezett holtteste adta volna meg a szuperhős thriller felütését. Éppen ezidőtájt, 1986-ban jutott hozzá a DC kiadó a megszűnt Charlton Comics karaktereinek jogaihoz és amikor Moore megemlítette nekik az ötletét, felajánlották neki ezen hősök megreformálásának lehetőségét. Az első forgatókönytervezetet, melynek Who killed the Peacemaker? volt a címe, a DC vezető szerkesztője, Dick Giordano visszadobta, vélhetőleg mivel a Charlton Comics volt munkatársa lévén érzelmileg kötődött a karakterekhez, illetve a drága pénzen megvásárolt hősök nagy valószínűséggel holtan vagy diszfunkcionálisan végezték volna. Ellenben látott fantáziát a dologban és megbízta Moore-t egy tizenkét részes történet megírásával, azzal a kitétellel, hogy teljesen új szereplőket alkot meg hozzá, aki elsőre ugyan aggódott, hogy a karakterek ismeretlensége miatt elmarad a tervezett hatás, de miután egyesítette kreatív erőit Dave Gibbons rajzolóval, úgy látta a szuperhős archetípusok alkalmazása több, mint elegendő lesz, hogy az olvasóban felidézze a déjá vu érzetét.

A disztópikus jövőkép és az alternatív történelem megalkotásában már szerzett elég tapasztalatot a Marvelman és a V for Vendetta írása közben, így Moore, bár eredetileg az általa erősen kritizált Reagan volt a kiszemelt (akivel kapcsolatban azért elejt egy utalást a Watchmen utolsó oldalán, amikor Robert Redford, mint cowboy színész indulása kerül szóba az elnöki posztért), végül olyan valaki mellett dönt, akit eleve közutálat övez: a Watergate botrányt a mi valóságunkban kirobbantó két újságíró holttestét egy parkolóházban találják meg, Nixon pedig a negyedik ciklusát tölti. Az atomháború fenyegetésének árnya borul a világra, a vietnami háborút megnyerő és a hadi trófeát 51. államként annektáló USA-ban megjelennek az első álarcos igazságosztók, akik a kormány támogatásával kerülnek bevetésre a tengerentúlon. A tudomány rohamléptekkel halad, az utcákon elektromos autók suhannak és ez a riasztó mértékű és kiszámíthatatlan eredményekkel járó fejlődés az első és a szó szoros értelmében vett szuperhős születésében kulminálódik, amikor Jon Osterman egy atomkísérlet során Dr. Manhattanné alakul, az USA tömegpusztító fegyverévé, a túlélés zálogává, a fegyverkezési verseny jokerévé, amely sakkban tartja a Szovjetuniót és a többi ellentétes ideológiát képviselő nagyhatalmat. Moore jelenének politikai kritikája hatja át a Watchmen megvuduzott gazdaságát, a hidegháború szülte pattanásig feszült légkört, az ultrakonzervativizmus uralmát, mely végül a Keene rendelet hatályba lépéséhez vezet, majd a Komédiás brutális meggyilkolásához.

Tudatos alkotói döntésként a Moore-Gibbons páros szakít a képregényszakma számos bevett hagyományával, a kevés, különböző méretű képpanel helyett ritka kivétellel minden oldal klausztrofóbiás érzetet keltő, kilenc megegyező méretű panelrácsból áll (John Higgins, a színező majdnem idegösszeomlást kapott, amikor ezt meghallotta), a gondolatbuborékokat és a szuperhősképregények toposzaként szolgáló hangeffekteket teljesen elhagyják, borús hangulatú, másodlagos színeket alkalmaznak, majd az akkoriban jól bevett reklámok és a levelezési rovat helyett fiktív dokumentumokkal tűzdelik meg a füzeteket. Az elhíresült ötödik fejezet, a "Félelmetes szimmetria", melynek első és utolsó oldalai egymás felé haladva tükrözik egymást a panelelrendezés és a jelenetek tekintetében, majd pedig a középső dupla oldalon találkoznak kihangsúlyozva Ozymandias angyal-ördög kettősségét, két oldalanként készültek, melyet Moore az akkoriban még nem létező faxgép hiányában taxival küldött el az 50 mérföldnyire lakó Gibbonsnak. Mivel az egy füzetre eső  forgatók a brit mágus esetében a szokásos harmincegynéhány oldal helyett leginkább száz oldalnyira rúgtak, a rajzolónak a felesége és fia készítették elő a kilenc üres panelt a rajzasztalra, hogy ezzel is időt nyerve ne csússzanak ki a vészesen közeledő leadási határidőből.

A párhuzamos történetvezetés másik úttörő fogása, a Fekete Hajó meséi, tulajdonképp egészen véletlenül született, amikor Moore az első szám megírásakor rádöbbent, hogy neki csak hat füzetnyire való sztorija van, holott ők tizenkettőre szerződtek. Ezt teljes egészében a szereplők eredettörténetének beillesztésével akarták megoldani, ám amikor a harmadik füzet később állandó visszatérő helyszínéhez, az újságos bódéhoz jutottak, szöget ütött a fejébe, hogy a háttérben a falra ragasztott radioaktív sugárzás jele mennyire hasonlít egy fekete fregatthoz (Moore nagy Brecht rajongó). Mivel Gibbons-al már eltöprengtek azon, hogy vajon egy olyan világban, ahol a hétköznapi élet minden szegmensét áthatja a szuperhősök jelenléte (mint Veidt Nostalgia fantázianevű parfüme vagy a Tijuana-bibliákban szereplő Sally Jupiter), milyen képregényeket olvashatnak, a válasz kézenfekvő volt: kalóz képregényeket! Ha megfigyeljük, ezzel el is játszanak pár kikacsintás erejéig, hiszen a Treasure Island bolthálózat a brit Forbidden Planet nevű, főként képregényeket forgalmazó láncának megfelelője, valamint az újságosnál feltűnő X-Ships nyilvánvalóan az X-Men paródiája. Innen már csak egy lépés volt a Fekete Hajó meséiben szereplő Hajótörött története, ami a fő szál karaktereire reflektál, és bár első pillantásra Dr. Manhattan belső monológjának fonalát követi, de az utolsó fejezetben nyilvánvalóvá válik valójában kinek is a morális vívódását meséli el. A Watchmen ugyancsak forradalmi szimbólumrendszerének védjegye a véres smiley (a magyar borítóról egy dörzsölt amerikai üzletember leleményének köszönhetően hiányzik), ami eredetileg a viselkedéspszichológiában az ártatlanság jele, azonban az ezt bepiszkító vérfolt teljesen más kontextusba helyezi: így többek között a nagyhatalmak közötti feszültséget mérő Végítélet Órájának az alternatívája. Érdekes adalék, hogy Dr. Manhattan kristálypalotájának helyszíne, a Marson vigyorgó smiley teljes mértékben az alkotópáros elmeszüleménye és csak később tudták meg, hogy valóban létezik...

A Watchmen dobogó szíve és lelke vitathatatlanul a karakterek, amik bár a Charlton Comics nevesített hősein alapulnak, de tulajdonképpen a szuperhősképregények archetípusainak kifordított verziói. Az elsőként feltűnő Komédiásnál például a The Peacemakert vették alapul (hozzáadva egy csipetnyit Nick Fury külsejéből és Captain America hazafiasságából, az egészet végül egy erős fizikumú, brutálisan nyers és G. Gordon Liddy személyiségével rendelkező formába öntve), de míg az eredeti karakter mottója az "Annyira szereti a szabadságot, hogy képes harcolni érte!" volt, a Komédiásé inkább az "Annyira szereti a szabadságot, hogy képes csonkolni, megkínozni és felrobbantani érte!" lehetne. Az eredeti Amerika kapitány impotens naivitását a Watchmenben felváltja a lángszóróval szénné égetett vietnamiak és az agyonlőtt állapotos szerető gyomorrúgással felérően erőteljes képe.

Dr. Manhattan kiinduló pontja Captain Atom, a radioaktív képességekkel rendelkező szuperhős, aki az atombomba fenyegetését lett volna hivatott kihangsúlyozni, de végül szerencsénkre a sokkal érdekesebb, atom- és kvantumfizikán alapuló, aszexuális és emberi érzelmekre képtelen, a létezés egy teljesen más síkjáról szemlélődő Jon Osterman születését eredményezte Giordano döntése. Gibbons saját karaktere, a Rogue Trooper-ből vett ötlettel, a kék színnel és az árnyékok teljes hiányával még inkább földöntúlivá teszi a figurát, a jó doktorról fokozatosan lekerülő ruhadarabok, végül a meztelenség és a Dávid-szobornál alkalmazott (jelentéktelenségét hangsúlyozó) kis genitáliák és a figyelmet a homlokra (vagyis elmére) irányító stilizált hidrogén atom szimbólum segítségével végül tényleg tökéletesen idegenné válik az olvasó számára.

A Moore által az önbíráskodás és extrém jobboldali gondolkodás riasztó felkiáltójelét képviselő Rorschach pont ellenkező hatást váltott ki, mint aminek szánta: ő talán az egyik legnagyobb népszerűségnek örvendő Watchmen karakter, akinek  maszkja és fekete-fehér látásmódja (mottója: "Never compromise" vagyis "Nincs megalkuvás") köszönőviszonyban sincs Steve Ditko eredeti The Question-jével, inkább a jobboldali nézeteket valló másik gyermekére, Mr. A-ra hasonlít (egyszer Ditko-t megkérdezték egy interjú során, hogy tudja-e ki Rorschach, mire azt válaszolta: "Ó, igen, tudom, ő az aki olyan, mint Mr. A, csak épp Rorschach komplett őrült."). A megszállott, személyiségzavaros, kifejezetten taszító külsejű, mocskos és kellemetlen szagú ex-Percrekész (Minutemen) sorsa talán az egyik legmegrázóbb az összes szereplőé közül, és tulajdonképpen egy gondolatkísérlet, hogy vajon mivé válna egy archetipikus Batman karakter egy realisztikus közegben. Bár eredeti neve (Kovacs) gyanúsan kitántorgott magyarra utal, Moore csak egy K betűs nevet keresett, követve Ditko szokását, aki hajlamos volt ezzel a betűvel kezdődő neveket adni hőseinek.

Ozymandias a világ legokosabb embere és nem csak ő gondolja így, hiszen az elméjének 100%-át kiaknázni képes, testét és elméjét tökéletesen uraló Thunderboltról mintázták. A maszkos igazságosztók törvényi feloszlatása után visszavonult és egy vállalatbirodalmat épített ki, Bruce Wayne-szerű jótékony milliárdos álcát öltve. Gondolkodása meghaladja korát és eszerint is cselekszik, nem véletlenül mondja róla tréfálkozva alkotója: "Ozymandiasnak egy kicsit Isten komplexusa van. Olyan, mint én, csak sokkal jobban néz ki." Éji Bagoly (előképe a Blue Beetle) teljesen másképp éli meg a kényszerű nyudíjaztatást: a gyerekként az előző bagolyjelmez viselőjéért rajongó Dreiberget csakis a szuperhőslét élteti, ennek híján fizikai (pocakos és impotens) és lelki (célját és önbizalmát vesztett) nyomorék, talán ő az egyetlen, aki éppen ezért elsőként csatlakozik Rorschach nyomozásához. A Charlton casting egyetlen női karaktere nem igazán nyerte meg Moore tetszését és inkább Black Canary-t és Phantom Lady-t vette alapul, ezzel megalkotva Éji Bagoly tökéletes ellentétét, hiszen a gyerekkorától anyja által igazságosztónak képzett Laurie egyáltalán nem akar hős lenni, de behódol az anyafigura akaratának, és leginkább ez teszi érdekessé a Selyem Kísértet és a Bagoly yin-yang kapcsolatát.

A kitörő siker már a nyolcvanas években felkeltette Hollywood figyelmét: Joel Silver (Mátrix, Spíler, V, mint Vendetta) producer és Terry Gilliam (Brazil, A halászkirály legendája) rendező kereste meg az alkotókat és olyan színészek is jelezték érdeklődésüket, mint Robin Williams és Richard Gere. A projekt végül a büdzsén és a hidegháború vége miatt bukott meg, de érdekes lett volna látni, hogyan remekel a Joel Silver által Dr. Manhattan szerepére javasolt Arnold Schwarzenegger leborotvált fejjel és kékre festve (vagy várjunk csak... de hiszen láttuk így a Batman és Robinban...). A Zack Snyder rendezte újabb próbálkozástól Alan Moore ugyanúgy elhatárolta magát, mint az eddigi műveiből készült képregényadaptációktól (V, mint Vendetta, A Szövetség), de alkotótársára való tekintettel áttestálta rá a szerzői jogokat a jogdíjakat illetően.

Nem vagyok látnok, és a mai napig még nem sikerült megnéznem a filmet (de lehet, hogy holnap reggel érdemes lesz beugrani hozzánk, hint-hint), mindenesetre a képregény valóban olyan, mint ahogy Kurt Vonnegut nem lineáris idő teóriáját Moore elméjének szűrőjén keresztül Dr. Manhattan megfogalmazza (és tudom, hogy ezt Varró Attila már lelőtte előlem a Mozinet hasábjain, de annyira találó, hogy vállalom a nyílt keresztrefeszítést a kölcsönzésért): "különös bonyolultsággal csiszolt ékkő, amelyet az emberek egyazon oldalról néznek, miközben minden kis tükörlapocskájában ott lapul a teljes kép".

Röviden: kötelező darab.

Az Őrzők (Watchmen) I.-II.-III.
Írta: Alan Moore
Rajzolta: Dave Gibbons
Fordította: Bárány Ferenc
Budapest, Cartaphilus Kiadó, 2008-2009
Kötetenként: 128 oldal / 2580 Ft

Az Őrzők (Watchmen) 1. rész

A Watchmen mérföldkő nem csak az elsősorban Amerikában gyökeret vert szuperhősképregények, hanem a képregény, mint Kilencedik Művészet, sőt, nyugodtan mondhatjuk, hogy a posztmodern irodalom történetében is: az első olyan több, egymásra épülő rétegtartalommal bíró, szimbólumokkal és utalásokkal telitűzdelt, a kor hagyományaival szakító narrációs technikákkal dolgozó és elképesztően összetett mű, melynek megcélzott befogadóközönsége egyértelműen a felnőtt olvasók, akik képesek átlátni az alternatív történelem keretében tálalt hidegháborús feszültség, az összeesküvés elméletek és a szuperhős archetípusok alapoktól történő újjáépítése között egyensúlyozó brilliáns történet kaleidoszkópját.

(Habár ez a cikk a Geekz hasábjain mindig is tervbe volt véve, de az írás apropóját a hazai mozikban március 5-én debütáló Watchmen filmadaptáció és a képregény a Cartaphilus  által három kötetbe szedett magyar kiadása adja.)

Az immáron több, mint húsz éves, 1987-es megjelenésekor a sc-fi és fantasy regényeknek létrehozott Hugo-díjat könnyedén besöprő graphic novel azóta felkerült a Times minden idők legjobb 100 regényét felsorakoztató listájára és olyan alkotóknak szolgált inspirációul, mint Neil Gaiman (Csillagpor, Coraline, The Sandman), Joss Whedon (Buffy, a vámpírok réme, Firefly), Darren Aronofsky (Pi, Rekviem egy álomért) vagy Damon Lindelof (Lost). Ennek a több médiumon is üstökösként keresztülszáguldó és kitörölhetetlen nyomokat hagyó jelenség sikerének titka pedig egy autodidakta polihisztor, anarchista látnok, okkultista mágus, az angliai Northamptonban elzárkózva, remeteként élő brit szerző, Alan Moore rendkívüli elméjében keresendő.

Az 1953-as születésű Moore élete semmiképpen nem mondható hétköznapinak, 17 évesen kicsapták az iskolából, mert LSD-vel üzletelt, és mivel akkoriban a munkahelyek elsősorban az iskolától kapott referencia alapján döntöttek, olyan alkalmi munkákból kényszerült megélni, melyet börtönviselt embereknek tartottak fenn. Első feleségét 24 évesen vette el, majd hamarosan útban volt az első gyerek is: ez volt az a pont, amikor élete legfontosabb döntését kellett meghoznia, mert tudta, hogy ha gyermeke megszületik, soha többé nem lesz hozzá bátorsága. Felmondta biztos irodai állását, és brit újságoknak kezdett daily strip-eket készíteni, ám ez azzal a fájdalmas leckével járt, hogy fel kellett ismerje, nem elég tehetséges a rajzoláshoz. Egy már képregényforgatókönyvíróként dolgozó barátjától kért segítséget, hogy kitanulja az írás alapjait, majd újult erővel vetette magát a munkába a Marvel UK, a 2000 AD, a Dr. Who Weekly és a Warrior történeteinek szerzőjeként. Utóbbi oldalain születik első két jelentős műve, a Marvelman (jogi okokból később már Miracleman néven szerepel), a Captain Marvel mintájára készült brit szuperhős újragondolása, és a V for Vendetta, amelyben egy Guy Fawkes álarcot viselő anarchista küzd egy disztópikus jövő Nagy-Britanniájának fasiszta rendszere ellen.

A korai nyolcvanas évek amerikai képregénykiadói az egyre gyengülő eladások hatására úgy döntöttek, hogy a fiatal korosztály mellett egy idősebb közönség megszólításához brit tehetségeket toboroznak, így került Moore a DC-hez, ahol óvatosságból először egy kevésbé ismert, eleve felnőtteknek szóló horrorcímet adtak neki. Az eredmény megdöbbenti még a DC fejeseit is: a Swamp Thing eladott példányszáma 17 ezerről több, mint százezerre növekedik, az átformázott és újraképzelt mocsári szörny mellett számos más megfáradt karakter kap ráncfelvarrást (Spectre, Phantom Stranger, Deadman), megszületik John Constantine, a kékgalléros brit mágus figurája, akinek saját címe, a Hellblazer a Vertigo leghosszabb, máig is futó fárosz sorozatává válik, valamint a Swamp Thing Love and Death története lesz az első, ami az akkoriban eluralkodó morális pánik szorításában vergődő amerikai képregényipart felszabadult lélegzethez juttatja, amikor egyszerűen lehagyja a borítóról a Comics Code pecsétjének rettenetes stigmáját. Az elsöprő siker hatására Moore megkapja a DC féltve őrzött, A-listás hőseit is: két rövid története, a Whatever Happened to the Man of Tomorrow?, a Superman, a Killing Joke pedig a Batman mítoszt forgatja fel fenekestül. Legnagyobb dobása, mellyel örökre beírja magát a képregényszerzők panteonjába, 1986-ban érkezik el, amikor a Dave Gibbons rajzolóval közös első saját, fősodorba tartozó kiadónál teremtett sorozata, a Watchmen újszerűsége és komplexitása gyakorlatilag földbe döngöli az eddig középszerű, önismétlésbe fulladó szuperhőstörténetekhez szokott amerikai olvasókat. A népszerűséget súlyos teherként megélő Moore végül egy Watchmen kitűző szett jogdíjainak elmérgesedő vitája miatt szakít a DC kiadóval, megesküdve, hogy soha többé nem fog nekik dolgozni.

Független kiadók égisze alatt jelenik meg tőle a Brought to Light, egy szatíra a CIA történetéről, és a From Hell, ami tíz évnyi háttérmunka eredményeként a Hasfelmetsző Jack rejtélyre kínál egy megoldást a Dirk Gently Holisztikus Nyomozóirodájában felvázolt holisztikus módszert felhasználva, egy telefonkönyv méretű, 560 oldalas fekete-fehér kötet formájában. Az AARGH (Artists Against Rampant Government Homophobia) antológiát második feleségével és közös szeretőjükkel állítják össze, hogy a meleg jogi mozgalmat támogassák a nagy vihart kavart 1988-as törvény 28-as záradéka ellenében, melyhez olyan szerzők hozzájárulását nyerik meg, mint Frank Miller, Robert Crumb, Art Spiegelman vagy Hunt Emerson. Melinda Gebbie rajzolóval belekezd a Lost Girls című erotikus kötetébe, ami az Alice Csodaországban Alice-jének, az Óz Dorothy-jának és a Pán Péter Wendy-jének szexuális kalandozásait követi, és amelyet végül csak 2006-ban fejeznek be.

A kilencvenes évek elején végül visszatér a fősodorba, amikor az Image Comics szuperhős szatírájának, az 1963-nak az  írására kérik fel, de részt vállal Jim Lee WildC.A.T.s-jének és Rob Liefeld Supreme-jének a sikerre vitelében is. Jim Lee saját kiadójának, a Wildstormnak berkein belül Moore lehetőséget kap arra, hogy elindítsa az America's Best Comics vonalat és ennek égisze alatt adják ki az olyan újfent nagy sikert arató címeit, mint a League of Extraordinary Gentlemen, amelyben a viktoriánus kalandregények hősei (Allan Quatermain, Mina Harker, Dr. Jekyll, Nemo kapitány, és a Láthatatlan Ember) szállnak szembe először Moriarty professzor világuralmi terveivel, majd a wells-i marslakók inváziójával, a Top Ten, ahol a kizárólag szuperképességekkel rendelkező lények lakta Neopolis 10-es rendőrőrsén szolgálatot teljesítő zsaruk életét követhetjük figyelemmel, a Tom Strong, amelynek protoszuperhőse, aki a ponyvaregények stílusában, egyfajta Reed Richards-Tarzan-Doc Savage keverékeként utazik korokon és világokon keresztül, egy gőzhajtású robot és egy beszélő gorilla társaságában, valamint a Promethea, amelyben Moore a miszticizmusról, mágiáról és a Kabbaláról alkotott eszméit fogalmazza meg. A DC 1999-ben felvásárolja a Wildstormot, így ellenérzései ellenére szerződés kényszeríti munkája folytatására egészen 2004-ig a gyűlölt kiadó figyelő tekintete és cenzúrája alatt.

Bármilyen termékeny és szerteágazó is legyen azonban Moore munkássága, mégis a Watchmen az, ami helyet biztosított neki a képregényszerzők panteonjában, az a mű, ahol a Marvelmanben precízen és átgondoltan felépített disztópikus világ és a V for Vendettában kikísérletezett egyedi narratív megoldások hibátlan keverccsé állnak össze. Valószínűleg van ebben valami végzetszerű is, hiszen Dave Gibbons, a Watchmen rajzolója, akit a szülei földmérőnek szántak, egy underground újság reklámjának hatására látogatott el egy fantasy könyvekkel foglalkozó boltba, aminek tulaja promó anyagok rajzolásával bízta meg, és ezeket meglátva szerződtette őt egy képregényrajzoló tehetségeket felkutató ügynök. Mint évekkel később megtudta, az újságban talált reklám pszichedelikus szárnyas szemgolyóit az akkor még ismeretlen Alan Moore vetette papírra...

Ma este, a cikk második részében megtudhatjuk, mi köze egy taxisofőrnek és napi 50 mérföld utazásnak az ötödik fejezet szimmetrikus elrendezéséhez, magyar származású-e Rorschach, hogyan vezetett a radioaktív sugárzás jele egy Fekete Hajó érkezéséhez és miért kapta majdnem Arnold Schwarzenegger Dr. Manhattan szerepét a filmfeldolgozásban ? Stay tuned.
 

Geekz versus Képregénykiadók V. - Pesti Könyv Kiadó

A magyarországi képregénypiac egyre sokasodó résztvevőinek bemutatására indított sorozatunkban (eddigi interjúalanyaink: Képes Kiadó, Vad Virágok Könyvműhely, Kingpin  és Delta Vision), most egy újabb kis kiadót veszünk sorra, ami nem kisebb legendát támasztott fel, mint Lucky Luke-ot, akit sokan Willám Will-ként vagy Talpraesett Tom-ként ismertek meg először. Lássuk hát először a megszokott alapkérdéseket:

Először talán egy rövid bemutatkozás azon olvasóink kedvéért, akik esetleg még nem hallottak volna rólatok…

Simon István vagyok, a Pesti Könyv kiadó vezetője.

Pár szó a kiadó profiljáról, célkitűzéseiről…

Kis kiadó vagyunk évi négy-öt kiadvánnyal, ezek mindegyike képregény.

Hogyan kerültél közelebbi ismeretségbe a képregényekkel?

Gyerekkoromban. A hetvenes nyolcvanas évek Magyarországán elérhető képregényeket forgattam. Az Alfát, illetve az újvidéki kiadásban megjelent Asterix és Talpraesett Tom/Willám Will kiadványokat, természetesen a Mozaikot, a külföldiek közül pedig a Pifet és a Fix und Foxi képregény újságokat.

Mi indított arra, hogy belevágj a képregénykiadásba?

Már hét-nyolc éve terveztük a feleségemmel, hogy belevágunk a könyvkiadásba, közben néhány évig üzemeltettünk egy könyvesboltot is, hogy a fogyasztói oldalról is megismerjük a szakmát. Többféle könyv kiadásán töprengtünk, ezek nem mindegyike volt képregény, de végül a legéletképesebb ötletnek a Lucky Luke sorozat kiadása tűnt.

Ez pontosan mit jelent? A legismertebb, legkedveltebb, legeladhatóbb választást?

Is, is, Lucky Luke azon túl, hogy egy mai gyerek által is élvezhető és folyamatosan megjelenő képregénysorozat, hiszen éppen decemberben jelent meg Franciaországban a 76. kötete, a mai harminc-negyvenes korosztály számára ennél jóval többet jelent. Nagyon sokan érzelmileg kötődnek hozzá, egy kicsit újraélik a gyerekkorukat, örömmel várják az új epizódokat és gyűjtik, mint annakidején tizenéves korukban. Az eladhatóság kapcsán azért nem ennyire rózsás a helyzet, de a sorozat szerencsére másfél éve önfenntartó.

Hogyan kezdtél neki, volt-e idevágó háttered, segítséged, körülbelül mekkora nagyságrendű beruházást igényel egy ilyen elhatározás?

Közel egy éves tárgyalás eredménye volt, amíg megegyeztünk a jogtulajdonossal. A Lucky Luke Franciaország egyik legnépszerűbb képregénye, igazi nemzeti kincs, ezért érthető, hogy alaposan meg akarták ismerni azt, akinek eladják a külföldi jogokat. Háttérként akkor még ott volt a könyvesboltunk, és az ismeretségi körünkben is voltak olyanok, akik a könyves szakmában dolgoztak. Az akkoriban formálódó képregényes közélet képviselőivel is felvettük a kapcsolatot. Mivel egy hosszú sorozat kiadásába vágtunk bele ezért a költségek milliós nagyságrendűek voltak.

Szerinted végül mi lehetett az, ami miatt megkaptátok a kiadás jogát?

Ennek sok összetevője lehetett, biztosan segített, hogy volt már könyves tapasztalatunk. Aztán a harmadik, vagy negyedik levelünket, amire választ kaptunk már nem angolul, hanem franciául írtuk. Ezen kívül szerepe lehetett annak is, hogy más nagyobb kiadó nem érdeklődött a sorozat iránt.

A Lucky Luke albumokban fordítóként is szerepelsz, nem csak kiadóként. Kényszerűségből vagy tudatosan döntöttél emellett? Arra is kíváncsi lennék, hogy eredeti francia nyelvből fordítasz vagy angol nyelvű kiadás alapján?

A feleségem fordítja, és természetesen franciából. Az én szerepem tulajdonképpen homályos, inkább csak félig-meddig szerkesztem a kiadványt. Már a harmadik szám óta tervezzük, hogy leveszem a nevem a fordítók közül, de nyomdába adás előtt mindig akkora a kapkodás, hogy ez valahogy elmarad.

Milyen kiadványaitok jelentek meg eddig és mi alapján esett ezekre a választás? Mi nyom többet a latban, a személyes preferencia vagy az üzleti szempontok?

A személyes preferencia minden esetben nagyon fontos. A kiadónak hinnie kell abban, amit kiad. Mielőtt belevágtunk volna, újra elolvastam a régi Talpraesett Tom füzeteimet. Másik kiadványunk a Lángoló Hold című, tajvani -elsősorban lányok számára szóló- manhua sorozat. Annak is izgalmas, élvezhető története van, a rajzok pedig nagyon jó minőségűek. Természetesen az ember úgy vág bele egy kiadásba, hogy bízik benne, hogy az üzletileg sikeres lesz.

Miért pont manhua-ra esett a választás? Rengeteg japán vagy koreai képregény közül lehet választani, mégis egy tajvani mellett döntöttetek…

Kiadó társaktól tudtuk, hogy a japán kiadványok jogainak megszerzése elég nehézkes és anyagilag is megterhelő, úgyhogy abban nem gondolkodtunk. A koreai kiadványok is szóba jöhettek volna, de a lehetőségek közül Selena Lin sorozatai voltak a legszimpatikusabbak.

Milyen nagyságrendben éri meg (vagy ésszerű) képregényt kiadni?

Itt nem a nagyságrendet érzem a kardinális kérdésnek, hanem azt, hogy jól becsüljük meg az adott képregény célcsoportját, és a kiadott mennyiséget, valamint az árat ehhez igazítsuk. Akár néhány száz példányban is ki lehet adni nyereségesen, vagy inkább azt mondanám, hogy veszteség nélkül képregényeket, de ez csak akkor működik, ha a jogtulajdonos ebben partner, és elfogadja, hogy a hazájában esetleg százezres nagyságrendben eladott képregényekre Magyarországon maximum 500 ember kíváncsi. Kis példányszám esetén természetesen a terjesztés sokkal bonyolultabb, és nagyon fontos a vevők és a kiadó közötti személyes kapcsolat. A kiadóknak persze a legegyszerűbb az lenne, ha simán beömlesztenék a kiadványaikat a könyvnagykerekbe, ebben az esetben azonban minimum 1000, de inkább 2000 példányt kellene nyomni belőlük.

Hogyan oldjátok meg a terjesztést és a reklámot?

Fő partnerünk a Lapker. De könyvesboltokban, az 576 üzletekben és persze a képregényboltokban is kaphatóak a kiadványaink. Sajnos a képregénykiadás ma még nem akkora üzlet, hogy a marketingre fordított túl nagy összeg megtérülne. A Lucky Luke kiadványok sikerét elméletileg segíthetik a boltokban kapott DVD-k, és mozifilmek.

A ti kiadótok egyedi ezen a téren, hiszen nem ismerek másikat, aminek a kiadványai újságárusoknál kaphatóak. Nehéz volt ezt tető alá hozni?

Ez nem nehézség kérdése, teljesen a kiadó döntésétől függ. A Lucky Luke-ot annak idején az újságárusoknál szerezték be a vevők, ezért logikusnak tűnt, hogy most is ez lesz a fő értékesítési csatorna, viszont a Lángoló Holdat kizárólag könyvesbolti forgalomban értékesítjük. Mindkét értékesítési formának megvannak a maga előnyei és hátrányai, ami az egyik képregénynél működik az a másiknál nem. Őszintén szólva a képregényes piacon talán a Tintin az egyetlen melynél talán még lenne létjogosultsága az újságos terjesztésnek, de a többit inkább én is könyvesboltba vinném.

A visszajelzések alapján melyek a legsikeresebb köteteitek?

A Lucky Luke sorozat Daltonos részei.

Mi a véleményed a magyar képregénypiac jelenlegi helyzetéről?

Egy meglehetősen kis piac, különösebb bővülést nem tapasztaltam az elmúlt pár évben, bár az örömteli, hogy a képregények elfogadottsága valamelyest növekedett és már nem ciki képregényt olvasni.

A korábbi évekhez képest egyre több kiadó vág bele a képregénykiadásba. Ez az olvasók szempontjából rendkívül örömteli, de mi a helyzet kiadói szempontból?

Ehhez nincs mit hozzátenni, szabad verseny van, aki ebbe belevág, az nagyjából tudja, hogy mire számíthat.

Mennyiben segítenek (esetleg hátráltatnak) a magyarországi különböző képregényes kezdeményezések (Képregény.net portál, Képregény Börze, Képregény Fesztivál, etc.)?

Mindenképpen pozitív a szerepük, elsősorban az elkötelezett kis kiadók esélyeit növelik, hogy a kiadványaik iránt érdeklődőkkel hatékonyabban tarthassák a kapcsolatot.

Kapcsolatban vagytok-e a hazai képregényes élet más szereplőivel (más kiadók, képregényes fórumok, etc.)?

Persze, tagjai vagyunk a Magyar Képregénykiadók Szövetségének, és ezen túl is személyes jó kapcsolatot ápolunk a társkiadók frontembereivel.

Mi a véleményed a Magyar Képregény Akadémiáról, illetve tevékenységéről?

Az MKA sok, nagyon tehetséges rajzolót vonz magához, ami miatt mindenképpen nagyon jó, hogy van ez a szervezet.

Szerinted milyen a képregény megítélése a hazai médiában és vajon lehet-e ezen változtatni?

Egyre jobb, néhány év alatt nem lehet csodát várni, de azért javul a megítélés.

Milyen állásponton van a kiadó a különféle netes honosító oldalakkal kapcsolatban, jelenthetnek-e komoly fenyegetést egy kiadó munkájára, esetleg akár segíthetik is?

A mi munkánkat eddig sosem hátráltatták, sőt helyenként hasznos információkat kaptunk tőlük.

Segíthet-e megismertetni a képregény az olvasás szeretetét a fiatalok újabb generációjával?

Talán igen, talán nem, bár személy szerint nem látok összefüggést a két dolog között, de a képregénynek nem is ez a funkciója. Ez egy régi érv, amit a képregények barátai a képregénnyel szemben szkeptikusoknak hoztak fel, azért, hogy azok jobban elfogadják a műfajt. Szerencsére ma már túlléptünk ezen, és egyre inkább azt hangsúlyozzuk, hogy a képregény a kilencedik művészeti ág, önálló, gazdag, és nagyon trendi műfaj, nem pedig valamiféle segédolvasókönyv általános iskolás gyerekek részére.

Közelebbi és távolabbi kiadói tervek?

Ötleteink vannak, de a gazdasági válság miatt egyelőre kivárunk.

Azért remélhetőleg ez a Lucky Luke kötetek gyakoriságát nem érinti, ugye?

Reményeink szerint a jövőben maximum a máskor is előforduló bénázás (digitális anyag késve jön, nyomdai csúszás, stb.) miatti egy-két hetes csúszások fordulhatnak elő.

Köszönjük az interjút, és reméljük marad elég puskapor az összes Lucky Luke kötet kiadásához...
 

Occult Crimes Taskforce

Amikor először belebotlottam ebbe a négy részes minibe, a TV sorozatokat idéző, hatásvadász címe azonnal felkeltette az érdeklődésemet, majd amikor belepillantottam, elégedetten csettintettem a (no jó, nem teljesen) egyedi, fotorealisztikus stílus láttán. Csak ezután kezdett gyanúsan ismerősnek tűnni a női főszereplő, és villámcsapásként ért a felismerés: Rosario Dawson, mint Sophia Ortiz rendőrtiszt versus a Manhattanben nyüzsgő természetfeletti lények hada, olyan segítőtársakkal, mint egy lángoló szárnyú angyal, egy hegesztőálarcos, machetével felszerelt zombi (pontosabban, a politikai korrektség jegyében, ahogy ő maga is megjegyzi, élőhalott amerikai), egy démont a hasában hordó prosti (á la Total Recall), egy a képességeit bűnözők elfogásába állító medúza vagy akár az asztrálisan projektáló rendőrfőnök. Ez már majdnem a Bruce Campbell vs. Army of Darkness szintig lengette ki nálam a Geek-o-Meter-t, arről nem is beszélve, hogy két pofára zabálom a Dresden akták-féle műremekeket (a zsáner olyan mélypontjairól, mint az Odaát alias Supernatural, Bűbájos boszorkák és Buffy, most inkább szándékosan hallgatok, mert nem akarok belegázolni a rajongótáboraik lelkivilágába).

Az Image kiadóról egyébként is nagyon jó véleménnyel voltam, hiszen olyan remek címeket köszönhetünk nekik, mint a The Walking Dead, a Casanova, a Girls, a Fell vagy a Spawn (hogy egy mainstreamebb nevet is említsek), szóval nem igazán lepett meg, hogy ők vágtak bele Rosario Dawson (akiről egyébként minden valamit magára adó geeknek a Clerks 2 musical betétje ugrik be elsőre... vagy az Alexander ágyjelenete) sorozatába, aki nemcsak főszereplője a képregénynek, hanem kvázi társszerzője is, hiszen a képregényszakmában veterán író David Atchinson az ő személyiségéről mintázta Sophia-t. Ugyan az alapvetően nem túl eredeti koncepció Atchinson-tól és az illusztrátortól, Tony Shasteen-től ered, de kollégájuk és egyben Dawson nagybátyjának, Gustavo Vasquez-nek a javaslatára bevonták a vonzó és tehetséges színésznőt a projektbe, remélve, hogy ez megfelelő ismertséget ad a sorozat beindításához. A stratégia bevált, a különböző amerikai Comic Con-okon megjelenő stáb sikeresen felfuttatta az első számot és a népszerűségen felbuzdulva már hosszú képregény- és filmsorozatot, sub-plot-okat, movie blockbustert tervezgettek. Habár a Dimension Films megvette a megfilmesítés jogait, a sorozat végül nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket, és sajnos nem véletlenül.

Az alapötlet ugye már eleve nem egetrengető, klasszikus példa erre a Hellboy-univerzum paranormális ügyekkel foglalkozó titkos kormányszerve, a B.P.R.D. vagy a Men in Black mozifilm (hopp, meglepetés, ugyancsak képregény alapján készült), ami megmentené a kliséktől hemzsegő fő szálat, az a pár jól elhelyezett meglepő ötlet és a szervezet mögé kerekített fiktív történelmi-okkult háttér. A füzetek utolsó szekciójában részletekben adagolt, 1964-es keltezésű, a Természetfeletti Bűnügyek Osztályán szolgálatot teljesítő tisztek kézikönyve gyakorlati ismertető a Manhattan közepén terpeszkedő Otherground-ról, mely tulajdonképpen egy hasadék a két világ között, ahol megyengült a valóság szövete és ezért mindenféle szörnyek, démonok és mitológiai lények szivárognak át a mi szürke rögvalóságunkba. Ugyan gyengém az urban fantasy (mindenkinek melegen ajánlom olvasásra az Amerikai isteneket Neil Gaiman-től), de azért ismerjük el, hogy van valami tetszetős abban, hogy az amerikai őslakosok bosszúból adták el olyan nevetséges áron Manhattan szigetét Peter Minuit-nek, mert számítottak arra, hogy a hasadékon átslisszolt lények majd helyettük is megfizettetik a fehér telepesekkel a tetteik árát. A zöldfülűeknek készült és hangulatosan prezentált kézikönyvben kapunk egy áltudományos magyarázatot a mágia működésére, Hermész Triszmegisztosszal, Aleister Crowleyval és az angol ábécé 23 elfeledett betűjével nyakon öntve, rövid összefoglalót az Ügyosztály történetéről és az Otherground lakóinak osztályozásáról, részletes használati utasítást az ügynökök Túlnanról származó különleges fémből készült jelvényéről, a természetfeletti igazságszolgáltatás törvényi szabályozásának vonatkozó passzusait, melyet még Roosevelt elnök hagyott jóvá, a kötelékbe való belépéskor elmondott eskü teljes szövegét, valamint konkrét varázslatokat és stratégiai alkalmazásuk leírását.

A lefektetett és átgondolt háttér biztos alapot kellett volna adjon a történetmesélésnek, azonban a minisorozat mégis minden eresztékében recseg-ropog, de vajon miért is? Elsőként a már említett nem túl eredeti felütés miatt: Sophia tanúja lesz egy természetfeletti lény támadásának, aki áldozatai lelkét szippantja magába, de őt magát életben hagyja. Zavaros jelentése miatt felfüggesztik, majd beveszik egy titkos műveleti csoportba, ahol kiderül, apja is szolgálatot teljesített és ugyanaz a Lélekfaló végzett vele, aki rá is szemet vetett. A zöldfülű főhőst azonnal ráállítják a legkeményebb és eddig felderítetlen ügyre úgy, hogy gyakorlatilag semmi támpontja nincs, majd természetesen az is kiderül, hogy egy azték (!) prófécia kiválasztottja, tehát ő az egyetlen, aki legyőzheti a háttérből kavaró és benne megtestesülni vágyó Fekete Istennőt. Másodsorban a végső összecsapás egy teljesen súlytalan és anti-klimaktikus jelenetsor, ráadásul a történetvezetés odáig is kissé suta és kusza, mert olyan, mintha oldalak maradtak volna ki egy-egy jelenet között, úgy ugrál a történet ide-oda az egyik meglepően jó ötlettől a másikig. A medúza kővé dermesztő pillantása a gyanúsítottak begyűjtéséhez, a szellemmetró, mint leggyorsabb közlekedési eszköz A pontból B pontba, a jelvénnyel megidézett zombi (oppardon, élőhalott amerikai) erősítés ("Felteszem az a gyanúsított, Cain nyomozóval a szájában?"), a helyszínelők által használt kifinomult orrú kutyafiúk ("Ha egyszer megszokta a szagukat, nem is olyan rossz srácok."), a nyomozók jelvényei által rögzített emlékeket visszajátszó irattár, vagy az Alan Moore Top Ten-jére emlékeztető mennyiségű furcsa lénnyel benépesített rendőrőrs, mind-mind olyan potenciált rejt magában, hogy rossz belegondolni mennyi ziccert hagytak ki az alkotók.

A lehetőség adott volt, a végeredmény mégis sok kívánnivalót hagy maga után, de ezt Atchison is sejthette, mert a füzetek utolsó darabja csak sok hónapos csúszással érkezett meg és a film projektjét sem véletlenül tolták el 2010-re. Összességében kellemes felfedeznivaló az Occult Crimes Taskforce, és ezt leginkább a túlélő kézikönyv része mondatja velem, de a rajzok minőségére sem lehet panasz, hiszen Shasteen már számtalan borítót készített mind a Marvel, mind a DC, valamint más kisebb kiadók számára is, a szerepjátékokhoz szánt belső illusztrációi pedig bizonyára sokat segítettek abban, hogy a különféle szörnyetegek terén is megfelelő tapasztalatra tegyen szert. Arra tudok csak gondolni, hogy valóban hosszú kifutást terveztek a sorozatnak, azonban így végzetes döntés volt, hogy megpróbálják négy részbe sűríteni a cselekményt. Egyszer mindenképp érdemes belepillantani, gyógyírként pedig a gyanúsan hasonló koncepciójú, ugyancsak Rosario Dawson főszereplésével készült, webisódokból álló Gemini Divison sorozatot tudom ajánlani... vagy az Alexander ágyjelenetét.

Occult Crimes Taskforce. Kiadás éve: 2006. Írta: David Atchinson és Rosario Dawson. Rajzolta: Tony Shasteen. Kiadó: Image Comics
 

Dokuszerda (Filmszemle - 2. nap)

VilosCohaagen kolléga ugyan jelezte, hogy én nem kívánok írni a Szemle filmjeiről, ez azonban csak részben igaz. Ennek oka az, hogy egyrészt tanult barátom szerintem erre a feladatra szakmailag sokkal rátermettebb, így a kihívás oroszlánrészét teljes nyugalommal (úgymint nem furdal a lelkiismeret, hogy ezáltal én kihúzom magam a munka alól) reáhagyom, másrészt én cserébe a teher egy részét mégis csak le kívánom venni a válláról, hiszen senki nem várhatja el tőle, hogy filmítészként még a borbíró szerepét is ő töltse be. Így hát amolyan hűséges Sancho Panza-ként, aki pontosan tudja, mire van szüksége gazdájának (de pontosabb lenne a meghatározás, ha a szuperhősképregényekben a supervillain-ek henchmen-jeire hivatkoznék, akik még nem sidekick-ek, de már nem is minion-ok), megérkezése előtt komoly felderítést végeztem a vetítések helyszínének alkoholrajzi természetéről, ami egy igen meglepő, teljes mértékben tudományos alapokon nyugvó felfedezéshez vezetett: a MOM Parkot a gyalog tőle 3 percnyire elterülő Pali bácsi sörözőjének ellenpólusaként építették, mintegy ellensúlyozva az olcsó házisör, a frissen sült fasírt és a tökélyre fejlesztett lilahagymás zsíroskenyér szenthármasát.
A tény, hogy ehhez egy Paulaner sörfőzdét tartalmazó bevásárlóközpontot kellett emelni, magáért beszél.

A világ eme nyolcadik csodáját természetszerűleg azonnal zarándokhelynek nyilvánítottuk így teljes mértékben érthető, hogy vallásos bódulatunkban oly gyorsan szállt tova az idő, hogy mire felébredtünk az óidők táltosait is megszégyenítő szent révületből, már a Szemle aznapra tervezett utolsó filmtekercsei peregtek.

A szerdai, második napot már az előző nap megszerzett tudás birtokában kezdtük, így a dokumentumfilmekre fordíthattuk teljes figyelmünket. Nyilván megosztva az időnként megjelenő, rendkívül dekoratív hostesshölgyek között. Az első kiszemeltünk, A kémek a porfészekben, a dokuk legszellemesebb címével büszkélkedhet, és maga a téma is igen tetszetős: a hetvenes évek magyar rögvalóságában ténykedő, Szudánban a CIA által kémnek beszervezett Rimner Gábor személyes története. Van itt minden, ami csak a Kádár-korszak kémei szem-szájának ingere: féltégla méretű hangfelvevő, karórába épített mikrofonnal, asztali, korunkbeli tűzőgépre hajazó öngyújtóba szerelt poloska, ballonkabátujjból kibújó Szokol rádióantenna, mint a lézeres puskamikrofon őse. A szudáni vadászkés markolatába rejtett mikrofilmolvasó használatához amolyan magyarosan és karcosan életszagú jelenet párosul: hősünk hurkapálcikákkal szocreál porcelán mélytányérba öntött előhívó folyadékba tunkolja a postán kapott levelet, hogy a belefűzött mikrofilmet kiáztassa és egyúttal elő is hívja. Az atomcsapásnál is pusztítóbb női féltékenység ezúttal egy tizenkét éves börtönbüntetésben és a Magyarországon tárolt nukleáris ballisztikus rakéták létének felfedésében kulminálódik (természetszerűleg már csak a szovjet csapatok kivonulása után), az azóta átlagos halandólétbe kényszerült, teljes rehabilitációjáért küzdő, és a Hazáért érdemrenddel kitüntetett Rimner pedig döbbenten és értetlenül áll a kádári politikai ítéletekkel a mai napig jogfolytonosságot vállaló magyar hatóságok előtt.

Miután kitámolygunk a vetítőteremből, megállapítom, hogy újfent átlagon felüli tervezőkészségemnek (mert ugye a logisztikai érzékemet épp tegnap temettük) és velem született, ámde hosszú évtizedeken keresztül gondosan csiszolgatott és így félelmetes hatékonysággal forgatott lustaságomnak köszönhetően elégedetten vigyorogva integethetek VilosCohaagennek, amint bánatos kutyatekintettel útra kél a messzi Bem mozi felé a szomorúan kopogó, szürke esőben, míg én a következő három dokumat ugyanebben a teremben fogom abszolválni.

A Mit tudjátok ti, ki vagyok én! a szenvedélybetegeknek, ezenbelül főként drogosoknak és alkoholistáknak segíteni kívánó Megálló Csoport Alapítvány munkáját mutatja be 2001 és 2007 között készített felvételek segítségével. A mikroközösségben érettségire, diplomára készülő fiatal ugyanúgy megtalálható, mint családos, munkanélküli tanárember, akiket a közös probléma köt össze: nekik a Megálló horgony, ami lelassítja a kinti "normik" rohanó, kiszámíthatatlan világát, és időt ad nekik a gondolkodásra és a szóban át nem adható tapasztalatok, tudás megosztására, mely egyben felkészülés a rájuk leselkedő kinti élettel szemben. Hasonló témájú dokut láttunk már, a film első fele nélkülöz minden rendező elvet, a módszertani gyakorlatokat pedig csak az ismeri fel, aki valamennyire tájékozott az individuálpszichológiában és a csoportos képzések terén. A rendezés csak később talál magára, amikor egy Palermóba tett utazás fonalára fűzi fel a történéseket és rátér a személyes vallomásokra. A film súlyát növeli, amikor a vetítés végén a nézők sorai közül előjönnek a film készítői és néhány szereplő. Mit mondjak, örülök, hogy csak külső szemlélőként ültem végig mindezt. Ismételten konstatálom mekkora kár, hogy a mozi területén nem kapható alkohol, valamint azt is, hogy én minden bizonnyal örök visszaeső lennék.

A következő film témája ugyancsak nem ismeretlen, de egy személyes vonatkozás, egy magyar lány teszi igazzá a címet az Afrika közel van - Lilla naplójából esetében. Az Ugandában több mint húsz éve zajló háború szörnyűségeit összeszedetten és tudatosan állítják párhuzamba az alkotók a főszereplő önkéntes Magyarországon töltött napjaival és erőfeszítéseivel, hogy kézzelfogható (utcai lomtalanítás során összeszedett játékok és ruhadarabok), majd szemfelnyitó és kijózanítólag ható (beszámoló, könyv és kiállítás) segítséget hozzon. A szörnyű részletek, mint a kéthetente tartott HIV szűrés, melynek mérlege 30-35%-ban pozitív, a szomszéd faluban megerőszakolt fehér nő esete, amit a hiedelem, miszerint fehér nővel hálás kigyógyít az AIDS-ből indukált, és a kisgyerekek rajzain falusiakat lemészárló támadók egy teljesen abszurd és mégis valós világot tárnak elénk. A forgatókönyv csak a végén bicsaklik meg, ahol Lilla (ugyan megrázó) felolvasást tart az egyik túlélő vallomásából, ám ez olyan érzetet kelt, mintha az eddig a dokuban többször megemlített A háború gyermekei című könyv kísérőfilmje lenne.

Számomra mégis a harmadik, legrövidebb, egyben legkifejezőbb, remekbeszabott  Csempelevél volt a nap sikerfilmje. A téma kevésbé felzaklató, mint az előző kettőnél, a kivitelezés azonban jóval profibb: a szomorúan vidám videónaplót vagy inkább üzenetet egyedül a Brazíliából Lisszabonba került Nober Sanders narrálja, aki álmait feladva, a megélhetés érdekében kitanulta a portugál csempe, az azulejo festését, hogy aztán a kislánya segítségével, vidám derűvel békéljen meg helyzetével. Avagy ahogy azt Benjamin Button-nak is összefoglalják: "Két dolog számít: az, hogy mit kapsz az élettől, és hogy mit kezdesz vele". Így hát ezzel a tanulsággal a zsebemben elvonultam a Paulanerbe és a nap befejezéseként szép lassan elkortyolgattam egy korsó könnyfakasztóan fenséges rozssört.

(A kémek a porfészekben, a Csempelevél és az Afrika közel van a filmklik.hu-n a Szemle ideje alatt ingyen megtekinthető.)

2008 legjobb képregényei - Santito

Előrebocsátanám, hogy az első helyezettektől eltekintve a kötetek nincsenek rangsorolva, csupán felsorolva, illetve a linkek nem minden esetben az éppen tárgyalt, hanem esetlegesen kapcsolódó művekre is mutathatnak.

Magyar megjelenések 2008:

Az Év Képregénye: FABULÁK (Képes Kiadó)

Számomra az év legkellemesebb meglepetése volt a Fables első trade paperback-jének hazai kiadása, szorosan a nyomában a Watchmen-nel, ami viszont várható volt a filmet övező hype meglovaglása okán. A Fabulák azonban egyértelműen szerelemkiadás, méghozzá minden tekintetben minőségi (még ha egyes szereplők neve elég hülyén hangzik is magyarul, de erről igazából nem a fordító tehet), így csak azt tudom tanácsolni, hogy ha csak egy képregényt veszel 2008-ban, akkor az ez legyen. Spread the Love, Man!

AZ ŐRZŐK (Cartaphilus)

Alan Moore kultikussá vált és a gyakorlatilag képregénytörténeti szempontból (is) megkerülhetetlen, posztapokaliptikus (hopp, nem lelőttem a végét?), szuperhős noir-ja, a hidegháborúról, az emberi lélek legmélyebb bugyrairól és arról, hogy a "With great power comes great responsibility" szlogen második fele az első beteljesülésekor teljesen értelmét veszti. A Watchmen olyan, mint a legjobb borok, a korral csak érik, és minden egyes forgatásakor egyre zamatosabb.

DECEMBER 32 (Titkos Fiók)

Viszonylag kevés jó sci-fi témájú képregénnyel találkoztam (mint ahogy fantasy-ből sem lehet Dunát rekeszteni), de a szerb származású Enki Bilal művei úgy en bloc a közeli vagy távoli jövőben játszódnak, és habár első számú kedvencem a Nikopol-trilógia, ami egyúttal vitathatatlanul ismertebb is, mint a Szörny-tetralógia, melynek második részét képezi e kötet, ha disztópikus, háborúk által szétszabdalt, globalizáció és terrorizmus sújtotta jövőképre vágyunk, akkor nem kell továbbmennünk, elég megmerítkeznünk a gyönyörűen megfestett, elmosódott kontúrokkal rendelkező vizuális élményfürdőben.

A METABÁRÓK KASZTJA 1 (Delta Vision)

Jodorowsky klasszikus(?) űroperájának első három része egy kötetben (brávó Delta Vision!), a szokásosnál kisebb, az amerikai Dark Horse kiadásához hasonló formátumban: az Univerzum legyőzhetetlen Metabáróinak családregénye, mely ugyanazon univerzumban játszódik, mint a legendás Moebius-szal együtt teremtett L'Incal. Akinek a sci-fi-t Frank Herbert, Stanislaw Lem és Isaac Asimov jelenti, az nagyon sürgősen szerezze be.

LARGO WINCH 3 - Ellenséges felvásárlás (Képes Kiadó)

Mi lett volna, ha Fülig Jimmy trónörökös marad és mindehhez némi sütnivalója is párosul? Tessék csak felütni Largo Winch, a világutazó fenegyerek kalandjait, akinek egy hatalmas cégbirodalom zuhan örökségként a nyakába, az ehhez dukáló riválisok hadával. A frankofón képregényipar legnagyobb sikergyárosának legjobb sorozata (szoros versenyben saját magával a XIII és a Thorgal kapcsán, legújabb kihívóként pedig Lady S lépett színre).

PERSEPOLIS 2 - A visszatérés (Nyitott Könyvműhely)

A Maus óta a legjobb önéletrajzi ihletésű szépirodalmi (kép)regény arról, hogy milyen volt az élet a hetvenes-nyolcvanas évek Iránjában egy kislány szemével. És ehhez még antropomorfizált állatokat sem kellett használnia.

BATMAN: ARKHAM ELMEGYÓGYINTÉZET (Képes Kiadó)

Rémálom az Arkham Elmegyógyintézetben! Mihály arkangyal és a sárkány, Batman és Joker pszichedelikus és pszichológiai párharca! Bruce Wayne-t és minden józan ítélőképességet kéretik a ruhatárban hagyni!

KÁZMÉR ÉS HUBA GYŰJTEMÉNY: IRÁNY ÉSZAK! (Vad Virágok Könyvműhely)

A világ legviccesebb comic strip-je egy kisfiúról és tigriséről, messze maga mögé utasítva az önérzetes, túlsúlyos macskát, valamint a házát időnként első világháborús vadászgépként használó, szófukar ebet. Intellektuális és szarkasztikus humor egy imádnivaló gézengúz és legjobb barátja előadásában. Ez itt pedig a TELJES Bill Watterson életmű angolul, bőrkötésben.

DAMPYR 6 - FEKETE MÁGIA (Fumax)

Hogy képzavarral éljek, üde színfolt ez az európai rajzstílust képviselő és szuperhősmentes fekete-fehér fumetti a hazai képregénykiadás palettáján, mely a klasszikus B-horror kliséket veszi sorra szórakoztató és legfőképpen olcsó ponyva formátumban. Remélhetőleg előfutára Dylan Dog, az olasz John Constantine megjelenésének kis hazánkban.

A KÜLÖNÍTMÉNY 1 - TÖBB, MINT EMBER (Fumax)

Bár Mark Millar egyre inkább kezd elkurvulni és az egóját is valahonnan az Olümposzról kellene lerángatni (a szánalmasan öncélú Kick-Ass-ből már most filmet forgatnak, pedig még csak a negyedik füzetnél tart), de a The Ultimates, mint a Bosszú Angyalainak újragondolása az Ultimate-univerzumban, parádésra sikeredett a rajzolózseni Bryan Hitch közreműködésével. Vajon melyik másik Marvel képregényben történhetett meg ezelőtt, hogy egy szuperhőst halálra ítélnek a Manhattan lerombolása során életét vesztett 800 civil áldozat miatt? Ja, és nem utolsósorban ilyen dögös Darázst sem láttunk még...

Külföldi képregények 2008:

Ladies and Gentlemen, holtversenyben az első két helyezett:

Fables Vol.11 - War and Pieces (Vertigo)
The Walking Dead Vol.8 - Made to Suffer (Image)

valamint futottak még:

100 Bullets Vol.12 - Dirty (Vertigo)
Jack of Fables Vol.5 - Turning Pages (Vertigo)
The Umbrella Academy Vol.1 - Apocalypse Suite (Dark Horse)
The Twelve Vol.1 (Marvel)
The Boys Vol.1 - The Name of the Game (Dynamite Entertainment)
Wormwood Gentleman Corpse Vol.3 - Calamari Rising (IDW Publishing)
Lobster Johnson Vol.1 - Iron Prometheus (Dark Horse)
B.P.R.D. Vol.9 - Killing Ground (Dark Horse)

+1. Donjon Monsters T.12 - Le Grimoire de l'Inventeur (Delcourt)
+2. Luchadores Five T.1 - La Cité des Hommes Brisés (Les Humanoides Associés)

Nocturnals: Black Planet

Vajon mi történne, ha Halloween éjszakáján összezárnánk H.P. Lovecraftot, Raymond Chandlert és Ray Bradburyt egy amerikai kiskölök fa tetejére épített titkos házikójába egy közös történet megírására? Universal Monsters meets X-Men, avagy egy diszfunkcionális Addams család összefog Pacific City helyi alvilágával, hogy megakadályozza egy másik dimenzióból érkező lovecraftian bájos-csápos parazita faj hódítási kísérletét, miközben heves pisztolypárbajokat vívnak vérfarkasokkal, robotokkal és élőhalottakkal. Egy szörnyfilmzabáló horrorgíknek kellhet-e ennél több? Légy üdvözölve Dan Brereton monster noir-jának, a Nocturnals-nak a világában!

Doc Horror és csapata akárha egy cirkuszi trupp freak show-jából szökött volna, és valóban: Nicodemus doki és lánya, Eve (az Evening rövidítése) azaz Halloween Girl egy másik dimenzió szökevényei és egyben utolsó képviselői, társaik egy néma (ami az összevarrt száj kellemetlen folyománya) és már több, mint egy évszázada halott pisztolypárbajhős, a Gunwitch, a lombikban nevelkedett, de emberformát öltött kétéltű, Jenna Jameson-testű Starfish, az igéző tekintetű és idomú, ezüsthajú kísértet, Polychrome, a spontán öngyulladásban életét vesztett, majd tűzgyújtóként visszatért, szamurájkódexet követő Firelion, a Narn K vállalat ember-állat hibrid kísérleteket folytató laboratóriumából szökött aranyszívű, de hirtelenkezű gengsztervezér, a Raccoon, valamint az ifjú és egyúttal tapasztalatlan gyíkember, Komodo.

A Dan Brereton írta-festette, gótikus horror, sci-fi, film noir és pulp elemekkel bőségesen meglocsolt crime fiction először az azóta feledésbe merült Malibu Comics Bravura imprintjének égisze alatt jelent meg 1994-ben, egy hat füzetből álló minisorozat formájában, majd gyűjteményes formátumban az Oni Press-nél talált végleges otthonra négy évvel később. A képregényszakmában fehér hollónak számító, a fényképen rögzített modellek alapján vízfestékkel-ecsettel alkotó (és Alex Ross-al nem véletlen jó barátságot ápoló) Brereton a Mike Mignoláéhoz hasonlatosan elborult szörnyfétisével kicsi, ámde annál kitartóbb rajongótáborral indított, majd kollégájához hasonlóan megnyílt előtte a szórakoztatóipar összes játszótere. Habár körülményes és lassú munkastílusa (számítógép nélkül, akrilfestékkel és esetenként színes ceruzával dolgozik) egyáltalán nem kedvez a havi megjelenést favorizáló nagy képregénykiadóknak, mégis, egyedi, gótikusan baljós stílusa lehetővé tette, hogy bebocsátást nyerhessen, és olyan képregényeket adjon ki a kezéből, mint a Batman: Thrillkiller, a JLA: Seven Caskets (DC Comics), Buffy the Vampire Slayer: The Dust Waltz (Dark Horse) és a Giantkiller (Image). A Disney Global felkérésére a Tito Faraci által írt The Last Battle vizuális paneleit is ő jegyzi, mely a Julius Caesar gallok elleni harcának Conanba oltott verziója, és amellyel elsőként evezett nemzetközi vizekre. Az egyre növekvő népszerűség folyományaként megjelentek a siker félreérthetetlen jelei: az első Nocturnals akciófigurák az N2 Toys jóvoltából, valamint a Universal Studios képében már Hollywood is lecsapott a szedett-vedett szörnycsalád megfilmesítési jogaira.

A Nocturnals első trade paperback-je, a Black Planet nem akármilyen alternatív Földre kalauzol minket: Pacific City alvilágának urai élőhalottként visszatért és a Narn K társaság növesztőkádjaiban szintetizált verőlegényekkel és bérgyilkosokkal dolgoztatnak, az utcákon pedig éjszakánként vérfarkasok és szökött ember-állat hibridek csatangolnak áldozatra várva. Doc Horror, mint a természetfeletti és a weird science szenvedélyes kutatója, segít a Zampa családnak magához ragadni az uralmat, így véget vetve a bandaháborúnak, azonban a visszavonult Don fia, Tony egyezséget köt a Narn K vállalat titokzatos vezetőjével és csapdába csalja a mit sem sejtő doktort. Harcostársak és családtagok verődnek össze egy mentőakcióra: a jó doktor kislánya, az édes Eve a játékbabáiba költözött szellemek segítségével, Firelion lángokkal övezett katanájával, Starfish pedig két automata .45-ösével vág véres rendet a maffiózók között, míg a Raccoon, aki egyszerre bír Humphrey Bogart karizmájával, Rozsomák elvadult ábrázatával és Snake Plissken attitűdjével* (és mindamellett menthetetlenül és reménytelenül szerelmes Starfish-be), gyakorlatilag egymaga veszi át a Zampa család feletti irányítást. Hamarosan kiderül, hogy egy szürke eminenciás került a játékba, mikor Tony holttestében egy polipszerű parazitát találnak; Doc Horror-ban szörnyű gyanú ébred: mi van, ha a Crim vele együtt jött át erre a világra a dimenzióportálon keresztül?

A Black Planetet további gyűjteményes kötetek követték, a Witching Hour, a Troll Bridge, az Unhallowed Eve és a The Dark Forever, megfejelve egy fekete-fehér, Ted Naifeh illusztrálta Gunwitch spin-off-al, ahol az Óz Madárijesztőjébe oltott élőhalott Clint Eastwood egy vámpírbanda által terrorizált kisvárosban rak rendet. Mivel a saját kiadójánál erre nem látott reményt, Brereton elfogadta a szerepjátékokkal foglalkozó Green Ronin ajánlatát és a Nocturnals szereplőit és hátterét bemutató artbook, a Nocturnals: The Midnight Companion a Mutants and Masterminds szuperhős szerepjáték kiegészítőjeként látott napvilágot. Az őrült piktor több más projektben is könyékig benne van, a Rob Zombie-val (akinek Hellbilly Deluxe albumát ő illusztrálta) egy közös képregényen dolgoznak, miközben két film forgatókönyvén végez utolsó simításokat, az első, az Autumn, egy modern Piroska és a farkas történet, melyben egy gengszter lánya száll szembe egy vérfarkas klánnal, a másik, az Undeadly, San Francisco-ban játszódik, ahol két zsaru élete áll feje tetejére egy vámpírtámadás túlélése után.

A legfontosabb és legörvendetesebb hír azonban a legújabb Nocturnals kötet, a Carnival of Beasts megjelenése, valamint a Century Guild's Olympian Publishing bejelentése, miszerint három vaskos hardcoverben kívánják piacra dobni az eddig megjelent összes Nocturnals történetet, hozzácsapva néhány Brereton által kifejezetten az ehhez a gyűjteményhez készített, teljesen új sztorit. Aki tehát kíváncsi mi sülhet ki abból, ha Tim Burton és Clive Barker fejéhez egy-egy .45-öst szorítanak, hogy írjanak egy Scooby Doo epizódot, akkor semmiféleképp ne szalassza el a lehetőséget: csapja fel az első keze ügyébe eső Nocturnals kötetet!

*Igen, helyes a megérzésetek, miszerint a Raccoon a kedvenc Nocturnals szereplőm...

Nocturnals: Black Planet. Kiadás éve: 1998. Írta és rajzolta festette: Dan Brereton. Kiadó: Oni Press

Geekz versus Képregénykiadók IV. - Delta Vision Kiadó

Sorozatunk legutóbbi installációjában a Kingpin Kiadót faggattuk a Kilencedik Művészettel kapcsolatban, most pedig egy fantasy-, sci-fi- és szerepjáték-berkekben már jól ismert kiadót kerítünk sorra: a kék sarokban a Delta Vision Kiadó színeiben Kleinheincz Csilla (író, fordító, főszerkesztő, Hanna) és Járdán Csaba (szerkesztő, szürkecsuklyás), a piros sarokban a Geekz teljes gárdája (semmit sem bízunk a véletlenre)... Fogvédőket becsatolni... 

Először talán egy rövid bemutatkozás azon olvasóink kedvéért, akik esetleg még nem hallottak volna rólatok…

A Delta Vision Kft. 1994-ben jött létre, és már majdnem egy évtizede foglalkozunk könyvkiadással. A fő profilunk a fantasy, de ahogy az évek teltek, úgy szélesedett a kiadói spektrumunk – ma már megjelentetünk sci-fi és misztikus regényeket, sőt a thriller vagy a mágikus realizmus műfajába tartozó műveket is. Mindezeken túl társasjátékok, kártyajátékok és természetesen képregények kiadásával is foglalkozunk – évente mintegy negyven új termékkel bővül a kínálatunk. Kiadói tevékenységünket az utóbbi években a régió szomszédos országaira – Romániára, Szlovákiára – is kiterjesztettük, illetve saját országos bolthálózatunkat is folyamatosan bővítjük.

Pár szó a kiadó profiljáról, célkitűzéseiről…

A célkitűzésünk: szeretnénk a magyar Waterstone-ba oltott DC-vé válni :) Komolyra fordítva: természetesen minél több színvonalas új kiadványt szeretnénk megjelentetni, legyenek azok a külföldön legsikeresebb társasjátékok, legkultikusabb képregények vagy legtöbb díjat elnyert fantasy- és sci-fi kötetek.

Kinek az ötlete volt, hogy a Delta Vision a képregénypiacon is nyisson az olvasók felé?

Már legalább öt évvel ezelőtt felmerült a cég vezetésében, hogy ebben az irányban is érdemes lenne elindulni. A komoly, személyes tárgyalások úgy a japán, mint a francia kiadókkal három évvel ezelőtt kezdődtek a Frankfurti Könyvvásáron.

Hogyan kerültetek közelebbi ismeretségbe a képregényekkel?

A képregénykiadásig két úton jutottunk el. Az egyik a Magyar Anime Társaságon keresztül vezetett, amelynek tagjai közül többekkel már a kezdetekkor igen jó kapcsolatot ápoltunk. Részben a MAT által összefogott rajongói kört látva döntöttünk úgy, hogy megpróbálkozunk a képregények – pontosabban a keleti stílusú képregények – kiadásával. Persze nem ment könnyen: három évbe telt, míg a nevesebb japán mangakiadókkal folytatott tárgyalásaink eredményre vezettek. De meglett a gyümölcse: idén kiadtuk az első eredeti mangánkat, a Berserket, és rögtön utána az Angyalok menedékét.

Párhuzamosan azzal, hogy nyitottunk kelet felé, körülnéztünk a fő profilunkba tartozó fantasy regények képregényes megfelelői között is. Így találtunk rá a Dabel Brothers cégre, amely híres fantasy írók műveit dolgozta át rajzos formába. Először George R. R. Martin Kóbor lovagját jelentettük meg velük közösen, amit Raymond E. Feist Mágus: A tanítványa követett. Azóta persze az európai képregénykultúra terén kihagyhatatlan francia kiadókkal is felvettük a kapcsolatot, és bár mindeddig maradtunk a saját műfajunkon belül – fantasy (Hódítók végzete) és sci-fi (Metabárók kasztja) képregényeket jelentettünk meg világhírű francia alkotóktól –, távlati terveink között más műfajba sorolható képregények kiadása is szerepel.

A francia nyelvű képregények közül miért éppen a Hódítók végzetére és a Metabárókra esett a választás?

Mindkettő nagynevű, „klasszikus” kiadvány, és úgy gondoltuk, bevezetésnek ideális lehet. Fontos volt, hogy gyűjteményes kötet is rendelkezésre álljon belőle franciául, mivel nem szerettünk volna a kint szokásos 48-56 oldalas keménykötésű kötetek kiadásába itthon belevágni. A Hódítók végzete a kiadói profilunkhoz is közel áll, hiszen fantasy, rendkívül aprólékos, gyönyörű grafikával, ami rögtön megragadott bennünket. A választásnál ugyanis nagyban befolyásol bennünket, hogy mi magunk mit tartunk esztétikusnak.

Milyen stílusú/zsánerű BD-ket láttok még jelenleg eladhatónak a rendkívül gazdag frankofón palettáról kis hazánkban?

Ez elég összetett kérdés. A magyar képregénykultúra és -piac fejletlensége miatt ugyanis azoknak a képregényeknek a köre, amelyek jelenleg (rentábilis módon) megjelentethetőek itthon, jóval szűkebb, mint azoké, amelyeket (reményeink szerint) a jövőben érdemes lesz majd kiadni. Tehát nem is annyira az a kérdés, mi adható el ma még Magyarországon, hanem hogy melyek azok a címek, amelyek egyre inkább számíthatnak megfelelő számú érdeklődőre.

A kérdés másik részére válaszolva: rengeteg típus és zsáner létezik még a nyugati stílusú – de akár csak a francia – képregényeken belül, amelyek egyelőre nem, vagy csak alig képviseltetik magukat a hazai piacon. Gondoljunk csak a kifejezetten felnőtteknek szóló – minőségi – erotikus címeken túl a Blacksadhoz hasonló gyönyörű, allegorikus „képregény noir”-okon át a mi Metabárónkhoz hasonló művészi sci-fi sorozatokig.

Mi indított egyáltalán arra titeket, hogy belevágjatok a képregénykiadásba?

Az olvasók nyilvánvaló érdeklődése, a képregénykultúra hazai helyzete és – fájdalom :) – szakmai büszkeség.

Körülbelül mekkora nagyságrendű beruházást igényel egy ilyen elhatározás?

Ha valaki komolyan meg szeretne próbálkozni ezzel a műfajjal Magyarországon, jó pár milliós kezdeti beruházás nélkül nem ússza meg.

Milyen kiadványaitok jelentek meg eddig és mi alapján esett ezekre a választás? Mi nyom többet a latban, a személyes preferencia vagy az üzleti szempontok?

Nyilván szerepet játszik a személyes preferencia is – azt tudtuk, hogy milyen témákat, milyen típusú képregényeket látnánk szívesen a kiadványaink között, melyek lehetnek sikeresek, de igyekeztünk a kategóriákon belül azokat kiválasztani, amelyek ilyen vagy olyan okból megtetszettek, vagy közel álltak hozzánk. A lányoknak szóló képregényeink kicsit kilógnak a sorból – a Bolondok aranyának humora és frissessége egész egyszerűen megtetszett, a Makrancos hercegnő pedig kísérlet volt a kínai manhua megismertetésére (ez utóbbi egyébként olyan jól sikerült, hogy az írónőnek már a második sorozatára szerződtünk le).

De a hazai piacon jelenleg még alapvetően az üzleti szempontok dominálnak. (Kapásból fel tudnánk sorolni legalább öt olyan képregénycímet, amelyeket nagyon szeretnénk megjelentetni – szó szerint vérzik a szívünk érte –, ám egyelőre nem tehetjük, mert üzleti szempontból egészen biztosan bukást jelentenének.)

A fent említetteken túl megjelentettük egy Warcraft-képregénysorozatot (Napkút-trilógia), a Grimm-mesék mangára adaptált – és néhol kissé szokatlan módon átdolgozott – változatát (Grimm-mesék), és elkezdtük az ugyancsak eredeti japán, világhírű Trigun-sorozatot is.

Ha nem titok, vajh mely öt cím kiadása akadt fenn a pénzügyi szempontok szűrőjén?

Sajna ez egyelőre titok, merthogy még nem vesztettük el a reményt, hogy mégis sikerül megjelentetnünk őket.

A japán kiadókkal köztudomásúlag nehéz dűlőre jutni. Milyen nehézségekkel kellett szembenéznetek a Berserk, a Trigun, valamint az Angyalok menedéke kapcsán, és hogyan kerekedtetek felül rajtuk?

Kitartónak kell lenni, udvariasnak és alkalmazkodónak. A japán kiadóknak határozott elképzeléseik vannak arról, hogyan és milyen formában kívánják a mangáikat külföldön viszontlátni, és a feltételeikből nemigen engednek. Ugyanakkor, ha már megszületett a szerződés, nagyon pontosan intézik az adminisztrációs ügyeket.

A legnagyobb problémát talán az okozta, hogy Magyarországon korábban csak rossz tapasztalataik voltak a mangakiadással, és ezért a nagy japán kiadók egymásra vártak, vajon melyikük vállalja először a kockázatot. A félbehagyott és csődbe ment sorozat számukra leginkább presztízsveszteséget jelentene, nem anyagit, de éppen erre érzékenyebbek. Nyitást csak akkor tapasztaltunk, amikor már más kötetek – nyugati stílusú comic bookok, global mangák, illetve koreai és kínai képregények – kiadásával bizonyítottuk: a piac megérett arra, hogy japán címek is belépjenek rá.

Mennyivel könnyebb (vagy éppen nehezebb) manhwák illetve manhuák kiadására szerződni?

Tapasztalataink szerint a koreai és tajvani kiadók kevésbé óvatoskodóak, közvetlenebbek tárgyalás során, és szeretnék minél több nyelven népszerűsíteni kiadványaikat. Szívesen és sok címet ajánlanak és arra törekszenek, hogy az üzlet megköttessék.

Milyen nagyságrendben éri meg (vagy ésszerű) képregényt kiadni?

A hazai képregénypiac nemrég indult újra fejlődésnek, ezért az átlagos példányszámok viszonylag alacsonyak. Mivel mi elsősorban könyvkiadóként működünk, össze tudjuk hasonlítani a fogyásokat: a népszerűbb keleti képregények keresettebbek, mint a könyvek általában, az európai képregények azonban talán még a könyvek átlagfogyását sem érik el. Éppen ezért nehéz döntés képregényt kiadni nálunk – a grafikai anyagok miatt a jogdíj sok esetben jóval magasabb, mint egy regénynél, ugyanakkor nem remélhető nagyobb fogyás. És akkor a hazai könyv- illetve képregénypiac rákfenéjét, a nagykereskedői problémahalmazt még nem is említettük…
Gondosan mérlegelni kell, megéri-e – és milyen nagyságrendben – az adott cím megjelentetése.

Hogyan oldjátok meg a terjesztést és a reklámot?

Ahogy a többiek :) Szorgalmasan küldünk a nagyterjesztőknek kiadványokat, amelyek fogyását aztán ők – részben – lejelentik, majd pedig (többnyire hosszas késedelemmel, heveny rimánkodás után) kifizetik. Általában ugyancsak részben.

Illetve a mi helyzetünk annyival kedvezőbb kissé, hogy saját bolthálózatunkban is tudjuk kínálni a kiadványainkat.

Reklám: online módokon, a rendezvényeken szóróanyagok segítségével, valamint keresztreklámokkal úgy a saját kiadványainkban, mint más kiadókkal közösen.

A visszajelzések alapján melyek a legsikeresebb köteteitek?

A legsikeresebb képregényünk a Grimm-mesék manga, ezt követi a Warcraft- és a Makrancos hercegnő-sorozat. De a Berserk és az Angyalok menedéke is erősen jön föl…

Mi a véleményed a magyar képregénypiac jelenlegi helyzetéről?

Kissé nyomott, rendkívül alultáplált csecsemőre emlékeztet, akit néhány csontsovány – ám reménykedő – dada áll körbe. A háttérben pedig mintha a nagy tápszercégek képviselői pókereznének, szivarral a szájukban…

A korábbi évekhez képest egyre több kiadó vág bele a képregénykiadásba. Ez az olvasók szempontjából rendkívül örömteli, de mi a helyzet kiadói szempontból?

Úgy tűnik, hogy a hazai képregénypiac az utóbbi néhány évben talán feltámadt haló poraiból. Ebben nem kis szerepe van az igazi rajongók által beleölt rengeteg munkának és energiának, valamint annak, hogy mostanában nyílt lehetőség a keleti stílusú képregények hazai megjelentetésére is. Ez utóbbiak terén véleményünk szerint a kezdeti nagy boomot mindenképpen valamiféle tisztulási folyamat fogja követni – kialakul, hogy mely kiadóknak, milyen területtel, milyen címekkel érdemes foglalkozniuk.

A „nyugati típusú” képregények terén a feltámadás egyelőre várat magára. Ördögi körben forgunk különben: ahhoz, hogy sokféle színvonalas nyugati képregényt jelentethessünk meg, megfelelő olvasói érdeklődésre van szükség – ám megfelelő olvasói érdeklődés csak egészséges, fejlett képregénykultúra esetén várható, amelynek a megteremtéséhez viszont sokféle színvonalas kiadványra van szükség…

A következő kérdést igyekszünk minden kiadónak feltenni, akihez csak szerencsénk van. Tehát: belevágnátok-e magyar szerzői képregények kiadásába, amennyiben úgy ítélnétek, hogy megüti a megfelelő mércét?

Ez sajnos nem csak mérce kérdése – kaptunk már anyagot, sőt találkoztunk is  magyar szerzői kiadványokban tehetséges rajzolókkal, továbbá olvastunk pár izgalmas szinopszist és forgatókönyvet, de a megvalósításhoz elsősorban pénzre van szükség. És a várható nyomdaköltség, borítóár és fogyás fényében könnyen kiderül, hogy nemigen tudná ma Magyarországon egyik kiadó sem megfizetni a készítőket. Más lenne a helyzet, ha több ezres fogyásokkal lehetne számolni, ám sajnos hazánkban jelenleg az európai típusú képregények jóval kevésbé fogynak, mint mondjuk a keleti mangák.

Mennyiben segítenek (esetleg hátráltatnak) a magyarországi különböző képregényes kezdeményezések (Képregény.net portál, Képregény Börze, Képregény Fesztivál, etc.)?

Igyekszünk az összes nagyobb képregényes portállal tartani a kapcsolatot és részt venni minden rendezvényen, mind Budapesten, mind vidéken. Utóbbiak különösen sokat segítenek a képregény népszerűsítésében és abban, hogy megtaláljuk az olvasóinkat – a képregénykedvelők nagy része még mindig a rendezvényeken gyűjti be kedvenceit, és nem a könyvesbolt az első hely, ahol keresni kezdi őket –; bár ahogy egyre több boltban található már képregénysarok vagy -polc, úgy remélhetőleg ez is változni fog.

Kapcsolatban vagytok-e a hazai képregényes élet más szereplőivel (más kiadók, képregényes fórumok, etc.)?

Alapítótagjai vagyunk a Magyar Képregénykiadók Szövetségének, ezért folyamatosan kapcsolatban vagyunk a többi kiadóval.

Mi a véleményed a Magyar Képregény Akadémiáról, illetve tevékenységéről?

Magyarországon képregénykultúra elképzelhetetlen hazai alkotók nélkül; szerencsére nem csak a régi rajzolók kiadványai elérhetőek, hanem sorra jelennek meg a feltörekvő művészek képregényei is részben önerőből, részben a magyar kiadók vagy a Magyar Képregénykiadók Szövetségének támogatásával. A grafikai megvalósítás sok esetben nem marad el a külföldi képregényektől. Úgy gondoljuk, rajzolóban nincs vagy nem lesz hiány – a kérdés inkább az, hogy akad-e elegendő tehetséges képregényíró is melléjük? Jelenleg a rajzolók sok esetben maguk találják ki a sztorit is, de a grafikai tehetség nem minden esetben párosul dramaturgiai érzékkel. Előbb-utóbb azonban talán a mesélők is kedvet kapnak ehhez a műfajhoz, és megtalálja a zsák a foltját.

Szerinted milyen a képregény megítélése a hazai médiában és vajon lehet-e ezen változtatni?

Az utóbbi években, elsősorban a képregényes rendezvények megszaporodásának és nagyobb sajtóvisszhangjának köszönhetően érezhető némi változás: egyre többen fogadják el, hogy a képregény nem csak gyerekeknek szólhat és nem „lebutított regény”, hanem önálló műfaj, amely rendkívül széles spektrumon mozog.

Milyen állásponton van a kiadó a különféle netes honosító oldalakkal kapcsolatban, jelenthetnek-e komoly fenyegetést egy kiadó munkájára, esetleg akár segíthetik is?

Könyvkiadó online kalózkodástól még nem ment tönkre, sőt: az online tartalmak általában kimondottan segítik az adott kiadványok népszerűsítését és növelik fogyását. Persze a kifejezetten jogsértő viselkedés az hosszú távon senkinek sem előnyös; sem a kiadóknak, sem a szerzőknek, sem az olvasóknak.

Segíthet-e megismertetni a képregény az olvasás szeretetét az fiatalok újabb generációjával?

Ezt a feladatot szerintünk nem a képregénytől kellene várni, és eleve hiba úgy gondolni erre a műfajra, mint a könyvek fogyaszthatóbb alternatívájára. Persze a minőségi művek – legyenek azok akár kép-, akár „klasszikus” regények – mindenképpen nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy a fiatalok ismét elkezdjenek olvasni.

A Watchmen magyarországi megjelenése kapcsán: milyen jövőt jósoltok a kiadványnak?

Csilla: Személy szerint nagyon kíváncsi vagyok rá, mert nagyon jó képregénynek tartom, remélem, a fordító jó munkát végez. A három kötetre bontás ésszerű lépésnek tűnik, így remélhetőleg jól fog fogyni, különösen, ha a mozifilmet bemutatják. Azt nem tudom, bestseller lesz-e, de a kiadása valószínűleg megtérül.

Csaba: Természetesen én is várom a Watchment. Ha a kiadó megfelelő munkát végez, mindenképpen kiemelkedő színvonalú képregény születik. Jósolni nem merek, de őszintén remélem, hogy a piac kedvezően reagál majd rá, mert azzal mindenki csak jól járna.

Mondanátok pár példát a kedvenc képregényeitek közül, lehetőleg kiragadva egyet-egyet a manga, az amerikai és az európai képregénykínálat mindegyikéből?

Csilla: Bár sok mangából készült animét néztem, magukat a mangákat kevésbé ismerem, nem gyűjtöttem őket korábban, warez oldalakon meg nem nagyon forgolódtam – főleg azóta kezdtem olvasni mangákat, hogy mi is a kiadásukba kezdtünk. A magyar kiadások közül a Nana fogott meg legjobban. A francia képregények közül – ha a gyermekkori nagy élményeket, az Asterixet meg a Rahant nem számítjuk – a spanyol szerzőségű Blacksad jön be nagyon. Az amerikaiak közül Gaiman Sandmanjét és Alan Moore képregényeit kedvelem – és a képregénykönyvek mellett a másik végletet, a néhány kockás stripeket. Ezeket főleg a neten olvasom, naponta ellátogatok a Wulffmorgenthaler, a Count Your Sheep és a Sinfest oldalaira, Kázmér és Huba pedig hírlevélben érkezik.

Csaba: Amerikai oldalról Calvin and Hobbes nekem is kétségkívül az elsődleges a kedvenceim, illetve Gary Larson sztripjeinek különféle gyűjteményei, amelyek általában szimplán csak zseniálisak. Na meg persze Magdalena és társai Eric Basalduától és Marc Silvestriéktől (éljen a klerikális reakció). Francia oldalról a spanyol :) Blacksad közös rajongásunk tárgya Csillával. De nagyon tetszenek mostanában az angol Sláine kötetei is. Manga: erre a területre talán még inkább igaz, mint a többire, hogy egy élet is kevés lenne a megismeréséhez. Nekem személy szerint a japán kínálatból leginkább a gekiga-típusú képregények tetszenek, illetve a CLAMP bizonyos mangái (például a Sirahime), vagy a Sinobi no Onnához (Kayono) hasonló kötetek.

Közelebbi és távolabbi kiadói tervek?

Mindenképpen folytatjuk megkezdett sorozatainkat, és szeretnénk tovább bővíteni a kínálatunkat koreai manhwákkal és további kínai manhuákkal.

Bónusz kérdés egyenesen a Geekz egyik, a témát illetően rendkívül izgatott tagjától: mi lesz az idénre ígért Terry Pratchett: Őrség! Őrség!-ének kiadásával?

Az idei kapacitásunkba már nem fért bele, ezenkívül a fordítóváltás miatt újra kell fordítanunk a nevek egy részét. Az őrség tagjainak új neveivel először a most következő Pratchett-regényben, a Men at Arms-ban találkozhatnak az olvasók, ha ez a fordítás elkészül, elvileg nincs akadálya az Őrség! Őrség! kiadásának sem.

Köszönjük az interjút és remélhetőleg legközelebb a Titkos Ötök valamelyikének kiadása kapcsán találkozhatunk...

Geekz versus Képregénykiadók III. - Kingpin Kiadó (2. rész)

A Kingpin Kiadóval készített interjúnk folytatásában a lovak közé csapunk és olyan kérdésekre keresünk (és kapunk is) válaszokat, mint mi fán terem a Képregény Nagyker, milyen a hazai képregénypiac helyzete és megítélése a médiában, mik a kiadó mögött álló képregényrajongó személyes kedvencei és milyen megjelenésekre számíthatunk tőlük a közeljövőben. Na de vajon mit szól ehhez Norman Osborn?

Hogyan oldjátok meg a terjesztést és a reklámot?

A terjesztéssel már nincs gond: egy ideje többé-kevésbé elismerik a terjesztők is a képregény kötetek jogosultságát, és rendelnek belőlük rendesen. A két legnagyobb terjesztőnk az Alexandra és a Képregény Nagyker. Ez utóbbi szállít minden olyan helyre, ahova egyénileg nem tudnánk bevinni a könyveinket, például az 576 üzletekbe. De sok esetben a kiadó döntése, hogy rájuk bízza-e a könyvei terjesztését, vagy maga viszi be mindenhova. Utóbbi esetben jóval több vele a munka, és az adminisztráció, de valamivel több a jutalék is. A reklám viszont kemény dió. Gyakorlatilag csak ingyenes lehetőségek jöhetnek szóba, mert egy képregénykiadás sosem nyereséges annyira, hogy még egy fizetett reklámot is kitermeljen. A Marvel képregényeket tudom hirdetni a Semic-lapokban (kölcsönösségi alapon), honlapokon, vagy éppen az olvasóink által vezetett helyeken: az [origo]-n, 576 Konzol magazinban, Tattoo magazinban, stb. Ahol csak van könyvajánló és ismerős.

Mit lehet tudni a Képregény Nagykerről? Megvallom őszintén, még sosem hallottam róluk...

Vannak olyan terjesztők, akik vagy képregényeket nem hajlandóak bevenni, vagy ennyire kis példányszámmal nem foglalkoznak, mint amennyit mi a képregényekből nyomtatunk, vagy egyszerűen nem akarnak ennyi kis kiadóval foglalkozni. A Képregény Nagyker azért (is) alakult, hogy összefogja a kis kiadókat, és egyben vigye be ezekhez a terjesztőkhöz a könyveinket. Hatalmas segítséget nyújtanak ezzel, enélkül egyszerűen nem létezhetne a képregény kiadásunk.

Azt lehet tudni, hogy kik állnak a Képregény Nagyker mögött?

A Képregény Nagykert, ha jól emlékszem, Németh Vladimir (a Fumax kiadó tulajdonosa) kezdte el, de néhány éve abbahagyta. Egészen mostanáig a Képes Kiadó tulajdonosa, Korcsmáros Gábor folytatta, ezekben a napokban veszi át tőle az Ulpius-ház.

A visszajelzések alapján melyek a legsikeresebb köteteitek?

Valószínűleg mindenki azt várná, hogy Pókembert mondok, de nem: a Bosszú Angyalai: Káosz az eddigi legsikeresebb képregényünk. Erősen ironikus, hogy eredetileg azt a kötetet ki se akartam adni: egyből az Új Bosszú Angyalaival akartam kezdeni, de aztán a jogtulajdonos rádumált.

Képregényes körökben te vagy "A" Pókember-szakértő. Hogyan sikerült abban az időben felépíteni az eredeti amerikai füzetekből álló gyűjteményedet, amikor a legtöbb fiatal még csak Kockást olvasott és hogyan tudsz "up-to-date" maradni mostanság?

Nos, elsősorban az amerikai füzeteim közel sem annyira régi keletűek. Nagyjából az oroszlányi börze óta vannak egyáltalán amerikai képregényeim. Pontosan emlékszem, hogy egyetlen egy volt előtte, ott vettem meg még kettőt, illetve kaptam egyet ajándékba. Nekem elsősorban svéd-dán-norvég Pókember gyűjteményem volt, amit még az iskolából őriztem meg. Később jöttek hozzá hollandok is, de amerikaiak csak bő 10-15 évvel később lettek. Aztán elkezdtem kijárni Bécsbe börzékre, és képregényboltokba, úgyhogy minden évben nőtt a gyűjteményem. Ma meg már itt a net, lehet rendelni közvetlenül a Marveltől, DC-től képregényeket, lehet a Trillian képregényboltban is, illetve már a bécsi börze szervezője is eljár hozzánk börzére. Én is ezekből a lehetőségekből válogatok, hogy mindig képben legyek, és mindig megszerezzem a legújabb kiadványokat is.

Mi a véleményed a magyar képregénypiac jelenlegi helyzetéről?

Én nem látom borúsan a helyzetet. Évről-évre egyre több kiadvány jelenik meg, és úgy tűnik, elférnek egymás mellett. Nyilván lesz egy határ, sőt, szerintem épp ezt a határt feszegetjük, de ha „csak” ennyi képregény fog megjelenni évente, mint idén, szerintem nagyszerű lenne. El tudom képzelni, hogy jövőre azért már lesz néhány kiadvány, ami nem marad életképes, de alapvetően optimista vagyok – ez csak annyit jelent, hogy eljutottunk végre odáig, hogy egy mai képregénykedvelő fiatal válogathat a megjelenő művek között. Két-három éve még örültünk, ha megjelenik egy bármiféle képregény itthon, ma pedig már mindenki arra költheti a pénzét, amit igazán szeretne olvasni. Szerintem fantasztikus, hogy eddig eljuthattunk, de ez nyilván egy határ is: innentől már csak akkor vezethet felfelé út, ha sikerül bővíteni a képregényolvasók táborát. Ez viszont már a legnehezebb feladataink egyike.

A korábbi évekhez képest egyre több kiadó vág bele a képregénykiadásba. Ez az olvasók szempontjából rendkívül örömteli, de mi a helyzet kiadói szempontból?

Szerencsére elég jó a viszony a kiadók között, így igyekszünk nem vágni egymás alatt a fát. Nagyjából kialakult már minden kiadó irányvonala; melyikük milyen irányba halad a kiadványaival, és eddig még sikerült párhuzamos utakat találnunk. Bízom benne, hogy ez továbbra is így lesz. Az biztos, ha én bepróbálkoznék más irányvonallal, előtte egyeztetnék az adott vonal képviselőjével. Attól mondjuk nem kell tartani, hogy mangát fog kiadni a Kingpin (kivéve egy lottó ötös esetén a Battle Royalt), de sose lehet tudni.

Mennyiben segítenek (esetleg hátráltatnak) a magyarországi különböző képregényes kezdeményezések (Képregény.net portál, Képregény Börze, Képregény Fesztivál, etc.)?

Minden ilyen azért alakult, vagy létezik, hogy segítse a képregényolvasókat abban, hogy hozzájussanak a napi betevőhöz. Így hát a válasz az összes lehetőségre az, hogy nagyon is segítenek. A kepregeny.net a legnagyobb képregényes oldal itthon, és nagyon komolyan veszik a képregényes felelősségüket. A Börze és a Fesztivál pedig személyes kontaktust teremtenek a kiadó és az olvasó között, ami nagyszerű dolog. A Fesztivál a legnagyobb képregényes esemény minden évben, a Börze pedig évente kétszer összehozza a nagy rajongókat egy olyan helyre, ahol mindenki a képregényekről beszél, és ahol körül vannak véve a kedvenceikkel.

Kapcsolatban vagytok-e a hazai képregényes élet más szereplőivel (más kiadók, képregényes fórumok)?

Mivel a legtöbb kiadó része a Magyar Képregény Szövetségnek, szoros kapcsolatban állunk egymással. Én jelenleg is dolgozom az Adoc-Semicnek, úgyhogy velük különösen jó kapcsolatban állok. A Szövetségen belül, hogy ki kivel milyen kapcsolatban áll, az már csak szimpátia kérdése. De szakmailag összetartunk. Ami a fórumokat illeti, az első képregényes fórum az indexen volt, „Pókember fan club” címmel (még ma is megtalálható). Akit csak érdekelt régen a képregény, mind ott volt. Innen „vonultunk” át a kepregeny.net elődjéhez, ahol elsőként lehetett modernebb, jobb fórumot találni – már témákra osztva. Ma már minden képregényes oldalnak van saját fóruma; természetesen mindegyikkel lehetetlen kapcsolatban állni, de néhányat látogatok rendszeresen. Elsősorban nyilván a sajátomat, ahol a legtöbbet tudhatok meg a saját kiadványaimról – olvasói szemmel nézve.

Mi a véleményed a Magyar Képregény Akadémiáról, illetve tevékenységéről?

Nagyon pozitív, és örülök, hogy van létjogosultsága a mai képregény kínálatban/keresletben. Komoly alkotók, komoly alkotásokkal: ez a legmegfelelőbb jellemzés róluk. Remélem, hogy lesz köztük olyan, akinek sikerül a Nagy Kiugrás, és bizonyíthat sokkal profibb lehetőségek közepette is.

Szerinted milyen a képregény megítélése a hazai médiában és vajon lehet-e ezen változtatni?

Nehéz kérdés. Sajnos, általánosítva egyértelmű, hogy még mindig a „gyerekes” és az „olvasáspótló” között tartunk, nem tudom, kellene-e örülni annak, hogy néhány helyen már sikerült túllépni ezen. Az biztos, hogy soha annyi lehetőséget nem kapott a képregény itthon, mint az utóbbi néhány évben, amikor a legkülönbözőbb tévécsatornákon foglalkoztak képregényekkel, meghívtak vendégeket, újságok írtak egy-egy nagyobb eseményről, vagy éppen internetes portálok írtak minden nagyobb kiadványról. Ennek ellenére, ez csak csepp a tengerben. Nem tudom, minek kéne történnie ahhoz, hogy ez az álláspont alapvetően változzon meg a köztudatban. Talán fel kéne nőnie egy újabb generációnak…

Milyen állásponton van a kiadó a különféle netes honosító oldalakkal kapcsolatban, jelenthetnek-e komoly fenyegetést egy kiadó munkájára, esetleg akár segíthetik is?

Addig, amíg a honosítók tisztelettel viseltetnek a megjelenő kiadványok iránt, addig nincs baj. Szerencsére ez pontosan így is van. A honosítások azért terjedtek el nálunk, mert egyszerűen nem voltak képregények. Amolyan hiánypótlók voltak. Nagyon nagy szerepük volt a ma megjelenő kiadványok létrejöttében, mert az „ínséges időszakban” fenntartották az érdeklődést a rajongókban, illetve visszahoztak sok régi olvasót. A mai dömping időszakában viszont már nagyon körültekintően kell megválasztaniuk a képregényt, amit honosítani akarnak, nehogy egy kiadásra váró kötet kárára menjen. Nem lenne baj, ha még mindig tartanák magukat a régi trendhez, hogy két évnél újabb képregényt nem honosít senki, mert hátha megjelenik, de úgy tűnik, egyre inkább mindenki a legújabbakat szeretné honosítani.

Ezzel együtt, úgy gondolom, a honosító oldalak és a kiadók akár segíthetnék is egymást. Például, egy megjelenő kiadványhoz kitehetnek kísérő történeteket, amiket a kiadó nem akar, vagy nem tud megjelentetni. Ilyenkor – hogy az olvasó teljes képet kapjon -, egy-egy honosító oldal megtehetné, hogy kiteszi a kapcsolódó kiadványokat. Nyilván lenne rá érdeklődés, hisz aki a könyvet megveszi, alighanem érdekelni fogja a többi szál is; ami pedig a kiadót illeti, csak örülhet, ha az olvasói elégedettek a választásával.

Segíthet-e megismertetni a képregény az olvasás szeretetét a fiatalok újabb generációjával?

Mindenképpen. Egyszer meghívtak egy iskolába előadást tartani Szolnokra. Ott az volt a szokás, hogy egy bizonyos napon előadásokat tartanak különböző témákban, különböző termekben, és a tanulók abba a terembe mennek be, amelyik a legjobban érdekli őket. Nálunk tele volt a terem, alig fértek el. Miután befejeztem az előadást, beszéltem az igazgatónővel pár szót. Elsősorban az érdekelt, hogy mi változott meg, hisz régebben úgy tartották, hogy a képregényolvasás elvonja a gyerek érdeklődését a könyvektől, így az iskolákban valamiféle mumusként emlegették. Most meg előadást tartottam róla. Az igazgatónő elmondta, hogy a mai gyerekek már olyannyira nem olvasnak semmit, hogy ma már örülnek annak is, ha csak képregényeket olvasnának.

Belevágnál-e új magyar szerzői képregények kiadásába, ha látnál benne fantáziát?

Hogyne! Bár még mindig korlátozott az érdeklődés a magyar képregények iránt, de már van egy kiindulópont, hisz az idei Fesztiválon már külön szekció is volt a szerzői kiadású képregényekre. Rajzolókkal nincs is gond, véleményem szerint, de kellene hozzá egy jó író.

Mik a kedvenc címeid a Pókemberen és a Battle Royalon kívül, illetve mik azok, amelyeket más okokból követsz? Ha lehetek olyan telhetetlen, pár példát kérnék európai, amerikai és manga kategóriákból is...

Redszeresen vásárolom az összes Pókember-kiadványt, a Bosszú Angyalait, She-Hulkot, és a Fenegyereket. A Megtorlót addig vettem, amíg Garth Ennis írta, a Hulkot pedig addig, amíg Peter David. Időszakosan persze még veszek egy-egy más Marvel kiadványt is – legtöbbször Fantasztikus Négyest. Deadpoolt is vettem, amíg tartott. A DC-től inkább viszont a Vertigo-címekből szoktam szemezgetni. Végig vettem a Prédikátort, illetve most ért véget az Y, az utolsó férfi, ami nagy kedvencem lett. Elképesztően jó ötletek, lehetőségek vannak benne, és a kivitelezés is különleges. Érdekes volt még a Monolith tőlük, amit a rajzolója miatt kezdtem el venni, de a sztori is tetszett.

Elsősorban író után választok képregényeket magamnak, másodsorban rajzoló után. Peter Davidtől bármi jöhet (a Captain Marvel sorozata nagy kedvencem), Jim Starlin bármiféle sci-fi témájú képregényt ír, nem tud mellélőni (nem mellesleg, az egyik kedvenc rajzolóm is), de Garth Ennis morbid humorát is nagyon szórakoztatónak találom. A legújabb képregények közül pedig Brian Michael Bendis az, aki nagyon jó ötletekkel szokott előjönni, és érdekesen vezet le már ismert témákat is. A Fenegyerek sorozata az utóbbi idők legjobb Marvel-képregénye volt.

Mangából megfogtál, mert bár belepróbáltam pár kiadványba, nem igazán nyerték el a tetszésemet. A Battle Royal a fantasztikus kivétel: nagyon kevés olyan képregényt tudnék mondani, ami annyira megrázó, életszerű, megdöbbentő és érdekes lenne, mint az. Történetben és rajzban is. Nagyon tetszett az Árnybíró első kötete is, a folytatás már kevésbé, viszont a most megjelent Death Note szintén nagyon jó – azt már anime változatban végignéztem egyébként. Az európai képregényeket sajnos kevéssé ismerem, köszönhetően elsősorban annak, hogy nem tudok se franciául, se másképp, így csak azokat ismerem, amik magyarul is megjelentek. Ezek közül az Asterixet emelném ki, aminek egyszerűen páratlan a humora, illetve a Lucky Luke-ot. Régebben szívesen olvastam Rahant, vagy Dr. Justice-t, a még fiatalabbaknak szóló képregények közül pedig Pifut, vagy Pifet (ahol persze Herkules volt a befutó). A mostanában megjelentek közül a Sörmesterek tetszett a legjobban, a Disznóól, illetve a XIII feltétlenül.

Közelebbi és távolabbi kiadói tervek?

Közelebbi, a már említett négy idei kiadvány, illetve az októberi Börze szervezése, ami már folyamatban van. Távolabbi pedig ezen kötetek folytatása, és további Börzék szervezése. Még csak fejben és papíron, de már körvonalazódnak egyéb képregények kiadásának a tervei is, de azok legkorábban jövő év végén valósulhatnak meg.

Köszönjük a mindenre kitérően részletes interjút és az elkövetkezendőkben remélhetőleg még számos Marvel és egyéb (neadjisten Vertigo)  kiadvány megjelenését harangozhatod be nekünk...

Geekz versus Képregénykiadók III. - Kingpin Kiadó (1. rész)

A képregénykiadókat bemutató interjúsorozatunk következő állomásához érkeztünk: a Képes Kiadó és a Vad Virágok Könyvműhely után most egy olyan kiadó kerül terítékre, melynek tulajdonosa, Harza Tamás, régi álmát váltotta valóra és kedvenceit saját maga, önerőből adta ki, hogy a képregény szeretetét megoszthassa másokkal is. Hogy mi késztette erre, milyen hányattatásokon esett keresztül és vajon megtalálta-e a helyét a képregénykiadók egyre bővülő palettáján, kiderül az interjúból!

Hogyan mutatnád be a kiadót azon olvasóink kedvéért, akik esetleg még nem hallottak volna rólatok?

A Kingpin kiadó vagyunk. Talán pontosabb, hogy vagyok, mert egyszemélyben képviselem a kiadót. Évtizedek óta foglalkozom képregényekkel, nagy fan vagyok, és réges-régi álmom a képregény kiadás. A 90-es években sikerült először közelebbi kapcsolatba kerülnöm a kiadással, amikor a Semichez kerültem, először, mint szaktanácsadó, majd szerkesztő és fordító. Az első kiadványom is velük közös : a néhány éve megjelent Pókember különszám, a Pókember és Fekete Macska volt az.

Miért Kingpin? Talán a kedvenc Pókember-ellenfeled után?

Nem éppen kedvenc, de amikor céget alapítottam (kereskedelmi cégnek indult), kellett választani egy olyan nevet, ami nem foglalt még. Néhány magyar verziót visszadobtak, hogy olyan már létezik, és ekkor jött az ötlet, hogy valamilyen Pók-ellenség jó lenne, még biztos nem létezik ilyen. Azóta sajnálom, hogy nem Shoc-ker lettünk... :D
De a Kingpinnek van néhány más jelentése is, így nem kellett jogi problémáktól tartani.

Mit tudsz elmondani a kiadó profiljáról, célkitűzéseiről?

Elsősorban amerikai képregények kiadására szakosodtam, de természetesen nem zárok ki semmi egyéb lehetőséget sem. Túl vagyok egy felnőtt képregénysorozat kiadásán (Vertigo), jelenleg a szuperhős vonalat viszem: Pókembert illetve a Bosszú Angyalait. Mivel nagyon nem tartom tisztességesnek az olvasókkal szemben egy elkezdett sorozat leállítását, megszűntetését, szeretném a jelenlegi könyveimet továbbvinni, amíg csak igény van rá. Miután van egy minimális kötetszám, ami alá nemigen érdemes menni, ha az ember fenn akarja tartani az érdeklődést, egyelőre nem nagyon tudok más címekben is gondolkodni – jelenleg ennyit bír el a piac.

Nagyon sajnálom a Vertigo megszűnését is – különösen az Y és a Prédikátor miatt -, de az a sorozat elképesztően veszteséges volt; nem hittem volna, hogy ennyire halvány érdeklődés van nálunk a komolyabb képregényekre. Eredetileg úgy terveztem, hogy a megjelent 4 rész után külön kötetekben folytatom tovább a Vertigót, de ez most már nemigen fog megvalósulni. Legalábbis mindhárom címmel biztosan nem. Az Utolsó Férfit viszont még nem adtam fel…

Hogyan kerültél közelebbi ismeretségbe a képregényekkel?

Még gyerekkoromban történt, elsősorban a Füles képregényeiből, vagy a Pajtás és hasonló gyerekmagazinokban (Kockás, Hahota) közölt képregényekből. Ez utóbbiakban francia képregényeket közöltek, mint Rahan, Dr. Justice, Pif, Pifu és társaik. A következő állomás az Alfa magazin volt, és az abban közölt Asterix, Tímár György kiváló fordításában.Ugyanabban az időben ismerkedtem meg az amerikai szuperhős képregényekkel is, amiket Magyarországon nyomtattak (illetve a svéd, dán és norvég változataikat), és a nyomdában alighanem „leestek a kocsiról” szállítás közben. Így került az iskolákba rengeteg Pókember, Batman, Superman, Fantasztikus Négyes, Hulk és egyéb képregényfüzet.

Mi indított arra, hogy belevágj a képregénykiadásba?

Mint említettem, régi álmom volt. A képregények olvasása annyi örömet okozott életemben, hogy szerettem volna ezt továbbadni. Ennek első állomása a Semicnél töltött munkásságom volt, hogy én válogathattam ki, melyik képregénytörténet jelenjen meg magyarul; hogy én válaszolhattam az olvasók leveleire, illetve, én fordíthattam néhány képregényt. A kiadás tulajdonképpen ennek összefoglalása. Ugyanaz, csak nagyobb verzióban, mert itt még több dolog múlik rajtam.

Úgy érzem, ezzel megvalósíthatom az olyan ötleteimet, vágyaimat, amire esetleg eddig nem volt módom. Gondolok itt elsősorban arra, hogy szeretnék a képregényolvasókkal személyesebb kapcsolatot teremteni. Úgy vélem, pusztán a képregény elolvasásánál többet kell nyújtani. Válaszolni az olvasók felmerülő kérdéseire, megvitatni velük a történeteket, felkarolni a hasznos ötleteiket, stb. Hogy senki se érezze azt, hogy megvett egy képregényt, elolvassa, és ezzel le van tudva; a következő megjelenésig foglalkozzon mással.

Ezért írok a köteteimbe dokumentációkat, szervezek Marvel Klubokat, illetve ezért kezdtem el szervezni néhány évvel ezelőtt a Képregénybörzét is. Vagy ezért vettem át svéd mintából a belső borítókon elhelyezett fekete-fehér mintaképeket, ami mindig is tetszett. Végül pedig, a könyveimben igyekszem helyet adni más képregényfanoknak is: a Káosz, példának okáért, nagy csapatmunka volt. Egyikük fordította, más fordított és állított össze dokumentációkat hozzá, megint más készítette el a főcím logót, és így tovább.

Pontosan hogyan kerültél a Semic-hez, mi volt az oka, ami miatt épp téged választottak?

1993 körül rendezték meg az első magyar képregénybörzét Oroszlányon. Természetesen elmentem rá, és ott ismertem meg Láng Istvánt, a Semic akkori (és jelenlegi) főszerkesztőjét. István nagy képregénybarát, így hamar találtunk közös témát, különösen azért, mert akkoriban a képregényolvasók átlagéletkora 14 év körül volt még csak. Örült, hogy találkozott egy idősebb emberrel is, aki képregényrajongó maradt, ahogy ő maga is. Én pedig gyakorlatilag ugyanezt láttam meg benne: egy felnőtt ember, aki épp ugyanúgy érdeklődik még mindig a képregények iránt, mint én, de ráadásul sokkal többet tud róluk.

Az esemény után tartottuk a kapcsolatot, és egyszer csak kiderült, hogy Pókemberről többet tudok, mint a szerkesztőségi tagok, így megkértek, hogy segítsek kiválogatni, összeállítani a következő évben megjelenő történeteket. Idővel pedig úgy alakult, hogy az akkori Pókember-szerkesztő, Szeredás Lőrinc, egyéb elfoglaltság miatt nem nagyon ért rá a levelezéssel is foglalkozni, így azt örömmel átengedte nekem, amikor egyszer rákérdeztem, hogy nem írhatnám-e én. Végül a fordítást is megkaptam tőle, de szerencsére nem adta át teljesen – mindegyiket alaposan átnézte és kijavította, ha kellett. Amikor Lőrinc távozott a Semictől, akkor lettem én helyette a Pókember-szerkesztő, az első sorozat megszűnéséig.

Ki szervezte az első Börzét?

Nem emlékszem a srác nevére. Oroszlányi gyerek, az biztos, azért lett ott az a börze, de régóta nincs semmi hír felőle.

A Marvel Klubokról és a Képregény Börzékről ejtenél még pár szót?

1993 után vártam, hogy legyen egy újabb képregényes esemény, de csak nem lett. Sokáig bíztam benne, de egyszer csak rájöttem: ha azt akarom, hogy legyen megint börze, csinálnom kell egyet. Emlékeztem még arra, hogy egyszer, úgy 95 körül Újpalotán szerveztek egy képregényes találkozót, de ott alig voltunk nyolcan. Úgyhogy az első lépés az volt, hogy helyszínt kellett hozzá keresni, ami nem volt nehéz, mert Csepelen, egy művelődési házban tartottam foglalkozásokat, csak meg kellett beszélni a vezetőséggel, hogy minimális díjért adjanak egy termet hétvégére. A hirdetéssel nem volt gond, mert a Semic adott hozzá helyet a Pókemberben, ráadásul támogatta az eseményt azzal, hogy rendelkezésemre bocsátott rengeteg eredeti amerikai képregényt, amiből minden látogató kapott egyet ingyen.

Bár abszolút sötétben indult az egész, mert képtelenség volt felmérni, hogy vajon hány képregénykedvelő volt akkoriban Magyarországon, akik felnőttek annyira, hogy el akarjanak, és el tudjanak jönni egy ilyen eseményre. Úgyhogy a terem dekorálását követően, amikor megláttam a 20-30 fős várakozó „tömeget”, fülig ért a szám. Az első ilyen eseményen nagyjából százan lehettünk, amit nagyon pozitívnak tartottam elsőre. Aztán ez a szám folyamatosan emelkedett, és néhány börzével később már 3-400 volt az állandó létszám. Amikor „kinőttük” a csepeli termet, átvittem a börzét Újpestre, ami egyrészt könnyebben megközelíthető, másrészt jóval nagyobb hely áll rendelkezésünkre. Azóta minden évben rendezek kettőt: egyet tavasszal, egyet ősszel. Az őszi most lesz október 12-én.

A Marvel Klub még nagyon fiatal: még csak most lesz a harmadik klubnap. Ennek az ötlete sem új keletű: már évekkel ezelőtt csináltuk, hogy összejöttünk 10-15-en, béreltünk egy kis termet, és megnéztünk egy képregényfilmet. Utána pedig jót dumáltunk. De ez a kezdeményezés végül abbamaradt, főleg a létszám csökkenés miatt: már nem tudtuk kibérelni azt a termet se. Idén merült fel az ötlet, hogy jó lenne újra egy hasonló, és mivel úgyis mindig szerettem volna közvetlenebb kapcsolatot az olvasóimmal, illetve a Marvel fanokkal, hát megcsináltuk. Ehhez elengedhetetlen segítséget nyújt az Eduárd képregénybolt, mert ingyenesen a rendelkezésünkre bocsátják a pincehelyiségüket, benne a filmvetítő felszereléssel. Eddig két klubnapunk volt, mind a kettő nagyon jó hangulatban ment le, nagyjából húsz emberrel.

Hogyan kezdtél neki, volt-e idevágó háttered, segítséged, körülbelül mekkora nagyságrendű beruházást igényel egy ilyen elhatározás?

Mivel évek óta készültem rá, határozott terveim voltak – de, mint kiderült, nagyon messze állt az egész a realitástól. Az ember azt hinné, pofonegyszerű az egész, de közel sem az. Józan ésszel gondolkodva, azt gondolnánk, hogy a jogtulajdonosok két kézzel kapkodnak a kiadók felé, hisz profitot termelünk nekik a semmiért, de ez közel sincs így. Nagy csatákat kell vívni egy-egy kiválasztott képregény kiadásáért, amibe a jogtulajdonos tulajdonképpen bármikor beleszólhat, úgyhogy simán keresztülhúzhatja a számításainkat. Jelenleg is lennének olyan kiadási terveim, amiket nem tudok megvalósítani a jogtulajdonosok feltételei miatt.

A háttérrel viszont szerencsére nem volt gond: az orrom előtt zajlott le a képregénykiadás újabb vonulata, a könyvesbolti terjesztés. Ott állt előttem a minta, csak követni kellett, amihez rengeteg segítséget kaptam Bayer Antaltól, aki akkoriban adta ki a Fekete-Fehér képregényantológiát.Ami pedig a beruházást illeti, hát azon a téren is nagy tévedésben éltem. Azt hittem másfélmillióból el lehet kezdeni egy sorozat kiadását, majd jól pofára estem, amikor kiderült, hogy alig lesz elég az első számhoz. De szerencsére épp úgy adódott, hogy eladtam a régi lakásomat, és annak az árából már el lehetett indítani az első néhány könyvemet.

Milyen kiadványaitok jelentek meg eddig és mi alapján esett ezekre a választás? Mi nyom többet a latban, a személyes preferencia vagy az üzleti szempontok?

Az első az Adoc-Semic-kel közösen kiadott Pókember és Fekete Macska volt, ami egy kétrészes nyári különszámnak indult, de sajnos aztán majdnem téli lett belőle, úgy elhúzódtak a tárgyalások. Ahogy mondani szokás, ez egy biztos tipp volt, amolyan tuti befutó. Megvolt hozzá minden, ami kellett: jó történet, ismert író (Kevin Smith), szép rajz, rengeteg dokumentáció, plusz minitörténet, és két nagyágyú: a legendás Pókember-fordító, Szeredás Lőrinc megnyerése a fordításhoz, és az egyik leghíresebb Pókember történet (A kölyök, aki gyűjtötte a Pókembert) kiadása. Hogy ez a különszám végül miért lett ennyire mérsékelten sikeres, a mai napig nem értem.

A következő Kingpin-kiadvány a Vertigo sorozat volt. Mivel akkoriban a Marvel jogtulajdonosa, a Panini kiadott Magyarországon 4 Marvel sorozatot is, nemigen volt rá esély, hogy velük érdemben lehessen tárgyalni, így a másik nagy kedvencemhez, a Vertigóhoz (és a DC-hez) fordultam. Nem titkolt tény, hogy az antológiából az Y, az utolsó férfi és a Prédikátor a nagy kedvencem; a Constantine csak azért került bele, mert épp lement a mozifilm, és hogy legyen benne legalább egy mérsékelten ismert cím is. Tetszett az is, de közel nem annyira, mint a másik kettő. Az antológia formátumra a Fekete-Fehér sikere miatt esett a választásom, illetve azért is, mert úgy gondoltam, ennyire ismeretlen címeknek nem sok esélyük lenne önálló kötetekben.

A DC kiadó viszont ragaszkodik az évi minimum 3 kötet kiadásához, ez is visszatartó erő volt, mert nem tudhattam, mennyire lesznek sikeresek ezek a kiadványok. Úgy gondoltam, felnőtt már egy képregényolvasó generáció, akik érettek ezekre a történetekre, de sajnos nagyot tévedtem. Erősen túlbecsültem a felnőttebb olvasók számát. Nagyjából a harmadik kötetnél már sejteni lehetett, hogy ez ebben a formában nem fog menni. Ilyenkor két választása van egy kiadónak: vagy folytatja, amíg van rá pénze, és totális csőddel befejezi a képregénykiadást, vagy keres valami mást, ami hoz annyi hasznot, hogy esetleg eltartsa a kevésbé menőket is.

Mivel nálam a kiadás szigorúan csak hobbi, szó se lehetett arról, hogy olyan történetet keressek, ami „eltart” egy másikat. Vagyis nem indítanék el egyetlen olyan sorozatot se, amiről úgy gondolom, hogy sikere lenne, de közben nem tetszik. Magyarországon a képregénykiadás annyira gyenge lábakon áll, hogy bármiféle képregény kiadása ott hordozza magában a bukta lehetőségét, és súlyos százezrekről, netán milliókról van szó. Úgy gondolom, ha egyszer rosszul választok, és besül egy kiadványom, vagyis bukok rajta egy kisebb vagyont, legalább az a kis örömöm hadd legyen meg, hogy magyarul olvashatom egy kedvencemet. A Vertigóval nagyot hasaltam, de azért vígasztal a tény, hogy jelent meg magyarul Prédikátor, vagy Y.

Miután a Vertigótól már nem várhattam, hogy folytathassam a kiadói pályafutásom, másfelé kellett keresgélni. Addigra a Panini már lecsúszott 2 kiadványra, és úgy tűnt, hajlandóak tárgyalni a Marvel Knights: Spider-Man sorozatról, amit szintén az utóbbi évek egyik legjobb Pókember-történetének tartok. Amikor ez a lehetőség gyakorlatilag elúszott, bepróbálkoztam egy hasonlóan jónak tartott – és emellett igazán sikeres – címmel is, az Új Bosszú Angyalaival. Itt már nem voltak problémák, ezt a címet megkaptam – bár több mint fél évet vett igénybe a megegyezés a jogtulajdonossal -, és ezzel indult a marveles kiadásom. Kevéssel utóbb viszont mégis sikerült megegyeznem velük Pókember terén is, sőt, amikor ők beszűntették a hazai Pókember kiadást az év elején, a folytatás lehetőségét is megkaptam.

Így most Marvelből megjelent tőlünk már öt kötet: a Bosszú Angyalai: Káosz, az Új Bosszú Angyalai: Kitörés!, Pókember: Holtak között, Venom és Végső harc. Még idén meg fog jelenni az Új Bosszú Angyalai: Őrszem, Hihetetlen Pókember: A múlt emlékei (ezek az októberi börzére), Az Új Bosszú Angyalai: Új titkos háború, végül az Új Bosszúangyalok és az X-Men közös kalandja: a Mutánsvilág (ezek a Hungarocomixra).

Milyen nagyságrendben éri meg (vagy ésszerű) képregényt kiadni?

Egyelőre még nehéz ezt megmondani. Úgy tűnik, az évi egy kötet kevés egy címből, a három pedig sok. Igyekszem beállni a sorozatonkénti kettőre, de például Pókembernél a jogtulajdonos ragaszkodik az évi minimum háromhoz…

Itt tulajdonképpen a példányszámok nagyságrendjére lettem volna kíváncsi, ha nem titok, a könykiadásnál például úgy tudom 5000 ez a küszöbszám...

Sajnos ez az az adat, amit egyik kiadó sem árul el szívesen. De nagyságrendekkel van 5000 alatt…

Amennyiben érdekel titeket az interjú második része, el ne felejtsétek meglátogatni kedvenc geek témákkal foglalkozó blogotokat szerdán, azaz szeptember 17-én... mi itt leszünk!

Hellboy: Science of Evil (PSP)

"Ah, man! These screw-ups never live anywhere nice and sunny! - Hellboy in an abandoned village in Romania

Sosem voltam nagy híve a blockbusterek sikerét meglovagoló játékoknak, tekintve hogy miután a merchandising gépezetnek mindig igazodnia kell a film mozikba kerülésének dátumához, a pénzfialó lóverseny eddig általában összecsapott, bugos, ötlettelen és a filmet szolgaian másoló fércművek születése felett bábáskodott. Így hát amikor a Konami megkereste Guillermo del Toro-t a Hellboy második része kapcsán, csupáncsak egy kényszeredett mosolyra futotta, ám mikor megtudtam, hogy a játék története független lesz az Aranyhadseregétől és a Hellboy képregényekből jól ismert kedvenc őrült tudósom, Hermann von Klempt is tiszteletét teszi ikonikussá vált mechanikus óriásmajmaival, azaz Kriegaffe-ival, úgy döntöttem, hogy azért erre mégiscsak kell vessek egy pillantást. Mert hát mi lehet hálásabb téma egy akciójátékhoz, mint egy szarkasztikus, ballonkabátos démon, aki a Végzet Kőkemény Jobb Kezével pofozza végig a Természetfeletti Lények Enciklopédiáját A-tól Z-ig?

Amint azt maga del Toro is tökéletesen sommázza a játékban extraként megnyitható interjúk egyikében: ez egy "good punching game", ahol a meglehetősen lineáris játékmenet abból áll, hogy Hellboy többnyire puszta ököllel, illetve egyéb környezeti elemekkel, mint sírkő, transzformátor, kőkalapács, naginata vagy akár szikladarab, fegyelmezi meg a többnyire inhumán ellenfeleket. Az irányítás egyszerű, ámde nehézkes, a "gyengébben, gyorsabban legyintünk" (négyzet), és a "keményen, magabiztosan odasomunk" (háromszög) támadástípusokat kombinálhatjuk a "torkon ragadom és falhoz vágom" (kör) mozdulattal. A játék folyamán két-három gombos kombókat tanulhatunk, valamint a Rage Rune-ok gyűjtögetésével időnként előhívhatjuk Apuci Lángoló Dühét, amivel úgy vághatunk rendet a kedvünkért összegyűlt szörnyseregletben, mint kombájn a kukoricásban. A különféle helyeken elrejtett, illetve a különböző harcok után kapott Crystal Shard-ok a játék extráit nyitják meg, amik képgalériákat, concept art-okat és interjúkat foglalnak magukban.

Hősünk kedvenc kéziágyúja, a Szamaritánus is állandó szereplője a játéknak és egyben az egyik leghatékonyabb fegyver, melyhez az L1 szolgál ravaszként és bár a célzórendszer hagy némi kívánnivalót maga után (de ebben legalább hű a képregényhez: Hellboy pocsék céllövő), a legtöbb főellenfelet ezzel lehet leginkább megpuhítani (míg el nem fogy a lőszer), mielőtt néhány állcsúcsra helyezett ütéssel kényszerű pihenőre küldjük őket. A játék során több más gadget-et is összeszedhetünk, többnyire gránátokat (gyújtó, villanó, repesz és szörnyűző á la Ghostbusters), növényeket meghátrálásra bíró druida amulettet, kísértetiesen bénító muzsikát játszó zenélő dobozt, tüzet köpő jáde- és villámot hányó kőszobrocskát vagy akár gyógyító hatalmú nyakláncot.

No de mitől Hellboy a Science of Evil? A sztori hat fejezetből és egyúttal pályából áll, melyből három egy gyermekhúsfaló boszorkány történetéhez kapcsolódik (színtere egy romániai temető és falvacska, valamint annak katakombája), a maradék három pedig Hermann von Klempt nagyratörő terveihez (Okinawa-n, Tunéziában és egy nem tisztázott helyszínen Kelet-Európában), némi menetrendszerűen érkező cthulhoid rettenettel megspékelve. Ez a megoldás leginkább a Chained Coffin and Others és a Weird Tales gyűjteményes kötetek térben és időben ide-oda ugráló történeteihez hasonlít a leginkább, ami egy nagy piros pont a készítőknek. A fejezetek mindegyike egy csúnyácska in medias res kezdésű flash animációval indít, és itt éri az első kellemetlen meglepetés a PSP tulajt: az egész játékban egy árva hangnyi szinkron sincs, hiába vett részt Ron Perlman és Selma Blair a játék utómunkálataiban, az bizony csak az Xbox360 és PS3 verziókban lelhető fel (és hogy ráadásképp megforgassák a sebben a kést: Lobster Johnson szinkronhangját maga a kultikus B-magasságokban pozőrködő Bruce Campbell adja, amiről persze így szintén lecsúsztunk).

Ezek után kissé keserű szájjal kezd neki a játéknak az emberfia, de az első hellboyos megmozdulás után mosolyra húzódik a szája, hiszen a zene megfelelően hangulatos, a látványvilág egészen kellemes (de nyomába sem ér a God of War: Chains of Olympus vagy akár a Prince of Persia: Rival Swords színvonalnak), és hősünk a legnagyobb természetességgel és hosszú évtizedek során elsajátított rutinnal rúgja be az első útjába kerülő temetőkaput (és ami azt illeti, tulajdonképpen minden nyílászárót, amit épp nem ököllel forgácsol szilánkjaira). A játék a klasszikus MediEvil vonalon halad, és bár a nem túl változatos ellenfelek között feltűnnek olyan ismerősök is, mint a humanoid békaszörnyek a Seed of Destruction-ből, valamint végre megtudjuk mi lett a sorsa von Klempt Kriegaffe #10-esének (a Wake the Devil-ből) többi számot viselő testvérének (hiszen mi verjük őket péppé), a játékmenet egy idő után monotonná és repetitívvé válik, a főellenfelek pedig a Szamaritánus megfelelő alkalmazásával könnyedén és egyszerűen legyőzhetőek. Az egyetlen kivételt a már emlegetett boszorkány képezi, ugyanis a vele vívott harc egyenesen frusztráló, tekintve, hogy csak távolsági fegyverekkel lehet megsebezni, fentebb pedig már megemlítettem a játék automata célzásának hiányosságait. Érdemes még megemlíteni a Shenmue-ből és a God of War-ból már jól ismert mini reflexjátékot, amikor egy guruló sziklagolyó vagy a Hellboy-t elütni készülő dzsip elől a képernyőn felvillanó gomb megfelelő időben történő lenyomásával tudunk elugrani, azonban ez olyan ritkán fordul elő, hogy szinte semmiféle nyomot nem hagy a játékmeneten, még kevésbé az emlékeinkben.

Ennél kellemetlenebb azonban, hogy a kamera nézőpontja nem forgatható, hanem rögzített, ami az elsőgenerációs, PS1-es Resident Evil-ek gyermekbetegségeit reprodukálja, valamint az a bármilyen datálású verekedős játékban elfogadhatatlan tény, hogy ugrás közben nem lehet támadni. A felvehető és fegyverként használható tárgyak mondhatni üvegből vannak, hiszen egy véletlen svung azonnal széttöri őket, a többgombos kombókkal küszködni pedig teljesen felesleges, ugyanis az ellenfelek idegesítő módon állandóan megakasztják egy-egy jól időzített támadással. Bár Guillermo del Toro a szokásos lendülettel és lelkesedéssel (és szinte lelőhetetlenül) beszél a megnyitható interjúban arről, hogy mennyire egymásnak teremtették a videójátékokat és Hellboyt, ez egyáltalán nem látszik meg a PSP verzión és ugyan a többi platformra készített játékokhoz nem volt szerencsém, csak remélni tudom, hogy ennél jobban sikerülhettek. A Science of Evil egyetlen igazi pozitívuma, hogy potom 4-5 óra alatt végigjátszható (ha nem akaszt meg a monotonitása), az összes extra megnyitásához pedig ugyan újra neki kell veselkedni, kétlem, hogy erre ezek után bárkinek lenne lelkiereje. Inkább csapjatok fel egy Hellboy trade paperback-et, az legalább garantáltan szórakoztató...

Hellboy: Seed of Destruction / Hellboy: The Movie (2. rész)

"What makes a man a man? A friend of mine once wondered. Is it his origins? The way he comes to life? I don't think so. It's the choices he makes. Not how he starts things, but how he decides to end them." - Agent Myers

Nehezen képzelhető el nagyobb fegyvertény annál, mintha az ember dédelgetett teremtményét olyasvalaki karolja fel, aki még nálánál is jobban szereti, márpedig pontosan ez történt Guillermo del Toro és Mike Mignola esetében: a visszahúzódó, gazdag képzelettel bíró kövér kisfiúból extrovertált, szörnyfetisiszta kövér nagyfiú vált, és miután a Blade 2-vel megütötte Hollywoodban a jackpot-ot, egyszer csak azon vette észre magát, hogy ezüsttálcán kínálják fel neki képregénygeek rajongásának örökös tárgyát, amelynek megfilmesítési jogát hét évvel ezelőtt szerezte meg magának, pontosan erre a pillanatra várva. Hát csoda, ha szemrebbenés nélkül gázolt át három szuperprodukcióra való felkérésen (Blade: Szentháromság, Harry Potter és az azkabani fogoly, Alien vs. Predator), hogy a gyöngyvászonra álmodhassa a vasalóállú, ballonkabátos, pokoli felmenőkkel rendelkező fenegyereket?

Hellboy 1993-ban debütál a San Diego Comic-Con Comics oldalain, del Toro forgatókönyve pedig már 1998-ban készen áll, azonban azokban az években a képregényadaptáció kifejezés felér egy szitokszóval a filmstúdiók szemében. A Mátrix, az X-Men és a Pókember sikerei (ezen persze főleg a box-office eredményeket értsük) szerencsére megváltoztatják ezt a szemléletmódot, de kedvenc Hell-fanboy rendezőnknek (említettem már, hogy a publikus emailcíme abe_sapien@hotmail.com?), így is véresen komoly közelharcot kellett vívnia a Revolution Studios nagyokosaival, hogy Mike Mignola képregényuniverzumának esszenciája érintetlen maradjon. Olyan elmebeteg kérdések hullámait állta rendíthetetlen kősziklaként, mint "Nem lehetne a főszereplő átlagos ember, aki csak akkor változik át Hellboy-já, ha feldühítik? Biztos benne, hogy vörös színűnek kell lennie? Biztos, hogy Hellboy-nak kell hívni?", és még a főszereplőre tett életképtelen javaslatokat (The Rock, Vin Diesel) is sikerült ártalmatlan vízpermetté hasítania.

"I wanna make this the Last Emperor of cheesy monster movies." - Guillermo del Toro

Amilyen nehéz dolga a stúdióval volt, annál jobban egymásra találtak Hellboy szülőatyjával: mindketten éltek-haltak a szörnyekért, imádták a képregényeket, a B filmeket és a 30-as évek ponyváit. Del Toro így fogalmazta meg barátságuk alapját: "Mindketten hiszünk abban, hogy bármit is akarj tudni az emberekről, azt mind megtanulhatod a szörnyfilmekből, és bármit is akarsz megtudni a szörnyekről, azt megtudhatod az esti hírekből." Ennek a rendkívüli összhangnak és mozijuk sorsának megpecsételése a főszereplő személyének megtalálása volt, melyet legnagyobb megdöbbenésükre és örömükre, egymástól függetlenül, Ron Perlman személyében véltek felfedezni. Ugyan Mignola kevésbé, del Toro már annál tudatosabban döntött Perlman mellett, hiszen az a színész, aki hibátlanul el tudja játszani a neandervölgyit a Tűz háborújában, Salvatore-t a Rózsa nevében és Vincent-et a Szépség és a Szörnyetegben, tökéletes választás a komoly sminkes munkát igénylő Hellboy szerepére. És mexikói rendezőnknek nyugodtan hihetünk, hiszen ért hozzá: ő alapította meg Mexikó első speciális effektekkel foglalkozó cégét, a Necropia-t...

A forgatókönyv, amennyire lehet, követi a Hellboy képregényeket, hiszen a gerincét a Seed of Destruction trade paperback cselekménye alkotja, ám a Végzet Jobb Keze rendeltetésének és Hellboy előre megírt sorsának revelációja már a Right Hand of Doom és a Box Full of Evil történetekből lett átemelve. A moziadaptáció érdekében tett kisebb-nagyobb változtatások arra utalnak, hogy ez Mignola univerzumának inkább amolyan párhuzamos valósága, mintsem a képregények szolgai feldolgozása: Hellboy eredetileg a Világ Legnagyobb Paranormális Nyomozója cím birtokosa, s mint ilyen, létezése ismert a Föld lakossága előtt, 1952-ben az Amerikai Egyesült Államok tiszteletbeli emberi lénnyé avatja, ötvenedik születésnapján pedig a Life magazin címlapjára kerül. A filmben ezzel szemben a kormányszervek titkos fegyvere, létezése hétpecsétes titok, csak amolyan városi legendaként kísérti az amerikai nép tudatalattiját. A Lizhez fűződő baráti kapcsolatból itt izzó szerelem, a zseniális tudós Kroenenből óraműre járó acélhideg gyilkológép lesz, Abe Sapien pszionikus képességekre tesz szert, Raszputyin pedig hüllőemberek helyett lovecrafti démonszolgákkal állít csapdát hőseinknek egy orosz temetőben a Cavendish kúria elhagyásával.

Abe Sapien: [after probing the sealed door] Behind this door, a dark entity. Evil, ancient and hungry.
Hellboy: [sighs] Oh, well. Let me go in and say hi.

Legnagyobb szerencsénkre del Toro nem csak a forgatókönyvhöz, de minden máshoz értő kézzel nyúl: három különböző speciális effektusokkal foglalkozó csapat dolgozik a keze alá, élükön a neves Rick Bakerrel, a látványvilágért Mignolán kívül olyan nevek felelősek, mint egy bizonyos Tsutomu Nihei nevű úriember, aki a Blame című mangájával híresült el a szélesebb közönség előtt, a casting pedig a telitalálat Perlman mellett a kígyótestű Doug Jones, a vérprofi John Hurt, a gyönyörű Selma Blair és a szórakoztatóan vicces Jeffrey Tambor alkotta csapatot sorakoztatja fel. Ne feledkezzünk meg a cseh szupersztár (mégiscsak Prága volt a forgatás helyszíne, ugye) Karel Roden-ről sem Raszputyin szerepében, és a bögyös Biddy Hodson-ról, akinek karakterét a hírhedt 1975-ös exploitation film, az Ilsa, She Wolf of the SS szadista főszereplőnője inspirálta. Rupert Evans színészi kvalitásaival tulajdonképpen semmi bajom, csupán a karakterével (akit én még a BPRD főhadiszállás kapuja előtt lőttem volna keresztül a Szamaritánussal), ami gyakorlatilag más célt sem szolgál, mint a harmatgyenge szerelmi szál felvezetését és a normál, átlagos ember beemelését a freakshow keretei közé (szerencsére a film második részében nyomát sem látjuk sem neki, sem ennek a megalkuvó koncepciónak).

Abe Sapien: [while stitching up Hellboy's shoulder] How long did he touch you?
Hellboy: I don't know? About 5 seconds?
Abe Sapien: [pulls three eggs out of his shoulder] Touched you five seconds, laid three eggs.
Hellboy: Didn't even buy me a drink.

Ha már megalkuvásnál tartunk, ez az egyik legfájóbb pontja a filmnek és az egyetlen, amiben del Toro fejet hajtott a stúdió előtt a potenciális nézőközönség megnövelése érdekében: a PG-13-as besorolás azt a paradox helyzetet állítja elő, hogy a vásznon embereket falnak fel, hánynak kardélre és petéznek tele kis Sammaelekkel, ellenben egy csepp vér sem folyik, nehogy kiheverhetetlen nyomokat hagyjon a filmre beülő kisgyermekek lelkivilágában. A vérpermet szimulálására találta ki Ron Perlman a metróban vívott harci jelenetben, hogy rágógumigolyóautomatával vágná szájon az undok Sammy-t, hogy a kiszóródó golyók jelöljék a sérülések súlyosságát: ebből végül falból kitéphető telefonkészülék és csilingelő pénzérmék lettek egy klasszikus Hellboy-os one-liner-el súlyosbítva: "It's for you!"

Minden igyekezet, belefektetett tehetség és lelkesedés ellenére a film éppenhogy csak kiemelkedik a középszerből, még a rengeteg, rajongók számára elhelyezett utalás ellenére is, mint például az orosz temetőben feltámasztott és háton cipelt hulla, ami a The Corpse című történet egyik fő motívuma, a Hellboy-nak betalicskázott szekérderéknyi palacsinta mint a Pancakes zseniális kétoldalasának hommage-a vagy éppen a BPRD főhadiszállás egyik üvegvitrine mögött pihenő torzó (Longinus Lándzsája mellett), aki nem más, mint Roger, a Homonkulusz az Almost Colossus-ból. A mérsékelt siker annak is köszönhető, hogy az USA-ban a Hellboy éppen akkor került a mozikba, amikor Mel Gibson Passiója, és a déli államokban a filmszínházak egyes esetekben kerek-perec megtagadták, hogy egy ördögös filmet vetítsenek a Passióval párhuzamosan. Más mozikban ezt a faramuci helyzetet azzal oldották meg, hogy "Hello, Boy" címmel hirdették a Pokolfajzat kalandjait...

Astaroth, Grand-Duke of the Infernal Regions: - What's all the noise about?
Mammon: - It is the boy. He has eaten the pancake.
Haborym: - He will never come back to us now.
Astaroth: - Truly this is our blackest hour.

Bár a film a Hellboy univerzum kompromisszumokkal felhígított változata, a kötelező jellegű szerelmi szállal és az X-Men-ből kölcsönzött (és azóta elkoptatott) meg nem értett szörnyetegek toposszal, mégis több szempontból hozzátesz (például Sammael és a Szamaritánus) a képregényes alapanyaghoz, ezzel kiemelkedve a képregényadaptációk tengeréből. Kétségkívül nem egy Casablanca, de a három dvd-s extra kiadása nem véletlenül produkált olyan eladásokat, ami lehetővé tette a második rész megvalósulását (na jó, segített a Faun labirintusának sikere is). Könnyed szórakozás, képregénygeekeknek pedig egyenesen kötelező!

Hellboy 2 - Az Aranyhadsereg

Alapvetően ellene vagyok a szigorú alapokra helyezett gyereknevelésnek, de ha a vallásosan bigott és indok nélkül kegyetlenkedő módszerek egyenes úton vezetnek az olyan filmek születéséhez, mint a Cronos, az Ördöggerinc (The Devil’s Backbone), a A Faun labirintusa, valamint a Hellboy II – Az Aranyhadsereg, akkor azt hiszem már holnap megkérem Guillermo del Toro nagyanyjának a kezét. A bevallottan elcseszett gyerekkorral bíró rendező ugyanis az ő áldásos tevékenységének köszönhetően menekült saját és mások fantáziavilágába, falta megállás nélkül a képregényeket, a hetvenes évek horrorfilmjeit és a ponyvákat, ami a Mike Mignola-val született barátságához, majd a Hellboy képregények szélesvászonra adaptálásához vezetett.

(Figyelem: a cikk nyomokban spoilereket is tartalmazhat!)

A mozipénztáraknál viszonylag szerényen muzsikáló Hellboy - Pokolfajzat sötét tónusú, lovecrafti alapvetése után az időközben A-listás rendezővé avanzsált del Toro úgy döntött, hogy ezúttal a Hellboy-univerzum ír és kelta tündérmesék alkotta aspektusát tárja fel a nézők előtt, ami visszanyúl a Mignola képregényeiben is felhasznált eredeti mitologikus gyökerekhez: a tündérek világának lakói rosszindulatú, veszedelmes teremtmények, akik embergyerekeket lopnak és emberi ujjakat ropogtatnak csemege gyanánt (The Corpse), romos tornyokból terrorizálják a környező falvak lakóit (Iron Shoes) vagy éppen szerencsétlen áldozatuk fejét állatfejre cserélik (The Troll-Witch). A téma tökéletes választás volt a hatalmas büdzsé elköltéséhez, és del Toro nem is fogta vissza magát: az Éjszakai szülöttei (Clive Barker Nightbreed-je, 1990) és Jim Henson Fantasztikus labirintusa (Labyrinth, 1986) óta nem láttunk ilyen elképesztően látványos szörnyparádét, a kis Hellboy esti meséjében megelevenedő történet a Zsinóronra (Strings, 2004) hajazó, marionettszerű megvalósítása zseniális húzás, a fogtündérek hátborzongatóak, a csörlőláncos fémkézzel harcoló Mr. Wink Mignola személyes kézjegyeként tündököl (mint Hermann von Klempt mechanikus gorillájának, a Kriegaffe #10-esnek az inkarnációja), a Trollpiac Brooklyn-híd alatt rejlő színes forgataga Neil Gaiman Soseholjának (Neverwhere) és Csillagporának (Stardust) legjobb pillanatait idézi, a kétórás film számomra egyik legmeghatározóbb pillanata pedig a lenyűgözően bizarr Halál Angyala, aki egyúttal kijelöli Hellboy végzetét is.

A tündérmesei elemek mellett (hetvenszer hetven katonát számláló sereg, a goblinnak felajánlott három tárgy) biztos vagyok benne, hogy minden valamirevaló geek elmorzsol legalább egy könnycseppet a meghatottságtól, a film annyira hemzseg az hommage-októl. A cím akárha egy Doc Savage ponyva borítójáról ugrott volna le, a fajtáját utolsóként képviselő Erdőisten és Hellboy összecsapása csodálatos főhajtás Ray Harryhausen Titánok harcának (Clash of the Titans, a görög mitológia minden idők legjobb feldolgozása) és Miyazaki Mononoke Hime-jének előtt, a szerelmes Hellboy tévéjén pedig a Bride of Frankeinsein látható.

A vizuál- és utalásorgia feletti ömlengés után azonban térjünk át a film Achilles-sarkára, úgymint a történet, ami mint olyan, szinte nem is létezik (ami pedig igen, az annyira kiszámítható, hogy az első 20 perc után borítékolni lehet a film utolsó jelenetét), illetve követi a Hellboy képregények alapreceptjét, vagyis: valami ocsmányság üti fel a fejét, fenyegetve az emberiséget, Hellboy nyomoz (értsd: először véresre vereti magát, majd halomra pofozza az ellene felvonult szörnysereget), a főgonosz felfedi terveit, majd Hellboy pár jól irányzott ökölcsapással orbitális pályára állítja, végül pedig egy szarkasztikus megjegyzéssel napirendre tér a dolog felett. Esetünkben a tündérvilág főnemesi családjának hercege dönt úgy, hogy népe eleget bújkált már a világukat lassan felemésztő, kiüresedett lelkű emberek elől, és felébresztve az eonok óta szunnyadó, legendás Aranysereget visszahozza a tündérek aranykorát. Mindez rendben is lenne, ha Mignola egy pár tízoldalas képregényéről beszélnénk, de itt a Sony két órás szuperprodukciójáról van szó, így az egészet csupán del Toro dramaturgiai érzéke és a szinte folyamatosan pörgő, gondosan felépített, látványos akciójelenetek mentik meg.

A szereplőgárda szinte ugyanaz, mint az első részben, hiányzik ugyan Myers ügynök (nekem ugyan nem, mindig is idegesített az a csupasz állú, idegesítően jófiú karaktere), akit Hellboy áthelyeztetett az Antarktiszra, ellenben kapunk egy új tagot, a német Johann Krauss személyében, akinek lelke egy szeánsz során elszakadt a testétől és most ektoplazma formájában létezik egy speciálisan neki készített szkafander védelmében. A hideg, precíz, papírformát követő Krauss (a Family Guy és az American Dad társszerzője és szinkrontálentuma, Seth McFarlane tolmácsolásában) hamar megtalálja a hangot Tom Manning-el, a BPRD vezetőjével, akinek érthetetlen módon ezúttal a csetlő-botló, komolyan nem vehető bohóc szerepe jutott, ami az első részhez képest komoly visszalépés, életrekeltője, Jeffrey Tambor szempontjából pedig egyenesen sajnálatos.

Hellboy szerepét továbbra is mintha Ron Perlman-re öntötték volna, Doug Jones is brilliáns, mint Abraham Sapien, Selma Blair pedig ugyanolyan gyönyörűszép Liz Sherman, mint Hellboy első kalandjában. Hellboy szarkasztikus one-linerei továbbra is elég viccesek, még Abe karakterének is jutott néhány jó pillanat, valamint hatalmas kudos del Toro-nak, amiért sikerült úgy tálalnia az I Can't Smile Without You-t, hogy még az én torkomon is sikerült lenyomnia Barry Manilow-t, ráadásul még másnap is a fejemben zakatolt az a hülye dal. Ellenben ami az érzelmes jeleneteket illeti, Abe és a tündérhercegnő kapcsolata a legfinomabban szólva is sutára sikeredett. Érdemes még megemlíteni Luke Goss brit popsztárt, aki Nuada herceget alakítja elég meggyőzően a rengeteg smink alatt, ami egy újabb párhuzam a Fantasztikus labirintussal: ott a manókirályt David Bowie játszotta.

Mindent összevetve a Hellboy 2 szó szerint fantasztikus szórakozást nyújt, én szinte gyermeki örömmel csodálkoztam rá a Trollpiac szörnyseregletére és leesett állal néztem az akciójeleneteket: elvarázsolt még a bosszantó negatívumai ellenére is és vajon kell-e ennél több ebben a szörnyen szürke világban?

(Végül pedig ne feledjük: ez Etyekwood első nagyszabású szuperprodukciója, szóval ki ismerte fel elsőre Kamarás Ivánt és Oroszlán Szonját?)

Hellboy: Seed of Destruction / Hellboy: The Movie (1. rész)

"I just do my job, which usually involves me beating the crap out of things a lot like me." - Hellboy

A Hellboy 2: The Golden Army viharosan közeledő hazai bemutatója kapcsán úgy gondoltuk, éppen itt az ideje pár sort írni a Geekz hasábjain is a Dark Horse kiadó éppen ügyeletes és egyre több médiafronton támadást indító házi szörnyszülöttjéről, a szuperhőstársadalom kékgalléros, mélységesen cinikus, ballonkabátos paranormális nyomozójáról, aki még az olyan, adott helyzetet szakértő szemmel felmérő és intellektuálisan sommázó kifejezéseknek is képes proust-i mélységet kölcsönözni, mint az elkerekedett szemmel, Audrey Hepburn-ösen ártatlan arccal kilehelt "What the...?", majd pár (általában valami gorillaszerű mancs, pikkelyes karom vagy lovecrafti bájjal szüttyögő csáp által elhelyezett) pofonnal később a feldagadt arccal és vérrel teli szájból előfröcskölő "Son of a...", valamint a rendkívül szofisztikált "Crap!". Valóságos kincsesház ez az angoltudását fejleszteni vágyó lurkó számára, a személyiségfejlesztő és bármily szülőt megnyugtatni képes, kötelező jelleggel szállított erkölcsi tanulságról nem is beszélve…

Ejtsünk először pár szót kedvenc ördögfiókánk megteremtőjéről, Mike Mignola-ról, aki valószínűleg már gyermekkorában is szörnyeket rajzolt zsírkrétával a szobája falára szülei legnagyobb örömére. Képregényes karrierje a 80-as években kezdődött, amikor a Comic Reader néhány számának készített illusztrációkat és borítókat, majd rajzolóként a Marvel Comics-nál a The Incredible Hulk, Alpha Flight és Rocket Raccoon sorozatokon dolgozott, mielőtt átigazolt volna a DC Comics csapatába. Az első igazi sikerét itt aratta, a Batman: Gotham by Gaslight one-shot-tal, ahol a viktoriánus korban újragondolt Batman magával Hasfelmetsző Jack-el száll szembe. Az eladási mutatók olyan meggyőzőek voltak, hogy ez lett a DC Elseworlds sorozatának első alapköve. A következő dobása a négy részes Cosmic Odyssey, ahol a Tejútrendszer összeomlásának megakadályozásáért áll csatasorba több olyan ismerős DC hős, mint Superman, Batman, Starfire (a Teen Titans-ből), Martian Manhunter és Green Lantern. Ugyanezen munkája erősíti meg azon elhatározásában, hogy elege van a szuperhősök rajzolásából és valami saját, maga teremtette figurát akar életre kelteni, lehetőleg olyat, amihez szörnyek garmadáját kell papírra vetni, tovább fűtve a gyerekkorában olvasott Bram Stoker-féle Dracula gyújtotta szenvedélyt (egy álom válik valóra, amikor később Francis Ford Coppola felkérésére együtt dolgozhat a Mesterrel és George Lucas-szal a Dracula filmváltozatán, majd az abból készült képregényfeldolgozást is ő készítheti el a Topps Comics-nál).

A kilencvenes évek elején alapított Image Comics kezdeményezésének sikere, ami olyan rajzolókat tömörített, akik nem akarták átadni az általuk teremtett karakterek jogát a nagy kiadóknak (mint Todd McFarlane, Jim Lee és Marc Silvestri), tágra nyitja a kapukat Mignola elképzeléseinek. A Frank Miller Sin City-jének otthont adó Dark Horse-ra esik a választása, ahol két társával (John Byrne és Art Adams) mindössze annyit kér: "Kössétek velünk ugyanazt a szerződést, amit Frank-el, és máris boldoggá tettetek". Az üzlet megköttetik és máris minden készen áll Hellboy diadalmenetének első pár, kezdetben bizonytalan lépéséhez.

Az 1993-ban megjelent legelső* két, pár oldalas Hellboy történet (a San Diego Comic Con Comics, illetve a Comic Buyer's Guide lapjain) már eleve kijelöli a csapásirányt, melyet később a figura szellemi atyja, Mike Mignola követni fog és amely olyan rajongói bázist és kritikai elismerést hoz, ami végül az első hollywoodi produkció létjogosultságához és a franchise gépezet (akciófigurák, spin-off sorozatok, animációs filmek, videójátékok) beindulásához vezet. Az első történetben hősünk egy elnéptelenedett amerikai kisváros utcáját rója, mikor egy kóbor kutya formájából telefonpózna magas sakálember keverékké alakuló egyiptomi isten, Anubisz vonja kérdőre pár irdatlan tockos oktató jellegű alkalmazásával. A helyzet végül egy irányjelző tábla nyaktájékon elhelyezett, nem egészen rendeltetésszerű használatában és egy benzinkút látványos felrobbanásában kulminálódik. A második történet klasszikusan ismerős jelenettel indít: az Őrült Tudós (jelen esetben Herr Doktor Herman von Klempt, aki teljesen kihúzva magát is csupán egy üvegtartályban, létfenntartó folyadékban lebegő fej) és Teremtménye (Brutus, egy fémkezekkel felszerelt óriásgorilla) éppen egy Védtelen és Megmentendő Hölgyből próbálnak gerincfolyadékot kinyerni egy Rendkívül Gonosz Kísérlet keretében, mikor is Hellboy, az elemi udvariasság teljes mellőzésével, az ablakon keresztül érkezve véget vet kedvenc időtöltésüknek.**

Ebben a két sztoriban (torzóban ugyan, de) minden megtalálható a későbbi képregények alapreceptjéből: megoldásra váró rejtély (titokzatos eltűnések a kisvárosban), mitológiai/folklórelemek (Anubisz) és történelmi fikció (náci tudós és steampunk kísérleti szolgája) beemelése, majd a szinte minden esetben meglepett Hellboy földbedöngölése során lehull a lepel a titokról, végül a második menetben rendszerint nem éles eszére, hanem nyers, fizikai erejére támaszkodva győzedelmeskedő (nem egy Odüsszeusz a lelkem, no) héroszunk valami lakonikus, nemtörődöm megjegyzéssel napirendre tér a dolog felett. Ráadásul ha közelebbről megnézzük, Hellboy tulajdonképpen egy két lábon járó és meglehetősen elcsépelt klisé: a szörny, akinek zord külseje érző szívet takar, nem fogadja el a rá kirótt sorsot, és saját fajtája ellen fordul, hogy megvédje az Emberiséget a pusztulástól. Vajon hányszor láttunk már eddig hasonlót? A dolog mégis működik, ennek pedig több oka is van...

A Hellboy-univerzum több műfaji jelleg sajátos keveredése (film noir, steampunk, történelmi fikció, horror, szuperhős képregény, sci-fi, ponyvaregények), melyet megannyi folklórelem, városi legenda, mitológiai vonatkozás vagy irodalmi alkotásra való utalás sző át. A mítoszokból táplálkozó horrortoposzok, mint a vérfarkasok, vámpírok, zombik, kísértetek mellett egyéni értelmezésben jelennek meg ókori istenek, például a fentebb említett Anubisz, a Hellboy útját folyton-folyvást keresztező Hekaté, vagy a Lovecraft-mítoszból átemelt Mérhetetlen Vének (itt Ogdru Jahad), akik a Külső Űr fagyos hidegében vannak bebörtönözve. Sárkány, hidra, az ír legendák tündérei, az orosz mesék Baba Jaga-ja, a vendigó, az Ogopogo szörny, trollok, a Pokol bugyrainak ördögei és démonai, mind-mind tiszteletüket teszik hősünk kalandjaiban. Mignola értő kézzel nyúl a különböző népek mítoszaihoz és legendáihoz, épp csak annyit változtatva rajtuk, hogy Hellboy jelenléte ne érződjön erőltetettnek, így ízelítőt kaphatunk általa az afrikai (Makoma), maláj (The Pennangalan), norvég (King Vold), brit (The Nature of the Beast) vagy akár japán (Heads) folklórból.

Üdítő ellentmodásosság a Conqueror Worm-ben megjelenő Lobster Johnson, aki egyenesági leszármazottja a 30-as évek ponyváit uraló hősöknek, mint Doc Savage, The Shadow vagy The Spider, amikor ugyanezen trade paperback Edgar Allan Poe Ligeia-jának soraira felfűzött képkockákkal indít. A Box Full of Evil története kvázi az Usher Ház bukásának kúriájában játszódik, a Hellboy jobb kezének eredetét felfedő The Island című kétrészes történet legalább fele pedig egy régi tengerészdalra és Thomas Haynes Bayly 19. századi brit poéta költeményére épül. Mindezenközben Mignola egy pillanatig sem titkolja, hogy elsődleges célja a szórakoztatás: egy interjújában saját maga nyilatkozta, hogy Hellboy történeteinek nagy része szándékoltan olyan, mint egy Roger Corman vagy Ed Wood szkriptelte B-movie, amit aztán különféle művészi eszközökkel fűszerez meg.

Ha már a művészi eszközökről beszélünk: tekintve, hogy a képregény erősen vizuális médium, a Hellboy történetek legmegragadóbb tényezője Mignola rendkívül egyedi rajzstílusa. A kicsit darabos, szögletes alakok kontrasztja a fényképszerű, gótikus elemekkel, az egyszerű, de hatásos színkezelés és az árnyékok zseniális, majdnem Sin City-szintű alkalmazása (a Hellboy történetek eredetileg fekete-fehérben láttak napvilágot a Dark Horse Presents-ben) kiemeli a mainstream képregények sodrából. Az egész rendkívül messze áll az Adam Hughes-féle iskolától, ahol nagy hangsúlyt fektetnek az arckifejezések ábrázolására: itt erről szó sincs, Hellboy arca rezzenéstelen, amolyan baltával faragott akcióhős fizimiska, és mégis, Mignola minden érzelmet képes átadni a karakterén keresztül.

Az első nagyobb lélegzetű, négy részes Hellboy történethez, mely a keresztségben a Seed of Destruction címet kapta, Mignola alkotótársa, John Byrne (Next Men, X-Men, Superman) segítségét kérte, mert nem volt biztos abban, hogy megfelelő tapasztalattal rendelkezik a plot és a dialógusok megírásához, és biztosra akart menni teremtményének debütálásánál. Így történhetett, hogy ez az egyetlen olyan Hellboy sztori, ahol egyes szám első személyű narrációt láthatunk, ráadásul mindjárt két karakter nézőpontjából is. A Byrne segítségével összerakott szkript olyannyira gördülékeny és tökéletes lett, hogy Mignola gyorsan elkezdte átírni a saját szándékoltan döcögősebb elképzelése szerint, végül tulajdonképpen ő fejezte be a forgatókönyvet.

A Seed of Destruction ugyanolyan pastiche, mint az őt követő történetek: fiktív fotók, írógéppel írt dokumentumok, egy afrikai mese a Békáról, alternatív történelem és lovecrafti szörnyetegek. A Raszputyin vezette kétségbeesett náci okkultista kísérlet a második világháború végéhez közeledtével részlegesen kudarcba fullad, a végső fegyvert, a végtelenül távoli és idegen entitást, az Ogdru Jahad-ot ugyan nem sikerül megidézni, ám helyette egy démonkölyök kerül át a mi világunkba, akit a szövetséges erők vesznek oltalmukba. Hellboy professzor Bruttenholm, a B.P.R.D., vagyis a paranormális jelenségekkel foglalkozó amerikai hivatal vezetőjének vigyázó tekintete alatt cseperedik fel, a világot járva és természetfeletti ügyeket felgöngyölítve a hivatal ügynökeinek segítségével. Apjaként istenített mentora azonban eltűnik egy sarkvidéki expedíció során, és amikor előkerül, olyan események láncolatát indítja el, melyek az egész ismert világ pusztulását okozhatják. A nyomok a Cavendish kúriához vezetnek, ami halálos csapdának bizonyul: Hellboy-nak és két szövetségesének, a halember Abe Sapien-nek és a pirokinetikus képességekkel rendelkező Liz Sherman-nek magával Raszputyinnal, kétéltű szörnyszolgáival és az Ogdru Jahad egyik szörnyűséges megtestesülésével kell szembenézniük. Hősünk itt esélyt kap arra, hogy felfedjék előtte létezésének célját, ám inkább a nem tudást választja és elpusztítja az orosz mágust.

"I like not knowing. I've gotten by fifty-two years without knowing. I sleep good not knowing." - Hellboy

Még ha nem is a legjobb Hellboy történet (személy szerint sokkal jobban szeretem Mignola rövidebb történeteit), a Seed of Destruction mégis csak eredettörténet, s mint ilyen kikerülhetetlen volt, amikor a Hellboy-univerzum megfilmesítése kósza ötletből kézzelfogható valósággá vált.

Legközelebb megtudhatjuk, hogy mi köze a Passiónak a Hellboy mozifilm szerény sikeréhez, miért nem jobbkezes Hellboy és miért nem rágógumigolyók folynak Sammael ereiben pénzérmék helyett? Na meg, hogy miért nem velem randevúzik Selma Blair a nyálas Myers ügynök helyett? Stay tuned.

*Mignola az általa írt-rajzolt Legend of the Dark Knight 54-es számát tekinti az első Hellboy történetnek, ahol Batman egy furcsa kísértethistória kénytelen-kelletlen résztvevője lesz, akárcsak Hellboy a legtöbb kalandjában
**Ha másra nem is volt jó ez a két történet, arra bizonyosan, hogy nyilvánvalóvá váljon: Hellboy-on piszkosul jól áll a ballonkabát és Mignola imád gorillákat rajzolni, amiknek mindenféle fémbizgentyűk állnak ki a fejéből

Girls

Az Image Comics komoly kockázatot vállalt, amikor kiadta az elég rázós témát választott Girls című képregénysorozatot: óriási spermaszörny a kukoricaföldön, meztelen (teljesen ám!), csapatokban vadászó vérszomjas nők, kasztrálás, félbetépés, medve általi élvemarcangolás, a külvilágtól áthatolhatatlan burokkal elzárt kisváros. Nem, ez kérem nem egy egy japán piacra gyártott hentai összefoglalója, hanem egy az Egyesült Államokban debütált, igazán eredeti ötletekkel bíró horrorsztori, ami egyértelműen a Geekz hasábjaira való. Lássuk hát miről is van szó:

Ethan Daniels nyomorúságos és jelentéktelen életén minden bizonnyal átok ül: egy isten háta mögötti, 65 fős lakosú amerikai városka vegyesboltjában dolgozik, egyetlen barátja a szellemileg kissé visszamaradott Merv (akinek a szórakozásról alkotott fogalmai kimerülnek a szántóföldön heverő tökök dinamittal való felrobbantásában), ex-barátnője, Taylor, pedig a helyi seriffel kezd összemelegedni a szeme láttára. A frusztráltságán rendszeres maszturbálással segíteni próbáló Ethan (ezek az első szám nyitó képsorai) végül Pennystown egyetlen kocsmájában borul ki mindenki szeme láttára, a nőket okolva az őt ért összes sérelemért. A teljesen összezavarodott srácot rövid úton kidobják és már ő sem biztos benne, hogy az egész városban hallható, fülsüketítő robaj és a sötétben hazafelé vezető út melletti erdőből előtámolygó, vérző és teljesen meztelen lány nem a saját elmeszüleménye-e.

A másnapi ébredés külön bejáratú személyes rémálmának kezdete: a város áramellátása már a múlté, a telefonok némák, a furcsa, némának tűnő lány, akivel a tegnap éjszakát töltötte pedig reggelre áttetsző gömböket rak a fürdőszobában, amikből teljesen kifejlett, rá megszólalásig hasonlító és ugyancsak meztelen lányok kelnek ki. Miután nekitámadnak az odasereglő szomszédoknak, és Ethant-t magukkal ragadják az őrjítő események, lassan világossá válik: a gyönyörűséges jövevények célja megölni az összes nőt, a férfiak segítségével még tovább szaporodni, a hullákat pedig beleolvasztani a kukoricaföldön lévő kráterben trónoló, hatalmas, spermakinézetű entitásba. Innentől már hétköznapi hőseink túlélése a tét, a várost láthatatlan és áthatolhatatlan burok veszi körül, a hadsereg képtelen kívülről segítséget hozni, a félelem, a bizonytalanság és az összezártság pedig lassan, de biztosan kezd eluralkodni a kis közösségen.

A rövid felvezetésbe kellemetlenül sok spoiler szorult (bár még bőven marad meglepetés), ám az elsőre szerencsétlenül semmitmondó, a későbbiek fényében azonban találó cím önmagában egyáltalán nem kelti fel az egyszeri képregényolvasó figyelmét (a címet nekem is egy barátom ajánlotta), és még kevesebbet árul el a sorozat stílusáról, így hát tisztemnek éreztem felvázolni a Luna testvérek koncepcióját. Itt kérem egy david lynch-i környezetből kiinduló horrorsztoriról beszélünk (ugyan nem a karakterek, hanem az események viselik magukon a mester munkásságának utóhatását), Stephen King jobb napjainak gördülékeny dialógusaival (gondoljunk itt például a Végítéletre). Akik a bevezető alapján a kultikus Urotsukidoji-ra (aka Legend of the Overfiend) asszociálnak, azoknak némelyest csalódniuk kell: habár az alkotók tobzódhatnának a klasszikus hentai történetek védjegyeinek számító jelenetekben, esetünkben erről szó sincs, a nemiség-testiség témáját merőben más oldalról közelítik meg.

A meztelen és csábító szirénlények egyik pillanatban ellenállhatatlan hetérák, a másikban a Dawn of the Dead remake fürge mozgású, emberkinézetű szörnyetegei: puszta kézzel, fegyvertelenül, csapatban támadnak (egy jelenetben egy megtermett és megvadult medvét ütlegelnek halálra pirruszi veszteségeket szenvedve), éhségüket nyers mókusokkal, emberi holttestekkel, illetve az imént említett medvével csillapítják, rettegnek a tűztől, ámde teljességgel sebezhetőek tűzoltó fejszével, fáklyával és shotgun-nal, hiszen alapvetően emberi(?) lények. Az alkotók saját bevallásuk szerint olyan szörnyeket akartak megteremteni, melyek "nem csupán megölnek, de szétrombolják a kapcsolatodat a feleségeddel, földbe tiporják a házasságodat, elpusztítják a családodat". Szó szerint és képletesen is.

Na de ha már itt tartunk, kik is az alkotók? Jonathan és Joshua Luna egy amerikai-filippínó testvérpáros, míg előbbi a rajzoló, színező és beíró, az utóbbi felelős a forgatókönyvekért, először pedig 2004-ben tűntek fel az Image kiadónál (aminek olyan címeket köszönhetünk, mint a Spawn, Witchblade, Darkness, Invincible és a The Walking Dead) első képregényükkel, az Ultra-val. A szuperhőstéma újabb feldolgozása megmérettetésekor nem találtatott könnyűnek: a "Sex and the City szpandexben" komoly sikereket könyvelt el a mai populáris kultúra visszásságait finom humorral való tálalásának és a szereplők gazdagon ábrázolt jellemeinek köszönhetően.

A három főszereplőnő, Ultra, Aphrodité és Cowgirl a médiának köszönhetően olyan mindenki által ismert celebritás, akiknek minden lépését kamerák követik, ismert magazinok címlapján szerepelnek és még a csapból is ők folynak, ám ez cseppet sem könnyíti meg a magánéletüket, ami gyakorlatilag virtuális. Ultra, civil nevén Pearl Penalosa, nem radioaktív, nem groteszk hegyomlás, mégsem talál magának normális pasit (rögtön felvetődik a kérdés: átlaghalandó vagy szuperhős lenne a szerencsésebb választás?), mivel egyszerűen végletekig munkamániás és nem meri megkockáztatni, hogy még egyszer megégesse magát érzelmileg. Amikor azonban a lapok már hetek óta azon csámcsognak, hogy vajon miért szingli még mindig, a barátnői rábeszélik, hogy menjenek el egy jövendőmondóhoz, ahol azt a jóslatot kapja, hogy hét napon belül megtalálja az igazit.

A sorozat ennek a hét napnak az eseményeit meséli el invenciózusan, humorosan, érzelem- és ötletgazdagon. Következő dobásuk a Girls, ennek sikere nyomán a mainstream alkotók is felfigyelnek rájuk: Brian Michael Bendis (Powers, Alias, House of M) őket kéri fel közreműködésre a Marvel kiadó Spider-Woman: Origin kötetéhez. 2007-ben visszatérnek saját történeteik meséléséhez, most is futó, napjainkban játszódó sorozatuk, a The Sword, egy hordozóját misztikus képességekkel felruházó kardot és a vele kapcsolatos rejtélyeket állítja a középpontba egy leginkább a Buffy és a Witchblade keverékére hajazó történetben.

A Girls témaválasztása kétségtelenül eredeti, a levezénylése pedig ott nyaklik meg, ahol eredetileg befejezni szándékozták: a tervek 12 számra szóltak, a siker hatására a kiadó újabb 12 résznyire nyújtotta a sorozatot, ami némi kellemetlen, Lost első évados szájízt hagy az olvasóban. Egyértelmű, hogy ebben az esetben a kevesebb több lett volna, de a szórakoztató jelleg végig megmarad, a párbeszédek életszerűek, a drámai és humoros pillanatok helye jól eltalált, a megfelelő helyeken fröcsög a vér és a kérdések sem maradnak megválaszolatlanul. Ha már pálcát kell törnöm felette (márpedig kell, különben minek írnék róla), akkor egy brilliánsan induló, ámde középszerűségbe fulladó sorozatot méltatnék, ami még így is messze kiemelkedik a 2004/2005-ös év mezőnyéből. Ha úgy tetszik, ez egy olyan B-movie, amit legalább egyszer érdemes megnézni.

 
Eredeti cím: Girls. Írta: Jonathan és Joshua Luna. Rajzolta: Jonathan Luna. Kiadó: Image Comics. Kiadás éve: 2004.

Largo Winch: 1. kötet - Az örökös, 2. kötet - A W konszern

Jean Van Hamme kétségtelenül az európai képregényipar Midász királya, aki amihez csak hozzáér, arannyá változtatja: három legismertebb hősének kalandjai (XIII, Largo Winch, Thorgal) stabil és egyúttal elképesztő 200.000-400.000 példányszámos eladási mutatókat produkálnak (egyenként!), A Sör mestereiből és a Largo Winch-ből tévésorozat készült (utóbbiból jelenleg éppen mozifilmet forgatnak), a XIII pécés játékadaptációjával pedig bizonyára minden valamit magára adó FPS rajongó játszott annak idején. Van Hamme saját bevallása szerint évente cirka egymillió eurót keres pusztán a szerzői jogokból, így tényleg csak olyan projektekbe kezd bele, amihez kedve van, a XIII és a Thorgal gyeplőjét ekképpen átadja ifjú, feltörekvő tehetségeknek és inkább új sorozatára, a Lady S-re (a Dupuis kiadó már eleve úgy kérte fel, hogy tévésorozat fog készülni belőle), valamint jelen örömódánk tárgyára, a Largo Winch-re összpontosítja kreatív energiáit.

<

No de ki ez a Largo Winch, akihez olyannyira hozzánőtt ennek a hatvanas éveiben járó zseninek a szíve, aki munkásságának eddigi harminc éve alatt 22 millió albumot volt képes eladni szerte a világon? Largo a multinacionális W vállalatbirodalom zabigyerek örököse, a kazilliárdos Bruce Wayne Batman hacuka és Joker nélkül, aki egyszerre bír Fülig Jimmy hatalmas pofonjaival és örökös optimizmusával, James Bond hanyag eleganciájával és sármjával, valamint Lex Luthor intellektusával és határozottságával, mindeközben ezzel olyannyira tisztában van, hogy olyan tenyérbemászó vigyorral néz szembe az olvasóval körülbelül minden harmadik képkockáról, hogy kinyílik az ember kezében a bicska. Ennek ellenére valami megmagyarázhatatlan módon mégis inkább a pénztárcája nyílik ki és megveszi a következő kötetet. Legalábbis Franciaországban mindenképp, kis hazánkban eddig összesen három kötet jelent meg a Képes Kiadó jóvoltából.

Largo alakja mindenféleképpen Van Hamme múltjában keresendő, aki életének első szakaszát ugyanolyan földi halandóként tengette, mint bárki más, kezdetben rozsdaálló festékkel házalt a multi US Steel Corporation színeiben Libanonban, Grönlandon, Norvégiában, majd átnyergelt a Philips-hez, ahol a feladata belga vállalkozók meggyőzése volt, hogy az ő termékeiket részesítsék előnyben a japánoké helyett. Karrierje felfelé ívelt, hamarosan regionális főosztályvezetővé promotálták, majd felajánlották neki a mexikói leányvállalat vezetését: úgy tűnt, élete sínen van. Egyetlen dolog nem stimmelt csupán: rádöbbent, hogy valami egészen elcseszett módon unja már ezt az egész mókuskereket. Beint hát az egész vezetőségnek és 37 évesen, két gyerekkel új életet kezd regényíróként, első regényét, a Largo Winch és a W konszern-t Simone Gallimard kiadója jelenteti meg 1977-ben. A felesége révén ismerkedik meg Paul Cuvelier-vel, aki a Barbarella sikerét szeretné meglovagolni egy erotikus képregénnyel és éppen szüksége van egy forgatókönyvíróra. Van Hamme elvállalja a feladatot és megszületik első BD-je, az Epoxy (ami teljesen véletlenül egyúttal egy bizonyos rozsdaálló szer alkotóelemének neve is). Cuvelier bemutatja a Tintin újság főszerkesztőjének, ahol olyan nevekkel dolgozik együtt, mint Dany és Franquin, valamint találkozik egy viszonylag ismeretlen lengyel rajzolóval, Grzegorz Rosinski-vel, akivel közös sorozatot indítanak a Tintin oldalain. Mivel újságíró, vadászpilóta és magánnyomozó már van, és Rosinski sem szeretne modern sorozatot, ráadásul utál autókat rajzolni, egy ifjú vikingre esik a választás, akinek történeteiben mitológiai szálak szövik át a heroikus fantasy zsánerelemeit. A siker kirobbanó: Van Hamme-tól ifjú szülők kérnek engedélyt, hogy gyermeküket a sorozat szereplői után nevezhessék el, a Thorgal 2007-ben pedig már a harmincadik részénél tart.

Legnagyobb dobása csak ezután következik, 1984-ben, amikor is a kémfilmek sikereit elirigyelve megszületik a XIII, egy emlékeit vesztett titkosügynök kalandjait követő történetfolyam, egyfajta játék az olvasókkal, akik próbálják kitalálni a főszereplő valódi személyazonosságát, és ami jobbára az Egyesült Államokban és Latin-Amerikában játszódik, az amerikai kultúra és történelem összes toposzán végigzongorázva a Kennedy-gyilkosságokkal kezdve a Klu-Klux-Klánon keresztül a vietnami háborúig. Következő munkája egy one shot, egyfajta tolkieni környezetbe helyezett Új Testamentum, a Chninkel, majd 1990-ben úgy dönt, hogy új szériájának hősévé első sikerét, Largo Winch-et teszi meg.

Visszatértünk hát recenziónk tárgyához, mely először a kérészéletű, fekete-fehér X-07 magazinban tette először tiszteletét minálunk, majd a Képes Kiadó vette gondozásába, én pedig személy szerint rendkívül becsülöm a kitartásukat, mert a mérsékelt siker ellenére nemrégen jelent meg a harmadik kötet is magyarul (bár én a Geekz virtuális hasábjain csak az első kettővel foglalkozom).

A képlet viszonylag egyszerű, az első album, az Örökös története a 90-es években, egyszerre két szálon fut, egyrészt a W konszern irodakomplexumának tárgyalóiban és irodáiban, ahol a vállalatóriás jövőjét illető döntések születnek, másrészt Törökországban, ahol a jugoszláv származású, ám egyúttal világpolgár Largo élvezi az életet turistaként. A W konszern tulajdonosát, a mindenki által gyűlölt, ám elképzelhetetlenül gazdag üzleti zsenit lehajítják a csilliomodik emeletről, ugyanakkor hősünkre gyilkosság vádjával próbálják meg ráhúzni a vizes lepedőt és rövid úton a selimiyei börtönben köt ki. Az olvasó itt már sejtheti, hogy a két eset összefügg, és valóban: Nerio Winch őt tette meg egyetlen örökösének, hogy a főrészvényesi rendszerrel működő vállalatbirodalom ne hulljon szét, az egyetlen probléma azonban, hogy erről az egyik részvényes is tud, ez pedig semmiféleképp nem nevezhető életbiztosításnak Largo számára. Az események innen kezdve felgyorsulnak, szökés a börtönből, autós üldözés a Boszporusz mentén, menedék a brit konzul lányának rezidenciáján (a műfaji követelményeknek megfelelően a nő megszerzése kipipálva), majd a történteket eltussolni vágyó török miniszter és tábornok szövetségének köszönhetően kissé eldurvulnak a dolgok és az egyik újonnan megismert szereplőtől fájdalmas búcsút veszünk. A második kötet, A W konszern, Largo múltjába enged bepillantást (kiderül, hogy kivételesen jó képzést kapott a pénzügyeket illetően, illetve rövid cirkuszi múltjának köszönhetően a késhajítás mestere) és egy biankó átruházási meghagyás körül forog a cselekmény, ami az örökösödési illeték kikerülésének és a hősünk helye megalapozásának kulcsa a vállalat élén. A biankó egy adriai szigeten van elrejtve, ám a titokzatos részvényes újra Largo életére tör...

Philippe Francq realisztikus rajzstílusa kifejezetten jól illeszkedik a témához és Van Hamme mesélési technikájához, a vállalati intrikák és az akciójelenetek váltakozása és ritmusa jól eltalált, a fordulatok tartózkodnak az elcsépelt kliséktől, mégis jólesően ismerős kalandokat élünk át, Largo személyiségéből fakadóan a gyönyörű nőkből sincs hiány, egyszóval minden adott egy igazán kellemes szórakozáshoz, kissé kiszakadva a szuperhősös vagy manga kiadványok áradatából (szó se róla, én a másik két műfajt is szeretem és az egyre nagyobb választék sincs ellenemre, de az ilyen kiadványokat illetően, pár kivételtől eltekintve, egyelőre még mindig fájó űr tátong a piacon).

Ha ez eddig még nem derült volna ki, a Largo Winch az én skálámon csillagos ötös, és legnagyobb örömömre Frankhonban éppen most kezdték újra kiadni gyűjtői kiadásban, ami már fel is került a bevásárlólistámra a sör és a mogyoróvaj mellé (mivel gondolom mindenki tudja, hogy ez a kettő az emberi szervezet alapvető építőeleme, s mint ilyen, mindennapos bevitelt igényel). Ja, és természetesen kötelező olvasmány.

Largo Winch - Az örökös. Eredeti cím: Largo Winch 1: L'héritier. Írta: Jean Van Hamme. Rajzolta: Philippe Francq. Fordította: Göntér Krisztina. Kiadó: Képes Kiadó. Kiadás éve: 2007. Ár: 1590 Ft.

Largo Winch - A W konszern. Eredei cím: Largo Winch 2: Le groupe W. Írta: Jean Van Hamme. Rajzolta: Philippe Francq. Fordította: Göntér Krisztina. Kiadó: Képes Kiadó. Kiadás éve: 2007. Ár: 1790 Ft.
 

Fabulák: Legendák száműzetésben

Geekz versus Képregénykiadók interjúsorozat I. - Képes Kiadó

A márciusi Képregény Börzén folytatott beszélgetések során merült fel, majd a május 17-18-i negyedik Magyar Képregényfesztivál forgatagában kristályosodott ki bennem, hogy miután a hazai közönség nagyon keveset tud a kilencedik művészet magyar zászlóhordozóiról, égető szükség lenne egy olyan interjúsorozatra, mely bemutatja őket, a mögöttük álló embereket, indíttatásukat, terveiket, kiadványaikat. Imígyen megvilágosodva a Geekz stábja úgy döntött, hogy változtatni kell a jelenlegi áldatlan állapoton, és puskavégre kapjuk az összes fontosabb, képregénykiadással foglalkozó kiadót.

Geekz: - Először talán egy rövid bemutatkozás azon olvasóink kedvéért, akik esetleg még nem hallottak volna rólatok…

Bayer Antal: - Bayer Antal vagyok, a Képes Kiadó szerkesztője, a Magyar Képregénykiadók Szövetsége elnöke.

G: Pár szó a kiadó profiljáról, célkitűzéseiről… 

BA: A Képes Kiadó eredetileg Korcsmáros Pál klasszikus képregényeinek az újrakiadását, a családi örökség ápolását célozta meg, még 2002-ben. 2006 óta foglalkozik más képregényekkel is, és ezen belül kiemelten mai magyar szerzőkkel. A külföldiek közül leginkább DC és Dark Horse kiadványokat gondozzuk (Batman, Fabulák, 300), és nagyon kedveljük a francia-belga vonalat is (Largo Winch, Sörmesterek). Eddig egy mangával és a Papírmozi antológia három kötetével a mi kínálatunk számít a legszélesebbnek a magyar piacon.

G: Hogyan kerültél közelebbi ismeretségbe a képregényekkel?

BA: Mint a legtöbb kiadó munkatársai, én is gyerekkorom óta olvasok képregényeket, csak az én esetemben ez jóval korábban kezdődött, a hatvanas évek elején. A mai napig megvannak az első Vaillant-ok, és természetesen rendszeres olvasója voltam a Fülesben megjelenő magyar képregényeknek is. Aztán később alkalmam nyílt megismerni az igazi francia klasszikusokat, majd az amerikaiakat, és így tovább.

G: Mi indított arra, hogy belevágj a képregénykiadásba?

BA: Ez egy hosszú történet. A 90-es évek elején már dolgoztam szerkesztőként a Semic Interprintnél, és én indítottam el az X-Ment és a Marvel Extrát. Aztán részben anyagi (kicsik voltak a gyerekeim), részben szakmai okokból egész más jellegű munkát vállaltam, bár külsős fordítóként folyamatosan kapcsolatban maradtam a magyarországi képregénykiadással. Pár éve a körülmények úgy alakultak, hogy belelkesedtem, és érdemesnek láttam időt és pénzt rászánni. Egy évvel korábban alakítottuk meg öt társammal a Míves Céh kiadót, azon belül alakítottuk ki a képregényszekciót.

G: Hogyan kezdtél neki, volt-e idevágó háttered, segítséged, körülbelül mekkora nagyságrendű beruházást igényel egy ilyen elhatározás?

BA: Szakmailag nem voltak gondok, csak fel kellett eleveníteni a kapcsolatokat. Ráadásul a technika időközbeni fejlődése jelentősen megkönnyítette a dolgokat. Az anyagiak előteremtésében tudtam támaszkodni a Míves Céh tulajdonostársaira. A Fekete-Fehér Képregényantológia első számának az elkészítése kb. egy millió forintba került úgy, hogy mindannyian ingyen dolgoztunk rajta.

G: Milyen kiadványaitok jelentek meg eddig és mi alapján esett ezekre a választás? Mi nyom többet a latban, a személyes preferencia vagy az üzleti szempontok?

BA: A Míves Céh a Fekete-Fehér hat kötetével, a Tükörvárossal és a négy Képregénymúzeummal eljutott egy határig, amelyen túl további beruházásra lett volna szükség. Ezt azonban aligha tudtuk volna vállalni, engem pedig időközben felkért a Képes Kiadó az Eduárd fapados képregényújság szerkesztésére, majd a közös munka annyira összehozott minket, hogy eldöntöttük, megpróbálkozunk egy teljes körű kínálat kialakításával. A külföldi képregények területén az én javaslataimból indulunk ki, a magyaroknál együtt keressük a lehetőségeket. A Képes Kiadónak mára már kialakult egy profilja, és bár nincs olyan terület, amiről teljesen és végérvényesen lemondanánk, elsősorban olyan képregényeket adunk ki, amik tetszenek nekünk. Üzleti szempontról a képregények esetében Magyarországon még nem nagyon lehet beszélni, a ráfizetés elkerülése a fő mozgatóerő.

G: Milyen nagyságrendben éri meg (vagy ésszerű) képregényt kiadni?

BA: Ha fordítás, akkor már 1500 eladott példánynál meg tud térülni a befektetés. Eredeti magyar képregénynél az 5000 példány lenne a reális, aminél már a szerzőnek és a kiadónak is megérte dolgozni.

G: Hogyan oldjátok meg a terjesztést és a reklámot?

BA: Hát ez egy hosszú menetelés volt az elmúlt 3-4 évben, de most már elmondhatjuk, hogy minden nagyobb könyvesboltba eljutnak a képregények. Kezdetben különlegesen nagy segítséget jelentett az 576 kbyte-boltok hálózata. Képregény-nagykereskedésünk pedig nem csak a Képes Kiadó saját köteteit, hanem másokét is be tudja vinni olyan helyekre, ahova a kicsiknek külön-külön aligha sikerülne. Tavaly nyílt meg a Dalszínház utcában az Eduárd képregényboltunk, amely állandóan készleten tartja a teljes magyar képregény-választékot. Reklámozni – mint a többi képregény-kiadó – leginkább kölcsönösségi alapon tudunk, hiszen a kereskedelmi hirdetési tarifák megfizethetetlenek. Folyamatosan kísérletezünk ötletekkel. Így például a legutóbbi Batman-kötetünkhöz, a Terrorhoz készítettünk egy kis reklámfüzetet és egy ajánlófilmet is.

G: A visszajelzések alapján melyek a legsikeresebb köteteitek?

BA: Az eladási adatok alapján egyértelműen a Rejtő-Korcsmáros sorozat. Sikeresnek mondható a 300, amely a tavalyi mozifilmhez kapcsolódott, és jól fogynak a Batman-sorozat kötetei. A kisebb kiadványok közül eddig a Sör Kálmán viszi a prímet.

G: Mi a véleményed a magyar képregénypiac jelenlegi helyzetéről?

BA: Rohamos fejlődésen ment át pár év alatt, de még mindig csak az út elején járunk. Nagyon fontos, hogy mostanra már kialakult egy alap-kínálat abban az értelemben, hogy minden korosztálynak, nemnek, érdeklődési iránynak tudunk mit nyújtani. Ennek érezhető hatása, hogy egyre kevesebbszer találkozunk totális elutasítással.

G: A korábbi évekhez képest egyre több kiadó vág bele a képregénykiadásba. Ez az olvasók szempontjából rendkívül örömteli, de mi a helyzet kiadói szempontból?

BA: Ez így nem teljesen pontos, 2006-ig tartott a kiadók gombamód-szaporodása. Tavaly és idén inkább az volt a változás, hogy olyan kiadók is színre léptek, amelyek más területen már sikeresek voltak, és felfigyeltek a képregényre. Ennek egyrészt nagyon örülünk, hisz egyfajta elismerése azoknak az erőfeszítéseknek, amelyeket a rajongókból lett szinte botcsinálta kiadók fejtettek ki, ugyanakkor természetesen konkurenciát is jelent számunkra, és persze vannak, akik tartanak egy esetleges dömpingtől, a színvonal esésétől.

G: Mennyiben segítenek (esetleg hátráltatnak) a magyarországi különböző képregényes kezdeményezések (Képregény.net portál, Képregény Börze, Képregény Fesztivál, etc.)?

BA: A Képregény.net stábja felbecsülhetetlen segítséget nyújt a kezdetek óta. Azon túl, hogy publicitást biztosít számunkra, fóruma a legközvetlenebb kapcsolatot is jelenti a törzsolvasókkal, és számos alkotóval, fordítóval, beíróval innen ered az ismeretségünk, értékes munkatársainkká váltak. A börze szervezéséért nagy kalapemelés illeti Harza Tamást, és most már három éve a kiadók is rendszeresen részt vesznek rajta. Jellegéből kifolyólag bizonyos típusú kiadványok számára nagy lendületet tud jelenteni, elsősorban az amerikai képregényekre és a gyűjtői kiadványokra gondolok itt. A fesztiválról nehéz elfogulatlanul beszélnem, hisz ez a mi rendezvényünk (mármint a szövetségé), és nekem személyesen is rengeteg munkám fekszik benne. Az mindenesetre ma már biztos, hogy sokaknak hiányozna, ha nem lenne.

G: Kapcsolatban vagytok-e a hazai képregényes élet más szereplőivel (más kiadók, képregényes fórumok, etc.)?

BA: Természetesen. :) Az MKSZ-t öt kiadó alapította 2005 elején, és ma szinte valamennyi aktív kiadó tagja a szövetségnek. De azokkal is jó viszonyt ápolunk, akik különböző okokból inkább nem vesznek részt a közös munkában, de a rendezvényeinken jelen vannak, és az ő kiadványaikat is terjesztik tagjaink. A KN fórumon nagyon aktív vagyok, de a manga.hu fórumán, az MKA blogján, a Geekz-en és a Könyvesblogon is hozzászólok időnként a képregényes cikkekhez, témákhoz.

G: Mi a véleményed a Magyar Képregény Akadémiáról, illetve tevékenységéről?

BA: Ezt a kérdést mint az MKA tiszteletbeli tagja inkább passzolnám. :)

G: Szerinted milyen a képregény megítélése a hazai médiában és vajon lehet-e ezen változtatni?

BA: Talán meglepő, amit mondok, de inkább jó, és ahhoz képest, hogy mekkora a képregény piaci súlya, még talán több szó is esik róla, mint amennyi arányosan járna neki. Persze mi ezt inkább úgy fogjuk fel, hogy messze el vagyunk maradva más országoktól, és addig nem nyugodhatunk, amíg fel nem zárkózunk hozzájuk valamelyest. A változtatás csak részben múlik rajtunk, hisz mi nagyon aktívak vagyunk ezen a téren. Egyes szerkesztőségek nyitottabbak, mások kevésbé, sok múlik a személyes érdeklődési területeken és azon, hogy minek tulajdonítanak hírértéket. Franciaországban egy sikersorozat új kötetének a premierje fontos médiaesemény, nálunk tíz embernél többet nem nagyon lehet összetrombitálni.

G: Milyen állásponton van a kiadó a különféle netes honosító oldalakkal kapcsolatban, jelenthetnek-e komoly fenyegetést egy kiadó munkájára, esetleg akár segíthetik is?

BA: Ez egy nagyon kényes és nehéz kérdés. A kiadóknak hivatalosan nem is lehet tudomásuk ezek létezéséről, hisz a szerződéseik köteleznék őket arra, hogy jogilag lépjenek fel ellenük. Ugyanakkor azzal is tisztában vagyunk, hogy ezeknek a honlapoknak az "ínséges időszakban" fontos szerepük volt a képregény népszerűsítésében, és ha megüzenjük neki, hogy mik azok, amiket kiadni tervezünk, mindig el is távolítják a honosításokat. Az én személyes véleményem erről pedig az, hogy szerencsésebb lenne, ha ezt a lelkesedést eredeti művek létrehozására, fanzinok, mini-képregények, webcomic-ok létrehozására lehetne konvertálni. Úgy látom, hogy ez részben már működik is. Hozzáteszem, hogy ma már a nagy külföldi kiadóknak az álláspontja is változóban van, méghozzá érdekes módon egyszerre tapasztalunk szigorítást (a japánok részéről, akik sokáig kifejezetten pártolták a "scanlation" mozgalmat), és az elektronikus közlésnek az olcsó vagy akár ingyenes formái felé nyitást (az amerikaiktól, akik egyre több régi képregényt tesznek ily módon hozzáférhetővé). De azt érthető módon mindenki utálja, ha egy friss, még hazai megjelenésre is esélyes képregényt akár eredetiben, akár kalózfordításban közzétesznek. Azt egyébként nem szokták tudni, hogy az utóbbit veszik rosszabb néven a jogtulajdonosok, hiszen a "honosítás" azt jelenti, hogy egy, a kiadó és a szerzők által nem engedélyezett, nem érvényesített belenyúlás történik magába a műbe. Bármennyire is önzetlen a szándék, ilyet az eredeti szerzők jóváhagyása nélkül illetlenség tenni.

G: Segíthet-e megismertetni a képregény az olvasás szeretetét az fiatalok újabb generációjával?

BA: A képregény olvasása, befogadása egészen más, mint a kép nélküli szövegé. A képregény nem pótlék, nem zanza, nem bevezetés valami másba. Képregényt olvasni bizonyos szempontból nehezebb is, hisz a különböző képi, nyelvi és narratív kódok egymásra vannak utalva, kiegészítik, ellenpontozzák egymást. Úgyhogy számomra ez a kérdés csak szélesebb értelemben jogos: igen, a képregénynek a populáris, gyerekeknek szóló műfajai, művei alkalmasak arra, hogy újabb generációkkal szerettessék meg a kultúrát, beleértve az irodalmat, a képzőművészetet, a filmet, valamint a felnőttebb hangvételű, témájú, igényű képregényeket.

G: Közelebbi és távolabbi kiadói tervek?

BA: A könyhétre jelenik meg a Largo Winch sorozat 3. kötete, majd az új Batman-filmhez kapcsolódva kiadunk egy igazi kultikus csemegét, az Arkham Elmegyógyintézetet, Grant Morrison és Dave McKean művét. A Rejtő-Korcsmáros sorozat hatodik albuma az Elveszett cirkáló lesz, ez őszre várható, csakúgy, mint az irodalmi klasszikusok következő része, amely az elveszettnek hitt, ám a Történeti Levéltárból nemrég megkerült Három testőr lesz. Kiadunk idén még két DC-kötetet. Ezekről egyelőre annyit lehet mondani, hogy Batman mindkettőben lesz, az egyikben pedig Superman is.

Nem szeretnénk lemondani a francia képregényekről annak ellenére, hogy jelenleg ez az irányzat Magyarországon kevésbé népszerű. Tervezzük folytatni a Sörmestereket és tárgyalunk a Krak által megkezdett, ám félbeszakadt XIII átvételéről. Előbb-utóbb lesz másik mangánk is, de kicsit más utakat járunk, mint a többi, távol-keleti képregényekkel foglalkozó kiadó.

A magyar szerzők kiadása továbbra is szívügyünk. Tavaly ősszel indítottuk el az Eduárd bemutatja… sorozatot, amely félúton helyezkedik el az országos terjesztés és a limitált kiadás között. Eddig Vass Mihály, Felvidéki Miklós és Göndöcs Gergely egy-egy munkája jelent meg ebben formában, ezek sikerétől függ, hogy milyen tempóban jöhetnek ki újabbak.

G: Köszönjük az interjút és sok sikert kívánunk a Képes Kiadónak a továbbiakban is!

Képregénykritika: LA TRILOGIE NIKOPOL (Les Humanoides Associés, 2002) *****

15. Képregénybörze retrospektív, 2. rész

Az erősen megcsúszott "Visszaszámolás a Képregénybörzéig" immáron negatívba fordult folytatása, ráadásul egy olyan kötet kapcsán, ami végül nem is jelent meg a Börzén (a Titkos Fiók December 32 című albumáról van szó). Egyszóval semmi sem stimmel, ám ez nem tart vissza attól, hogy lelkiismeretfurdalás nélkül a Kedves Olvasókra zúdítsam az egyik kedvenc albumom ismertetőjét. Ha épp csupán Hanuka lenne, akkor is megkaptátok volna. Na. (Dr. Sör Kálmán után szabadon.)

Bénultan állsz, ahogy a szürke arcú tömeg folyóként zubog körül az ugyanolyan színtelen, omladozó épületek szegélyezte utcamederben, és az ég felé fordított arcodra fagynak a márciusi zöldes hóesés apró, koszos pelyhei. A város külső övezetében, a nyomornegyedet és az uralkodó elit belső magját elválasztó kordont biztosító fegyveres milicisták is ugyanarra mutogatnak: a zubenúbiai élősködők rondította Eiffel-torony mellett egy gigászi piramis lebeg a város felett. Lakói halhatatlan egyiptomi istenek, akik csillagászati mennyiségű üzemanyagot követelnek a fasiszta városállam kormányzójától, Jean-Ferdinand Choublanc pedig cserébe a halhatatlanság titkát próbálja kicsalni tőlük. Mindezt pedig a testedbe költözött hierakonopoliszi Hórusztól tudod, aki elveszített lábad helyére szerves fémprotézist teremtett a metró síneiből és úgy irányít kénye-kedve szerint, akár egy marionettbábut, belehajszolva a kormányzóválasztás véres politikai játszmájába. Most indulnod kell, Hórusz türelmetlen, és szerezned kell egy milicista egyenruhát, hogy bejuss a festett arcú gazdag polgárok világába. Alcide Nikopol, Isten hozott Párizsban, két atomháború és hibernációban töltött 30 év után, az Úr 2023-ik évében!

Enki Bilal formabontó, szürreális sci-fi trilógiájának harmadik kiadására jó pár éve, Brüsszelben leltem rá a körülöttem tornyosuló és jobbára számomra ismeretlen képregények zigguratjai között, ám a borító megpillantása, majd a kötetbe lapozás után a karakteres, izgalmas és lendületes, gyakorlatilag olajfestményekből álló történet azonnal letaglózott. A kitűnés a többi BD tengeréből leginkább Bilal származásának és tapasztalatainak köszönhető, hiszen Belgrádban született, a volt Jugoszláviában, cseh katolikus anyától, bosnyák muzulmán apától, és csupán 9 éves korában költöztek Párizsba. Ez rányomta a bélyegét a gyermekkorára is, hiszen meglepve látta új honfitársai mennyire nincsenek tisztában a keleti blokkban zajló eseményekkel (ami egyébként ma is jellemző az átlag francia polgárra). Bilal első művei René Goscinny (Astérix, Lucky Luke, Iznogoud, A kis Nicolas) képregénymagazinjában, a Pilote-ban jelentek meg, majd az ott megismert Pierre Christin-ben lelt mentorra és komoly szerzőtársra, ennek eredményeképp született meg a Napjaink legendái sorozat (Légendes d'Aujourd'hui).

Sokoldalúságát jelzi közreműködése Michael Mann 1983-as The Keep című filmjében, ahol a kastélyt őrző náci katonákat öldöklő titokzatos szörny kidolgozásával bízták meg (Mann az amerikai Heavy Metal oldalain tett gyakori vendégszereplése révén figyelt fel rá) és közös munkája látványtervezőként az albán származású Angelin Preljocaj-al a Rómeó és Júlia balettfeldolgozásában. Bilal három filmet is jegyez, mindhárom saját forgatókönyvből készült, az első kettő élőszereplős (Bunker Palace Hotel, 1989, Tykho Moon, 1996), míg a harmadik, 2004-ben nálunk is bemutatott és jelen recenziónk tárgyán alapuló Immortel (Ad Vitam) erősen épít a CGI hátterek és szereplők használatára, ezzel elég egyedi hangulatot teremtve.

Munkásságának eddigi csúcspontja mégis a Nikopol trilógia, melyen közel 12 éven át dolgozott és amely Verne, Wells, Orwell és Philip K. Dick legjobb pillanatait idézi. Disztópikus jövőbe repít minket, szándékoltan nem is olyan távoliba, ahol egymással háborúzó városállamok bástyázzák körül magukat szélsőséges ideológiákkal, minden szülőképes nő születésszabályzó központban fekszik, hogy felgyorsított ütemben adjanak életet a milicisták sorait feltöltő fiúgyermekeknek, az asztrokikötőkön át érkező idegen lények és az atomháborúk utóhatásai pedig szabad utat engednek a különféle pusztító betegségeknek és mutációknak. Telepata macskák, rovarszerű politikai orgyilkosok, menkari óriástojások és diphdai angyalkák nyüzsögnek 2023 fasiszta Párizsában. Ebbe a világba érkezik Alcide Nikopol a trilógia első kötetében, a Halhatatlanok karneváljában (La Foire aux immortels, 1980), amikor meghibásodik a börtönéül szolgáló űrkapszula és a város szegénynegyedében ér földet. Az idegen lények közt a legidegenebbként kénytelen szembesülni azzal, hogy kedvese halott, a szupermarketből ahol hajdanán vásárolt temető lett, szeretett Párizsából pedig egy Mussolini jelszavait harsogó totalitárius városállam. Még a saját testén is egy halhatatlan egyiptomi istenséggel kénytelen osztozni, aki a város feletti uralomról és istentársai iránti bosszúról sző terveket. Nikopol az elméjére zúduló traumák hatására a kötet végére teljesen megtébolyodik, és bár Bilal eredetileg nem trilógiát tervezett, mégsem hagyhatta, hogy kedvenc hőse az elmegyógyintézet folyosóit rója élete végéig.

Miután előkészítették és felvázolták nekünk az egyszerre félelmetes és lenyűgöző jövőképet, az 1986-ban megjelent Vénuszcsapdában (La Femme piege), a narratíva átvált első szám első személybe és megnyílik előttünk a világ: Párizs fojtogató falai közül a vérvörös Temzéjű Londonba kerülünk, idegenvezetőnk pedig Jill Bioskop, egy szabadúszó újságírónő, aki sriptwalker-ével egyenesen a múltba küldi cikkeit és akinek sorsa elkerülhetetlenül összefonódik a börtönéből kiszabadult Hóruszéval és az ép elméjét visszanyerő Nikopoléval. Jill utazását a vonzerejének hatása alá került férfiak hullái szegélyezik, ő pedig HLV kapszulák szedésével próbál feledést nyerni, imígyen lassan, de biztosan összemosva a valóságot és saját hallucinációit az olvasó számára. A szálak végül Berlinben futnak össze, ami az egyetlen autonóm enklávé a cseh-szovjet birodalom szívében, ahol a Mauer Palast biztonságából az iszlámkeresztények idegen menkari tojások elleni dzsihádjába kerülünk (Eierkrieg), majd főszereplőink Egyiptom felé veszik az irányt, hogy az újfent visszatérő repülő piramis istenei elől menedéket találjanak.

A Hideg egyenlítőben (Froid-Équateur, 1992), amelyet egyébként a rangos francia Lire magazin az Év Könyve díjjal jutalmazott (könyv kategóriában!), már külső narrátor kommentálja az apjára megszólalásig hasonlító fiú kutatását az eltűnt Nikopol után Afrikában, ahol találkozik Yelena Prokosh-Tootobi genetikussal, aki egy különös szülés körülményeit érkezik kivizsgálni Equator City-ben. Az Egyenlítő mentén fekvő városban egy környezeti anomália hatására szakadatlanul esik a hó a -26 C°-os fagyban és a KKDZO nevű alvilági szervezet felügyelete alatt emberek és genetikailag felemelt állatok élnik együtt mindennapjaikat. Mint kiderül, az idősebb Nikopol körözött szökevény, akit az első kötetből ismert Choublanc meggyilkolásával vádolnak és álnéven éppen egy sakk-boksz* mérkőzés egyik résztvevője, Yelena nyomozása pedig egyenesen Jill Bioskophoz és emberfeletti gyermekéhez vezet. A végkifejlet semmiképp nem megnyugtató happy end-ben kulminálódik (nem mintha Bilaltól ezt elvártam volna), visszakanyarodik a kezdethez és önmaga farkába harapó kígyóként zárja le a trilógiát.

Mindenképp elmondható, hogy Bilal szürrealista, elmosott kontúrokkal rendelkező, onirikus történetvezetése és rajzstílusa arculcsapóan friss és egyedi, a narratíva ugyan néhol darabokra hullik és bizonyos dolgokra sosem derül fény (vélhetően szándékoltan), ám az Alan Moore Watchmen-jéből már ismert dokumentumokkal (a gyűjteményes kötetben a Libération egy kivehető, Nikopol-univerzumbeli példánya) támogatja a világ részletességét és hihetőségét. A trilógia nem ad térképet a világ földrajzához és nem vezeti kézenfogva az olvasót és pontosan ebben rejlik az egyik nagy erőssége: a kötetek újra és újraolvashatók, minden egyes alkalommal valami újat felfedve magukból, újabb réteget feltárva az olvasó előtt.

Bilal következő nagy dobása, amit ugyan már eleve három kötetesre tervezett, mára már tetralógiává bővült, és első része legnagyobb örömömre már megjelent magyarul a Titkos Fiók gondozásában A szörny ébredése (Le sommeil du monstre, 1998) címmel. Ha lehet még szebb, mint Nikopol kalandjai és bevallottan önéletrajzi ihletésű, rengeteg referenciával a közelmúlt politikai történéseire és már a 9/11 előtt előrevetítve a szélsőséges iszlám előretörését.

*A képregényalbum inspiráló hatására a holland Iepe Rubingh a valóságban is megalapította ezt a furcsa sportot és az első sakk-boksz világbajnokságot 2003-ban rendezték meg Amszterdamban.

Képregénykritika: PAPÍRMOZI 3 (Képes Kiadó, 2007) ****

Antológia kiadásába belevágni több szempontból is kockázatos dolog, kiváltképp ha képregényantológiáról beszélünk. Először is nem árt komoly sztárszerzőket és sztárrajzolókat felvonultatni, hogy vásárlásra ösztönözzük a leendő olvasót. Kis hazánkban azonban ennek a módszernek már az alapvetése is erősen hibádzik: az épp csak újra csírájába szökkent képregénykiadás eredményeképp formálódó célközönség javarészt azt sem tudja mi fán terem Zograf, Moebius vagy teszem azt Guy Davis, így a nagy nevek felsorakoztatása közel sem nyom akkorát a latba, mint amennyi ettől elvárható volna. Aztán ott van az antológia-jelleg legnagyobb előnye és egyben legsúlyosabb hátránya: a diverzitás. Nagyon nehéz eltalálni mindenki ízlését, ha nem lehetetlen, könnyedén a nagyot markol, keveset fog hibájába eshetünk. Fontos még az antológia fókusza, egy egyszerűen megfogalmazható ötlet, melynek fonalára felfűzhetőek a történetek, mint például a Vertigo Heart Throbs válogatása (tragikomikus végkifejletbe torkolló love story-k), a Dark Horse Book of Witchcraft-ja (természetfeletti mesék) vagy hogy rendhagyó hazai példával éljek, a Torony és más történetek kiállítás a Magyar Képregény Akadémia szervezésében (meglepetés: itt a torony motívum volt a történetek közti összekötő kapocs).

Az eddigi próbálkozások rendre megbuktak, ám komoly tanulságokkal és tapasztalattal is szolgálhattak a kiadók számára: a Vertigo - Felnőtt képregények legnagyobb sajnálatomra úgy tűnik a diverzitás próbáján vérzett el, megosztva olvasóközönségét, míg a Fekete Fehér képregényantológia vélhetően az érthetetlen érdektelenség (és tájékozatlanság) miatt távozott hat kötet múltával, ámbátor dicsőségesen, hiszen erős koncepciójával olyan komoly alapot rakott, melyről több, más kiadvány is elrugaszkodhatott, mint például a FuMax Sin City sorozata (ezen természetesen a mozibemutatóhoz időzített megjelenés is sokat lendített), valamint jelen recenziónk tárgya, a fekete-fehér Papírmozi 3, mely ugyancsak a Képes Kiadó immáron Eduárd sorozatában jelent meg.

De lássuk csak, önkényesen kiválasztott kritériumainknak megfelel-e az újabb próbálkozás (habár kicsit visszás így nevezni egy sorozat harmadik kötetét). Neves alkotók, klasszikus történetek: ezt a lecet könnyedén átvitte. Nem kevesebb, mint 15 történet, európai, amerikai és japán szerzőktől: a diverzitást ugyancsak elkerülhetetlenül abszolválta. Fokális pont, a sztorikat vezető fonál a hagyományosan vett értelemben ugyan nincsen, mégis azonnal szembeötlő a képregényeket elválasztó biográfiák, képregénytörténeti cikkek és beszámolók jelenléte: itt bizony valódi kultúrmisszióról van szó, ez vezeti és tartja össze az antológiát (mivel mindhárom feltételnek megfelelt, most már nyugodtan nevezhetjük így), ebben fejeződik ki az esszenciája, ez legfőbb motívuma.

Ízlelgessük hát ezt a ritka párlatot a teljesség igénye nélkül: az első bódító szippantás a nálunk sajnálatos módon kevéssé ismert Mark Schultz, aki a mára már kultikussá vált Xenozoic Tales című sorozatot hívta életre a nyolcvanas évek végén (ha megemlítem, hogy ebből készült a Cadillacs and Dinosaurs nevezetű játéktermi csoda, valószínűleg máris többen felkapják a fejüket a korosztályomból), ami egy posztapokaliptikus, vad őskorba visszasüllyedt Földet varázsol elénk, ahol az emberek benzinmotoros szörnyetegekben ülve shotgun-nal küzdenek a civilizáció túléléséért a dinoszauruszok és őrült tudósok ellenében.

A spanyol alkotópáros, Das Pastoras és Carlos Portela leghíresebb sorozata, a Les Hérésiarques 2002-ben debütált a főnixként újjáéledő francia-amerikai Métal Hurlant/Heavy Metal magazinban, ahol egy fiatal harcos és ember-oroszlán harcostársa szállnak szembe az istenek akaratával egy afrikai legendákat felidéző fantasztikus világban. Ennek a sorozatnak a kvázi előzményét ismerhetjük meg az antológiában, és így esetleg (ha felkeltette figyelmünket, akár az enyémet) követhetjük Das Pastoras munkásságát a Metabárók (Le Caste des Métabarons) világába is, hiszen az Humanoides Associés legfontosabb címének előzményét, maga Alexandro Jodorowsky vezényletével, ugyancsak ő illusztrálta.

A magyar származású Miriam Katin rövid története önéletrajzi ihletésű, akárcsak a kanadai D&C által kiadott We Are On our Own című kötete, amely egész nyugodtan egy lapon említhető a Spiegelman Maus-ával vagy Marjane Satrapi Persepolis-ával. A Parfait bájos és gördülékeny módon nyúl komoly témához, remek választás volt az antológia számára.

A két számomra (abszolút szubjektíve) legkedvesebb történet egyike Yoshihiro Tatsumi, japán mangaka, az általa létrehozott gekiga* stílusú alternatív képregények zászlóhordozójának Inferno című alkotása, mely egyben a Papírmozi leghosszabb filmtekercse, ami egy volt katonai újságíró és Hirosima tragédiáját dolgozza fel megrázó módon, valamint a Sin City révén már nálunk is ismert Frank Miller maró sci-fi szatírája, a főszerepben: Amerika kedvenc hőse, Lance Blastoff, a Phallica belső égésű űrhajó és annak teljes ringyó-droid személyzetének tulajdonosa... Kevésbé örültem a nálunk a Kretén magazinból ismert Gotlib-nak, az általam ugyan értékelt, de nem túlságosan kedvelt Zograf-nak és a kissé propaganda és látlelet-ízű Batman történetnek (Áramszünet), de egy antológiáról beszélünk, és ha csak ilyen kis része nem sikeredett a szájam íze szerint, akkor a recept kiválónak bizonyult.

Utoljára ifjú csikókoromban lelkesített fel a hirtelen felfedezett kincsek tárháza a megboldogult és azóta gyűjtők tulajdonát képező Krampusz magazinban, és most is hasonló érzet kerített hatalmába. Egyáltalán nem bánom, hogy magyar szerzők nem kerültek a kötetbe, a Fekete Fehér ha nem is elhibázott, de nem túl szerencsés lépése volt összeereszteni a még nyersebb, csiszolni való magyar képregényeket a patinás, viharos időket is kiállt, vérprofik által írt klasszikusokkal. Az európai, amerikai, japán szerzők itt tökéletesen megférnek egymással, a szerzők életrajza és a cikkek a pozitív értelemben vett ismeretterjesztő jelleget árasztanak, a vaskosan megpakolt 144 oldal pedig hozza az amerikai trade paperback-ek magabiztosságát. Abszolút megvásárlandó darab!**

*A gekiga olyan a mangának, mint a graphic novel a comic book-nak, komoly, irodalmi értékű alkotásokat jelöl.
**Felmerülhet a kérdés (jogosan), hogy ennyi pozitívum után miért csak 4 csillag a kötet. Valójában négy és fél, de a Geekz értékelésében ilyen nem létezik, az ötöt pedig fenntartom a Watchmen szintű klasszikusoknak és a saját teljesen szubjektív értékrendem szerint maradéktalanul hibátlan hangulatú és/vagy megvalósítású kedvenceimnek. Ez van.

Hupikék törpikék és Tintin országa: a belga képregény 1.rész

A Frankofónia Ünnepe ezév márciusában is megrendezésre került Budapesten és számos más magyar városban, a rendezvénysorozat részeként pedig március 6-án kiállítás nyílt a fővárosi Francia Intézetben "Bulles*, jazz, blues" címmel, melyet Jean Auquier, a brüsszeli képregénymúzeum igazgatója vezetett fel a "Hupikék törpikék és Tintin országa: a belga képregény" című előadásával.

Tekintve, hogy a Képregény.net és a Geekz színeiben én is részt vettem az eseményen, ráadásul a mi társaságunkból az egyetlenként, aki bírja a francia nyelv obskúrus tudományát, úgy döntöttem magamra vállalom a tolmács híján (a frankofónia szellemének jegyében) vegytiszta francia nyelven előadott áttekintés érdekesebb pontjainak megosztását a nagyobb publikummal (az amfiteátrumban mindössze huszonegynéhányadmagammal jelentem meg) a belga képregény gazdagságáról és történetéről.

Tintin, a világutazó - egy fiktív riporter kalandjai

A George Prosper Rémi, avagy művésznevén Hergé (ami neve felcserélt kezdőbetűinek fonetikus kiejtése: R.G.) alkotta mára kultikussá vált képregényfigura a Magyarországon is ismert olyan belga nevezetességek közé tartozik, mint Lucky Luke, Astérix vagy a Hupikék törpikék, születése pedig 1929-re, a Vingtieme Siecle belga újság oldalaira tehető. A Tintin a szovjetek földjén (Tintin au pays des Soviets) folytatásos képregénysorozat egyenesen az újság szerkesztőjének, Norbert Wallez katolikus apát kérésére indult útnak, és akkora sikere lett, hogy a Szovjetunióból vonattal hazaérkező és a kiadó által felbérelt ál-Tintin jókora éljenző tömeget csődített a brüsszeli Gare du Nord pályaudvarára. A hirtelen jött népszerűség egyenes úton vezet a következő, kongói tudósításhoz (Tintin au Congo, 1931), ami tökéletesen tükrözi a kor gyarmattartó belga világképét: "A negrók nagy gyerekek csupán... még szerencse, hogy mi ott vagyunk nekik." A naívnak és primitívnek ábrázolt feketéknek tartott felvilágosító óra hazájukról, Belgiumról, az antilopok cél nélküli halomra gyilkolása vadászat címén és az orrszarvú irhájába fúrt lyukba helyezett dinamitrúddal szerzett trófea később mind helyesbítésre került a politikai korrektség jegyében, mikor 1946-ban Hergé újrarajzolta a színes oldalakkal újfent kiadott, eredetileg fekete-fehér albumokat.

Egy belga képregényhős népszerűsége hazájában nem különösebben ritka dolog, Tintin kalandjait azonban legkevesebb 50 nyelvre fordították le és albumai több százmilliós példányszámban keltek el, tehát joggal tehetjük fel a kérdést, vajon miben rejlik sikerének titka? Nem kell túlságosan mélyreásnunk, hogy észrevegyük, főhősünk ábrázata nem rendelkezik igazán karakterisztikus vonásokkal (talán a védjegyének tekinthető hajtincset leszámítva), így a célközönségnek szánt fiatal (és persze a képregénykedvelő idősebb) olvasók könnyedén azonosulhatnak vele, ráadásul az albumokban minden kortalanul népszerű szüzsé megtalálható az Indiana Jones fémjelezte kalandfilmeken át (A kék lótusz, A Nap Temploma) a tiszta és tudományos fantasztikumon keresztül (Tintin Tibetben, Cél a Hold) a krimibe és kémhistóriákba (A Castafiore ékszerek, Ottokár jogara) illő fordulatokig. A humort is több szinten adagolva kapjuk, a némileg kifinomultabb típusát maga Tintin és az örökké szórakozott Tournesol professzor szolgáltatja, míg a részeges és szangvinikus Haddock kapitány a szeretnivalóan ütődött Dupont-Dupond párossal karöltve a slapstick komédiát lopja be a történetekbe.

A kapitány figurája egyébként meglepő módon pozitív fogadtatásra talált a kor mélyen katolikus keresztényi értékeket valló Belgiumában nagyon komoly alkoholizmusa (egy üveg Loch Lomond láttára bármilyen helyzetben elveszti a fejét) és szórakoztató vulgaritása ellenére.

A belga BD** és a valóság összefonódása

A képregények és a valós, aktuális események kölcsönösen hatással vannak egymásra, különösen igaz ez a belga BD-re. Az első valóban csak képregényekkel foglalkozó francia-belga magazint 1938-ban indítja útjára Jean Dupuis méghozzá Journal de Spirou címmel. Az újság központi karaktere a Rob-Vel teremtette lángvörös hajú Spirou (nevét a vallon mókust jelentő spirou szóból eredezteti), aki eredetileg kifutófiúként dolgozik ikonikus piros ruhájában, majd elválaszthatatlan barátjával, Fantasio-val együtt munkát kap épp annak az újságnak a szerkesztőségében, aminek nevét kölcsönözte. Fiktív újságíróként, akárcsak Tintin, rengeteg kalandon megy keresztül, és a hozzá csatlakozó új szereplőgárda népszerűsége olyan karaktereknek biztosít albumszerű megjelenést, mint például a fura, de szeretnivaló leopárd-majom keverék Marsupilami. A valódi Spirou magazin szerkesztőségének ajtaja (a rajta lógó tábla tanúsága szerint) egyébként mindig nyitva áll és lehetőséget ad olvasóinak, hogy személyesen adhassanak hangot véleményüknek.

1947-től a belga André Franquin veszi át Spirou kalandjainak szövését és az Egy varázsló van Champignac-ban (Il y a un sorcier a Champignac) című történetével egy kvázi ismeretlen, általa sosem látott, a felesége képeslapgyűjteményének egyik példányáról másolt kastélyt tesz híres turisztikaI célponttá. Hergé hasonló módszerekkel dolgozott, az Egyszarvú titkában a helyi bolhapiac tűnik fel, a Nap Temploma azték piramisainak papírra vetését komoly kutatómunka előzi meg, a Letört fül (L'Oreille cassée) történetének fókuszaként funkcionáló titokzatos bálványnak pedig a városi múzeumban kiállított egyik szobor szolgált mintaként, melynek hatására a múzeum szuvenírboltjának egyik legkelendőbb portékájává vált ama bizonyos bálvány replikája, aminek fülét aztán a boldog tulajdonos sajátkezűleg letörhette.

A fentebb már említett Franquin talán leghíresebb figurája, az elképzelhetetlenül lusta, ám végtelenül jóindulatú Gaston Lagaffe, aki szintén a Spirou magazin munkatársa, kalandjai során ugyan indirekt módon, de egyértelműen a környezet és az állatok védelme mellett foglal állást. Talán nem véletlen, hogy a valódi Green Peace felkérésére Franquin és teremtménye, Gaston vállt vetve kampányoltak a szervezet célkitűzéseiért különféle reklámokban és plakátokon. A BD és a valóság hatás-visszahatásának legszebb példája pedig talán az, amikor Gaston-nak szobrot emelnek Brüsszelben, egy Brüsszelben játszódó képregény oldalain pedig megjelenik ez az utcarész a rendkívül könnyen azonosítható szoborral.

A cikk második része a kepregeny.net magyar képregényes oldalon fog megjelenni hamarosan...

*a bulle francia nyelven a képregényekben használatos szövegbuborékot jelenti
**a BD a bande dessinnée, azaz franciául a képregény bevett rövidítése

Konzolelőzetes: FABULA NOVIS CRYSTALLIS FINAL FANTASY XIII

A Square-Enix fúziója óta csak úgy záporozik ránk a jóság a japán játékfejlesztők Ghidorah-jától*, a leginkább várakozások övezte címek azonban a Fabula Novis Crystallis Final Fantasy XIII projekt részét képezik. Egészen pontosan három játékról van szó (Final Fantasy XIII, Final Fantasy Versus XIII és a Final Fantasy Agito XIII), melyek közül az első kettő a PS3 tulajokat örvendezteti majd meg, a harmadik pedig egy egyelőre meg nem határozott mobiltelefon platformra érkezik. A történetek ezúttal a megszokottól eltérően ugyanabban az univerzumban játszódnak, de csak lazán kapcsolódnak egymáshoz, mert míg az első Coccon City ellenállóit főszerepelteti, az eddigi legsötétebb hangulatúnak beharangozott Versus protagonistája egy dinasztia utolsó sarjaként tör egyszemélyes hatalomra városa felett, az Agito pedig az Akademia nevű mágikus egyetem tizenkét hallgatójának sorsát követi.

A Final Fantasy XIII és a Final Fantasy Versus XIII trélerei valójában csupán elő-előzetesek, hiszen 2008 vége-2009 eleje előtt nem nagyon lehet számítani a 2006-ban bejelentett Final Fantasy-k érkezésére. Mindenesetre az FF8-ból jól ismert Gunblade fejlesztett verziója, a motorrá átalakulni képes, megidézhető Shiva, a monumentális high-tech/fantasy környezet, valamint a dögös és ultrapozőr főhősnő már eleve magasra állítja a várakozásfaktort...

*King Ghidorah avagy King of Terror a japán kaiju filmek háromfejű óriássárkánya, Godzilla egyik legerősebb ellenfele