2012. október 17.
Huszonegy gramm. Azt mondják, ennyi az emberi lélek súlya. Vagy egy minőségibb papírlapnak. Az Oszama főhőse vékonyabb az utóbbinál: Joe-nak hívják, magánnyomozó, whisky-t vedel és alig van ügyfele, míg egy nap be nem állít hozzá egy titokzatosan viselkedő nő egy megbízással és egy kimeríthetetlen biankó hitelkártyával. Ismerős? Az olvasó gyanakodni kezd, joggal: én is hátra-hátrapillantok a villamoson zavaromban, vajon mikor ugrik elő az író, mikor leplezi le magát, hogy kandi kamera, szabad nevetni?
Nem, nevetni nem szabad, legfeljebb összemosolyogni és nekiveselkedni a rejvényfejtésnek. A szöveg beszélgetni akar és provokál, Fekete Cipőjű férfiakat és ősrégi filmes utalásokat dobál ránk, a Big Brother valóságshow-ra kacsintgat - nincs mit tenni, be kell szállni a játékba. Joe közben már könyékig jár a nyomozásban, de a nyomok kuszák, mindenki le akarja beszélni a kutakodásról, ráadásul néha még össze is verik. Who Watches The Watchmen?
Az Oszama poszt-cyberpunk fél évszázaddal PKD után, mikor az összeesküvés-elméletek és a politikai krimik véletlenül sem találhatóak meg még a retró-étlapon sem, a terrorizmust viszont hiába unjuk, csak nem tudjuk megérteni, felcímkézve polcra tenni. Hipszter 9/11 blues, kicsit másképp.
A leplezetlen műfajkeverés és az utalások, idézetek sokasága rég nem számít újdonságnak sem a nyomtatott, sem a mozgóképes fickióban. Az emberi kultúrát pár kattintásnyi távolságra összerántó szélessávú csodaország hatására ráadásul muszáj egyre szisztematikusabban kezelni a rengeteg elérhető alkotást, így a kényszeresen kategorizálásnak köszönhetően megszokottá vált, ha egy filmet, könyvet vagy zenét négy-öt műfaj stiláris metszetében igyekszünk elhelyezni. Az Oszama elsőre zavarba ejtő eklektikussága nem erény, hanem lehetőség: nem gyakran olvashatunk ugyan személyes emlékekkel teli, alternatív valóságban játszódó noir / paranoid krimi / melodráma / fantasztikus regényt, de a fő kérdés az, hogy mit hoz ki ebből Lavie Tidhar?
A szerző sokszínű kulturális háttere (élt izraeli kibucban, Dél-Afrikában, Ázsiában és Londonban is) egyszerre előny és hátrány: Tidhar érezhetően sok hatásból tud dolgozni, az átlag olvasó számára ismeretlen helyzeteket is élethűen, részletgazdagan ír le, legyen szó vientiáni városképről, kabuli utcákról, new york-i, geek-ektől nyüzsgő "con"-okról vagy éppen londoni kocsmákról. De hátrány is, mert talán nehezebb fogódzót találnia, nehezebb arányokat tartania, mérlegelnie, hogy mi az, amire több magyarázatot kell szánni. Igazi világpolgáros elveszettség-érzet jön át a lapokon, de a történetnek ez szerencsés módon talán még előnyére is válik.
Tidhar Madeleine-sütije egy öngyilkos merénylet robbanása: az Oszama ügyesen úsztatja át a fókuszt a regény első felében hangsúlyos rejtvényfejtésről a lírai, személyesebb, megfoghatatlan cselekményű második részre. Itt már tényleg az emlékek kavarognak sűrű folyamként - amely áradásban még a főszereplő karaktere is oldékonynak mutatkozik -, mert rengeteg ember elfojtott emléke sejlik fel, kiknek gazdái tán felerészben már halottak, amerikai repülőroncsba csavarodtak vagy közel-keleti városok konzulátusai előtt robbantak fel buszokban vagy szakadtak szét gyalogosan.
A másik fele pedig emlékezik, megértés helyett is. Így bomlik fel végül személyes, feldolgozandó tragédiák rémisztően nagy felbontású mozaikjává azon ködös fiók tartalma a fejünkben, ahova azt a bizonyos néhány órás híradó-adást pakoltuk 9/11-ről meg a tengernyi rövidke újsághírt öngyilkos merényletekről azelőtt és azóta is. És Tidhar valószínűleg pont ezt akarta.
2012. május 24.
Szeretem, ha egy könyv már az alapötletével megfog, mert egész egyszerűen annyi érdekes könyv, képregény és tucat más médiumban elmesélt történet szerepel a listámon, hogy egyre nehezebbnek érzem türelmesen időt adni a nehezebben induló alkotásoknak, kivéve, ha nagyon bízok a szerző(k)ben. Ez persze közös élménye minden jóravaló geeknek, sőt minden olyan internet-használónak, akinek van legalább 1 db érdeklődési köre. A probléma csak az, hogy az ötletes indulást sokszor a fantasztikus könyvek tág műfaji határai között is csak nyögve-nyelősen navigálni képes, klisés kivitelezés követi.
A Zoo City szerencsére azon regények közé tartozik, melynek nem ver át a hátsó borítón található összefoglalója, se nem éled fel hiába az első pár fejezet után az olvasói remény: ha a felütés beindítja a fantáziád, akkor az egészet kajálni fogod.
A könyv az alternatív valóságban a komoly bűnt elkövetett emberek mellé megmagyarázhatatlan oknál fogva egy állat szegődik, melytől a nagyobb fizikai távolság elviselhetetlen fájdalmat okoz, esetleges elpusztulása pedig a tulajdonos néhány percen belüli gyors lefolyású és elkerülhetetlen halálával jár. Az állatok azonban a sok kényelmetlenség mellett - képzeld el, milyen lehet mondjuk egy tarajos sünnel vagy egy tarantulával a kocsidban (dzsekidben) mászkálni egész nap, akit még etetned is kell! - egy különleges képességgel, "shavival" is felruházzák a vétkest, akik gyakran ebből próbálnak megélni valahogyan.
Az állatosodás ugyanis a komoly bűnök miatt társadalmi kirekesztéssel is jár történetünk színhelyén, Dél-Afrikában (a Föld más-más vidékein különféle módon reagálnak rá a népek), és mivel rejtegetni csak ideig-óráig lehet őket, a megbélyegzettek gyorsan a társadalom peremére sodródnak ebben az amúgy sem túlságosan gazdag és biztonságos országban.
Hősünk állata egy lajhár - nem a legpraktikusabb méret... -, shavija pedig az elveszett tárgyak megtalálása. Ez a képesség persze ideális egy jó kis szövevényes, nyomozós történethez, mely jó pár meglepő szituációt tartogat. Ilyet azonban olvastunk már sokat, a könyv sokkal inkább köszönheti sikerét és egzotikumát johannesburgi helyszínének: az USA nagyvárosainak gangsta rap-jét vagy a legújabb New York-i menőzős szlenget mindenki vágja, aki amcsi sorozatokat vagy filmeket néz, Dél-Afrikáról ellenben sokkal ritkábban hallunk (én konkrétan csak egy filmre, a Tsotsi-ra tudok visszaemlékezni).
A Zoo City legnagyobb erénye azonban számomra mégis az, hogy elbaszott poszt-posztmodern világunkban, a kötelező műfajkeverés és az ötlettelenség korszakában olyan merészen és lazán képes saját hangján megszólalni, hogy azt egészen felüdítő volt olvasni. A fantasztikus történet-alap és a detektívregényeket idéző nyomozós-rendőröket kerülgetős cselekményváz gyönyörűen összeáll a dél-afrikai országok valóságára rámutatni kívánó, már-már tényfeltáró hangulatú epizódokkal, nem sértő a személyes és országok feletti felelősség kérdését feszegető moralizálás sem, és működik a szerelmi (vagy inkább magánéleti) szál is, mert végre tényleg életszagú.
Végül, de egyáltalán nem utolsósorban, nagyon megnyerő volt számomra az a nehezen meghatározható hangulat, ami azzal jár, mikor az író mindent csak közelről mutat meg, de mégis úgy érezzük, mintha felsejlene az egész kép és összeállna valamilyen általános érvényű mögöttes tartalom, ami a maga valójában mérete, banalitása miatt vagy más okból nem elmondható. Számomra William Gibson ennek a módszernek a mestere, a címlapon a tőle vett idézet méltatja a Zoo City-t. És ezúttal a keserű szájíz elmarad, nem csak írók mutyiznak: Lauren Beukes stílusérzéke tényleg kiváló, és ez még csak a második könyve. Érdemes figyelni rá.
Kiadó:
Ad Astra
Terjedelem: 360 oldal
Ára: 2390 Ft