Heti zombulás, avagy túlértékelt sorozatok
A tévés szórakoztatás világában elvileg baromi nehéz komoly sikert elérni, mert szemben egy mozifilmmel, nem csak egyszer kell leültetni a nézőt, hanem minden héten, éveken át. Az ember azt hinné, itt nincsen pardon, nincs marketinges gimmick, ehhez tényleg baszott jónak kell lenni. De hányan voltunk már úgy, hogy néztünk, és néztünk egy sorozatot, hétről-hétre, puszta megszokásból? Mert egykor jó volt, és megkedveltük a szereplőket? Mert reménykedtünk, hogy hátha csak egy kis hullámvölgyben van, és majd megint jó lesz (ez igen ritkán fordul elő, de sebaj)? Hányszor volt, hogy éreztük, egy széria csak azért nem ért még véget, mert az, hogy „a csúcson kell abbahagyni” ugyan szép művészi hitvallás, de a csatornák fejesei inkább az „üsd a vasat, akkor is, ha már csak épphogy langyos” elvét vallják? Nem is beszélve az őszinte „ezen meg mit eszik annyi ember” értetlenkedésről. Alább összeszedtünk pár sorozatot, amik kapcsán ezek a kérdések megfogalmazódtak bennünk. Félreértés ne essék: nem szubjektív véleményről van szó, amit olvasni fogtok, az objektív, abszolút alapigazságok megkérdőjelezhetetlen kinyilatkoztatása. Szólottunk. Szívesen.
Agymenők (The Big Bang Theory)
A zárt rendszerben zajló sitcomok természetükből adódóan korlátozott élettartam-kilátással bírnak. Az egydimenziós, könnyen értelmezhető, kiszámítható karakterek alkalmazása eleinte tutira nyerő megoldás, a néző gyorsan otthon érzi magát a figurák társaságában, belakja a dramaturgiai teret, de százvalahány rész után keményen visszaüt ez a koncepció, mert kiderül, hogy a szereplők egyszerűen fejleszthetetlenek, ahogy a csoportdinamikában rejlő potenciál is roppantmód véges, és a helyszínek is unalmassá válnak. Lehet nyomatni kifulladásig, pláne, hogy a nézettség évről évre emelkedik (jelenleg 20,44 millión áll), és az is nyilvánvaló, hogy ez egy rohadtul nehéz fegyvernem (pláne írástechnikai szempontból), de a 7. évad nyitóepizódja például már hervasztóan csenevész volt, talán két poénra, ha futotta az íróktól. Szép emlékek bőven akadnak, voltak remek évadok, de a sorozat csúnyán elkopott, felélte a tartalékokat, és a stábnak minimum egy hosszabb kreatív szünetre volna szüksége. (Dr. Sick Fuck)
Family Guy
Seth MacFarlane kétségkívül tud valamit. No, azért nem túl sokat, de azt láthatóan érti, hogyan kell innen-onnan összelopkodott elemek, gyermeteg gusztustalanságok és irritáló karakterek minden kohéziót nélkülöző, kaotikus elegyét eredeti ötletnek hazudva leerőltetni az arra érdemes tömegek torkán. Az ugye nyilvánvaló, hogy az alapszituáció egy az egyben másolja a The Simpsonst, különösen a tohonya, csökkent értelmű családfő, Peter Griffin karaktere szembeötlő Homer-imitáció, de az irreális mértékben megértő, férje mellett minden körülmények között kitartó, nála nyilvánvalóan jobbat érdemlő Lois figurája is Marge alakjának sajátosságait viseli, megtoldva némi perverz libidóval, valamint találunk itt szülei adottságaihoz mérten érthetetlen módon zseniális gyereket is (Stewie egy agresszív, gonosz kis Lisa), a család további tagjai (Meg és Chris) pedig egyszerűen érdektelenek, folytonos megalázásukon kívül más szerephez nem is nagyon jutnak az epizódok során. Beszélő, intelligens, fehér bundájú kutya? Dögöljek meg, ha MacFarlane nem látta a Mézga Családot.
A készítőket korántsem menti fel bűneik alól, hogy tolvajtermészetüket önmagukon ironizálva lépten-nyomon az orrunk alá dörgölik, szándékolt utalásrendszerként, posztmodern gesztusként beállítva azt, rengeteg alkalommal kinyilvánítják: "Igen, mi ilyen lopósak vagyunk, ez egy ilyen modern dolog, itt mindent szabad". Szabad, persze, csak nézni ne legyen muszáj. Értem én, hogy a túlpörgetett alpáriság és gyomorforgatás az amerikai prüdéria, álszent televíziós cenzúra felé hangsúlyosan meglengetett lófasz kíván lenni, de folyamatosan sugárban hányó emberek látványa egy bizonyos életkor felett egyáltalán nem vicces, idegesítő dalt megállás nélkül ismételgetni pár másodperc után cseppet sem mókás, a pedofília, a nemi betegségek, valamint a különböző testi fogyatékosságok pedig soha, semmilyen körülmények között nem számítottak értékelhető humorforrásnak. Nem azzal van itt a baj, hogy a készítők kendőzetlenül bemutatnak bizonyos, egyesek számára talán taszító, ám valóban létező jelenségeket, a probléma ott kezdődik, hogy ezt minden látható szándék nélkül teszik, illetve kizárólag azért, hogy a lehető legszélesebb tömegeket, a faék egyszerűségű nézőket is megszólítsák.
Ilyen módon az epizódok pontosan azokat az állatias, ösztönszerű emberi igényeket elégítik ki maradéktalanul, amiket elviekben bírálni lennének hivatottak. Időnként azért óhatatlanul be-be csúszik egy valóban eredeti, eltalált poén (különösen a - szintén a Simpsonsból átemelt - szürreális visszaemlékezéseknek köszönhetően), de ezek elvesznek a polgárpukkasztónak, felháborítónak szánt, de csak unott fásultságot generáló gusztustalanságok tengerében, valamint hadd ne essek már hanyatt attól, hogy egy humorosnak szánt animációs sorozat néha tényleg vicces is. A filmes utalások szórakoztatóak ugyan, de már nem is mondom, honnan lettek finoman átemelve, ráadásul ritkán érződik rajtuk az adott alkotás iránti tisztelet, sokkal inkább az azt célzó gúny szándéka vehető ki, az pedig, hogy a Star Warst parodizáló részek lényegesen visszafogottabbak, mint az egyéb epizódok, olyan részlehajlás, ami pontosan a "mindent lehet" vállalásnak mond tökéletesen ellent. A sorozat szakadatlan sikerének köszönhetően MacFarlane kisebb birodalom kiépítésére (American Dad, The Cleveland-Show), valamint egy egész estés mozifilm (Ted) elkészítésére is lehetőséget kapott, sőt, vezethetett Oscar-gálát is. Mondom én, hogy a csávó tud valamit. (Nemes András)
Így jártam anyátokkal (How I Met Your Mother)
Oké, tudom, megértek mindent, én is kedvelem Neil Patrick Harris munkásságát, de... maradjunk annyiban hogy a HIMYM semmivel sem több egy elég jól sikerült Jóbarátok-másolatnál. És most jöhetnek az érvek-ellenérvek, miért jobb egyik a másiknál... egy egyszerű, mezei háromkamerás - szitkom szitkom, vagyon-e szép lányod - ról van szó, amely korunk televíziózásának legkötöttebb műfaja. Őszintén, adott a totál-félközeli-ansnitt szentháromsága, amelyből vizuálisan nem lehet kitörni, ergo nagyrészt úgyis valami lakás vagy iroda belsejét fogod látni. Táncos-zenés betétek? Ott volt az egész helyes, de annál sikertelenebb Working (amely a magyar televíziózás kifürkészhetetlen logikája során a Talpig pácban címet kapta), ahol a végtelenül cinikus betéteket mjúzikelekkel szakították meg a fiktív Upton/Webber nevű, ki tudja mivel foglalkozó multinacionális cég munkatársai. Fiatal pályakezdők párzási szokásai vannak a fókuszban (cicit-bicepszet a népnek)? Ezt már 1993-ban felismerték, hogy ne pont a Jóbarátokat mondjam példának, legyen mondjuk a Caroline in the City (Caroline New Yorkban, a boldogult Humor 1-en volt egy darabig). Akkor van benne ultrajófej arc - ha már NPH? Irány az eredeti The Office, ahol legalább láthatjuk ennek a valószerűtlenül magabiztos figurának a másik oldalát is, hogy tudniillik mi van akkor ha a nagyonjófejnagyonlaza kolléga, bocsánat, főnök, valójában inkább egy érzéketlen, bunkó seggfej? Legalábbis a valóság gyakrabban ilyen. A jócsaj-faktoron persze vitatkozhatunk, az ízlés kérdése. De ebben is, mint minden rendes szitkomban volt születésnapos-kórházas-hálaadásos/karácsonyos-híresvendégszereplős-esküvős rész. Enélkül nem is kap működési engedélyt egyik sorozat sem az Önkormányzattól. (Forgács W. András)
Lost - Eltűntek (Lost)
Ironikus vagy szomorú – attól függ, honnan nézzük – hogy a 2000-es évek nagy amerikai tévésorozatos forradalma részben pont a formátum történetének egyik legnagyobb blöffjével kezdődött. De én leszek az első, aki elismeri, hogy a blöfföt briliánsan játszották meg. Az első évad kivételes volt: újszerű, izgalmas, rejtélyes, fordulatos, csak úgy roskadozott a remek karakterektől, a lenyűgöző szituációktól, a hatalmas potenciáltól. A második évben kezdtek lassan félresiklani a dolgok, nyúlásnak indult a rétestészta, feltámadt és erősödött az „ezt úgyse fogják megmagyarázni soha a büdös életben” érzete, kezdett az egésznek bullshit szaga lenni. De kitartottam a pozitívumok miatt, és mert a szezon – megint – úgy ért véget, hogy aztakurva. És ezután még bő két éven át csócsált engem a Lost. Folyton abba akartam hagyni, mert egyre kínosabb, egyre erőltetettebb lett, és egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy az írókat nem a történetmesélés érdekli, hanem a nézők agresszív hozzábilincselése a sorozathoz egymást érő WTF-okkal és gimmickekkel.
Igen, ezek közül némelyik engem is behülyített – utoljára a „We have to go back” tudott meglepni, de az annyira, hogy még bő egy évig maradtam, pedig akkorra már tényleg tele volt a tököm az egésszel. Végül valamikor az ötödik évad első felében szálltam ki, amikor az egyik epizód kellős közepén egyszer csak leesett, hogy már pusztán a heti rutin miatt követem ezt az egész nézőhülyítő dramaturgiai bullshitet, és annyi érzelmi kontaktusom sem maradt a flashbackekkel-flashforwardokkal és képtelen szituációkkal szarrá írt karakterekhez, mint a légyhez, amit agyonütök a konyhában. Igazából hálával tartozom az alkotóknak, mert anno megtanítottak valamire, aminek azóta jó hasznát veszem, hogy ti. ne kínlódjak összességében pocsék szériákkal néhány faszán elsütött cliffhanger miatt. Máig nem tudom, hogy ért véget a Lost. Fogalmam sincs, mi az a sziget, miért van, hol van, mikor van, hogyan van, és nekem ez így teljesen jó. Az se érdekelhetne kevésbé, hogy éppen ki dugja Paris Hiltont. (Rusznyák Csaba)
South Park
Nem nehéz a választás, ha (geek körökben) túlértékelt sorozatokról van szó: remek alkalom ez, hogy értetlenségemet fejezzem ki a South Park sikere előtt. Elismerem: a kíméletlen és cinikus felnőtt humorra, ami dühödt bikaként ront rá a társadalom leg(ál)szentebb, legalapvetőbb értékeire és morális törvényeire (akár őszintén, a dolgozz-fogyassz végtelen ciklusában vergődő, készen kapott értékrendű honpolgárok szemének felnyitása céljából, akár puszta provokációból, "For The Lulz"), nagyon is szükség van, és számos esetben vevő is vagyok rá. Sorozatok közül az utóbbi évtized terméséből kiemelendő az Arrested Development és az It's Always Sunny In Philadelphia, a klasszikusok közül pedig természesen a Monty Python Repülő Cirkusza, de ez a fajta humor jellemző bármelyik menőbb stand-uposra is, George Carlintól Ricky Gervais-en át Louis C. K.-ig.
A South Park-ra azonban képtelen vagyok másképp tekinteni, mint egyetlen, tizenvalahány éve mesélt viccre, ráadásul a legirritálóbban öntelt, pöffeszkedő, álintellektuális fajtából, ami összetéveszti az ellenszenves viselkedést az intelligenciával, a sértő nyerseséget pedig a komoly felnőttséggel, és mivel hinni, bízni semmiben sem tud, kapaszkodót nem kínálva tapossa szét saját giccses homokvárait (a hosszan, választékosan és/vagy naiv hittel felvezetett poént ironikusnak szánt bunkósággal szétverő csattanója jelenti a sorozatban használt gegek 90%-át, kiegészülve az elmaradhatatlan és túlhasznált túl-hosszú-szünettekkel-a-beszélgetésben).
A sorozat egyetlen igazi erénye, hogy ezeket a mai korban is egyre jobban fertőző rákos tüneteket már több mint másfél évtizede bírja, azaz: it was hipster before being hipster was cool. (Borbíró Andris)
Supernatural
Még ha az alapötletben semmi, de tényleg semmi eredeti sincs, nagyon felszínes szinten sem, ez még simán lehetett volna egy nedves geekvágyakat kielégítő, marha jó kis sorozat. Okkultista nyomozók-szörnyvadászok a természetfelettivel szemben, hellyeah. X-akták óta, mi több, azon kívül nem volt ilyen. Papíron jól is fest, élesben már kevésbé. Hiába szokás áhítatosan körbetáncolni, megkockáztatnám, hogy a hódolat inkább a koncepciónak és az ínségnek szól, mint a megvalósításnak.
A Supernatural egyszerűen minden mozzanatában ötlettelen és átgondolatlan, ennél fogva pedig már alig néhány epizód után rohadt fárasztó. Mondom, az alapfelállás laposságával még önmagában nem lenne probléma, de ha már monster of the week parádét nézünk, akkor nem lehetett volna e mellé valami minimális gimmicket vagy akár sajátos hangvételt társítani? Oké, idővel belopózott, azaz helyesebben be lett tuszkolva valamiféle high concept, de az egész mindvégig annyira semmilyen, hogy még negatív kritikával illetni is nehéz. Egyszerűen nincs fogás rajta. Drámának nem elég mély, vagy következetes, hogy a néhány erőltetett jófejeskedés miatt humoros lenne, azt hagyjuk, azt meg, hogy a kis horrorhatározó összes kliséjét összefésülték, megrágták, majd emésztetlenül kiköpték, hadd ne tartsam már érdemnek.
Ez a fantáziátlanság, még rosszabb, lélektelenség, a témától és az átfogó történettől eltekintve amúgy a legapróbb mozzanatokban is megnyilvánul. A karakterek (idealista kisöcs és vagány, de aranyszívű nagy testvér – Skywalker és Solo, vagy tucatnyi másik hasonló filmes páros, valaki?), a szituációk (csak az első évad majd minden részében akad egy szemrevaló damsel in distress, akinek eltűnt valami rokona), a párbeszédek („This is a near perfect hunter” és unalomig ismételt társai), a fapofával előadott okkult szakértő blabla, a mindenkori konfliktusok következetlen és idióta megoldásai, eleve az egész kurva, részről részre minimális változtatásokkal megismételt szerkezet valami idegölően receptszerűek és üresek.
Magam az X-Aktáknak sem voltam soha nagy híve, de az a maga idejében tök eredeti volt, sőt, ha az ufós összeesküvés elméletet és az azzal járó nyomasztó hangulatot vesszük, mindmáig rendben van. A Supernatural még egyszer ugyanez, csak éppen nem volt benne soha, semmi jó, kivéve, ha valaki élvezi, hogy hetente egyszer megnézhet háromnegyed órányi standard amerikai b-horrort a hülyébbik, PG-13-as fajtából. (Elmeboy)
Vámpírnaplók (The Vampire Diaries)
Siralmasan gyenge pilot után nagy jóindulattal közepesnek mondható első évad, hasonló folytatás, majd súlyos lejtmenet (season 3, season 4). Mégis itt van, immáron az 5. évaddal – a The Vampire Diaries túlélése olyan sérelem, ami véres megtorlásért üvölt.
A TVD legnagyobb bűne a totális érdektelenség, a vigasztalan tétnélküliség: jönnek-mennek a szégyentelenül alulírt, minden ambíciót nélkülöző karakterek, a szerzők teljesen random üzemmódban építkeznek. Ha indokolt, akkor azért, ha meg nem, akkor pont azért szól az enervált gimnazista rockzene, mélabús karakterek siránkoznak szüntelenül, tombol a True Bloodot is felülmúlóan idegesítő, vámpíros-vérfarkasos-boszorkányos-misztikus-minden létező közhelyet felsorakoztató műeklektika, az egyfolytában kinyuvasztott, meghalni mégis képtelen főszereplők folyamatos feltámadásáról nem is beszélve. Dögöljön már meg valamelyik, de tényleg, örökre. És akkor néhány keresetlen szót a főszereplőről, a sorozat igazi kulcsfigurájáról: Nina Dobrev valóban szemrevaló fehérnép (pláne a promóciós fotókon - bár az évek során cseppet talán meggyarapodott a valaga), simán el lehet nézegetni 8-10 percig, pompás látvány. Na de öt nyomorult évadon át? Baszki. Ezt a mérhetetlenül idegesítő, 24/7-ben rinyáló, hisztis picsát? No way. Azt pedig, hogy színésznőként mennyire alkalmatlan, tökéletesen példázzák azok az epizódok, amelyekben önmaga gonosz ikertestvérét is eljátssza. A sminktől és a ruhától eltekintve szubatomi különbség nem mutatkozik a két figura között.
Ehhez képest a Twilight maga a kompromisszummentes hardcore. És nézik, tényleg nézik, már az 5. évadot nézik, és nem tudom elhinni, hogy ezt akkor most miért. (Dr. Sick Fuck)
A cikk vendégboggerünk, Ingorion munkája. 
Minden idők legtökösebb pilotja? Ha nem csal az emlékezetem, igen. Kézikamerás, zaklatott képi világ, antihősök, durvaság, megkérdőjelezhető morális döntések. Ez jellemezte a pilotot, azzal együtt az egész sorozatot is. Hogy mégis miért “csak” különdíjra futotta az első rész utolsó, meglehetősen felkavaró jelenetének? Egyszerű: pont az nincs meg benne, amiért a sorozat-cliffhangerek sokkal nagyobbat ütnek, mint a filmbéliek. Ugyanis egy széria részről részre, évadról évadra épít fel történéseket és jellemeket, van, hogy egész etapokat áldoznak be egy wtf oltárán, hogy még nagyobbat üssön. Ezekkel a tényezőkkel egy film (kétszázmilliós költségvetés ide vagy oda) nem versenyezhet. És mivel a Shield pilotjáról, beszélünk ezek az összetevők itt nincsenek jelen. De az a bizonyos utolsó jelenet, amiben Mackey-éket először látjuk úgy istenigazából belelendülni, így is a töködnél fog meg és ránt be, már ha az azt megelőző negyven perc nem tette volna meg. Az a természetesség, előregondoltság, ahogy Vic lepuffantja a besúgót, csak később – van, akinek részek, van akiknek évadok múlva – nyer értelmet, és kristályosodik ki. Ám ott és akkor üt, méghozzá mocskosul nagyot, és mindemellett megágyaz az egész sorozatnak, lefekteti annak szabályait. Nevezetesen azt, hogy előbb utóbb mindenki megkapja azt, amit érdemel. 
Itt nehéz helyzetbe kerültem, hisz a BSG-nél kb. mindegyik évad illetve félévadzáró szerepelhetne a listán. A választásom mégis a negyedik évad első felének felkavaró záróképsoraira esett, hiszen ha valami, akkor ez vitt be egy olyan jobb horgot a szereplőknek, és rajtuk keresztül nekünk, nézőknek, hogy utána percekig az arcunkat kényszerültünk masszírozni. Legyünk őszinték: a készítők, Ronald D. Moore és David Eick felültették az újragondolt űropera hőseit egy szopórollerre a sorozat pilotjában, aztán a rollert utasaival együtt belelökték egy feneketlen mélységbe, ahonnan csak a sorozat fináléjában tudtak kikecmeregni. A feneketlen mélység legaljára pedig itt, ebben a részben értek el Adamáék, amikor a Földre érkezvén egy nukleáris pusztaságot találtak, és ráébredtek, hogy hosszú évek óta csak egy álmot kergettek, méghozzá hasztalanul. Ahogy a kamera végigpásztázza a döbbent arcokat, a geiger számláló és a fagyos szél meg fülbántón duruzsol a háttérben… Nem túlzás kijelenteni, hogy egy amúgy sem rózsaszín ködbe burkolózó széria egyik legdepresszívebb pillanata ez, ami az azt megelőző magasztos, pátoszos képsorok tükrében még lehangolóbb. 
A Dexter egy idő után elvesztette azt a bizarr, morbid, semmi máshoz nem hasonlítható atmoszféráját, ami az első évadokat jellemezte, ám ezt a negyedikben rengeteg izgalommal, csavarral és a John Lithgow által bravúrosan alakított Arthur Michell karakterével sikerült elfeledtetni. A két sorozatgyilkos intenzív, az egész évadon átgyűrűző kapcsolatának panteonba emelése egészen az utolsó 10-15 percig nem tűnt megfelelő finálénak. A csavart a sorozat történetének legőszintébb párbeszéde vezette fel, amiben Dexter és Trinity először néztek szembe egymással mindenféle manír és hazugság nélkül. Érdekes, hogy a jelenetet mennyivel más kontextusba helyezik a záróképsorok, így a kettős értelmezhetőség még az újranézési faktort is növeli. És akkor maga a cliffhanger: Dexter hazaér sötét lakásába, és átértékeli az egész addigi életét. Ha valamikor, hát ott és akkor felhagyhatott volna a sorozatgyilkolással, a Sötét Utazó is nyugdíjba vonulhatott volna, de nem így történt. Beszélgetésük során Trinity nem fedte fel neki utolsó tettét, Rita meggyilkolását. Julie Benz brutális kiírása, a vérben ülő Harrison, a jelenet, mint Dexter múltjának metaforája, valamint a sorozat mitológiájának gyökeréig való visszavezetése egy hidegrázós, szájtátós befejezést eredményezett, amihez sajnos a következő évad – a túl magas labda vagy a showrunner váltás miatt – nem tudott felérni. 
A Sopranos sosem volt a megszokott, nézők által várt megoldások híve. Gondoljunk csak bele: Ralp Cifaretto kivételével sosem kaptuk meg a Nagy Leszámolást Tony éppen aktuális ellenlábasával (és a fenti kivétel esetében sem a várt módon), illetve a gyászt, a temetéseket sem úgy mutattak be, ahogy az átlagdrámában. A sorozatfinálé sem lógott ki. A szinte őrületig fokozott ellenségeskedés New York és Jersey között váratlanul, de meglehetősen simán ért véget Phil Leotardo halálával. A sorozat utolsó perceiben már nem is maradt feszültség, a Juniortól való búcsú után – ami elsöprő, de amolyan maffiózós-emocionális töltetet hordozott magában – szerintem mindenki egy békés, boldog összeborulásra számított, de David Chase, a sorozat atyaúristene erre szerencsére(?) rácáfolt. Mesteri módon bábmesterkedett, mutatta meg nekünk az étteremben lévő/abba belépő alakokat, miközben Tony minden ajtónyitásra felkapja a fejét. A végén ott az egész család, leszámítva a parkolással küszködő Meadow-t, a feszültség pedig a tetőfokára hág, egy bérgyilkos kinézetű alak bemegy a mosdóba – nyílt tisztelgés a Keresztapa előtt -, Meadow szalad az étterem felé, nyílik az ajtó, csengőszó, és... megszakad a kép, a zene elhal, mi meg csak nézünk magunk elé, hogy mi is történt. Vagy éppen tudat alatt folytatjuk a jelenetet, amiben a Soprano lány leül családjához és elköltenek egy vacsorát. Vagy elképzeljük, ahogy Tony fején átrepül egy golyó és... a lehetőségek tárháza korlátlan. Azóta rengeteg teória és cáfolat született, hogy mi is történt, illetve, hogy mi nem történt. Szerintem ezen felesleges rágódni, ne tegyünk Chase kedvére. Fogadjuk el, hogy hű maradt a sorozat szellemiségéhez, és úgy zárta le – vagyis hagyta a levegőben lógni – Tony Sopranos történetét, ahogy 
Tíz listából kilencen ez szerepelne az első helyen. Nálam nem, de ez nem vesz el semmit a cliffhanger értékéből, ugyanis szerintem nincs olyan Lost-fan a világon aki ne kapná fel a fejét, ha elkiáltanám magam, hogy: “We have to go back.” Emlékszem az emberek kesergésére az epizód adásba kerülése előtt, amiért Jack-központú finálé volt kilátásban, hiszen a doki amúgy is az átlagosnál nagyobb figyelmet kapott az ominózus 3. évadban. Aztán meg az egyöntetű véleményre, hogy minden idők legjobb évadzáróját tette le az asztalra a Lindelof-Cuse páros. És igazuk van, mert zseniálisan keverték a lapokat, ahogy váltogattak a sokkoló, érzelmes, elgondolkodtató, vicces, és izgalmas jelenetek között. Ezeket kissé szétziláltak Jack flashbackjei, amiket nem egészen tudtunk hová tenni, és elhelyezni a doktor életének bármely időszakába. De a Szigeten játszódó események szerencsésen elaltatták a figyelmünket, hogy aztán a befejezés feltörölje velünk a padlót. Maga a tény, hogy Jack jövőjét látjuk, felrúgta a harmadik évadra kicsit célját vesztett, ugyanakkor meglepetésekkel még mindig szolgálni képes visszatekintéses szerkezetet, és egy újabb szintre emelte a kultikus sorozatot.
Vannak olyan jelenetek, amelyeket nézve az jut az ember eszébe: na ezért találták fel a mozgóképet. Ezek azok a ritka pillanatok, amikor a zene, a színészi alakítások és a történések olyan finom, egymásba simuló összhangot adnak, amelyek végterméke kérlelhetetlenül az agyunkba ég. A SoA 3. évadjának zárása pontosan ilyen. Rengeteg szál, felhalmozódott kérdés várt lezárásra valamint megválaszolásra, amelyeken sok sorozat egy fél évad alatt sem tudna túljutni. Nos, Kurt Sutternek sikerült mindössze tizenöt perc alatt. És mindezt egymással nem koherens elemek egybeillesztésével érte el, kezdve a zenével, mely stílusában teljesen elüt a kendőzetlen brutalitástól, amit aláfest, mégis, szövegét tekintve jobbat keresve sem lehetett volna találni. A klub bosszúja után játszódó képsorok, amelyeken Jaxék felnevetnek a rabszállítóban, azonban még nem lennének elegek: ugyanis miközben az állunkat keresgéljük, megszólal John Teller, a sorozatban talán utoljára, Sutter pedig (az én értelmezésemben) rajta keresztül lefekteti a SoA végjátékának alapjait (ami mellesleg sokak szerint a Hamletba van kódolva) - "I only pray that Jackson finds a different path. He already reminds me so much of myself".
A sorozat igazi kuriózumát persze az epizódonkénti 2-3, random módra felbukkanó dalbetét adja, amelyek néha összefüggnek a cselekménnyel, néha nem, de a szövegeik üdítően idióták, a zene pedig – szemben mondjuk a magyar parodisták produkcióival – nem sima koppintás, hanem maga is igényes alapokra komponált stílusparódia. R’n’b, ragga, rap, popballada, akusztikus rock: ezekből, és jópár egyéb műfajból csinálnak viccet, úgy hogy közben azért kiderül, énekelni is elég magas fokon tudnak. A dalok színvonala a sorozat első kétharmadában egységes, ami nem is csoda, mert itt még az évek alatt begyakorolt, közönség előtt kipróbált számokat vették elő, a vége felé azonban kifogyott a készlet, az újonnan írt számok pedig kevésbé lettek frappánsak. Idén februárban azért a The Distant Future című albumuk a legjobb comedy-album Grammy-díját könnyedén bezsákolta.