Az exploitation-filmeknek - e gyűjtőszó takarja az akció, a szex és a hozzájuk hasonló alantas szinematikus röfögvények csapatait - gyakran felróják, hogy éppen a maguk fajtájából adódó szórakoztatásbeli elvárásokat nem teljesítik. Különösen igaz ez némelyik horrorfilmre; elég, ha az utóbbi évek hollywoodi eresztéséből idézünk meg olyan torzszülötteket, mint az Ideglelés ("Mi ebben a félelmetes? Ó, hogy dögölne má' meg mind a három...") vagy a tényleg mindenféle kritikai kategóriát alulmúló Jan De Bont-féle The Haunting.
A Nekromantikot több okból sem lehet ezekkel egy napon említeni; ha valaha volt film, amely a horror lényegét - a "josephconrad"-i értelemben - képviselte, akkor ez az 1987-es német félamatőr film ilyen; nem is csoda, hogy a Rózsaszín flamingós John Waters, a trash királya "ground-breakingly gruesome"-ként emlegette.
De hát miről is szól ez a szinte már-már elképesztően-nevetségesen alacsony költségvetésből leforgatott, elkészülte óta számtalan filmfesztiválon botrányt, sőt, külhoni videotékák polcairól hatósági határozattal megtámogatott betiltást eredményező celluloid "rémtett"? Íme.
Rob (Daktari Lorenz, a megtestesült loser) egy balesetek áldozatiait feltakarító cégnél dolgozik. A meló lejártával, sandán-sunyin, ha a begyűjtött elhunyt még aránylag koherens állapotban van, Rob nem habozik őt hazacsempészni. Az otthon melegéban, barátosnőjével, Betty-vel (Beatrice M.) így nyugodtan hódolhatnak kettejük érthető módon titokban tartott nekromantikus (az érdeklődőknek: halottakkal folytatott szexuális tevékenység) szenvedélyének. A kezdeti kedélyes prütykölést követő hétköznapi szituációk azonban felfedik előttünk a kapcsolat árnyoldalait is: Betty mindenféle szempontból elégedetlen a szerencsétlen Robbal, és miután az nem képes anyagilag (no meg az ágyban, bár ez utóbbi szempont a lánynak csak másodlagos) teljesíteni az elvárásokat, Betty, hóna alá csapva az utolsó hazalopott hullát (útravaló?), távozik. Rob nyüszít-szűköl-szenved, és gyorsan kielégülés után néz, ám az általa frissen lemészárolt prosti a jó szexhez túlságosan is hajlékonynak bizonyul. Rob kénytelen belátni, hogy kapcsolata Betty-vel (+ kiegészítő) valami különleges volt, és csak egyetlen módot lát arra, hogy visszatérjenek a régi szép idők...
Legjobb, ha az ember felkészületlenül nézi végig a Nekromantikot, a hatás olyankor tényleg elképesztő. Természetesen minden izlés kérdése, ettől függetlenül én még nem találkoztam ennél gyomorkavaróbb filmmel. Tökéletesen funkcionál minden olyan szinten, amelyen egy horrorfilmnek működnie kell: sokkoló és gondolatébresztő egyszerre. A szexjeleneteket (persze egyik sem éles) talán a legnehezebb végigülni: bár Buttgereiték minimális képi stilizálással és ál-romantikus zenei aláfestéssel próbálják elviselhetőbbé tenni az "élményt" (meg persze elfedni az egyébként lelkiismeretes effektek hiányosságait), a látottak hatása zsigeri és páratlanul szuggesztív, groteszk par excellence.
Érdekes, hogy a kritikák általában azon a jeleneten csámcsognak el, mikor Rob "flesbekkel" egy gyerekkorit, és felidézi apja számtalan nyúlnyúzási sessionjeinek valamelyikét. Buttgereit és Rodenkirchen ezzel a többször visszatérő szegmenssel a főszereplő szexuális aberrációjának gyökereit próbálja magyarázni - meglehetősen nevetséges és kevéssé hihető ez a motiváció. Mégsem ez vele a kritikusok baja, hanem a jelenet nyilvánvaló valódisága. Ennek ellenére senki ne reménykedjen snuff-filmben: bár jó pár ember otthagyja a fogát a Nekromantikban, egyedül a nyúl az, "aki" valóban feldobja a tappancsait. A mészárlások (mert ezek többek, mint gyilkosságok pszeudo-megjelenítése) az effektek szempontjából - és tekintettel a film alacsony költségvetésére - kitűnően lettek filmre víve, és nagyban hozzájárulnak a gyomorkavaró hangulathoz. A finálé pedig, amelyről a szinopszisban direkt nem ejtettem szót, maga is egy külön grand guignol mestermű.
Humornak nyoma sincs a Nekroban. Buttgereit korai rövidfilmjei, pl. a Horror Heaven, még bővelkedtek a vizuális poénokban, de a Nekromantik sötéten komor, kellemetlenül szigorú film. Mikor bemutatták, több addigi rajongó ezt Buttgereit szemére is vetette. Borzasztó és lehangoló (persze ez volt a filmesek célja), amint a mocskos, hiányos díszletek között, az omló vakolatú, elhagyott házak rothadó szobáiban élő emberek hullákkal (pontosabban -kat) dugnak. A filmet Super8-ra forgatták, aki ismeri ezt a nyersanyagot, az tudja, hogy ehhez a történethez ideális.
Jörg Buttgereit és Franz Rodenkirchen, a "kreatív-tím", karrierjük kezdetét, és nem meglepő módon, egyben végét is köszönhetik a Nekromantiknak. A film, az elkészülte óta eltelt tizennégy év alatt igazi kultuszfilmmé vált, a szó legtisztább értelmében. Mikor kijött, underground körökben hatalmas sikert aratott, Buttgereit nevét világszerte megismerték a kapcsolódó szubkultúrákban. Épp ez lett a srác pályafutásának veszte (David Kerekes Sex, Murder, Art című, Jörg korai filmjeiről szóló könyvében az akkor még fiatal rendező többször is kifejti, hogy legszivesebben mainstream vonalon dolgozna): a Nekro túlságosan is borzasztó és erőteljes film ahhoz, hogy akinek köze van hozzá, azt ne fekete bárányként kezeljék "profi" körökben. Bár Buttgereit azóta már három hasonló költségvetésű alkotást készített (Das Todesking, 1989; Nekromantik 2, 1991; Schramm, 1992), betartotta igéretét, miszerint amíg nem jut nagyobb anyagi támogatáshoz, addig nem fog filmet rendezni. Jelenleg televíziós területen aktív, ír és hangjátékokat rendez.
Németország, 1987. Rendezte: Jörg Buttgereit. Producer: Manfred O. Jelinski. Írta: Jörg Buttgereit és Franz Rodenkirchen. Zene: Hermann Knopp, Daktari Lorenz és John Boy Walton. Fényképezte: Uwe Bohrer. Vágó: Jörg Buttgereit és Manfred O. Jelinski. Speciális effektek: Jörg Buttgereit, Daktari Lorenz és Franz Rodenkirchen. Szereplők: Daktari Lorenz, Harald Lundt, Susa Kohlstedt, Beatrice M., Jörg Buttgereit és mások.