Miközben a műfaj nagyöregjeit és az ifjú titánokat karöltve büszkén felvonultató Masters of horror eddigi két évadának szinte valamennyi epizódja mind nézettség, mind kritikai szempontból csúfosan elvérzett, addig a szintén 2005-ben útjának indított Supernatural meglepetésszerűen jól teljesített, és sikeresen töltötte be azt az űrt a sorozatok világában, amit elvileg a Masters of horrornak kellett volna. A jelenleg harmadik évadát taposó Supernatural (sajnálom, képtelen vagyok a magyar címváltozatot használni, ami az Odaát volna) magabiztosan foglalta el a helyét a sorozatuniverzumban, és habár jellegéből adódóan egy szűkebb réteget szólított meg más tévésorozatokkal szemben, mégis azonnal felkerült a térképre, nem beszélve arról, hogy azóta is növekvő nemzetközi és hazai rajongótábort tudhat magáénak.
A diadalmenetnek pedig még egyáltalán nincs vége, hiszen a Supernatural keretében a készítők példaértékűen valósították meg egy újgenerációs, elsősorban a természetfelettire és a horrorra épülő sorozat tervét, megszabadítva a műfajt mindenféle kínos nehézkedéstől, ami például a fárasztó öniróniába és szégyentelen komolytalanságba fordult X-Aktákat vagy az öregesen belassult, és talán túlságosan is komolykodó Milleniumot jellemezte.
A Supernatural ötletgazdájának, Eric Kripkének volt egy pokolian jó receptje, hogyan tegye egyszerre könnyen fogyaszthatóvá, ám hihetetlenül szórakoztatóvá, összességében pedig lazán menővé ezt a sorozatot, ami tényleg működik, hiszen a Supernatural úgy okoz függőséget alattomosan, hogy közben észre sem veszed, és csak akkor döbbensz rá, amikor már a régebbi évadok epizódjait kezded megszállottan újranézni.
A Supernatural főhősei a Winchester-testvérek, Sam (Jared Padalecki) és Dean (Jensen Ackles), igazi faszagyerekek, akik minden epizódban megoldanak egy-egy természetfeletti ügyet. Az epizódok a klasszikusok sémát követik, az első néhány perc a hangulatteremtő bevezetés, hogy aztán a főcím után jöjjenek a srácok és rendet vágjanak odaát. A Winchester-tesók foglalkozása ugyanis a vadászat, csak ők nem szarvasra vagy vaddisznóra lőnek, hanem démonokra, dühös szellemekre stb. Az egyes epizódok fölött húzódó sajátos magánmitológia, amit csak nagyon lassan és finoman bontogatnak az írók, az első évadban még igen csekélyke, most legyen elég annyi, hogy a Winchester-tesók anyja kellőképpen furcsa körülmények hunyt el, apjuk pedig, aki szintén vadász, rejtélyes körülmények között nyomtalanul eltűnt. A fiúk tehát miközben különböző misztikus ügyeket oldanak meg Amerika-szerte, egyszerre keresik a válaszokat anyjuk tragikus halálára és apjuk rejtélyes eltűnésére.
Kripke receptje valahogy a következőképpen nézhetett ki, vegyél két jól megírt, szimpatikus fiúkaraktert, akik természetesen egymás szöges ellentétei, öntsd föl egy jó adag okkultizmussal és folklórral, a másvilág szereplői pedig klasszikus mitikus lények és a népszerű urban legend-ek hősei legyenek, de ne feledkezz meg a dögös csajokról sem, akik közül lehetőleg minél többet szerepeltess (de csak mellékszerepekben) az egyes epizódokban - a férfi nézők legnagyobb örömére. Ja, és majdnem megfeledkeztem a cool autóról, amiben utazgatnak, az 1967-es fekete Chevrolet Impala ugyanis legalább annyira része a sajátos Supernatural-feelingnek, mint a fenti összetevők többsége.
A nagy lelkendezések közepette azért nem hagyhatom figyelmen kívül, hogy a Supernatural - hiába minden erénye -, mégiscsak egy mainstream sorozat, nemcsak az egyes epizódok dramaturgiai íve, de sok esetben az ügyek sablonos megoldásai is kiszámíthatóvá válnak egy idő után, ahogyan az atmoszféra is gyakran olyan futószalagon-gyártott-ízű. A suspense sem igazán működik, hiszen mindenki tisztában van azzal, hogy egyiküknek sem lehet semmi komolyabb baja, de ha már a szőrszálhasogatásnál tartunk, azt a kérdést sem illik feszegetni, hogy vajon miből élnek mindeközben a srácok...
Ezeket leszámítva a Supernaturalt tulajdonképpen Dean karaktere tartja életben, mellette Sam sokkal halványabbnak tűnik, miközben az idősebb testvér poénjai és egyénisége nagyon sokat dob az összhatáson. De legalább ennyire fontos és szórakoztató a sorozat többrétegű reflexivitása, hiszen az írók minden lehetőséget megragadnak arra, hogy egy-egy bujtatott utalást rejtsenek el a forgatókönyvben az imádott klasszikusokat illetően, amikor például ügynököknek adják ki magukat, a fiúk híres horrorrendezők vagy rockegyüttesek tagjainak neveit használják. Erről jut eszembe, a sorozat nemhivatalos kétlemezes soundtrackja is örökérvényű, a rockzene történetének szinte valamennyi ismert és kevésbé ismert dala felcsendül ugyanis az epizódokban (az Iron Butterfly hosszan kitartott savas dobszólójától kezdve a Creedence Clearwater Revival farkasember-számáig), Bachhal együtt kilőhetnék ezt is az űrbe: ez volt Bach, ez pedig a rockzene.
Nem lehet nem észrevenni az oldscool motívumokat a Supernaturalban, amik tényleg nagyon szerethetővé varázsolják ezt a sorozatot: a régi Chevy, benne gyűrt hangkazettákon a rockzene, vagy a titokzatos Colt (erről most többet nem árulok el). Öröm nézni, ahogy a Supernaturalt a készítők tudatosan távol tartják mindentől, ami modern vagy korszerű, és nem esnek a túlzott digitalizáltság lélektelen csapdájába, amin bizony könnyű elcsúszni (gondoljunk csak például a Live Free or Die Hardra). Nem véletlen tehát az sem, hogy a Supernatural kapcsán vonatkozási pontnak főleg a hetvenes évek kultikus roadmovie-jai, illetve a klasszikus okkultista (Ördögűző, Ómen, Rosemary gyermeke), és kísértetes (A ház hideg szíve, The Innocents, Az elcserélt gyermek) horrorfilmek egyaránt megnevezhetők.
A Supernatural sikere tehát megérdemelt szerintem, és annyit azt hiszem, elárulhatok még, hogy az újabb évadokban a Winchester-mitológia kiteljesedni látszik, miközben a forgatókönyvírók is tényleg beleadnak mindent, hogy egyre izgalmasabb és változatosabb sztorikkal álljanak elő, és valahogy érezni már azt az epikus távlatot is, ahová ez az egész majd egyszer kifut. Úgy néz ki tehát, hogy minden a lehető legjobb úton halad, és most az egyszer talán nem kell majd nagy csalódásra számítanunk a későbbiekben sem.
