Galactus: Galactus nevében készüljetek fel a felfalatásra. Életetek kioltatik, hogy én tovább élhessek. Ugyan éhségem az egeket ostromolja, mégis el kell időzzek egy pillanatra, hogy megkérdezzem: hol van a hírnököm? Hol van a szolgám, az Ezüst Utazó?
Hank Pym: Ha az "Ezüst Utazón" azt az ezüst színű fickót érted, aki szörfdeszkán repkedett... hát őt megettük.
Galactus: Micsoda?
Hank Pym: És igazán nem akarom tönkrevágni a világfaló bulidat... de még mindig éhesek vagyunk. Kapjátok el, fiúk!
Töredelmesen be kell valljam, hogy gyarló, esendő geekként (bár folyamatosan próbálom magam meggyőzni ennek ellenkezőjéről, persze nem túl sok sikerrel), arra vagyok kondícionálva, hogy bizonyos kulcsszavak és motívumok zsigeri reakciókat provokáljanak belőlem, teljesen előre kiszámítható végeredménnyel, akár Pavlov kísérleti ebéből. Ugyan a Marvel képregények dömpingje (mely ez esetben sajnos együtt jár a színvonal csökkenésével) eléggé megcsappantotta az érdeklődésem a produktumaik iránt, amikor először hallottam a Marvel Zombies címen futó (azóta persze befejezett) minisorozatukról, azonnal heves nyáltermelésbe kezdtem.
Mert hát miről is van itt szó? Posztapokaliptikus környezet? Pipa. Emberi húsra éhező, foszladozó zombik? Pipa. Idő/térutazás? Pipa. Marvel szuperhősök? Pipa. Zombifikálódott Marvel szuperhősök egy posztapokaliptikus jövőben, akik miután felzabálták az emberiséget, egy párhuzamos dimenzióra fenik a fogukat? Pipa. Várjunk csak, hogy micsoda?
Itt egy kissé elgondolkodtam. Vajon ebből most egy Shaun of the Dead jellegű elmeroggyant marhaság fog kisülni vagy ezt teljesen komolyan gondolják? Ikonikus Marvel karakterek versus szuperképességekkel rendelkező zombolyák? Aztán megláttam, hogy a minisorozatot Robert Kirkman jegyzi, és fellélegeztem. A The Walking Dead jelenleg is futó sorozatával ezek szerint nem csak rám tett mély benyomást, hanem a Marvel fejeseire is, így már sokkal nagyobb bizodalommal néztem a Marvel Zombies elébe (Kirkman úr gyaníthatóan még tiszteletét teszi majd a geekz oldalain a közeljövőben).
A minisorozat ötlete egyébként az Ultimate Fantastic Four 21-23 számában Mark Millar által felvázolt rövid What if?-szerű ujjgyakorlat sikere nyomán szökkent szárba, miszerint a fiatal Reed Richards-ot másik dimenzióbeli alteregója átcsalja egy alternatív Földre, ahol a földönkívüli zombivírussal megfertőzött Sentry-nek köszönhetően a világ romokban hever, az utcákon pedig élőholt szuperhősök vadásznak a maroknyi túlélőre. Ironikus módon pont Magneto a menekülő humánok védelmezője (ahogy ő fogalmazza meg: "a koldusok nem nagyon válogathatnak"), aki végül hátramarad, hogy elpusztítsa a dimenziók között kaput nyitó szerkezetet, míg társai a biztonságos valóságba jutnak. Érdekes ötlet, de túlságosan is laza ecsetvonásokkal felvázolt script, ami nem aknázza ki a benne rejlő lehetőségeket, és úgy egyébként, elég összecsapott a vége (szappanoperába hajló cliffhangerrel: Sue Storm döbbent arca, amikor megpillantja hirtelen előkerült édesanyját... közvetlenül azután, hogy rezzenéstelen arccal nyomta le a zombi Mr. Fantastic-ot... WTF?).
Szerencsére a karmesteri pálca itt már átkerül Kirkman maestro kezébe, aki ott veszi fel a történet fonalát, ahol Millar abbahagyta, vagyis amikor Magneto egyedül néz farkasszemet az élőhalott Bosszú Angyalaival, Hulkkal, Colonel America-val (alternatív valóság, ugye) és még egy falkányi A-listás szuperhőssel, aki az ő csontjaiból akarja kiszopogatni a velőt. Az ember ugye azt várná, hogy a továbbiakban egy klasszikus Marvel team-up-ot látunk majd, összegyűlnek a túlélők, páran hősiesen feláldozzák magukat (elvégre hősök, nem?), ám a végén lenyomják a fővírusgazdát, mindenki meggyógyul, aztán össznépi örömködés veszi kezdetét... hát marhára nem. A Mágnesesség Mestere alig pár oldalig húzza, aztán olyan fröcsögős-belezős jelenet keretében zabálják fel őt Amerika legnagyobb hősei, hogy Romero mester elégedetten csettintene ennek láttán. Az egyszeri olvasó pedig nagyokat pislog, hogy most akkor hogyan tovább.
Kirkman pedig egész egyszerűen csavar egyet a bizarr helyzeten és a történet főszereplőivé a zombik avanzsálnak, minek következtében olyan szórakoztató és morbid ötletparádéban lesz részünk, ami egyértelművé teszi, hogy az író szinte lubickol a rárótt feladatban. Egy alternatív univerzumról lévén szó, semmi és senki sem kötötte meg a kezét (a hardcover kiadás előszavában ő maga ismeri el, hogy minden újabb számban szándékosan egyre magasabbra tekerte a toleranciaküszöböt, már ami a Marvel ikonok imázsának sérthetetlenségét illeti, a kiadó pedig nagy meglepetésére rendre rábólintott a forgatókönyveire): ismét láthatjuk a klasszikus, önsajnálatba süppedt Pókembert, ez esetben azonban nem a munkája vagy a magánélete miatt ostorozza magát, hanem mert őrjítő éhségében megette feleségét és nénikéjét, míg Hank Pym (Giant-Man/Ant-Man) titkos laborjában tartja telenyugtatózva a Fekete Párducot, hogy apránként leamputálva a végtagjait minél tovább tartson az élelemforrása. Thornak jelenlegi állapota miatt nem engedelmeskedik Mjölnir, ezért egy betonkockából és vascsőből eszkábál magának kalapácsot, a leghasznosabb szuperképesség birtokosa pedig a Darázs, hiszen összezsugorodva napokig elvan egy kis húscafattal is. Banner doki már nem akkor változik át Hulkká, amikor dühös lesz, hanem mikor megéhezik, ez meg gyakorlatilag egy folyamatos, konstans állapot.
A történet végül két szálra bomlik, az egyikben az alig tucatnyi életben maradt mutáns felmenekíti Fekete Párducot az orbitális pályán keringő M aszteroidára, a másikban pedig egy ismert Fantasztikus Négyes sztori fejtetőre állítását láthatjuk, amikor is megjelenik az Ezüst Utazó, hogy bejelentse Galactus érkezését és igényét a bolygóra. A zombihősök reakcióját gondolom nem kell ecsetelni...
Mindenféleképp érdemes megemlíteni a füzetek borítóit, amiken Arthur Suydam fantasztikus munkát végzett: fogott pár klasszikus Marvel borítót, majd ráhúzva a zombiköntöst a szereplőkre, borzongatóan bizarr kompozíciókat hozott létre, jó pár elbújtatott poénnal. Tessék csak megfigyelni az élőhalott Colonel America levágott tetejű koponyájában zsibongó fészekrakásnyi madárfiókát vagy a Days of Future Past X-Men sztori hátterében a plakátok feliratait (utóbbi egyébként a Marvel Zombies vs The Army of Darkness spin-off borítója, és igen, az a láncfűrészes fazon Ash aka Bruce Campbell)...
Összességében a Marvel Zombies igen jól sikerült alkotás, ügyesen zsonglőrködik a Marvel Univerzum nyújtotta bőséges anyaggal és a tehetséges alkotógárda is mindent kihozott a témából, amit lehetett. Ajánlott olvasmány, azonban néminemű vonatkozó háttértudás szükségeltetik, hogy teljes egészében ki tudjunk élvezni minden poént és utalást.
