.jpg)
Till Attila nevére illik legyinteni, hiszen a köztudatban ő az egyik kertévé mindent elvállaló showmane, példának okáért ő tartotta a Big Brotherben a lámpát egy élőben levezetett dugáshoz. Azt viszont kevesebben tudják, hogy Tillát nem egy titkos földalatti laboratóriumban hozták létre a TV2 Gonosz Urai, hanem ő anno mint „kulturális riporter” indult a Képzőművészeti elvégzése után. A 72 óra című műsora az egyik legjobb volt a műfajban, a külcsínt illetően is: minden héten más stílusban forgattak, különböző lencsékkel, szűrőkkel és merész vágásokkal dobták fel a látványt. Ugyanezt később a Propaganda című műsorban is folytatták, és a Pánik alapján kijelenthető: volt értelme a gyakorlásnak és a kísérletezgetésnek.
Tilla első filmje ugyanis, ha máshogy nem is, de képileg remekül van összerakva. Nincsenek öncélú vizuális bűvészkedések, minden snitt a történetmesélés szolgálatába van állítva, a jelenetek pedig nem úgy követik egymást, mintha Commodore 64-en vágták volna össze őket. Máshol ez szóra sem érdemes alapkövetelmény, nálunk viszont muszáj már ezt is díjazni. Egy elsőfilmes esetében pedig, aki a rendező szak közelébe se jutott (pedig próbálkozott), ez külön dicsérendő.
A Pánik olyan magabiztosan szövi így a több szálon futó cselekményét, hogy jó ideig még azt is el tudja hitetni a nézővel, hogy van koncepciója. Csak a végére áll össze, hogy nincs minek összeállnia. Kapunk négy-öt, itt-ott egymást keresztező történetszálat, amelyeket a pánik fogalmának kéne összekapcsolnia, de annyira különböznek a szereplők neurózisai – van képzelt és valóságos, komoly és komolytalan is –, hogy jobban tesszük, ha lemondunk róla, hogy itt tényleg meg tudhatunk valamit a címszereplőről. Hogy nincs igazi kapcsolat a párhuzamos szálak között, az a kisebb baj, a nagyobb a kidolgozottságuk eltérő szintje. A coming out-olás dilemmáján összevitatkozó meleg rendőrök sztorija például kifejezetten jól lett megírva, amíg Bánsági Ildikó figurájával a másfél óra alatt semmi érdemleges nem történik, ami igen, az meg inkább illene egy Kabay-Barna-féle blődlibe. A fő(bb)hős, Zsuzsa pánikklinikás mindennapjai sem tűnnek túl életszagúnak, ahogy az sem világos, hogy mi is a lány igazi problémája. (Másik rejtély: Gubik Ágnes hogyan kaphatott ezért a szerepért és ezért az alakításért díjat a Szemlén?)
A következetlenségeken és a koncepció homályosságán azért nem lehet nagyvonalúan átsiklani, mert a Pánik, témaválasztásával, és ennek a témának a látszólagos komolyan vételével, több akarna lenni egy szimpla vígjátéknál. Mondjuk: egy tabló. Ez az, ami nem sikerült. Lett belőle helyette egy furcsa, drámával – sőt néha tragédiával – flörtölő komédia, sok jó, és néhány kevésbé működő ötlettel, ami – minden narratív baklövése ellenére – le tudja kötni a néző figyelmét.
A speciális kritikusi kristálygömböm azt súgja: fog még Tilla kellemes meglepetéseket okozni.
