A harapós punci évezredes mítosza kiállta az idő próbáját, a nőiség pusztító erejének ez az egyszerű, primitív képe, ma is életképes, jelentéssel bír és, mint szimbólum halhatatlan. A vagina dentata isteni alakok személyiségjegyeként, legalább utalás szinten megtalálható az ősi görög, egyiptomi, indián kultúrák történeteiben, azokban a korokban, amikor a szexualitást hasonló kendőzetlenséggel emelték be a szakralitásba, mint ma a művészetbe.
Ezekben a történetekben a vagina dentata istenanyákkal van kapcsolatban, fontos, hogy ezek a nők termékenyek, a női nemiszervtől való félelem ugyanis nem csak a szexualitásból, de az élet bölcsőjének képéből és ennek a halállal, veszéllyel való összekapcsolásából fakad. A matriarchális kultúrák hanyatlásával, a mítoszok kora is véget ért, új társadalmi szerkezetek alakultak, a nemek újfajta értékrendjével. A nő továbbra is a családi tűzhely őrzője, a szépség és a termékenység szelencéje maradt, a férfira pedig a „harc” és a megélhetés gondjai hárultak, ezzel együtt a nők társadalmi szerepe korlátozódott, hiszen ilyen berendezkedés mellett nem volt szükség a magasszintű taníttatásukra illetve arra, hogy beleszólhassanak a közügyekbe.
Ez a fajta átalakulás az ókorban kezdődött, majd a középkorban tobzódott igazán, míg nem a lelkes szüfrazsettek Jean d’Arc nyomában újra kiharcolták, úgymond a nők jogait. Az uralkodó falloszkultusz hanyatlani kezdett, Freud pszichoanalízise elhozta a komplexusfejtés évszázadát, Dali szexuális frusztrációit örökítette meg szürrealista képein, de a nemiszervek vizuális boncolgatása nem csak nála lett bevett szokás. Az új világgal nem jelentek meg új személyiség-, nőtípusok vagy szexuális szokások csak a nyilvánosságuk lett más. Míg a huszadik században a férfi nő általi „kasztrálása” a filmekben átvitt értelemben jelenik meg, pl. Hitchcocknál, a Psycho ödipusz-komplexusos gyilkosának esetében, 2000 után eljutottunk oda, hogy az őskor vagina dentata mítosza leplezetlenül újjászületett. Igaz, ma már a mondák helyett a mozivásznon vagy dvd-n lehet nyomon követni a szexualitás öldöklő angyalainak sorsát.
Ez a cikk a Teeth című film bemutatójának apropóján született, de ha már témánál vagyunk, a teljesség igényével, meg kell említeni a japán szoftpornó idevágó opuszát, a 2004-es Sexual parasite: Killerpussy című félprofi darabot. Ennek az elég egyszerű és a maga műfajában is idegesítő filmnek, egyetlen előnye, hogy a vagina dentata téma elég gazdag ahhoz, hogy viszonylag jó alapszituba helyezze a film hőseit, az erdőben barangoló húszévkörülieket, három lányt és két fiút. A karakterek a következők: van egy menő pasi, egy lúzer srác, két jó csaj meg egy harmadik, aki szintén nem néz ki rosszul, de mivel nincsenek akkora mellei, mint a többieknek, ő a csapat beszólogatós, deviáns, leszbikusa.
A srácok autója lerobban az erdő közepén, de szerencséjükre (vagy nem) öt perc séta és nyafogás után találnak egy elhagyott épületet. Ugyan nem kellene bemenniük, mert ki van írva, hogy veszélyes, de a probléma nincs eléggé részletezve ahhoz, hogy elrettentse a fiatalokat, akik letáboroznak odabent, majd hamar jól kezdik érezni magukat zene, pia, tánc és szex. Hatására. Szoftpornóról lévén szó a szexjelenetek a parazita támadásait kivéve nem túl emlékezetesek, az egyetlen érdekesség, hogy a mellekre különösen nagy hangsúly helyeződik a többi testrésszel ellentétben, és a mellbimbók monoton dörzsölése minden fiúszereplőnél elengedhetetlen és egyetlen kelléke a szexuális előjátéknak, függetlenül attól épp ki a partner. Mindegy, biztos nagyon összeszokott társaság és mindenki ugyanúgy szereti. Tehát ők öten, ott vannak a bunkerban, ahol, mint kiderül egy szexparazitával fertőzött, kómás professzornőt ápol a kollégája, miután a professzornő egy kutatás közben hordozója lett a parazitának. Öt hősünk erről mit sem tudva szétszóródik az épületben. Az egyik lány felfedező útra indul és véletlenül talál egy kádat tele vízzel, ennek természetesen nagyon megörül és habozás nélkül meg is mártózik (naná!), ám hamarosan megjelenik a vontatott mozgású professzor nő és a kádba mászva, a vízen át, megfertőzi a mitsemsejtő áldozatot. Az ominózus szexparazita kis féregszerű lény, ami szisztematikusan beveszi magát a nők hüvelyébe, ezzel öntudatlan hordozójává téve őket. A fertőzöttek ettől fogva csak a lehetőséget keresik, amikor vaginájukat megetethetik és a szexparazita pusztíthat. A nemiszerveken az aktus után láthatóvá válnak a fogak, és ahogy a parazita növekszik már ki is merészkedik a vulvából. Leírva nem olyan rossz, mint amilyen megnézve, nem tudom ajánlani, de soha nem lehet tudni, kinek mi lesz a javára.
A Killer pussy-t ellenpontozandó nézzünk egy spanyol, szerzői kisfilmet, ahol már egyéni látásmód, változatos és igényes vizualitás egészíti ki a vagina dentatától szenvedő gyönyörű lány történetét. Az alkotó, Gabe Ibanez animációfilmes, eredeti ötleteinek tanúbizonyságaként, egy madridi reklámfilmet is láthatunk a youtube-on. Szóban forgó kisfilmje a Maquina.
A Maquiná-ban is, mint a Killerpussy-ban, külső behatás révén válik a vagina gyilkológéppé (most a szó szoros értelmében) és az áldozat itt is tehetetlen az önállósodott nemiszerv tobzódása ellen. Főhősnőnk magányos típus, nem tudni róla mást, minthogy egyedül van, míg nem egy éjszaka az ismeretlen, férfi betolakodó felvágja a hasát és egy darálót helyez a hüvelyébe. Az orvosok nem tudnak mit kezdeni a gondosan bevarrt szerkezettel, ami azonnal működésbe lép, ha valami a hatáskörébe kerül, legyen az emberi testrész vagy például egy répa. A film arról szól, hogy a lány, hogy dolgozza fel ezt a nemierőszak allegóriájának beillő traumát. A téma felvetés a Teeth előtt mindenképp eredeti volt, a hangulat pedig öt pontos, az aláfestő, borzalmas zenékkel együtt.
Ez a hosszú bevezető talán arra jó volt, hogy megválaszolja az első kérdést, ami a Teeth filmelőzetesét látva felmerül a nézőben: „Ki az a beteg állat, akinek ilyesmi eszébe jut?” Voltak és vannak tehát egy páran, de a fenti megközelítésekhez képest Mitchell Lichtenstein író és rendező járja körül leginkább a témát, nagyobb költségvetésű, független elsőfilmjében. Nem véletlen a Sundance és a Berlinalén kiérdemelt figyelem, a Teeth bátor vállalkozás, az eredmény pedig emlékezetes.
Történetünk főszereplője, Dawn, szép és egyszerű, kisvárosi gimnazista lány. Különlegessége, hogy makacsul őrzi érintetlenségét. Vallásos fogadalmat tett, miszerint óvakodik a testi szerelemtől egészen addig, míg az oltár és Isten színe előtt egybe nem kel élete párjával. Fennen hangoztatott szüzessége persze birizgálja Dawn fiú iskolatársainak a fantáziáját, a fogadalom szinte kihívás lesz a lány meghódítására, aki már maga is nehezen állja meg a bűnös fantáziálásokat, különösen, ha egyik helyes szektatársáról van szó. Dawn talán szép lassan megadná magát a szerelemnek és vágyainak, de udvarlója a szent fogadalmat semmibe véve lerohanja a lányt, akinek tisztaságát nem csak az erkölcs, de mint hamar kiderül, engesztelhetetlen fogsor védi. A leharapott pénisz látványa sokkolja az eddig a Biblia tanításainak és romantikus képzelgéseinek világában élő lányt, hamarosan mégis leküzdi félelmét és elmegy nőgyógyászhoz, finoman utalgatva rá, hogy valami van neki „ott”. A doki a naiv kislány esetében, jó alkalmat lát egy kis molesztálásra, amiért négy ujjával fizet. Dawn előtt szép lassan körvonalazódik élete tragédiája, a nőiesség, amivel egyedül kell megbirkóznia. Anyja halála után, nevelőapja és abberált bátyja között magára marad vaginájával és lelkiismeretével. A Killer pussy és a Maquina főhősnőivel szemben, azonban ő rájön, hogyan uralkodhat nemiszerve fölött, felismeri, hogy, amit kapott a természettől, fegyver is lehet a kezében (lábai közt).
A Teeth a két fent említett filmmel ellentétben nem elégszik meg azzal, hogy elszórakozik a vagina-álkapocs kombináció furcsaságán. A történet részletessége jelzi, hogy Lichtenstein alaposan utánanyúlt a témának. Átlapozott pár pszichológiai könyvet és mivel mindent szépen megindokol, a karakterek és a konfliktusok a realitások talaján maradnak, groteszk lélektani dráma, egyfajta allegorikus felnőtté-, jelenesetben nővé válás történet lesz az eredmény. Különös érzékenységgel járja körbe a testiség kamaszos problémáit, és bár a filmben vázolt jellemfejlődés elég drasztikus, ha szimbolikusan fogjuk fel, egyáltalán nem zavaró, hogy a szinte aszexuális kislányból öntudatos domina válik, talán pár hét leforgása alatt. Ez a figura, az erkölcsös jókislány, eleinte visszás, szép lassan válik befogadhatóvá, míg végül szexuális érettségével képes lesz felvenni a harcot a szélsőséges férfiasságot megtestesítő báttyal szemben. Nem akarom lelőni a poént, de ez a kedvenc jelenetem, csak kár, hogy olyan szomorú a vége és nem lesz az egész vagina dentata téma lezárása egy szép happyendes, jin és jang-szerű összefonódása a férfinak és a nőnek, ami megoldaná ezt az egész komplexusos görcsölést, nélkülözve a nemek és a testek egymás fölötti dominanciájának vérbe és könnybe fulladó versengését…
Visszatérve a Teeth-hez, Lichtensteinék bátor vállalkozásának szerethető és eredeti film lett az eredménye. A folytatást ígérő lezárás után egy második részen sem csodálkoznék, főleg a Sundance és a Berlinale fesztiválokon kapott egyáltalán nem érdemtelen figyelem után.
