kerekgyarto yvonne összes cikke

Bad Biology

A kritika beérkezésekor a szerkesztőségben pezsgőt bontottunk - Yvonne épp két éve ígérte meg, hogy ír erről a filmről. - W. F.

A Bad Biologyban megvan mindaz, amit a romantikus filmekben ruha takar: cicik, puncik, péniszek, de az is, amit a pornófilmekből hiányolunk: dráma és érzelem. Frank Henenlotter comeback (cumback?) mozija a történetmesélés öntörvényű útját járja, erre már a főhős első mondatánál ráeszmélünk: „I was born with seven clits” ("Hét csiklóval születtem").

Jennifer egy nagyon b.v. csaj, szerethető, kedves, magányos lány. A szeme szomorúságot és gyengédséget sugároz. Nem vágyik másra, csupán békét hozó kielégülésre, azaz egy férfira, aki nem ijed meg a mutáns vaginájától, illetve túléli gyakori és heves orgazmusait. Hiába, ha egy hatvan év fölötti fickó (Henenlotter) akar mondani valami újat a szerelemről, érdemes odafigyelni a mondandójára. A lány potenciális párja egy helyes, visszahúzódó fiú hatalmasra nőtt farkával küszködik hasonlóképp reménytelenül. Tanulság a srácoknak: ha tizenéves korodban szteroidokkal kezded lőni a mütyükédet, bizony előfordulhat, hogy később ebből gondok fakadnak. ("Mütyükéd", úristen... - W. F.)

A Bad Biology egyértelműen kicsavarja a megszokott, nyálas romantikus filmek dramaturgiáját azzal, hogy szexuális freakeket választ meg főszereplőinek, akik felett nemi szerveik veszik át az irányítást. A kivitelezés pornófilmesen trash, néha thrillerbe vált, emiatt teljesen szubjektív, mikor és kinél üti meg a fogyaszthatóság kritikus küszöbét. A film furcsa bája két tényezőnek köszönhető igazán: a szelíd, már-már őszintének ható romantika a szokatlan alapötlettel való elkeverésének és a rendkívül bénán animált szörnybébik cameójának. Ők szupertrash hangulatot hoznak magukkal az amúgy is powerty row filmbe, így például a film vége felé egyre fontosabb szerephez jutó szörnypénisz még a normálisabb motívumok közé sorolható.

Hogy jönnek a képbe a szörnybébik? A hétcsiklós lány, Jennifer nem csak az orgazmusát éli meg extrém-intenzíven, hanem élete más eseményeit is, nála például nem kilenc hónap a terhesség, hanem mindössze két perc: hopp, és máris kiszlottyan belőle egy apró torzszülött!

Az efféle fantáziadús ízléstelenségek remek ellenpontjai a film öntörvényű kedvességének. Jennifer az általa szex közben kipurcantott férfiakról készített fényképek szőnyegén maszturbál. Például. Szexhorroros viszonyítási alapként: egy Jean Rollin vagy Jess Franco filmnél nehéz eldönteni, hogy azt a történelmi távlat láttatja-e elképesztően érzékeny mozinak vagy valóban az, a Bad Biology szeretete figurái iránt azonban már jóval egyértelműbb.

Fangirl Udinében - riport az ázsiai filmek olasz fesztiváljáról

Idén is elmentünk Udinébe, megnézni, mi a helyzet a Távol-keleten, pontosabban, mi jön át onnan a XII. Far East Film Festival megbízható szűrőjén. Wostry most nem viselt joggingot, bár túlságosan nem nézhettünk ki megbízhatónak az olasz határőrök szerint, akik igazoltatás közben szép nyelvükön olyasmit énekeltek hangosan, hogy… Oh Sole Mio. Kis papírnézegetés és alapszavas kommunikáció után átengedtek a határon és még el sem tévedtünk, máris megérkeztünk a városba, ahol idén a tavalyinál még több látogató nyüzsgött a fesztivál központ körül/előtt, és akik egy éjszaka megtanították nekünk a „top három” nevű játékot. Mivel ennek a játéknak semmi értelme nem is fejtem ki a menetét, nézzük mi a helyzet a filmekkel.

Első nap a nagyköltségvetésű kínai történelmi eposz, a The Message volt a fesztivál „főműsoridőse”. Két kódfejtőnő véres leszámolásokkal tarkított napjainak krónikája a II. világháború idején. Egy kastélyban katonai tisztek, kódfejtők és politikusok összezárva várják, hogy kiderüljön, vajon ki közülük az áruló. Ennek a nyomozásnak és a gyanúba keveredett áldozatok brutális kínzásainak köszönhető, hogy ez a drámai darab thrillernek számít. A cél a hatás, a borzalom és a néző lenyűgözése. Ennyire egy hollywoodi produkción sem látszik az elszórt pénz, szó szerint beleszédültünk a gigantikus fahrtokba, amiket kézikamerás közelik tarkítottak. Számomra meglepő volt egy modern propagandafilmet látni, mivel az egész végeredményben Kína egységének fontosságáról szólt, és arról, hogy milyen apró, értéktelen semmiség az emberélet, ha egy birodalomról sorsáról van szó.

Ezzel ellentétben Teddy Chen hongkongi Bodyguards and Assassin-ja hasonló mondanivalójával képes bennmaradni a jó ízlés határain. A XX. század első évtizedében járunk, amikor Kína még az angolok befolyása alól próbált kikászálódni. A feladat megakadályozni egy Szun Jat Szen ellen tervezett merényletet. Hősies, patetikus és magával ragadó film. Azt például különösen szerettem, amikor a közönség tapssal fogadott egy várhatóan izgalmasnak ígérkező harcjelenetet; olyat, amelyikben egy ember puszta kézzel és harctudással legyőz ötven felfegyverzett zsoldost. Szuper volt! Engem ezek a pillanatok mindig meghatnak, ugyanúgy, ahogy a szereplők arcán legördülő hatalmas könnycseppek.

Másik kellemes élményem volt egy thai tinifilm, a Dear Galileo. Igen, ez ijesztően hangzik, de Udinében az a jó, hogy az ember betéved olyan filmekre, amiket amúgy nem nézne meg a prekoncepció miatt, és lám-lám átértelmeződik egy műfaj. A Dear Galileo szereplője két kedves, csinos, thaiföldi tinilány, akik elhatározzák, hogy az egyetem és az otthoni unalom helyett Európában próbálnak szerencsét. Londoni feketemunka, párizsi szerelem és bájos akcentus. Néhol leülős, de egyébként nagyon kedves, megmosolyogtatós film.

A fesztivál nagy szeretettel várt vendége Chapman To volt, aki filmje, a La Comedie Humaine premierjének fényét emelte jelenlétével. Ez a fekete komédia alaposan megválogatta a közönségét, a távol-keleti humor furcsán fogyasztható darabja engem is meglepett. A történet szerint egy visszataszító geek - aki ráadásul forgatókönyvíró is -, megment egy bérgyilkost. Kettejük szép lassan kialakuló barátságának színes és tényleg ínyenceknek való története olyan karaktereket állít középpontba, akik hasonlítanak a mindennapok elmebetegeihez. Egyébként a fesztivál „top három” jelenete közül az egyik biztos az, amikor a forgatókönyvíró és a bérgyilkos filmcímekkel és kötőszavakkal adnak elő egy hosszú dialógot, amiben a bérgyilkos elhazudja saját kitalált történetét.

A „top három” jelenetbe tartozik még a Dream Home című iszonyat-horror egyik gyilkossága. Nem tudom láttátok-e a Biblioteque Pascalt. Na, ha igen, akkor jelzem, hogy ebben a filmben egy hasonlóan brutális jelenetet látunk, mint Hajdu Szabolcs filmjének végén, csak itt a szenvedő alany egy kilenc hónapos terhes nő, akinek előtte totálban látjuk egy valószínűleg a magzat halálával járó balesetét. Durva. Én azt hiszem itt hagytam ott a filmet, amit Wostry a sajtósoknak fenntartott számítógépen nézett, de moziban valószínűleg szívinfarktusok sorát okozza majd, már ha forgalmazásra kerül egyáltalán. Ezen kívül a fesztivál „horror napja” nekem a Possessed című dél-koreai inkább vicces, mint félelmetes kliségyűjteményben merült ki.

Maradandó viszont a Titanic fesztiválon is bemutatott Running Turtle (Száguldó Teknős) című Lee Yeon-Woo film. Főszereplője egy lecsúszott rendőrtiszt, igazi lúzer, aki egy szuperszexi kung-fu-harcos rosszfiút próbál elfogni egymaga. Nehéz könnyű szívvel neki drukkolni, de a hajszát a kitartás dönti el.

Lúzer a főszereplője a Gallants című hongkongi akciónak is, amely a hetvenes évek kungfu sztárjait szerepelteti, ők persze időközben megöregedtek és jelenleg már jócskán túl járnak a hatvanon. A történet szerint egy kungfu mester kómába esik, tanítványai pedig harminc évet várnak kitartóan, míg a mester egy véletlen folytán felébred. A rigolyás vénember pszichózisának köszönhetően nem hajlandó felismerni öreg tanítványait, ezért a történésekbe véletlenül belecsöppenő szerencsétlen Cheungot nevezi ki első számú harcosának. Persze megvan mindenkinek a maga ellenlábasa, ami jó kis harcjelenetekre ad okot. Kiderül, hogy a nyugdíjasoknak is jó áll a kungfu.

Főleg hatvanas évekbeli klasszikusokat vetítettek a fesztivál elitmozijában, a Visionarióban Nudes! Guns! Ghosts! jelszóval. Ishi Teruo filmek és kedvencünk, a Bloody Sword of 99th Virgin szerepeltek a repertoárban. Kiemelt éjszakai vetítésen a Women of Whirlpool Island-et lehetett végignézni. A fesztivál közönség díjasa, a Castaway On The Moon sajnos kimaradt, ahogy sok más jó film is. Mindenestre idén is remek volt, katartikus és pihentető. Még elbírtuk volna viselni az udinei életet, de összevesztünk a szállásadóinkkal. Remélem jövőre elfelejtik.

A héten Anilógj!

Bár a filmszakma terén még várat magára ideig-óráig, az animáció a magyar és a külföldi mezőnyben is egyaránt magas színvonalat képvisel. A kreativitásnak, látványorgiának (elvileg) nem szab határt már a pénz, csak a gép- és munkaidő, ráadásul animációs téren kiváló történetekben sincs hiány.

Itthoni filmfesztiváljaink mind tartogatnak meglepetést animációs kategóriákban, az Anilogue – régebben AniFest – programja viszont csak és kizárólag ebben a műfajban ígér igényes és garantáltan minőségi repertoárt.

Idén Budapesten hat animációs nagyjátékfilm premierjén lehet jelen, aki időben foglal jegyet. Aki látta a Csuklónyiszálók című filmet, annak például külön ínyencség lehet az író novellájából készült izraeli-ausztrál bábanimáció, a $9.99. Trailer alapján iszonyat tündérinek ígérkezik, kicsit máshogy, mint a Jona-Jona pingvin japán anime. Az iszonyat tündéri szókapcsolat talán nem állja meg a helyét az animerajongók további két kedvencénél: az Előőrs - nél és a Tövisek ura című filmnél, utóbbi sci-fi - thriller, amihez kiállítás is tartozik. Tavaly Chak Patton Holt tér című szintén idegörlő opuszához volt interaktív játékprak a meglepetés, de a szervezők idén is várnak hasonlóval. Látható lesz többek közt az idei Sundance nyitó Mary és Max is, bájos történetű gyurmafilm az Oscar-díjas Adam Elliot rendezésében, olyan színészek közreműködésével, mint Philip Seymoure Hoffman és Toni Collette. Hát igen.

Az egyéb válogatásokhoz és a mindig érdekes kisiflm blokkokhoz pedig, íme ízelítőnek az egyik tavalyi közönségkedvenc, amelynek rendezője, Alexeev Alexej idén a zsűriben lesz biztosan jelen. Magyar animációs filmekre külön blokk nyújt majd rátekintést, a harvardi és a hosszú nevű, de annál termékenyebb és felszereltebb baden-württembergi régió filmjei mellett

A fesztivál Budapesten november 25.-e és 29.-e között él, Bécsben december 3.-ig. A második helyszínre a szép város mellett a digitálisan felújított Habfürdő című alapfilm miatt is érdemes ellátogatni. Eltelt tehát ez az év is, a felhozatal színvonal tekintetében maradt a tavalyi, igen magas és változatlanul ígéretes

Anilogue a Toldi és Uránia moziban, november 25 és 29 között.

www.anilogue.com

Antichrist

A jócskán kizsigerelt csajos-misztikus horror témában nehéz újat mutatni. Felcsillan a remény, hogy ha a dogma-teremtő, független és örök lázadó Lars Von Trier nyúl a témához, nem lesz szokványos az eredmény. A feltételezés igaznak is bizonyul, de azért az eredmény hagy maga után némi hiányérzetet.

Az Antichrist címe utalás a középkor rémképére, az emberi lélek tisztátalan, sötét oldalára, amit akkor, és azóta is, a nőiséggel azonosítottak kedves férfinemű felebarátaink. Hold, természet, éjszaka, halál, szemben a Nap, kontroll, fény és vitalitás fogalmaival. Utóbbi az érthető, másik az ismeretlen, az ember pedig attól fél leginkább, amit nem ismer. Az igazán jó darabok ezzel a mélyen rejlő nemtudással játszanak. Jelen film szintén általszteppel a tűréshatáron, ilyen esetben legjobb feljebb tolni az ingerküszöböt és átengedni magunkat kibontakozó neurózisunknak.

Ha helyén van a trancsír, nincs vele baj (lásd: Inside.) Az Idióták, Dogville után különben is felháborító lenne Von Trier részéről a szemforgató prűdség. Eszembe se jutott volna, hogy ami a durva jelenetek mögött lehet, talán nem más olcsó artisztikusságnál vagy a cannes-i zsűri felé tett gesztusnál a dekadencia védelmében. Imádom Trier filmjeit, mert olyan irányt mutatnak, amire szüksége van a korral haladó filmnek. Kemény, érzékeny és mélyen humánus. Aki az előzmények helyett inkább a filmről olvasna, ugorjon a következő bekezdésre, ami vegytisztán az Antichristról szól.

Trier nevét az általa szervezett mozgalom, a Dogma95 tette világszerte híressé. Nem ő az egyetlen, de ő a legnevesebb alkotója a csoportnak, habár egyetlen, a mozgalom szabályainak megfelelő filmje az Idióták című munkája. A rendező maga is elismeri, hogy az általuk felállított rendszer „tartalmaz pár lehetetlen, paradox szabályt, de ugyanez a helyzet a vallási dogmákkal is...” A Dogma szándéka egy új filmes hozzáállás legitimizálása, nem önmaga korlátainak betartása. Sem a szélsőségesség, sem a sajtó-megnyilvánulások és a merész műfajok közti váltások nem állnak távol a rendezőtől. Thriller, musical, szerelmesfilm, mind új értelmezést kap, ha belekezd. Az életmű és az interjúk alapján világos, hogy Trierben saját PR-főnöke veszett el. Új filmjét is hatalmas érdeklődés közepette mutatták be Cannes-ban, hogy legyen miről kivonulnia a közönség kvázi-erkölcsösebb részének. Mivel én nem rohantam ki a gangra a film nézése közben, kíváncsi vagyok, ki mit tart a legbotrányosabb képnek, értelmezzük akárhogy ezt a szót. Bár teljesen értelmetlen egy alkotó egymást követő mozijait összehasonlítgatni, érezhető, hogy a rendező átmenetileg ismét búcsút intett a dogmának.

A film alapjául szolgáló könyv állítólag két év depresszió és komoly alkotó munka eredménye. Adva van egy dánosan tökéletes házaspár (bár amerikaiak), kellően rideg környezetben. Őket ugyan nem morózus, északi színészek formálják, de ettől még arcukra van írva a beteg, pszichotikus magány, Willem Dafoe és Charlotte Gainsbourgh kiváló választás. Egy szem gyermekük egészséges fiúcska. Az ő halálának érzékeny bemutatásával kezdődik a film, egyben a pár tudatalatti mélyfúrásának kálváriája is. Elfojtás, bűntudat pedig van bőven, a gyerek balesete közben a szülők ugyanis dugták egymást vadul. A helyzetet súlyosbítja, hogy amint az anya az első sokkból felépülni látszik, a pszichoterapeuta férj rögtön magához veszi a trauma feltárásának ásónyelét (elég sok a szövegben a bányász-metafora... -- W. F.). A kezelés sikerét a félelmek megfogalmazása, majd legyőzése hozná el, a férfi azonban túl mélyre ássa magát a titkok szövevényében, ráadásul mindehhez helyszínnek a világtól elzárt Édent választják. A sűrű, figyelmes élettől és haláltól hemzsegő természetet. A sötét-sötét erdőt.

Az Antichrist akár tökéletes is lehetne. Minden megvan benne, ami maradandóságot ígér, a film mégsem lesz időtálló. Tekintettel arra, hogy a blogírás személyes és szubjektív műfaj, - ahogy minden vita ellenére a kritikaírás is - saját interpretációm következik hiányérzetem kimagyarázására. A film másfél órája alatt a legkiábrándítóbb lélektani folyamat következményeként nem sikerül megszeretnem a főszereplőket. Sőt, az a gyanúm, Trier sem szerette őket, ami pedig nem éppen szokványos részéről.

A film témája a halandóság után a legnagyobb emberi kérdés: a nemiség, a nemi szerepek betöltésének, követelményeinek határainak feszegetése. Mit jelent nőnek lenni? Mit jelent férfinak maradni? Miért harcol a nő és a férfi? Mi a szeretkezés szerepe a kapcsolatban? Néhány kérdés abból a csokorból, amibe az Antichrist belekap. A film ott válik hiteltelenné, amikor kiderül, a látszat ellenére nem a nő történetét figyelem, hanem végig a férfi szemszögét látom, aki, mintegy flegmán, kis erdei séta alkalmával próbálja felfedezni a női természet rejtekét. Ez idáig stimmel, ez világos alkotói szándék. A férfi terapeutát játszik, érzi, hogy valami nincs rendben, a nő féktelen vággyal palástolja szörnyű titkát. A legmélyebb traumát: a gyerek elvesztését azonban nem lehet rábeszéléssel, erőszakos kérdésekkel megoldani.

Kiderül, a féltést csak félig a jó szándék, nagyrészt a szakmai önigazolás kényszere hajtja. Nem csoda, hogy ő, a valószerűtlenül naiv férj válik áldozattá. Egy percig sem sikerül sajnálni vagy együttérezni vele, bár annyira azért sikerül maga mellé állítania, amikor a „Káosz uralkodik” fejezetben tényleg a káosz lesz úrrá világukon és a férfi kibírhatatlannak tűnő testi megpróbáltatásokkal fizet a mélylélektani baklövésekért. Itt jön a képbe az előző bekezdés utolsó mondata. Trier nem szereti ezeket az embereket, és én sem szeretem őket.

Mindenkinek lehet kedvenc sorozatgyilkosa. Attól, hogy valaki gyilkol, öl, kínoz, még együtt érezhetek vele, ha akarok. Ahogy az Inside keserű gyerekakarása sem volt taszító és az elszántság, ami az őrültet hajtja valahol mélyen megbecsülésre késztet. Legtöbbször a bűn önvédelem, valamilyen kisszerű, de szerethető emberi komplexust takar. Elvileg itt is szó van ilyesmiről, mégsem hat meg. A férfi túl mélyre ásta magát, nincs menekvés, hiszen egy erdőben vannak, amiről már első pillanatra látszik, hogy önálló tudattal rendelkezik.

Nem szabad ugyan lelőnöm a film végét, de a férfi-nő küzdelem valós harccá válik, ez nem nagy meglepetés. A női erő elhatalmasodik, a férfierőnek azonban nyoma sincs. Kicsit ironikus is a vége kép. Hogyan képes mégis túlélni a természet által gerjesztett őrült és érthetetlen támadást a hős, aki csupán egy a millióból, mindenféle extra érzékenység nélkül. Triertől idegen ez a hozzáállás. Miért a happy end és miért kell nekem ezt végignéznem? Igen, igen, sok nő meghalt. A szellemük bosszúért kiált, a patriarchális világ nyugaton már felbomlóban van. A nőkben is van huncutság, egyre homogénebb társadalmunkban mindenki választhat magának egy nemi attitűdöt. A természet pedig nem gonosz, hanem igazságos. Kérdés, mi az igazság és, hogy az itt boncolgatott kérdésekhez mennyire járul hozzá az én fantáziám és mit ad hozzá a szép képek sora.

Olvastam egy kritikát, amiben az operatőri munkát dicsérték az Antichristtal kapcsolatban. A film tényleg ötletes képi megoldásokkal dolgozik, érett és átgondolt, ez nem kérdés és minimum, ha már. Amit hiányolok, az csupán a felelősség vagy az érzékenység vagy nevezzük ahogy akarjuk. Folyhat a vér és fröcskölhet a véres sperma, ha mögötte az értelem vagy az érzelem bújik meg, sőt még a rókák is pofázni kezdhetnek, ha erre szottyan kedvük. Trier Tarkovszkijnak ajánlotta a filmet, őt szeretjük. Meg is nézem a Stalkert, hogy eloszlassa a csalódás halvány árnyékát.

A pankrátor

Semmi baj a közelmúlt filmes termését uraló nosztalgiával, rendszerint beválik, ha kellő mennyiségű iróniával párosul. Mickey Rourke megjelentével az iróniafaktor azonban alaposan minimalizálódik, miután tökéletes főszereplőként a meghasonlott pankrátor szerepében, bármiféle ellenpont vele szemben, nevetségessé tenné a tragikus sorsú, bukott harcost. Marad az együttérzés és a hőssel való azonosulás esetén a pátosz. Kérdés, ez mennyire jön be és most, már az elején le kell szögeznem (haha, spoiler-poén), hogy Mickey Rourke visszatérése zseniális, kérdéseim csak a film, pontosabban Aronofsky szándékaival szemben merülnek fel.

A pankrátor, Randy, a nyolcvanas évek tökéletes sztárja. Bár fénykora leáldozott, neve még mindig vonzó. A közönség jól szórakozik brutális izomzatán, kövületszerű állóképességén, így a siker utolsó morzsáit élvező Randy számára a nyugdíjba vonulás fel sem merül, míg egy fellépés után szíve utolsóelőtti figyelmeztetésként fel nem mondja a szolgálatot. Ekkor jön el az idő, amikor megkésve a konvencionális értékek keresésére kell indulnia, a szorító kemény világához edzett harcosnak rendes kispolgári életet kell kezdenie. A boldogulás azonban nem boldogság. Felépíteni a bizalmat újra felfedezett lányával és háziasszonnyá szelídíteni prostituált barátnőjét nem akcióhősnek való feladat. Összecsap hát a két értékrend a morózus Mickey Rourke koponyában, hogy megbirkózzon leküzdhetetlen ellenfelével, az elmúlással.

A Pankrátor története, egyszerű antik drámákból ismert problémájával, egyáltalán nem újszerű, a film kétségtelenül mégis erős. Darren Aronofsky komolyan vette Mickey Rourke-ot, hiszen Aronofsky mindent, mindig komolyan vesz, ha filmkészítésről van szó. Ez a titka a Rekviem szívbe markoló sorsainak, A forrás giccsének és a Pi ínyenceknek való melankóliájának. Ez a másfél órányi átható, zöldessárga halálszag eposza. A vásznat uralja az első perctől győzedelmeskedő végzet. A romlás ott van a hidrogénezett tincsek, a felpumpált izmok és az álarcszerű, finom mosoly mögött és bár egy letűnt kor mohikánja él utolsó másfél órát a vásznon, mégis van remény - még ha nem is sokáig -, hogy szintén jobb kort megélt barátnőjével Randy még új életet kezdhet.

Egyértelmű, hogy amiért ez a film megéri a betűt, az Mickey Rourke maga. Stallone nem lett volna elég tragikus, igazi felemelkedés-bukás történet kellett, a tekintet nem hazudik. Rourke a mi pankrátorunk, aki nem kapta meg az Oscart, elveszett a szebb élet reménye. Tényleg jó, mint ahogy az elsőre lejátszottnak tűnő, amúgy kiváló Marisa Tomei is. Akkor mégis miért ennyire direkt ez a film? Mert, ha már elmúlásfilmek időszakát éljük, ott a Gran Torino. Nehéz lehet mozijegyár szempontból két búcsúfilm között választani, de itt az útbeigazítás: Eastwood hőse élete alkonyán nem csak az új világ csúnya, új szabályaival, de a rejtett értékeivel is szembesül. A Pankrátor csupán konstatálja, hogy a régi világ elmúlt, felteszi a kérdést van-e létjogosultsága a hősöknek, de nem talál megoldást a problémára.

Az alapszituáció, hogy Randynek választania kell a ring és az élet között, újdonságként van felvezetve, ha belegondolunk azonban nyilván nem az, mint ahogy a Marisa Tomei alakította Cassidy sem harminc év után szembesül először a hős harcban szerzett testi sebeivel. A „mi legyen utána” kérdés, már a pankrátor karrierjének kezdetén felmerült, vagy nem? A nyolcvanas évek és a ma közé talán ez a hozzáállás, a felelőtlen keményfejűség húzott átléphetetlen válaszvonalat? Habzsolás, pop és testkultúra, múló értékek hajszolása, ejnye. Így az útkeresés nem csoda, ha elve elhibázott.

Legyen szó nosztalgiáról, útkeresésről és egyéb komoly dolgokról a filmvégi patetikus monológ így is úgy is fájdalmas, fájdalmasabb, mint a film indokoltan brutális bunyójelenete, mert itt kiderül, hogy Aronofsky, továbbra sem képes kesztyűs kézzel bánni a tragikus emberi sorsokkal. Ugyanúgy, mint Randy, a hozzáállás annak idején bejött, de nem árt alkalmazkodni, legalább a történethez. A Rekviem-nél még friss volt, egyben őszintének tűnt a torokszorító részletekig bemutatott, didaktikus tragédia, ahhoz képest a Pankrátor fáradt és kiszámítható. Ha nem ez lenne Rourke jutalomjátéka, letudnám annyival, hogy inkább megveszem a Rekviem-et DVD-n.

Anilogue – Idióták és angyalok

Bill Plympton egész estés filmjének bemutatóját nagy érdeklődéssel várták itthon is, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy az összes vetítésre egy perccel az után, hogy erre lehetőség nyílt, elkapkodták az összes megvásárolható jegyet. Így jártak azok a belépők is, amiket előre lefoglaltam a pótelőadásra, azonban hála az Anilogue fesztivál nézőközpontúságának és az ott dolgozó kedves önkénteseknek, a lépcsőn ülve mégis végignézhettük a filmet. Többed magammal, tűzvédelmi szempontból veszélyesen megtöltve az apró termet, öröm volt konstatálni, hogy ennyien kíváncsiak erre a filmre és az animációra általában. Az interneten elérhető munkák mellett az Anilogue fesztiválon láttam először Plympton filmet, a Világpanoráma szekcióban bemutatásra került Hot Dogot, ezután ültünk be egy hosszabbnak és kiadósabbnak ígérkező groteszk őrületre.

Az Idióták és angyalok története egy szinte kafkai átváltozás körül bonyolódik. Jelen esetben hősünk átalakulása inkább pozitív végkifejlett felé tart, bár kiderül, hogy a helyzet akkor sem túl rózsás, ha csúszómászó helyett angyallá változunk. Kezdésként Plympton rövidfilmjeiből ismert humorral vezeti fel főszereplőjét egy kiállhatatlan, morózus kocsmatölteléket, nem mellesleg fegyverkereskedőt, aki mindennapjait egy második otthonává avanzsált lepusztult lebujban piálja át. A kocsma törzsközönsége már rég hozzászokott a rosszindulatú vendéghez, egy nap azonban minden megváltozik, mikor zuhanyzás közben két apró dudort vél felfedezni a hátán. A makacs kinövéseket igen egyszerűen, borotvával próbálja eltávolítani, de mint  kiderül, az angyalságot legyőzni egyáltalán nem könnyű. A dudorok újra megjelennek, pár nap alatt jókora szárnyakká fejlődnek, és ha ez még nem lenne elég, átveszik az irányítást gazdájuk felett, aki akaratlanul is az ártatlanok és bajbajutottak megmentőjévé lép elő. Bár a nemes egyszerűséggel Angel nevet viselő főszereplő számára a szárny maga Isten csapása, van, aki vérszemet kap a hirtelen jött hatalom láttán és a háta közepére kívánja a szárnyakat. Előkerül a fűrész, fröcsög a vér, győz az erőszak, azaz mégsem. A film bő 78 perce elég még arra, hogy jó pár fordulópont után még egyszer megmeneküljünk, így az utolsó húsz perc is tartogat meglepetéseket.

A főhős a látszat ellenére persze elsősorban magával küzd, azzal, hogy kőkemény szívébe beengedje a jóságot és megtanuljon szeretni. Megható mondanivaló, a filmnek még sincs köze a giccshez, szavak nélkül, inkább a fekete humor, irónia eszközeivel játszik, egyszerűen és finoman mutat rá az emberi jellem általános gyengeségeire: kapzsiságra, féltékenységre, bosszúvágyra. A hét főbűn szinte mindegyike jelen van. A filmet jellemző okos cinizmus, és a melodráma hiánya csak azoknak újdonság, akik nem ismerik a Plympton műveket, azoknak meg, akik felkészülten várták a filmet, talán a komolyság és a sötét humor lesz meglepetés az életműben. A témának választott angyallá válás története mindenképp zseniális, mégis látszik, hogy a rendező- író Plympton nehezen áll rá a rövid formára, frappáns csattanók után az egész estés műfajra, ami meg is látszik a szerkezet furcsaságain. A filmnek legalább háromszor érezni a végét, a  cselekmény szövete néhol megakad és fejezetekre bomlik az egész, ezek pedig sajnos nem egyenrangúak egymással. Érdekes karakterekből nincs hiány, a főszereplőről mégis szívesebben megtudnék kicsit többet, hiszen most van is idő kidolgozni, és szerencsére érdekel a sors tehetetlen áldozata.

De legyen ez a legnagyobb gond, hiszen negatívumok mellett ott van egy erős stílus, rengeteg friss ötlet és a szemnek kiváló grafika. 78 perc nem kevés és az is valami, hogy ezt 70 százalékban sziporkázással sikerült megtölteni. Sajnos néhol leül a történet, ez pedig kíváncsivá tesz, mi lett volna, ha erre az ötletre tömény félórát szán Plympton. Mindenesetre nem így történt, de a film ereje így is megmaradt. Alátámasztja ezt az a jelenet is, ahol a főhős, rossz napjáért egy ártatlan pillangón áll bosszút – a moziban a várható fordulatot felszisszenés és megrökönyödött sikkantás követte, pedig ez a jelenet még közel sem a legerősebb volt, mégis hatásos, ugyanúgy ahogy a film.

Egyelőre ennyi. Jövőre újra Anilogue, ahol sok más finomság mellett, remélhetően egy vagy több, hosszabb – rövidebb, új Plympton filmmel találkozhatunk.

A Quantum csendje

James Bond kritikából elmaradhatatlan a rácsodálkozásra ösztönző emlékeztetés: az 1962-es Dr. No óta közel fél évszázad telt el. Kedvenc titkosügynökünkön azonban az idő sem fog ki; lépést tart a korral, állandóan megújul, és, hogy a külsőségek ellenére biztosan ő az, arra minden részben emlékeztetnek a szeretnivaló klisék és aranyköpések. A kérdés most is ugyanaz, mint az elsőt követő összes filmnél: vajon eltalálták-e épp az aktuális James Bondunkat vagy itt az ideje a következő váltásnak?

A sorozat történetében akadtak olyan darabok is, amelyek után azt gondolhattuk volna: befellegzett a Bond szériának. Ilyenkor azonban pár év szünet és pihenés után az alkotók mindig újítással rukkoltak elő, és ez általában a karaktert játszó főszereplő cseréjével is járt. A magányos ügynök után például hat év csend következett az Aranyszemig, amelyben Brosnan mellett Judi Dench színesítette a történetet. Ez a film újra tömegeket hódított vissza, izgalmas volt, aktuális és mindenekelőtt Brosnanban Connery bájos kimértsége köszönt vissza. A szupermodern játékszerekkel győzedelmeskedő Bond figura története 2002-ben a Halj meg máskor című részben fulladt akciójelenetek, sznobizmus és luxusmárkák tobzódásába. Ez a film a ráköltött rengeteg pénz és a gyönyörű Halle Berry ellenére sem volt jól sikerült darab. Sőt, szinte kiábrándítóan hat, ha mondjuk egy hatvanas évekbeli történettel hasonlítjuk össze, amikor még a bonyolult kütyük nélkül is lehengerlő volt a sármos, angol ügynök. A visszajelzések és Brosnan kihátrálásának hatására megint váltás következett. Sok lehetséges jelölt közül Daniel Craigre esett a választás, ő lett az új évezred James Bondja, a rendezést pedig nem más, mint az Aranyszemmel már bizonyított Martin Campbell vállalta. Az új koncepció és a Craig-féle Bond karakter soha nem tapasztalt sikert hozott. Nem kell viszonyítási alapnak az elmúlt negyvenévnyi Bond-termés, a Casino Royale önmagában is élvezetes, jól felépített, folytatásért kiáltó kerek sztori. Sokan alig várták és nem is hiába a következő részt. A hosszú, de a téma gazdagságához képest nagyon felületes bevezető után, lássuk mit várhatunk A Quantum csendjétől.

A film ott veszi fel a történet fonalát, ahol az a Casino Royale végén abbamaradt: Bond elvesztette szerelmét, a lány haláláért fogadott bosszú beárnyékolja újabb küldetését, pedig igazán nehéz a dolga, az  angol titkos szolgálatnak egy eddig ismeretlen ellenséggel kell szembenéznie. Eleinte az olaj tűnik a háttérben álló piszkos üzletek tárgyának, de a nyomok máshová vezetnek. Az ismét francia főgonosz babája, Camille, szintén kettős ügynök, Bondhoz hasonlóan őt is a bosszú hajtja a végső összecsapásig. A történetről nagyvonalakban ennyi elég, több nem is nagyon fog kiderülni az akciójelenetek és a tényleg tízpercenként változó helyszínek kavalkádjában. A Casino Royale-ból ismert szálak is felbukkannak, de ezek előtt nagy eséllyel értetlenül fog állni az, aki nem látta az előzményeket. Ugyanígy a bosszú sincs kellőképp körvonalazva. Ha nem előző héten nézzük meg a Casino Royale-t, ez is teljesen súlytalannak és idegennek hat. A Quantum csendjének meglepetése továbbá, hogy az eddigi Bond karakterekhez képest nyers és durva Craig itt abszolút brutális állattá alakul. Ez persze nem lenne baj, ha egy számítógépes játék adaptációjáról lenne szó, zavaró azonban, ha James Bond jól csengő angol neve mögül teljességgel hiányzik az úriember.

Nem Craiggel van a probléma, a helyzet az, hogy míg a Casino Royale izgalmas és előkelő pókerpartija akaratlanul is megteremtette a film emelkedett hangulatát, ez most A Quantum csendjének főképp Dél-Amerikai, bérgyilkosoktól hemzsegő közegében teljesen elvész. Végül essen szó a Bond-lányokról, akiknek akármennyire is redukált a jelenlétük, mindig fontos szerepet töltenek be a főhős történetének alakulásában. Ők hozzák be az erotikát, a játékosságot, érzelmeket a filmekbe, még ha jelenlétük archetipusokra korlátozódik, ezek mégis sokszínűek. A Bond-széria lányai naivak, ravaszak, elszántak, csábítók vagy egyszerűen csak érdekesek, a mostani Olga Kurylenko alakította karakter, annak ellenére, hogy gyönyörű, maximum jellegtelenségével tűnik ki a többiek közül, bár, ha nem vesszük viszonyítási alapnak Eva Greent, Ursula Andress-t vagy Famke Janssent, biztos kellemes látvány. Mellette érdekesebbnek hat a Gemma Arterton játszotta bájos Fields, akinek utolsó feltűnése a filmben idézet egy korábbi Bondból, legyen meglepetés, hogy melyikből.

Szép nőkből, egzotikus tájakból, luxusból és durva akciójelenetekből tehát nincs hiány a filmben. Örülhetnek azok is, akik fanyalogtak a Casino Royale érzelmességén, itt most nyomokban kapunk csak jelzésszerűen fel-feltünedező visszaemlékezéseket, de semmi többet. Craig aféle szuperhős, kegyetlen, elit-Rambót hoz a régi James Bondhoz képest, aki alatt a Sean Connery játszotta karaktert értem. Persze nem lenne muszáj az állandó összehasonlítás, hiszen tényleg eltelt az a 46 év, változik a kor és az igények. A Quantum csendjéből azonban hiányzik az, ami miatt önállóan lehetne kezelni – elsődlegesen folytatás és csak másodsorban Bond-film.

Fermat’s Room

Négy matematikus kiabál egymással egy kicsike szobában. Ez valami vicc? Nem, ez egy feszült hangulatú, ravasz és az ismerős sztorielemek ellenére is frissnek ható spanyol pszichothriller, mely a Nyomozóhoz hasonlatosan megérdemelné a nagyobb ismertséget. Sajnos azonban kevés rá az esély, hogy a nemzetközi porondon lenyomja akár csak a Fűrész sorozat n-ik, előzőeket sorra alulmúló installációját. Itt is egy halálos játékról van egyébként szó, és szintén látszólag idegen emberek vannak összezárva egy kicsi helyre. Minden más tekintetben azonban nagy különbségek mutatkoznak: vér és csonkolás nincs, matekfeladványok annál inkább. Unalmasnak hangzik? Nos, egyáltalán nem az.

"Egy köböt pedig lehetetlen szétbontani két köbre egy negyedik hatványt két negyedik hatványra és általában a négyzet kivételével egy hatványt egy ugyanolyan két hatványra. Erre találtam egy valóban csodálatos bizonyítást, de a lapszél túl keskeny ahhoz, hogy befogadja." Ez a Pierre de Fermattól származó idézet sok-sok évig legyőzhetetlen kihívás volt a matematikusok számára, nemrégiben vált csak bizonyított Wiles-tétellé a csupán valószínűnek tűnő Fermat-sejtés. A film felütő megjegyzésével szemben azonban (melyet egy későbbiekben nem is szereplő narrátortól hallunk) nem kell attól félnünk, hogy a megszólítottak és értők köre a matematikában erős nézőkre szűkül, sőt: a cselekmény során felbukkanó fejtörők ismerősek lehetnek bárkinek a középiskolából. (Ily módon éppen az vethető a forgatókönyv-író szemére, hogy nem mert elég geek lenni… No de mindegy.)

A történet egyszerű: a magát Fermatként megnevező titokzatos házigazda tudományos értekezletre invitál négy ismeretlent, a kiválasztó elv: híres matematikusokat hívott meg, akiknek egy inkább logikára, mint szakmai tudásra építő beugró feladatot kellett megfejteniük. Hőseink engednek a kalandosnak ígérkező szeánsz ígéretének, és hamarosan hidraulikus présgépek által támogatott négy fal közt találják magukat. A gépek akkor lépnek működésbe, ha nem sikerül egy perc alatt megoldani Fermat sorra érkező feladványait. Kiút nincs, a hely egyre szűkebb a négy vendég számára, az idő pedig egyre kevesebb, hogy kitalálják, kicsoda a és miért akar végezni az eleinte ártatlannak tűnő áldozatokkal.

A spanyolországi horror-fantasy fesztiválokon nagy sikerrel szereplő Fermat’s Room júliusban Karlovy Varyban is bemutatásra került a kritikusok kedvence szekcióban. A horrorfilmeknél szokáson módon éjfélkor mutatták be, a közönség pedig hosszú tapssal jutalmazta a másfél órányi csavaros rejtvényfejtést. Az alkotópáros egyik tagja, Luis Piedrahita a bemutató után mesélt a film születéséről. Állítólag azért választottak egyetlen szobát a film helyszínéül, hogy a producerek ne mondhassanak nemet a kis költségvetésű forgatókönyvre. Így négy hidraulikus présgép és pár spanyol sztár közreműködésével jöhetett létre a low-budget produkció.

Ez persze kevés lett volna egy jó forgatókönyv híján, de a humoristaként népszerű Piedrahita és TV-s társa, Rodrigo Sopena nem csak elegendő feszültséget, de némi komikumot is csempészett a négy matematikus túlélőshowjába. Szerencsére nem erőszakolták meg a filmet azzal, hogy mindenáron négy teljesen különböző karaktert zárjanak össze a szobába: a karakterek életszerűek, a viszonyokat finoman árnyalt különbségek teszik izgalmassá. Hiányzik az oktató jellegű hozzáállás, ami például a Kockát, az egyhelyszínes thrillerek klasszikusát jellemzi, az alkotók épp a szükséges mértékben veszik komolyan a matematikusok drámáját, és a befejezés sem egy logikátlanul hozzátoldott magyarázat.

A film legnagyobb erénye a visszafogottsága: semmivel nem akar nagyot durrantani, így érvényesülni tudnak a finomságok. Bíznak a színészeikben is, így nem érezzük őket egy-egy jellemvonásra ráfeszített báboknak. Végeredményben a két elsőfilmes rendező-forgatókönyvíró könnyedén összehozott egy ütős, Agatha Christie-hangulatú másfél órás thrillert, melyre – Fermat ama híres lapszéli megjegyzésével szemben – a pofátlan blöffölés árnyéka sem vetül.

Teeth

A harapós punci évezredes mítosza kiállta az idő próbáját, a nőiség pusztító erejének ez az egyszerű, primitív képe, ma is életképes, jelentéssel bír és, mint szimbólum halhatatlan. A vagina dentata isteni alakok személyiségjegyeként, legalább utalás szinten megtalálható az ősi görög, egyiptomi, indián kultúrák történeteiben, azokban a korokban, amikor a szexualitást hasonló kendőzetlenséggel emelték be a szakralitásba, mint ma a művészetbe.

Ezekben a történetekben a vagina dentata istenanyákkal van kapcsolatban, fontos, hogy ezek a nők termékenyek, a női nemiszervtől való félelem ugyanis nem csak a szexualitásból, de az élet bölcsőjének képéből és ennek a halállal, veszéllyel való összekapcsolásából fakad. A matriarchális kultúrák hanyatlásával, a mítoszok kora is véget ért, új társadalmi szerkezetek alakultak, a nemek újfajta értékrendjével. A nő továbbra is a családi tűzhely őrzője, a szépség és a termékenység szelencéje maradt, a férfira pedig a „harc” és a megélhetés gondjai hárultak, ezzel együtt a nők társadalmi szerepe korlátozódott, hiszen ilyen berendezkedés mellett nem volt szükség a magasszintű taníttatásukra illetve arra, hogy beleszólhassanak a közügyekbe.

Ez a fajta átalakulás az ókorban kezdődött, majd a középkorban tobzódott igazán, míg nem a lelkes szüfrazsettek Jean d’Arc nyomában újra kiharcolták, úgymond a nők jogait. Az uralkodó falloszkultusz hanyatlani kezdett, Freud pszichoanalízise elhozta a komplexusfejtés évszázadát, Dali szexuális frusztrációit örökítette meg szürrealista képein, de a nemiszervek vizuális boncolgatása nem csak nála lett bevett szokás. Az új világgal nem jelentek meg új személyiség-, nőtípusok vagy szexuális szokások csak a nyilvánosságuk lett más. Míg a huszadik században a férfi nő általi „kasztrálása” a filmekben átvitt értelemben jelenik meg, pl. Hitchcocknál, a Psycho ödipusz-komplexusos gyilkosának esetében, 2000 után eljutottunk oda, hogy az őskor vagina dentata mítosza leplezetlenül újjászületett. Igaz, ma már a mondák helyett a mozivásznon vagy dvd-n lehet nyomon követni a szexualitás öldöklő angyalainak sorsát.

Ez a cikk a Teeth című film bemutatójának apropóján született, de ha már témánál vagyunk, a teljesség igényével, meg kell említeni a japán szoftpornó idevágó opuszát, a 2004-es Sexual parasite: Killerpussy című félprofi darabot. Ennek az elég egyszerű és a maga műfajában is idegesítő filmnek, egyetlen előnye, hogy a vagina dentata téma elég gazdag ahhoz, hogy viszonylag jó alapszituba helyezze a film hőseit, az erdőben barangoló húszévkörülieket, három lányt és két fiút. A karakterek a következők: van egy menő pasi, egy lúzer srác, két jó csaj meg egy harmadik, aki szintén nem néz ki rosszul, de mivel nincsenek akkora mellei, mint a többieknek, ő a csapat beszólogatós, deviáns, leszbikusa.

A srácok autója lerobban az erdő közepén, de szerencséjükre (vagy nem) öt perc séta és nyafogás után találnak egy elhagyott épületet. Ugyan nem kellene bemenniük, mert ki van írva, hogy veszélyes, de a probléma nincs eléggé részletezve ahhoz, hogy elrettentse a fiatalokat, akik letáboroznak odabent, majd hamar jól kezdik érezni magukat zene, pia, tánc és szex. Hatására. Szoftpornóról lévén szó a szexjelenetek a parazita támadásait kivéve nem túl emlékezetesek, az egyetlen érdekesség, hogy a mellekre különösen nagy hangsúly helyeződik a többi testrésszel ellentétben, és a mellbimbók monoton dörzsölése minden fiúszereplőnél elengedhetetlen és egyetlen kelléke a szexuális előjátéknak, függetlenül attól épp ki a partner. Mindegy, biztos nagyon összeszokott társaság és mindenki ugyanúgy szereti. Tehát ők öten, ott vannak a bunkerban, ahol, mint kiderül egy szexparazitával fertőzött, kómás professzornőt ápol a kollégája, miután a professzornő egy kutatás közben hordozója lett a parazitának. Öt hősünk erről mit sem tudva szétszóródik az épületben. Az egyik lány felfedező útra indul és véletlenül talál egy kádat tele vízzel, ennek természetesen nagyon megörül és habozás nélkül meg is mártózik (naná!), ám hamarosan megjelenik a vontatott mozgású professzor nő és a kádba mászva, a vízen át, megfertőzi a mitsemsejtő áldozatot. Az ominózus szexparazita kis féregszerű lény, ami szisztematikusan beveszi magát a nők hüvelyébe, ezzel öntudatlan hordozójává téve őket. A fertőzöttek ettől fogva csak a lehetőséget keresik, amikor vaginájukat megetethetik és a szexparazita pusztíthat. A nemiszerveken az aktus után láthatóvá válnak a fogak, és ahogy a parazita növekszik már ki is merészkedik a vulvából. Leírva nem olyan rossz, mint amilyen megnézve, nem tudom ajánlani, de soha nem lehet tudni, kinek mi lesz a javára.

A Killer pussy-t ellenpontozandó nézzünk egy spanyol, szerzői kisfilmet, ahol már egyéni látásmód, változatos és igényes vizualitás egészíti ki a vagina dentatától szenvedő gyönyörű lány történetét. Az alkotó, Gabe Ibanez animációfilmes, eredeti ötleteinek tanúbizonyságaként, egy madridi reklámfilmet is láthatunk a youtube-on. Szóban forgó kisfilmje a Maquina.

A Maquiná-ban is, mint a Killerpussy-ban, külső behatás révén válik a vagina gyilkológéppé (most a szó szoros értelmében) és az áldozat itt is tehetetlen az önállósodott nemiszerv tobzódása ellen. Főhősnőnk magányos típus, nem tudni róla mást, minthogy egyedül van, míg nem egy éjszaka az ismeretlen, férfi betolakodó felvágja a hasát és egy darálót helyez a hüvelyébe. Az orvosok nem tudnak mit kezdeni a gondosan bevarrt szerkezettel, ami azonnal működésbe lép, ha valami a hatáskörébe kerül, legyen az emberi testrész vagy például egy répa. A film arról szól, hogy a lány, hogy dolgozza fel ezt a nemierőszak allegóriájának beillő traumát. A téma felvetés a Teeth előtt mindenképp eredeti volt, a hangulat pedig öt pontos, az aláfestő, borzalmas zenékkel együtt.

Ez a hosszú bevezető talán arra jó volt, hogy megválaszolja az első kérdést, ami a Teeth filmelőzetesét látva felmerül a nézőben: „Ki az a beteg állat, akinek ilyesmi eszébe jut?” Voltak és vannak tehát egy páran, de a fenti megközelítésekhez képest Mitchell Lichtenstein író és rendező járja körül leginkább a témát, nagyobb költségvetésű, független elsőfilmjében. Nem véletlen a Sundance és a Berlinalén kiérdemelt figyelem, a Teeth bátor vállalkozás, az eredmény pedig emlékezetes.

Történetünk főszereplője, Dawn, szép és egyszerű, kisvárosi gimnazista lány. Különlegessége, hogy makacsul őrzi érintetlenségét. Vallásos fogadalmat tett, miszerint óvakodik a testi szerelemtől egészen addig, míg az oltár és Isten színe előtt egybe nem kel élete párjával. Fennen hangoztatott szüzessége persze birizgálja Dawn fiú iskolatársainak a fantáziáját, a fogadalom szinte kihívás lesz a lány meghódítására, aki már maga is nehezen állja meg a bűnös fantáziálásokat, különösen, ha egyik helyes szektatársáról van szó. Dawn talán szép lassan megadná magát a szerelemnek és vágyainak, de udvarlója a szent fogadalmat semmibe véve lerohanja a lányt, akinek tisztaságát nem csak az erkölcs, de mint hamar kiderül, engesztelhetetlen fogsor védi. A leharapott pénisz látványa sokkolja az eddig a Biblia tanításainak és romantikus képzelgéseinek világában élő lányt, hamarosan mégis leküzdi félelmét és elmegy nőgyógyászhoz, finoman utalgatva rá, hogy valami van neki „ott”. A doki a naiv kislány esetében, jó alkalmat lát egy kis molesztálásra, amiért négy ujjával fizet. Dawn előtt szép lassan körvonalazódik élete tragédiája, a nőiesség, amivel egyedül kell megbirkóznia. Anyja halála után, nevelőapja és abberált bátyja között magára marad vaginájával és lelkiismeretével. A Killer pussy és a Maquina főhősnőivel szemben, azonban ő rájön, hogyan uralkodhat nemiszerve fölött, felismeri, hogy, amit kapott a természettől, fegyver is lehet a kezében (lábai közt).

A Teeth a két fent említett filmmel ellentétben nem elégszik meg azzal, hogy elszórakozik a vagina-álkapocs kombináció furcsaságán. A történet részletessége jelzi, hogy Lichtenstein alaposan utánanyúlt a témának. Átlapozott pár pszichológiai könyvet és mivel mindent szépen megindokol, a karakterek és a konfliktusok a realitások talaján maradnak, groteszk lélektani dráma, egyfajta allegorikus felnőtté-, jelenesetben nővé válás történet lesz az eredmény. Különös érzékenységgel járja körbe a testiség kamaszos problémáit, és bár a filmben vázolt jellemfejlődés elég drasztikus, ha szimbolikusan fogjuk fel, egyáltalán nem zavaró, hogy a szinte aszexuális kislányból öntudatos domina válik, talán pár hét leforgása alatt. Ez a figura, az erkölcsös jókislány, eleinte visszás, szép lassan válik befogadhatóvá, míg végül szexuális érettségével képes lesz felvenni a harcot a szélsőséges férfiasságot megtestesítő báttyal szemben. Nem akarom lelőni a poént, de ez a kedvenc jelenetem, csak kár, hogy olyan szomorú a vége és nem lesz az egész vagina dentata téma lezárása egy szép happyendes, jin és jang-szerű összefonódása a férfinak és a nőnek, ami megoldaná ezt az egész komplexusos görcsölést, nélkülözve a nemek és a testek egymás fölötti dominanciájának vérbe és könnybe fulladó versengését…

Visszatérve a Teeth-hez, Lichtensteinék bátor vállalkozásának szerethető és eredeti film lett az eredménye. A folytatást ígérő lezárás után egy második részen sem csodálkoznék, főleg a Sundance és a Berlinale fesztiválokon kapott egyáltalán nem érdemtelen figyelem után.

Udine 3 - Dö ritörn of Yvonne

Utolsó napunk Udinében a horror jegyében telt. A válogatás, gótikus, fétisiszta szubkultúrák színes-fekete követőit és persze a műfaj rajongóit egyaránt a moziba vonzotta.

Bár szerettünk volna, de nem sikerült felkelni a 9 órakor vetített Nakata Hideo filmre, a Kaidan-ra. Számunkra a nap első filmje a remake-gyanús thai horror, a The Screen At Kamchanod volt. Az ötlet elég gazdag: rejtélyes filmtekercs kerül a mozikba, vetítése közben szellemek kísértik a nézőket. A titok megoldása lassan fejtődik meg, de mégsem ül le a sztori, a filmet a váratlan hang és képhatások tartják életben, a meglepő fordulatig. Szinte biztos vagyok benne, hogy hamarosan elkészül sztárokkal és angol nyelven a feldolgozás.

Ezután kivártuk, hogy az olaszok végezzenek a sziesztával és kinyissanak a jobb éttermek. Kedvenc helyünkön még így ís mi voltunk az elsők. Kiéhezve vetettük rá magunkat az étlapra, majd a kajákra. A kiszolgáló személyzetnek jó napja volt, paradicsomos szendvicset, spagettit meg nyalókát kaptunk ajándékba, a sonka, pizza, carbonara mellé, amikért fizettünk, de bőven megérte. Épp vagyok éhes, de ha csak felidézem a pasta emlékét, beindulnak a pavlovi reflexeim.

A tökéletes ebéd után egy kifejezetten idegesítő filmet fogtunk ki, a Guard Post-ot. A rendező már vetítés előtt figyelemztetett, hogy filmje nem igazán horror, de hogy ennyire nem az, azt senki nem gondolta volna. Fészkelődtem, helyezkedtem, de több okból sem mentem ki róla: túl jól voltam lakva, középen ültem és naivan reménykedtem a csattanóban. Hát kár volt. Minden úgy történt ahogy azt, fogjuk rá, logikusan ki lehetett következtetni a már látott hasonló filmek alapján. Elszeparált katonai egység rejtélyes vírussal fertőződik meg, de még ez is úgy megy ahogy szokott: az áldozatok agresszívá, aztán ragyás zombikká válnak, de nem is mindegyik, csak úgy randomra néhány. Lehet nem viselt meg volna ennyire, ha tudok szundítani, de ehhez sajnos nagyon kényelmetlenek voltak az ülések.

Bár Wostryék le akartak beszélni a következő moziról, lelkiismeretesen mégis beültünk a Body című thai pszicho-horrora: H. G.-vel nem akartuk a Guard post-tal zárni ezt a remek fesztivált. Jól döntöttünk. A film közepénél a kapott szavazócédulán betéptem a 4-es számot, ennyit adtam volna ugyanis az addigi néha érdekes, bár cseppet lassú, hallucinációkra épülő narratívát alkalmazó nyomozásra. Ilyet már láttunk, de a csattanó ja ötösért kiáltott. Hiába: a jó kezdés és befejezés a legfontosabb, de emellett elképesztő volt az a bátorság is, ahogy a készítők a 3D animációt ki merték használni, még úgy is, hogy ennek minősége a nevetségesség határán egyensúlyozott. A merész és eredeti mozit, hosszú, hangos tapssal köszönte meg a közönség.

Szerencsére még csak kicsivel voltunk 1 után, reménykedhettünk, hogy valahol még kiszolgálnak minket. Megtörve az elmúlt éjszakák tapasztalatitól a lapos olasz bulikat illetően, elmentünk a fesztivál szervezte reggae partira. Wostry és K.G. ebben nem vettek részt, de H. G-val tettünk egy kísérletet. Meglepően sokan voltak: ilyen pici helyen, ennyi embert, szar zenére táncolni még nem láttam (nem a műfajjal, a dj-vel voltak problémák). Jobban tettük, ha kimentunk a szórakozóhely elé, ahol kb. kétszer annyian álltak piával a kezükben, mint ahányan bent elfértek volna. Tehetetlenül ácsorogtunk, mert az olasz ismerőseink vagy elmentek vagy nem érkeztek még meg és mindenki klikkeskedett. Már épp haza akartunk indulni, amikor HG kért egy utolsó szál cigit a mellettünk nézelődő ázsiaitól. Beszélgetni kezdtünk és pár mondat után kiderült, hogy az előző cikkben már említett Our Town rendezőjével, Jung Kil-young-gal állunk egy járdán!

Nagyon örültünk, mert, mint írtam, volt pár flashback, amit kevésbé értettünk a filmjéből, megkértük illedelmesen, hogy magyarázza el ezeket, amit szívesen megtett. Miután megtudta, hogy mi is foglalkozunk filmmel, kölcsönösen meginterjúvoltuk egymást az otthoni és akoreai helyzetről. Az Our Town az első nagyjátékfilmje, szinte hihetetlen, de kilenc hónap alatt készült. Három hónap volt az írás, három a készítés, majd három az utómunka. Filmje közepes siker volt, csak Szöulban 400ezren látták. Korea filmes egyetemén végzet, ahova, mint azt tegnap Jeong Byung-Gaktól megtudtuk elég kemény bejutni. Abban az évben mikor Jeung Kil-young felvételizett ezren akartak bekerülni.

Példaképe Lee Chang-dong. Ő volt az, aki felfedezte őt, Days of Flowers című kisjátékfilmje után. Megkérdeztük, hogy ismer-e magyar filmet, amire kis gondolkodás után azt mondta leutenanledl. Gondolkoztunk és elismételettük vele párszor, míg beugrott a Redl ezredes. Ezenkívül még a Mephisto-t látta, Szabó István ugyanis tananyag Koreában. Megható volt és nagyon jólesett, ilyen barátságos filmessel találkozni, ha másért nem, ezért megérte megnézni ezt a bulit.

A zene véget ért, a polizia időnként lecsekkolta a terepet, értelmetlen volt tovább maradnunk. Megkerestük, kedves olasz újságíró barátunkat Lino-t. Róla még nem meséltem, de a legjobb arc volt Udinében. Meginvitáltuk a Sziget fesztiválra, ő meg minket Milánóba, ezután elbúcsúztunk.

Másnap Wostry hajnali 8kor ébresztett. A gyönyörű napsütéses reggelen nehéz szívvel vettük rá magunkat az indulásra. Hazafelé utunk nem volt annyira mozgalmas. Találtunk olyan rádióállomást, ami egész út alatt hallgatható zenét sugárzott, így Kernt a kesztyűtartóba száműzhettük az utazás idejére. El se tévedtünk, a benzin sem fogyott ki, 8 óra alatt hazaértünk Budapestre, még úgy is, hogy egy órát kavarogtunk míg kijutottunk Udinéből. Pesten a szmog és dugó közepén, elcsigázva köszöntünk el egymástól. Megbeszéltük, hogy jövőre is jövük, ha lehet egész hétre vagy tovább.

Ennyi volt, gyerekek. Yvonne is búcsúzik. Ajánlom mindenkinek, ha teheti nézzen sok ázsiai filmet, utazzon el Olaszországba és olvasson Geekzblogot.

Riport: Udine Far East Film Festival - 2. rész

Ismét csak Yvonne beszámolója következik:

Miután kipihentük az út izgalmait, a hétfőt egy laza 4 és fél órás produceri találkozóval kezdtük, akit ez nem érdekel, ugorjon egy bekezdést a filmekre.

 A fesztivál vendégei olyan neves szakmabeliek voltak, mint Marco Müller, Peter Loehr, Yasuhiro Mase, Jeong Byung-Gak, az EU média támogatásért felelős biztosa Grazna Wojcieszko, Frederico Tsui és Oh Jung-Wan. A téma többnyire a koprodukciók lehetősége és az ázsiai filmek európai szerepeltetése volt. Ez utóbbinak ma főleg a fesztiválok adnak teret, a filmes látókör szélesedésével pár éve már art és multiplex mozikban is nagy ritkán találkozunk ázsiai filmekkel, bár a kontinens töménytelen mennyiségben és legtöbbször kiváló minőségű filmet ont magából, ezeknek még mindig csak elenyésző százaléka jut el legálisan az európai közönséghez. Ezen a helyzeten sokat változtatna egy jól működő koprodukciós háló kiépítése Európa és Ázsia közt, úgy tűnik, most éljük a születő együttműködések hajnalát. Marco Müller bíztatónak találja a helyzetet, már készül az első ázsiai-olasz történelmi film és Marco Polo utazásának megfilmesítéséről is tárgyalnak, emellett ő is egyike a visszajáró FarEast vendégeknek, aki kiemelte a fesztivál kapcsolatépítő szerepét a két kontinens között. Hasonlóan, a fesztivál dicséretével kezdte előadását, Peter Loehr, amerikai származású producer, aki 97-ben megalapította Kína első függetlenfilmes stúdióját, a Creative Artist Agencyt. Loehr nagy jelentőséget tulajdonít a koprodukcióknak, maga is szívesen hoz össze nemzetközi filmeket, hiszen a filmnyelv és filmgyártás eszközeinek egységesülésével, a piac is egyre inkább nemzetközivé válhat. Ezzel szemben a hongkongi Media Asia vezetője, Frederico Tsui kevésbé látja értelmét az Európával való együttműködésnek. Rövid és őszinte válaszaiból nagyjából kiderült, hogy Kínában egyrészt óriási közönsége van a hazai mozinak, másrészt van elég pénzük, hogy a piac fenntartsa önmagát. Nem éri meg tehát alkalmazkodniuk az európai közönség ízléséhez vagy a koproducerek szándékaihoz. A japán televíziós producer Yasuhiro Mase, aki hazájában sikerfilmek készítésére specializálódott (Memories of Matsuko, Nana) a Wasabi óta maga is készít koprodukciókat. Nehézségét abban látja, hogy Japánban a sikerfilmek, mangák, bestsellerek vagy sorozatok alapján készülnek, amik Európában kevésbé vagy egyáltalán nem ismertek, ugyanúgy, mint a filmekben szereplő japán sztárok. Néhány felkapott rendező vagy underground szerzői filmen kívül tehát csak koprodukcióban kerülhet ázsiai filmnyelv az európaival kapcsolatba. Jeong Byung-Gak, a filmes pályázatokkal, továbbképzéssel és oktatással is foglalkozó koreai KOFIC stúdió vezetője, bár hazájában kevés koprodukció készül (miért is készülne sok? a tavalyi „rossz” évükben 117 koreai film készült és ezek nézettsége óriási volt), szintén nyitottnak tűnt a témával kapcsolatban. Harmi a kávészünetben a koreai csereprogramok felől érdeklődött. Megtudtuk, hogy Koreában évente 32 diákot vesznek fel, egyéves képzésre, ezután a 32-ből a két legtehetségesebb mehet továbbtanulni. Igaz, ők jócskán kapnak támogatást a filmjeikre. Ez aztán az elitizmus.

Ezután pizzáztunk egy nagyot, és végre elkezdtünk filmeket nézni: elsőnek a Funuke című japán fekete komédiára ültünk be. Két fiatal lány kegyetlen testvérharcára az istenhátamögötti faluban, mindkettejük célja Tokyo és a hírnév. Az idősebb testvér, Sumika színésznő akar lenni, álmaiért még ölni is képes, húgát, Kyomit pedig Sumika szadista hajlamai ihletik népszerű horror-manga képregényei rajzolására. A sikeres képregények mindent kitálalnak a nővérről, viszont pénzt hoznak és lehetőséget, cserébe csak Sumika bosszúját kell elviselni. Izgalmas helyzet, ha hibát kell benne találni, az talán a tempója, ha még feszesebb, mondjuk mínusz félórával töményebb, tökéletes is lehetett volna. 

Rögtön ezt követően Pang testvérek akciómoziját, a Detective-et néztük meg, ami bár úgy volt beharangozva, mint „break between horrorfilms”, ennek ellenére elég sokkoló, izgalmas breaknek sikerült. Nem áll tőle távol az ismertebb Pang-filmek egy-egy eleme, ezt majd a csattanó leleplezi, de van akit például a Hetedikre emlékeztetett. Ez azért túlzás, bár a Detective is erős darab. A cuki Aaron Kwok, rendőr barátja segítségével rejtélyes gyilkosságsorozat után nyomoz, az áldozatok mind ismerték egymást, mégis nehéz kibogozni az egymás közti kapcsolat szálait. Gyilkosságnak látszó öngyilkosság, öngyilkosságnak álcázott gyilkosság. A darabkák szép lassan összeállnak, a néző pedig elégedetten távozik a moziból.

Napunkra kedvenc irányzatunk, a pink cinema egy gyöngyszeme tette fel a koronát. A Love Master főszereplője egy férfigésa, aki hivatása szerint nőknek szerez szexuális örömöket. Tehetségének híre gyorsan terjed, mígnem egy dögös, de teljesen frigid hoszteszlány nem lesz a megrendelője. Miután a lányt nem sikerül még a csúcs közelébe sem juttatnia, főszereplőnk, Kagurazaka útnak indul, hogy megismerje az életet és az igaz szerelmet. A Love Master egy manga képregény feldolgozása, ebből következően fordulatos, izgalmas és érzéki, tele kimonókkal és tradícióval. Éjféli filmnek tökéletes, a történet és a szex- bunyójelenetek a DV minőséget is feledtetik. Magyar pink mozit akarok!
Másnap a fesztivál legjobb filmjeként beharangozott Our Townnal kezdtünk. A Detective-vel ellentétben az Our Town inkább belső titkokra, mint akcióra épít, a történet bonyolult szövevénye két gyilkos és egy rendőr megfeszített áldozatokban összefonódó közös sorsának. Egy városban azonban sok a három gyilkos, macska-egér játékuk csak tragikus véget érhet. Izgalmas és intelligens film, mint a karakterek és az azokat alakító színészek játéka, csak európai szemmel nehéz követni a sok-sok flashbacket, tele nagyon hasonló koreai arcokkal.

Éjféltől egy maláj zombifilmre, a Zombi Kampung Pisangra ültünk be. Érdekes élmény volt. A vetítés alatt folyamatosan hagyták el a termet a nézők, a rendező pedig bealudt a filmjén. Bennünk is megfordult a gondolat, hogy elmenekülünk és kifújjuk magunkat, de aztán a maláj filmgyártás iránt érzett rokonszenvünk a teremben tartott minket, hozzáteszem nem bántam meg. A történet akár egy 15 éves, burokban felnőtt tv-junkie fejéből is kipattanhatott volna: egy faluban bezombulnak az emberek, akik meg nem, azok megpróbálják felvenni a harcot az élőhalottakkal. Ez volt életem első maláj filmje, tele olyan fricskákkal és parodisztikus elemekkel, amelyket az valószínűleg jobban megért, aki ismeri ezt a filmnyelvet. Bár hálás lettem volna, ha a Zombi Kampung Pisangot mondjuk fele ennyi ideig kell néznem, a ripacskodás, gagyi zombik, súlyos történet és visítás felkeltették a maláj filmkultúra iránti érdeklődésemet. A film után Harmi elkérte a rendezőtől, Mahmat Khalidtól a névjegyét, közben egy maláj-magyar koprodukció lehetőségét beszélték meg. Reméljük összejön.

A nap zárásaként bulizni mentünk tegnapelőtt is, és az előtt is. Ha azt gondolná bárki is, hogy Itália a partik országa, hát nagyon téved. Igaz mi most csak az udinei helyzettel szembesültünk, de ez szinte megdöbbentő volt. Éjfélkor bezár a kocsmák 90%-a, a maradék pedig maximum hajnali 2-ig van nyitva. A fesztivál ugyan a hét minden éjszakájára szervezett bulit, minden nap más zenei irányzatot helyezve középpontba, ha viszont odamentünk a megjelölt helyre, akkor már nem hogy zene nem volt, de kiszolgálás sem. Érthetetlen, pedig Udine egyetemi város, a filmesek meg eddigi tapasztalataim szerint társasági emberek. Visszavonom tehát, hogy Udine olyan, mint Miskolc. Van amiben több, van amiben kevesebb. A Cinefesten legalább éjféltől kezdve megszűnt a magyar fesztiválszervezés összes problémája, táncoltunk vagy legalább ittunk hajnalig. Egyelőre nem adjuk fel, hiszen egy horror-nap után nem hiszem el, hogy csak nekem esne jól egy hajnali sör.

Riport: Udine Far East Film Festival - 1. rész

A Geekz-krú két tagja, no meg rajongva tisztelt főszerkesztőnk, jelenleg éppen Udinében, a távol-keleti filmek mustráján múlatja az időt. Az alábbiakban Yvonne beszámolóját olvashatjátok az utazásról és a megérkezésről. Filmekről majd holnap.

Az út magyar szakasza gyorsan telt és visszafogottan. Néztünk ki az ablakon. Feri megpróbált visszavágni, de az én gyönyörű lábszárvédőm és felemás zoknim is kevés volt ahhoz a melegítőnadrághoz, amit viselt. Harmi nagyon jól vezet, K.G. belemerülhetett valami versek olvasásába, mi meg maradtunk kedvenc témáinknál: az ajzószereknél és a filmgyártás jövőjénél. Magam is meglepődtem, hogy a társasághoz képest milyen simán megy minden, K.G-t nem ismertem, de róla is sok mindent el tudtam képzelni, miután elmondta, hogy gyermekkorát egy vadregényes malomban töltötte. Békés utunkat, egy ausztriai pihenővel szakítottuk meg. Egyidőben érkeztünk ide egy turistabusznyi futballhuligán tizenévessel, akik alapból sem voltak túl fegyelmezettek, de amikor egy másik busszal megérkezett egy őket filmező, kiöregedett rockerekből álló stáb, elszabadult a pokol. Petárdákat gyújtottak és németül kezdtek indulókat szavalni. Indultunk tovább.
Győzött a megérzésem, eddig túl könnyen ment minden. Ausztria közepén rájöttünk, hogy a google randomra kidobott útvonaltervéhez nem fogjuk tudni tartani magunkat, ezért inkább rövidebb és egyszerűbb utat választottunk, aminek a következménye egy több órás kavargás lett Ausztria csodálatos hegyei közt. A látvány tényleg megérte: „Szép Magyarország, de kezdi elveszteni a hatását”, Feri indítványozta, hogy ez legyen a cikk alcíme, én azonban ezzel nem értettem egyet. Fontos részlet ugyanis, hogy Harmi autójában, csak kazettáról lehet zenét hallgatni. Két darab ilyenünk volt a kocsiban: Hofi, amit már Ausztria elején végigröhögtünk, és Kern András próbálkozása, mert zenének nem nevezném, azt, amit rádióállomások híján kellett elszenvednünk. Modulációját és teljesen összefüggéstelen szövegét hallgatva, azon gondolkodtam, hogy hiába a természet minden szépsége, ami fogva tartja lelkemet, az ez: tényleg leírhatatlan! Engem az is meglepett, hogy Kernnek egyáltalán eszébe jutott ilyesmit összehozni, de azt nem tudom most sem felfogni, hogy volt ember a földön, aki megengedte, hogy ilyen förmedvényt hangszalagra rögzítsenek. Hasonlítani nem is tudnám mihez, mert ez Kernen kívül mindenkire sértő lenne… Egyszer sikerült befogni egy jó adót, zajosan, de hallgathatóan leadták Morricone klasszikusát, a Profi főcímdalát. Mialatt ez ment, némán meredtünk a havas hegycsúcsokra, sziklákra, tavakra. Megható pillanat volt.

Közeledtünk az olasz határ felé. A benzinszintjelző pedig elérte a kis, piros sávot, idegesen remegett, kigyulladt, jelezve, hogy az autónak is megvannak a maga igényei, sürgősen meg kéne állnunk egy tankolni. Úgy döntöttünk spórolunk, nem pénzeljük az OMV-t és majd inkább olasz részen állunk meg, hiszen a határ után biztos lesz egy benzinkút belátható időn belül. Hát nem volt. Csak mentünk tovább üresedő tankkal, egyik alagútba be, a másikból ki. Minden más esetben örültem volna, ha nem zavarja meg semmi a táj szépségét, most viszont elég alaposan. Elképzeltem, ahogy lerobbanunk egy ilyen több kilométeres szűk alagútban. Körülöttünk meg csak torlódik, nő a kocsisor. Olasz tempóban kijönnek értük, elvontatnak vagy nem... Jézus! És még mindig nem jött szembe egy benzinkút sem, csak egy tábla, ami jelezte, hogy a következő 36 kilométerre lesz. Egyedül K.G. élvezte a helyzetet, idegesítően jól érezte magát, míg mi némán ültünk és a benzinszintjelzőre meredtünk. De bevált, tényleg azon gondolkodtunk, mikor üssük le, és nem azon, hogy pl. mióta is jövünk üres tankkal? Végre az út másik oldalán megláttunk egy kutat, persze OMV-t. K.G. és Feri halált megvető bátorsággal átszaladtak kannásbenzinért. Nem úsztuk meg olcsón, a kanna drágább volt, mint maga az üzemanyag, de így is örültünk neki. Betöltöttük és indultunk tovább. Következő kanyar után újabb tábla jelezte a legközelebbi benzinkutat: 56 kilométerre.

Na de, akkor pár szót arról, hogy mit is keresünk mi itt: A Far East FilmFestival már 10. éve vonzza Udinébe az ázsiai szórakoztatófilm kedvelőit, a világ minden tájáról. Ez az egy hét jó alkalom, a kapcsolatépítésre, kikapcsolódásra, bulizásra és a tömény, válogatottan jó ázsiai filmek élvezetére. A fesztivál szervezőjét még csak látásból ismerem, de érdekes élettörténete van. Francesco mozdonyvezető volt, majd nyugdíjazása után világjárással kezdett foglalkozni, így építette ki azt az ismeretségi hálót, aminek köszönhetően el tudja hozni ide ázsia legelborultabb és legütősebb játékfilmjeit, egy-egy jeles alkotóval együtt. A szervezés mellesleg nagyon jó, és nem csak magyar viszonyokhoz mérten. Nem csoda, hogy a fesztivál kezdi kinőni magát, bár a mai bulin nem volt nagy nyüzsgés, a filmekre kemény sorbanállás van és harc az ülőhelyekért. Ami minket illet, közülünk W. számít tapasztaltnak, ő már volt itt tavaly, keni-vágja az ázsiai filmes témát, sőt ezeket a filmeket igazából már egy - kettő kivételével mind megnézte otthon. Harmi szereti a filmeket, az ázsiaikat és mindenfélét, az olcsó fesztiválokat és persze a PARTIT, kb. engem is ezek motiváltak. K.G. kicsit kilóg, olyan szempontból, hogy nem szereti a filmeket, az olasz bort viszont igen, úgyhogy annyira mégsem.

Ennyit az első napról. Filmeket nem néztünk viszont elégedetten konstatáltuk, hogy jó helyre érkeztünk, ahol isteni a pizza, a fagyi és kedvesek az emberek.

Folyt köv.

Filmkritika: INSIDE (francia, 2007) *****

A Kör- és Szem-filmek második, harmadik epizódja, az eredeti történetek alapján születő felejthetőségek vagy a Hatodik érzék ihlette szellemmesék idején nem csoda, hogy olyan sekélyes és szinte nevetséges trancsírjelenetekben bővelkedő film, mint pl. a  Motel képes kitűnni az ingerszegény felhozatalból. A siker titka az ütős alaptörténet és a nyílt, kendőzetlen brutalitás. Friss opuszokra tehát - a műfaj szélsőségességéhez képest - óriási az igény, az elvárások viszont teljesíthetőek egy gore-filmnek való bátor nekirugaszkodáshoz, hát végre itt van: az Inside sémáktól mentes, übergusztustalan, ugyanakkor nagyon is értékelhető darab. Alexander Bustillo a film írója és társrendezője megtartja a horror állandó vázát képező, gonosz és jó élet-halál harcát, a történet alaphelyzetének és karaktereinek ügyes megválasztásával mégis eredeti és megdöbbentő filmet produkál.

E hosszú bevezető után egyesek talán igényt tartanak a szinopszisra, bár valamennyire már sikerült körvonalaznom az alapkonfliktust. A filmbeli kismama, Sarah figyelme elkalandozik a volánnál, frontálisan karambolozik. Kilenc hónapos magzata az anyatest védelmében éli át és túl a balesetet, ami az apa halálát okozza. Így marad magára a család, két lélek, egy testben, Sarah pedig gyász és önmarcangolás közepette várja a szülést. Magányába zárkózva elutasít minden ismerős, segítő kezet, ezzel tudta nélkül is a gyilkos indulatok elszabadulásának kedvez. A kiírt szülés előtti utolsó napján a kiszolgáltatott Sarah nem marad sokáig egyedül: az anyai örömökben egy rejtélyes idegen is osztozni szeretne. Sarah gyermekét szeretné világra segíteni. Szabászollóval. 

Mert van csattanó is, ám ami kicsapja a biztosítékot, az mégis inkább az ezután következő vizuális sokk. Ha a L’interieur sztorija nem is olyan vitathatóan sokrétű, mint a tanulságra kihegyezett Cannibal Holocaust-é vagy a Salo-é, de műfajbeli társaihoz mérhető átgondolt történettel bír és meglepően ritka benne a logikai buktató. Persze annak, aki bele akar kötni, a töketlenzsaru-szál, a szereplők szokatlanul erős tűrőképessége a fájdalommal és vérveszteséggel szemben, vagy pár hogyannal kezdődő kérdés lehet ugyan vesszőparipa, ám azt hiszem, egy ilyen film esetében ezeket az apróságokat szentségtörés komolyan venni. Bár amúgy is elvonja róluk a figyelmet a pokoli látványorgia.

Filmkritika: Juno (USA, 2007) ****

Hazai premier: 2008. március 13.

Őszinte, provokatív és független. A Juno nem esett messze a fájától, szülőanyja (haha) Diablo Cody, a sztriptíztáncosnőből lett Oscar-díjas blogger bebizonyította, Amerikában még van helye a sikertörténeteknek - bár az ő sztorija ugyan sokkal érdekesebb, mint a bájosan egyszerű Junóé, a végeredmény így is eredeti és szerethető.

Ha egy 16 éves „kislány” teherbeesik elképzelhetjük a következményeket: a szülők minimum kiborulnak, megzsarolják a kiskorú apa szüleit, hogy fizessék a gyerektartást, vagy csak szimplán kitapossák a gyerekből a magzatot, stb. Na itt nincs szó ilyesmiről. A Juno mellőzi a nagy drámákat és az idejétmúlt moralizálást. Ha már megesett, a szülők és a tini környezete, szinte boldogan segítik Junót abban, hogy megtartsa, megszülje, majd elajándékozza a kisbabát. A lány pedig bátran, hezitálás nélkül és a terhességhez vezető aktust egyáltalán nem jellemző felelőséggel csinálja végig a bizonyos 9 hónapot. Ez az egészséges, talán kicsit túl tökéletes világ csak akkor szenved támadást, amikor a leendő örökbefogadó apa, megunva a szintén kicsit túl tökéletes addigi életét rámozdul a jóhiszemű és már gömbölyű Junóra, mert az emlékezteti őt a „Termékeny Yuki” nevű képregényhősnőre és saját elveszett fiatalságára.

Az elsőre giccsveszélyes és komolytalansággal kacérkodó történet rögtön bukna, ha az alkotók nem tartanák távol magukat a hatásvadász elemektől. Szerencsére következetesen nem igyekeznek tanmesét gyártani. A Juno elejétől a végéig könnyed, szórakoztató filmecske marad, anélkül, hogy komédiába fordulna. Furcsaságát - jó vagy rossz értelemben - az adhatja, hogy hiányzik belőle a témánál szokásos lelkizés és könnyfacsarás, ami talán kérdésesen hitelessé tenné a nem tervezett gyerek megszülésének körülményeit, ha nem lenne ennyire átgondoltan kerek ez a kis mesevilág.

Az állandó és jól eltalált dalocskák, az ízlésesen szivárványszínűre fényképezett kertváros olyan hellyé változik, ahol akár az is beleférne, ha Juno egy rózsaszín, punktarajú kisnyulat szülne, csak a hasonlat kedvéért. Ennek ellenére a Cody-t jogosan Oscarhoz segítő dialógusok elképesztő életszerűsége visszarántja a filmet a realitások talajára. A színészi játék csak erősíti ezt a hatást: a mellékszerepekben J.K. Simmons és Michael Cera is emlékezetesek maradnak, de Ellen „HardCandy” Page a főszerepben egészen ennivaló annak, aki nem utálja meg Juno karakterét zsigerből az első percek után. Összességében tehát nem rossz, főleg elsőre nem. Igaz, nem akarja megváltani a világot, de az átlagnál feltétlenül jobban sikerült darab. Ezek után kíváncsian várom Cody újabb opuszát, a Jennifer’s body-t. Ki tudja, ilyen szövegekkel a gonosztól megszállt pompomlány köré szőtt sztori is Oscar-mezőnybe kerülhet.

Filmkritika: A NAPKIRÁLYNŐ (La reine soleil, francia, 2007) **

Hazai bemutató: 2008. február 14.

Az emo szubkultúra rohamos térnyerése volt az utolsó figyelmeztetés: az elfajzó nyugati társadalmak tizenévesei a bigott kereszténység prüdériájának újkori ellenforradalmát vívják. Az óvodás kis macskakölykök, nagycsoportos koruktól érzéki cukiságoknak szocializálódnak, hogy pár év múlva az általános iskolából és ujjnyi vastag szemfestékrétegük alól kikacsingatva szopogassák – jobb esetben – a vodka-narancsukhoz tartozó szívószálat, persze jóval az esti mese után.

Hát így van ez. Senki nem kíváncsi a lúzer Hamupipőkékre, Csipkerózsikákra és hasonszőrű házimunkálkodós frigid társaikra, a mese pedig követi az igényeket. Már Fiona sem volt egyszerű esett, de a címszereplő pubertás fáraó lánya, még inkább nem az. Vad és rebellis természete tiltakozik apja akarata, a házasság ellen, a férjnek kiszemelt éretlen herceg nem közömbös számára, de koruknál fogva a fiatalok inkább még pajkosan oltogatnák egymást, a frigy helyett. A történéseket a hercegnő lázadása indítja be, dacból megszökik, és magával ráncigálja vőlegényét is, aki nem szívesen, de végül mégis elkíséri szép barátnőjét. A kalandos úton belefolynak egy politikai összesküvésbe, a számos viszontagság közben pedig mondanom sem kell, jól összemelegednek.

A szenvedélyes fáraólány és a kissé fejletlen szerelmese, legalább olyan jól eltalált karakterek, mint Arnold és Helga, a Hé Arnold című pisiseket parodizáló mesesorozatból (imádom!) és legalább ilyen jó is lenne, ha, mint mese nem akarna ennél többet mondani. Nem értem miért kell szegény kislányokat vagy kisfiúkat egyiptomi vallási szokásokkal, öngyilkossággal, trónbitorló főpapokkal terhelni, hiszen nyilván azért viszik el a szülei moziba, mert a gyereknek már a fülén jön ki a sok iskolában hallott okosság. Ezeket a spirituális kitérőket leszámítva a történet szintén nem rossz, de mintha ismerős lenne, sőt, mintha egy az egyben az Oroszlánkirály dramaturgiáját és történetét oltották volna óegyiptomi környezetbe az alkotók. Ez persze érthető elgondolás. A felnőtté válást izgalmasan kódoló Oroszlánkirály sztori bárhol megállja a helyét, a francia és belga nyelvterületen élő jelentős észak-afrikai kisebbség, pedig reméljük nyitottabb lesz a gyerekszereplők szájából elhangzó „Minek kell erőltetni az egyistenhitet!?” -re és hasonló mondatokra.

A Napkirálynő előnyére válhatna még esetleg az is, hogy a gyerekeket absztrakt gondolkodásra készteti a jelzésszerűvé stilizált látvány, ami az egyszínű hátterek előtt mozgó 2D-s alakokra minimalizálódik, a kihaltnak ábrázolt Egyiptom és a panellakások fényűzését el nem érő palotabelsők, pedig legalább nem keltenek hamis illúziókat a kölykökben… Talán a honfitársak munkáját dicsérő búbánatos képi világ és a hátterek mérsékeltsége, hazánk és a magyar nép lelkialkatára utal? Nem tudom, valószínűleg csak a költségvetésből erre fordított összeg volt kevés. Másrészt nem könnyű egészestés rajzfilmet készíteni az amerikai stúdiók kasszasikereinek árnyékában. Én abban reménykedem, a Napkirálynő csak a kezdet és készülnek még majd nagyobb költségvetéssel és több kreativitással is hasonló populáris igényeket célzó európai mesék, ami most összejött egy erősen felejthető alkotás, tűrhető névnapi ajándék a 8-10 év körüli unokahúgoknak.