Southland Tales: A képregény és a film

Ez egy ilyen film. Akik az egekbe emelik, fröcsögnek a fikázóira, amiért azok semmit nem fognak fel az üzenetéből, és alacsony agysejtszámaikért a Donnie Darko rendezőjének új mesterművét büntetik, és különben is, húzzanak vissza Michael Bayt nézni. A fikázók meg cserébe felfújt szupersznobokról kiáltoznak, akik a „nem értem ezt a filmet, úgyhogy biztos, k*rvanagy művészet” elvét követve állnak ki emellett a zagyva agyrohasztás mellett. És mindkét csoportnak minden szempontból igaza van. És egyiknek sem, egyik szempontból sincs. A Southland Tales (A káosz birodalma) ugyanis egy nézhetetlen hulladék is, meg nem is. Egy kikezdhetetlen mestermű is, meg nem is. Egy és egyetlen egyvalamiben lehetsz biztos, amikor leülsz megnézni: vagy utálni fogod, vagy imádni. Ez egy ilyen film.




Richard Kelly nem cicózik. Áll a kezében egy Donnie Darkóval, háta mögött tapsviharral, előtte tucatnyi lehetőséggel, aztán fogja magát, vállat von, és bemutat a közönségelvárásoknak. A Southland Tales még komplikáltabb, zavarosabb, furcsább és őrültebb, mint a rendező elsőfilmje volt, ráadásul látszólag még kevésbé van bármi értelme, viszont cserébe komoly előismereteket is megkövetel: ha például nem vagy legalább alapszinten tisztában a könnyed délutáni olvasmánynak bedrogozva sem nevezhető Jelenések Könyvével, akkor akár bele se kezdj. És akkor még ott van a Kelly által írt három graphic novel, ami előzményként szolgál a maga alternatív világában az apokalipszist leíró mozifilmhez, de nehogy azt hidd, hogy az majd eloszlatja minden kérdésedet a mozgóképes művel kapcsolatban. Igaz, ami igaz, sokat segít.

A három kötet (Two Roads Diverge, Fingerprints, The Mechanicals, de kiadták egyben is The Prequel Saga címen) fontos információkkal szolgál a szereplők hátteréről, és arról, hogyan kerültek egyáltalán kapcsolatba egymással. Az ex-pornósztár Krysta Now szerepe, történetbe kerülése és motivációja például szinte kikövetkeztethetetlen a képregények ismerete nélkül, de a filmben a jó ha negyvenpercenként felbukkanó Fortunio figurája is a comic lapjainak köszönhetően nyer valamiféle értelmet. Érdekes módon a főszereplőről, a Jericho Kane-né átlényegülő Boxer Santarosról tudjuk meg a legkevesebb plusz információt, talán a legfontosabb vele kapcsolatban a testére tetovált vallási jelképek eredete és lényege. A képregény legérdekesebb aspektusa azonban a Krysta által írt, The Power című forgatókönyv, ami az egész Southland Tales sajátos kis, metatörténetként a cselekménybe ágyazott parabolája. A rohamos tempóban növő bébi Messiás, aki születése óta egyetlen egyszer sem ürített salakanyagot, viszont a fingásába beleremeg a Föld (nem, ez nem valami elborult metafora, tényleg), és akinek Jericho Kane, a főszereplő alteregója lesz a védelmezője, lényegében magának a filmnek az eseményeit vetíti előre – s ily módon komoly segítség annak megértéséhez.

Mindezek ellenére a képregények csak afféle bevezetők, előjátékok a fő műsorszámhoz, és akárhogy nézzük is, hangulatilag sehol sincsenek Kelly mozgóképes víziójához képest. Ráadásul történetvezetésük túl letisztult, és akár még megvezetésre is alkalmas lehet: a viszonylag egyszerű cselekmény finoman altatgatja az olvasót, aki aztán így teljesen felkészületlenül szédül bele a film kaotikus idézet- és metafora-orgiájába. A rajzok pedig csak fokozzák a hatást. Brett Weldele (akinek stílusát már ismerhetik a Bruce Willis-féle megfilmesítés előtt álló The Surrogates olvasói) elnagyolt, hanyagul felskiccelt, vázlatszerű képeibe a nyomasztóan sárgás-barnás színezés lehel életet, és ez a hangulati világ eleinte fantasztikusan működik, de túl monoton és steril ahhoz, hogy bő háromszáz oldalon át fenntartsa a figyelmet. A Prequel Saga így inkább csak egy szükséges és viszonylag érdekes, mintsem igazán élvezetes és székbeszögező olvasnivaló: túl kell esni rajta, hogy Kelly két és fél órás agyserkentőjét a lehető legfelkészültebben fogadhassuk be.

Mert félreértés ne essék: ha nem készülsz fel, ha nem szenteled magad 100%-ig a filmnek, akkor az fél óra után elnyel, ezután pedig esélyed sem lesz újra a felszínre kerülni, és ott kötsz ki, ahol Kelly többi áldozata: átkozod az érthetetlensége és felháborítóan öncélú művészieskedése miatt. Viszont ha sikerül lépést tartanod (nagy rá az esély, hogy nem fog), nem mindennapi élményben lesz részed. A Southland Tales voltaképp a világvégét hihetetlenül zavarosan és csaknem teljesen érthetetlenül elmesélő Jelenések Könyvének szabados, modern adaptációja/újraértelmezése/kicsavarása/akármilye, társadalmi-politikai felhangokkal, a hollywoodi filmiparnak való odamondogatásokkal, dal- és táncbetétekkel, bibliai- és versidézetekkel, bizarr karakterekkel, rothadó jövőképpel és humorral, méghozzá egy brutális szatírába csomagolva. Az áttekinthetetlen műfaji egyveleg befogadását pedig csöppet sem könnyíti a néző értetlenkedése a szereposztást illetően, á la „mi a francot keres ebben Justin Timberlake, Sean William Scott, Sarah Michelle Gellar és Dwayne „The Rock” Johnson?” A válasz pedig egyszerű: Kelly a színészválogatással is azt üzeni, hogy ez egy nagy vicc.

Egy vicc, amiben Philip K. Dick víziója, David Lynch tébolydája, a Brazil bizarrsága és a Dr. Strangelove maró szatírája elmerül egy adag ponyvában, hogy aztán – amolyan Tarantino módra, csak sokkal őrültebben – a furcsa kotyvalékból valami egészen új és eredeti szülessen. Kelly szabadon csapong, a legkevésbé sem érdeklik az általános nézői elvárások, így aztán ide-oda dobál minket mindenféle helyszínek, karakterek és hangulatok között, és ember legyen a talpán, aki meglátja benne a rendszert. A különös világvége hangulatból, vagy akár egy törpét is tagjai közt számláló kommandós csapat akciójából minden átmenet nélkül csöppenhetünk bele egy lendületes dalbetétbe, vagy éppen okoskodó ex-pornósok röhejes dumashow-jába az ország és a világ égető szociális problémáiról, és az egész olyan hihetetlenül furcsa, hogy talán rá sem ébredünk Kelly nagy trükkjére: miközben pereg a film, saját magunkon, saját társadalmunkon, világrendünkön röhögünk. Pedig akár sírhatnánk is.

Mert ezen a viccen azért mégiscsak van mit komolyan venni. Kelly disztopikus-apokaliptikus víziója ugyanis, mint minden valamirevaló jövőkép, erősen reflektál a jelen problémáira. Az immár totálisan republikánus Amerika egy hatalmas, de a fogyó nyersanyagoknak hála kimerülőben lévő hadigépezet, ami (miután terroristák atombombákat robbantottak Texasban) sorra rohanja le a csúnyarossz közel-keleti államokat, az orwelli rémálmot megvalósító USIdent mindent látó szemei alá vonta az egész internetet, és ott nyirbálja a szabadságjogokat, ahol csak éri. A fasisztának kikiáltott karhatalommal szemben a lázadó Neomarxisták állnak, akiknek kevesebb közük van Karl Marxhoz, mint Kellynek Hollywoodhoz, az ország bajaira pedig a járműveket távirányítással működtető, egyben drogként is használható Folyékony Karma jelenti a megoldást – legalábbis látszólag, mert a nagy találmány mögött maga az Antikrisztus áll. Vagyis a saját kis szétesőfélben lévő világunkra tett konkrét utalások mellett még megkapjuk a politika, a gazdaság és a Gonosz nyilvánvaló összefonódását is. Közben főhősünk nem más, mint egy mocskos és szappanoperaszerű politikai játszmába és dimenzióutazásba csöppent filmsztár, aki félrekufircoló feleségével és Babilon Kurvájával utolsó táncot jár a világ pusztulása előtti percekben, miközben a Messiás a Hegylakó fehér lóként funkcionáló jégkrémes furgonjában emelkedik az egekbe. Mindfuck ez a javából.

A tucatnyi szálat és rengeteg karaktert Kelly remek dinamikai érzékkel, profi vágómunkával fogja össze, a letisztult, trendi megoldásokat nélkülöző képi világnak pedig nagyszerű párja Moby sajátos hangulatú, szuggesztív zenéje, és az azt időnként megszakító, jól összeválogatott betétdal-csokor (van itt Beethoventől Muse-on át Radioheadig minden). És aztán itt van még a The Rock, aki egyenesen fenomenális. Nem, nem viccelek. A fickóról már tudjuk egy ideje, hogy komikusnak sokkal jobb, mint akciósztárnak (ld. a Csak lazánt, amiben egyedül ő volt értékelhető), itt pedig Kelly maximálisan kihasználja minden adottságát. Amikor megfontoltan tagolva meséli el, miről szól a forgatókönyve (ami valójában Krystáé), vagy amikor idegesen pillantgat jobbra-balra, miközben az ujjaival játszik, az kész röhögőgörcs. Ezeknek köszönhető, hogy a filmet (ahogy a Donnie Darko esetében is) jó eséllyel élvezni fogod, nem számít, mennyire érted, vagy nem érted. Kelly hangulatteremtő képessége olyannyira erős, hogy érzelmeket, sőt katarzist vált ki a sztoritól függetlenül is, úgyhogy a grandiózus befejezésbe beleremegsz, még akkor is, ha fogalmad sincs, mi, hogyan és miért történik éppen – egyszerűen azért, mert érzed, hogy valami hatalmas dolog pereg a szemeid előtt.

A Southland Tales nem egy kellemes szombat délutáni film, amit az ötórai tea mellé fogyasztasz. Kétségkívül profi munka, de nem kell csodálkozni rajta, ha valakinél alaposan kicsapja a biztosítékot. Jelenlegi kétes megítélése azonban egész biztos változni fog az évek múlásával – hogy milyen irányba, az rejtély, de Kelly második moziját vagy teljesen elfelejtik majd, vagy utólag öntik aranyba. Középút pedig nincs. Ez a Southland Tales. Ez egy ilyen fim.

Képregény | Southland Tales: The Prequel Saga (Two Roads Diverge, Fingerprints, The Mechanicals, 2006-2007), Írta: Richard Kelly, Rajzolta: Brett Weldele

Film | Southland Tales (2006), Írta és rendezte: Richard Kelly

 

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!