Mit csinál az igazi hős a 6. nap után? A terrorista-elhárító ügynök, aki keményebben lép fel, mint Doszpot Péter, hazafibb, mint John Wayne, Mel Gibson és Steven Seagal együttvéve, fáradtabb pillanataiban is alig hezitál többet, mint egy T-800-as, de már arra sem maradt ereje, hogy táskás szemeit a www.bauercount.com szájton nyargaltatva összeszámolja, mennyit is ölt aznap? Hát persze! Letol egy éjjeli műszakot… egy leégett ruházati szalon romjainak biztonsági őreként. Kiefer Sutherland sejthette, hogy a Tükrök rendezője, Alexander Aja mellett kevesebbet fog pihenni, mint mondjuk A fülke forgatásán, a végeredményt nézve viszont hessegethetetlen a gyanú, mindenki Jack Bauerje a butuska, de jelzésértékűen azért ijesztő fogócska – amibe egy foncsorozott felületek túloldaláról csintalankodó (id)entitás kergeti – vége felé már nagyon várhatta a 7. nap hajnalát. (Figyelem! Alant pornográf vizuál-spolierek!)
Hogy a horror szerzők kilóra vehető, tematikai „kreativitásának” vagy a hírnevét szilaj kijelentéseknek köszönhető Marshall McLuhan médiateoretikus felé tanúsított tiszteletnek a jele, nem tudom, (illetve tudom ám, csak fitogtatok) de a műfaj jóvoltából lassan teljes tárgyi környezetünk észlelésünket, valóságunkhoz való viszonyunkat torzító médiummá nemesül – illetve silányul. Odaátról akármin keresztül lehet üzenni, manipulálni, hatást gyakorolni, videokazettától a honlapig, rózsaszín cipellőtől a parókáig bezáróan. A tükör ráadásul minden erőlködő szándék nélkül illik ebbe az gondolati ívbe: izgalmas töprengésre invitál, mennyivel volt nagyon másabb az emberi kultúra az első (akkor még különféle fémlap) tükrök előtt, amikor mindenki csak közvetett módon alkothatott képet saját magáról? És van valami bizsergetően félelmetes az önálló életre kelt képmás eshetőségében, hogy a „túloldalt” szemlélve mást látunk, mint ami van.
A világrekord silányságú Az átok (mi másról beszélnék, mint a remake-ről?) egyetlen hatásos jelenetében Lili Taylorra rámosolyog a tükörképe.
Az idei Tükrök (is…) remake. A véletlenül erre ődöngő szövettarisznyások nyugodtan szörföljenek tovább, nem Tarkovszkij 1975-ös opusa kapott új köntöst, hanem egy 2003-as k-horror, amiben is tükrök gyanúsmisztikus közreműködésével bekövetkező haláleseteket próbál a szilánknyi nyomok segítségével felgöngyölíteni egy pláza security részlegéhez felvett ex-zsaru. Most, hogy mindenki egy emberként csapott a homlokához („De hisz ez a Geoul sokeuro!”), nézzük, mit sikerült Alexander Ajának kihozni ebből a narratív invenciók legopálosabb rémképével sem kísértő felütésből.
Röviden és tömören: egy, az utángyártott műfaji korlátokat már-már meghunyászkodó illedelemmel végigsimogató egyenrettenetet, a befogadót számításaim szerint átlagosan három alkalommal (Nándor barátom mérhető reakciói plusz az enyémek per kettő) megugrasztó szűk két órát, tartós pulzusszám kilengések (a Feszültség!) nélkül, kevésszámú, ám legalább szemérmetlenül plánozott, visszafordíthatatlan szövetszakadásokkal.
Van valami csüggesztő lejtmenet Aja (és fix alkotótársa, Grégory Levasseur) munkásságában. Pedig olyan ígéretesen indult minden! A Magasfeszültség ugyan a leglerágottabb kaptafára húzta fel tátongó sebek tarkította cselekményét, címszereplőjének hathatós megjelenítése bőven kárpótolta az instant mind-fuck unalomig ismert aromája felett fanyalgókat. A Wes Craven egyik korai dolgozatának jól megújrázása esetében (Sziklák szeme) már mintha érződött volna az alkotói krízis dögszagú előlehelete. Aja, talán megérezve az eredetiség égető, kikerülhetetlen hiányát, príma élveboncolásokba bugyolálva mondta fel a nagy klasszikusokat.
Ezúttal már semmi sem menti meg attól, hogy a középszerűség alsóbb régióiba („obligát iparos”) ereszkedjen. Próbál trükközni a főcím alatt prezentált metódus mentén: az önállósodó, csúnyarossz tükörkép real-time-ba, ellenvetést nem tűrően mutatja meg, hogy a vele szemben állóra milyen gyötrelem vár rögvest. (Az éretlen pattanások nyomogatásával okozható fájdalom, az kérem neki smafu!) A kínosan kiszámítható ívű nyomozati szál, a meglepetésektől hasonló hatékonysággal elzárkózó dramaturgia (a végén naná, hogy mindennek fel kell ROB-BAN-NI-A!!!) és a motorikusan adagolt rutinpara azonban nem kompatibilis azzal a hangulattal, amitől jobb (mármint: rossz) kedvre derülhetne a fogyasztó.
Aja nem hempereg véreskéjes ábrázattal a pastiche-ban, a tükröknek nem kell ötször elmondani a hunyó nevét, koncepcionális idiotizmusának és sminkes megoldásainak köszönhetően azért mintha az Ördögűző felé vetne egy-két tébolyult pillantást a forgatókönyvírásba egyébiránt az eredeti koreai rendezőjét is bevonó gall. Rubber Johnny székhez szegező frivolitásához (az a himnusz a Sziklák szemében szerintem sok amerikainál lebaszta a biztosítékot) hasonlót se várjunk. A horrornak mindig kedves kultúrantropológiai oda-odamondogatás hozzávetőlegesen kimerül a hiúság tárgyának puszta halmozásában (az otthon melegét szinte kitapétázzuk a saját magunkat reflektáló, hideg felületekkel – ha szorgos a takarítónő, még a tévé is napi 24 órában közvetít minket), valamint a század közepén kultivált pszichoterápiás brutalitás asszociatíve – majdnem – rettentő ábrázolásában. (A „gyógymód” ugyan konkrét fasság, de ettől a fajtól bármi kitelik.)
Amúgy Kiefer Sutherland jó közepesen tűrhető a szakmai és magánéleti válsággal, alkohollal és altatókkal több-kevesebb sikerrel küzdő őr szerepében (hogy senkinek ne legyen hiányérzete, a filmben Ben Carson-nak hívják), de miért van az, hogy akkor hiszed el a karakterét legkönnyebben, amikor a kolostorban egy apácára marokfegyverrel kényszeríti az akaratát? (Igen, költői kérdés volt.) Az exét formáló anyatigris, Paula Patton lenge ruházatának teljes átnedvesedésére sajnos roppant sokat kell várni, az anatómiai szépségekbe perverzen révedőknek addig be kell érniük Amy Smart feltárulkozó testével. A tükörképe ugyanis olyat csinál, hogy attól leesik a Baue.. Ben húgát alakító csajszi álla, de nem kicsit.
Hanem inkább nagyon. Ha-ha! Ha-ha-hahr-haaöööerghh...
