Érdekes, hogy a 2006-os téli japán tv-szezonban két klasszikus film sorozatváltozatát is bemutatták. Bár ez így némileg talán túlzás – sőt, biztosan az, mivel - a Sailor fuku to kikanju (Matrózblúz és géppisztoly) eredetileg manga formában létezett, és a széria nem az 1981-es film újrafeldolgozása, hanem a képregény-eredeti adaptációja. A Suna no utsuwa (Homokvár) tévéváltozata sem az alább tárgyalandó, Tamba Tetsuro főszereplésével készült klasszikust majmolja, hanem visszanyúl a forrásig, Matsumoto Seicho bestselleréig, és az irodalmi eredeti perspektívájának felcserélésével (a könyvben (és a filmben is) a történetet Imanishi detektív szemszögéből követhetjük nyomon, a sorozatban azonban már Waga Eiryo a kulcsszemély) adja a tragédia kissé túlságosan is szappanopera-szerű interpretációját.
Az 1974-ben készült film kőkemény police procedural-ként indul, és meg is marad annak jó másfél órán keresztül. Csak az utolsó harmadában vált műfajt, de akkor valami eszméletlenül durván. És mégis… a zsánerkéziféknek ez a fájdalmas erejű berántása nemhogy rontaná az összhatást, hanem egyértelművé teszi, hogy a rendező, Nomura Yoshitaro micsoda lenyűgöző tehetséggel készítette elő a katartikus erejű, több mint harminc percig tartó finálét.
Amikor „kőkemény”-ként jellemzem a film első részét, akkor ne valami Fukasaku Kinji-féle erőszakorgiára gondoljatok, hanem a nyomozati procedúra olyan részletes kitárgyalására, amilyennel filmen még talán nem is találkoztam. Az irodalomban is csak egyszer, James Ellroy My Dark Places című obszcesszív true crime könyve volt ilyen (nem, a Hidegvérrel a közelébe sem jön). A megszállottság itt is bejátszik: az ügy felderítésével megbízott két nyomozó, a veterán Imanishi és a zöldfülű Yoshimura valami saját maguk számára is megmagyarázhatatlan okból rettenetes túlórákat, távoli nyomozótúrákat és elsőre értelmetlennek tűnő, sziszifuszi feladatokat vállalnak magukra az ügy megoldásának érdekében. Hajtja őket a homályos érzet, hogy ebben az ügyben több rejtőzik a mindennapok banális borzalmánál.
A gyilkos kiléte már a film első harmadában nyilvánvalóvá válik, legalább is a nézők számára: Waga Eiryo, a fiatal, ünnepelt zeneszerző tette el láb alól az isten háta mögötti településről származó nyugdíjas rendőrt, aki nemhogy életében nem ártott senkinek, de szó szerint imádta a környezete. Mi vezethette Wagát a barbár tettre – Imanishi és Yoshimura nyomozása erre derít fényt. Mikor a nyomozók feletteseik elé tárják az okokat, vizsgálódásuk eredményét, a film megrázza magát, és mind narratív, mind formai szempontból szakít addigi önmagával: a Waga karrierjének csúcspontját jelentő hangverseny zenéjével aláfestve egy olyan epikus, minden felesleges szöveget mellőző montázs veszi kezdetét, amely megrázó erővel mesél gyermekkori szenvedésről, határtalan szülői szeretetről és a legmélyebb emberi árulásról.
A metodikus krimit bátor szívvel váltja a melodráma, az a műfaj, amelyet nehéz biztos kézzel művelni. A Suna no utsuwa a legnagyobb bűn mozgatórugóinak felfedésére használja, létjogosultságot teremt neki, a történet pedig, amelyről ez a lezáró rész szól, mélyen megrázó, és egyértelművé teszi, hogy meneküljünk bármilyen messzíre vagy tegyünk ellenében akármit is, a múltunk ránk talál. Apákra, fiúkra, bűnösökre.
Suna no utsuwa. Japán, 1974. Rendezte: Yoshitaro Nomura. Producer: Shinobu Hashimoto, Yoshihara Mishima, Masayuki Sato. Seicho Matsumoto regénye alapján a forgatókönyvet Shinobu Hashimoto, Yoshitaro Nomura és Yoji Yamada írta. Zene: Mitsuaki Kanno és Kosuge Sugano. Fényképezte: Takashi Kawamata. Szereplők: Tetsuro Tamba, Go Katu, Kensaku Morita, Ken Ogata és mások.