Kalapokat lehet a magasba dobni és vérmérséklettől függően megvárni míg leesnek vagy még a levegőben szitává lőni őket, ugyanis új sorozat indul a Geekblogon. Heti rendszerességgel fog egy maréknyi westernfilm bemutatásra kerülni, egy meghatározott tematika szerint összeválogatva. Az első két részben Giuliano Gemma korai spagettiwesternjei kerülnek a nagyító lencséje alá. Az utolsókat rugó ünnepekről sem feledkezem meg - Karácsony is szóba fog kerülni a cikkben!
Azoknak, akik esetleg még sosem hallották volna ezt a nevet, következzék egy gyorstalpaló: Giuliano Gemma kaszkadőrként kezdte a pályáját, majd sportos alkata miatt fizikálisan megterhelő mellékszerepekben tűnt fel szandáleposzokban. Atletikus adottságait később is kihasználta, minden veszélyes kunsztot maga hajtott végre, sosem helyettesítette kaszkadőr. Az idők során védjegyévé vált kisfiús mosolya, legalább olyan fehéren és vakítóan ragyogott, mint Burt Lancasterré. Tizenhét változó minőségű spagettiwesternben játszott, ezzel a műfaj emblematikus alakjává nőtte ki magát. A hatvanas években, Franco Nero mellett ő volt a spagetti-univerzum legnagyobb olasz származású sztárja, neve kígyózó sorokat jelentett a pénztáraknál. A cikkben tárgyalt 1965-ös keltezésű filmjei hatalmas kasszasikerek voltak Olaszországban, abban az évben csak a Pár dollárral többért termelt nagyobb profitot. Fontos megjegyezni, hogy Giuliano Gemma, eltérően a többségtől, nem Clint Eastwood eszköztelen színészi játékát kopírozta le, hanem egy saját imázst próbált kialakítani. Ha Eastwood egy kandallón alvást színlelő macska, aki közben mind az öt érzékével megfeszül, akkor Gemma egy mindent körbeszaglászó, minden sarokba bekukkantó, örökmozgó kölyökkutya.
Az ezüst egydolláros (Un dollaro bucato, 1965)
Nem esküszöm meg rá, de emlékeim szerint ez volt az első spagettiwestern, amit életemben láttam. Gyerekként az egyik kedvencem volt, ugyanis az Ezüst egydolláros, egy vadnyugati környezetbe helyezett, meseszerűen naiv bosszútörténet, aminek a végén még élete nőjét is megmenti a főhős. A polgárháború végeztével szabadon engedik a déli hadifoglyokat, köztük van Phil és testvére Gary O'Hara (Giuliano Gemma), akinek első útja Richmondba, a feleségéhez (Ida Galli) vezet. A vesztes fél tisztjeként tudja jól, hogyha marad, akkor élete végéig lázadónak fogják bélyegezni, ezért testvére nyomában, Nyugatnak indul szerencsét próbálni. A Vadnyugatot - ahogy az lenni szokott kisköltségvetésű olasz westernekben - barátságosan zöldellő dombok helyettesítik. Yellowstone városában a helyi elöljárók felbérlik, hogy fogja el a környék legveszedelmesebb banditáját, Blackie-t. Túl későn jön csak rá, hogy átverték. Blackie valójában a testvére és az összetűzés Phil halálával végződik. Gary megjátszva a saját halálát megmenekül, elbújdosik és rövidesen nyomozásba kezd, hogy kiderítse miért kellett a testvérének meghalnia.
Gary O'Hara megformálása volt Giuliano Gemma első westernszerepe. Ezt a direkt a személyére szabott pisztolyhőstípust, jóravaló, tisztességes, néhanapján bajkeverő, illetve ennek variációit még számos spagettiwesternben eljátszotta. O'Hara jelleme makulátlan, lelkiismerete még a polgárháborúban sem tompult el, ezzel együtt azért infantilis csínyekre mindig kapható. Felhívja a banditának állt katonatársának a figyelmét, hogy számukra már csak a becsület maradt meg, és eszerint kell cselekedniük. Dacszövetségük megköttetett, összenéznek és az időlegesen rossz útra tért lázadó egy déli katonadalt kezd el harmonikán játszani az északi érzelmű banditák legnagyobb dühére.
A filmet Giorgo Ferroni (Fort Yuma Gold, Wanted) rendezte, aki az Ezüst egydolláros előtt már több műfajban bizonyított. Készített horrort (The Mill of the Stone Woman) és több szandáleposzt (A trójai háború). Ferroni az Ezüst Egydolláros esetében is kiváló munkát végzett. A történet üresjáratok nélkül gördül előre, még egy-két meglepő húzás is belefért, gondolok itt a párbajra puskával vagy a seriff színvallására, az akciójelenetek pedig jó ritmusérzékről tanúskodnak. Az a valószerűtlen szituáció pedig, hogy Garyt néhány hét vagy hónap elteltével nem ismerik fel, a bosszútörténetek velejárója, el kell fogadni és tovább kell lépni. Ferroni bizonyos elemeket ugyan átemelt az Egy maréknyi dollárértból – Rotoscope technikával készített főcím, Gary beépülése a banditák közé, vagy az, hogy a címbeli egydolláros hasonló szerepet kap, mint Leone művében a kályhaajtó – de filmjének szigorúan fehérre és feketére osztott világképe még a negyvenes évek hipernaiv amerikai westernjeit idézi. Sőt, még a hasonszőrű, korai spagettiwesternek között is az Ezüst egydolláros az egyik legártalmatlanabb: a hős megbosszulja testvére halálát, segít a farmerokon és megóvja feleségét a rá leselkedő veszélyektől. Gary O'Hara nem más, mint a népmesékből ismert legkisebb királyfi, küzdenie és szenvednie kell, de a totális happy end egy pillanatra sem kérdéses. Ez az optimista és romantikus hangvétel nem szokott jól állni a spagettiwesternnek, az Ezüst egydolláros azonban kivétel, mert izgalmasan és játékos könnyedséggel, de nem elviccelve dolgozza fel a – jelen esetben – esti mesévé egyszerűsített westernmitológiát. A vadnyugat mindenki számára egy új és jobb élet lehetőségét kínálja, igaz, az apróbetűs részből azért az is kiderül, hogy előtte még le kell számolni a gonosszal.
Pisztolyt Ringonak (Una Pistola per Ringo, 1965)
- Számára az olyan szavak, mint becsület, vagy igazság nem jelentenek semmit. - állapítja meg Ringoról a kisváros seriffje (George Martin). Giuliano Gemma, második westernjébe, nem az Ezüst egydollárosban megismert tévedhetetlen erkölcsi iránytűvel rendelkező hőstípust menti át. Ringo sok tekintetben inkább hasonlít Clint Eastwood névnélküli fejvadászához. Legalább olyan halálosan kezeli a revolvert, végletekig önző, csak akkor kockáztatja a testi épségét, ha az busás anyagi haszonnal kecsegtet. Leone hősétől eltérően azonban Ringo egy exhibicionista dandy (a másik neve: Angyalarcú), egy nagyra nőtt hiú gyerek (amikor először látjuk, éppen stílusos fekete-fehér öltözékben ugróiskolázik!), imád a középpontban lenni és lyukat beszélni a másik hasába, és ha szép szóval nem megy, ugyanezt megteszi a pisztolyával. Tenyérbemászó modora és állandó vigyorgása miatt a környezete számára egyszerűen elviselhetetlen. Tuco mellett, Ringo a spagettiwestern egyik legszórakoztatóbb antihőse.
- Isten egyenlőnek teremtette az embereket. A hatlövetű tette őket különbözővé. - Így vall Ringo a fegyverforgatók hatalmáról. Karácsonykor, egy mexikói rablóbanda kifosztja a kisváros bankját, majd befészkelik magukat egy földbirtokos haciendájába. Hiába ül a rács mögött Ringo, mindenki az ő kegyeit keresi, mivel ő az egyetlen aki képes arra, hogy kifüstölje a banditákat, visszaszerezze a pénzt és épségben kiszabadítsa a túszokat. Ringot természetesen csak akkor kezdi érdekelni a megbízatás, mikor felajánlják neki a pénz harminc százalékát. Ringo olyan, mint egy kapitalista nagyvállalat vezetőjének a gonosz karikatúrája, nem emberéletekben, hanem százalékokban gondolkodik. A különbség annyi, hogy Ringo nem egy mahagoniasztal mögött dőzsöl a vagyonában, hanem terepen, az életét kockáztatva, magányosan, mindenféle szervezeti háttér nélkül műveli a pénzszerzést. Ringo ábrázolása sok mindenben követi a Vera Cruzban látott zsoldosét (Burt Lancaster), a már említett belső jegyek mellett, vigyorgásuk és ruházatuk is hasonló. Hiába arrogáns és kapzsi mindkét karakter, vakmerőségük illetve a féltve őrzött függetlenségük miatt automatikusan kijár nekik a nézők szimpátiája.
- Jézus nem volt fegyvertelen. Részvét és könyörület voltak a fegyverei. - Ezek meg milyen fegyverek már? Ha lett volna nála egy hatlövetű biztos nem kapják el a katonák. - Ringo ennek ellenére pisztoly nélkül lovagol a haciendához. Szemtelenségének köszönhetően a banditavezér érdeklődni kezd iránta és megkíméli az életét. Az ostromállapot állandósul, a mexikóiak szeretnének eljutni a Rio Grande túloldalára, ezt nyomatékosítva naponta két túszt lelőnek, a kisváros lakói pedig körbeveszik az épületet és várnak.
Ducio Tessari ragyogó szereplőgárdát toborzott össze. Fernando Sancho a gond nélkül gyilkoló banditavezér szerepében valóssággal brillírozik, még arra a lehetetlenségre is képes hogy lelopja a figyelem fókuszát Ringoról. Szuggesztív játékának köszönhetően bérelt helyhez jutott a későbbi spagettiwesternekben. Ha heves vérmérsékletű rablóvezérre volt szükség, legtöbbször őt hívták. Nieves Navarro, a giallok temperamentumos nagyasszonya, a rablóbanda egyetlen nőtagját, Dolorest alakítja. Őrülten vonzó nő. Már a puszta fellépéséből árad valamiféle ősi és elsajátíthatatlan méltóság, ami miatt még Ringo és Sancho mellett állva is képes begyűjteni a tekinteteket. Nem sok film dicsekedhet három ilyen karizmával rendelkező színésszel. Külön öröm, hogy egy kiemelkedő minőségű forgatókönyvből dolgozhattak, a szerzők között ott van Alfonso Balcazár és Fernando Di Leo, aki később elsőrangú poliziescok rendezésével vált híressé. A haciendán kis helyen vannak összezárva a túszok és fogvatartóik, már csak emiatt is elkerülhetetlenek a súrlódások. A földbirtokos (Antonio Casas) tudomást sem vesz arról, hogy a parasztjait úgy mészárolják le sorban, mint a marhákat a vágóhídon, inkább Doloresnek csapja a szelet, európai utazásairól mesél neki és táncba hívja. Ruby (Lorella de Luca) egyre féltékenyebben figyeli az apját és Ringot szapulja, aki annyit képes mondani az egyik túsz meggyilkolása láttán, hogy ez nem volt szükséges. A banditák vég nélkül mulatnak, egyikük a földbirtokos lányát kerülgeti. Sancho és Ringo pedig a százalélokon vitatkoznak. A sok apró mellékszál egyike sem bizonyul feleslegesnek, mivel Di Leo és Tessari jó arányérzékkel keverte össze őket és egy feszültséggel teli, dinamikus kapcsolati hálót alakított ki belőle, amely a karácsonyi vacsora közeledtével egyre kuszábbá válik.
Ducio Tessari (Tony Arzenta, The Bloodstained Butterfly) rendezői stílusa is megérdemel néhány mondatot. Zsúfolt, élettel teli kompozíciókat részesíti előnyben, amelyekben több minden történik egyszerre. Tökéletes példa erre a táncjelenet, amelyben szinte minden jelenlévő csinál valami említésre méltót, miközben fel- és eltűnnek egymás takarásában. Egy másik jelenet pedig, amelyben Ringo és Ruby a kamerába néznek és felváltva közelednek felé miközben egymással beszélnek a francia új hullámot idézi. Ezek a megoldások fényévekre vannak Leone statikus, üres terű nagytotáljaitól és tolakodó szuperközeli plánjaitól. tereket és szuperközeli képeket egyaránt megörökítő beállításaitól. Tessari, Massimo Dallamanoval (Bandidos) egyetemben, méltatlanul keveset említődik meg, amikor a spagettiwestern legjelentősebb rendezőiról esik szó. Az egyik legnehezebb feladatot is könnyedén megoldja, ritkán látni olyat, hogy a humor és az erőszak ilyen egyensúlyban legyen egy olasz westernben. Kiváló példa erre az a jelenet, amikor Sancho is megvillantja egy pillanatra az érzelmes oldalát, és brummogva, mint egy láncra vert medve, de csatlakozik a karácsonyi énekléshez.
Az erőszak legalább olyan gyakori vendég a filmben, mint Sergio Leone dollártrilógiájában, az ábrázolása azonban jelentősen eltér. Itt nincsen hosszú, izzasztó várakozás a tűzpárbaj előtt, a gyilkolás minden esetben váratlanul és a legnagyobb természetességgel történik. Mintha csak egy játék része lenne a másik ember életének a kioltása, Sanchoék a gyilkolás legkülönfélébb kreatív módjait találják ki a peonok likvidálására, és egy elégedett röhögéssel nyugtázzák, ha az egyik peon összecsuklik. A film sem vesz vissza ilyenkor a tempójából, mintha csak egy alma esett volna le a fáról, megy minden tovább. Emiatt a játékosság miatt, az embernek talán elsőre fel sem tűnik, hogy mennyire kegyetlen is ez a film. De hát ettől spagettiwestern a spagettiwestern, hogy nem vacakol a moralitással, hanem gondolkodás nélkül tüzel. Még belegondolni is rémisztő, hogy mi lett volna a Pisztolyt Ringonakból, ha a már ezerszer bevált sémákat követik az alkotók és a sótlan és teljesen jelentéktelen seriffet teszik meg főszereplőnek, a zsoldos pedig megmarad sidekicknek.
