Nagyon úgy néz ki, hogy Nicholas Winding Refn belenyúlt a tutiba az új filmjével. A Drive a hetvenes évek magányos bűnözőiről szóló, kicsit filozofikus, de ugyanakkor kíméletlen, és nagyon menő akciófilmjeit idézi meg. Charley Varrick juthat az eszünkbe, de a legnyilvánvalóbb előzmény Walter Hill The Driver című alkotása. Ez a trailer olyan, mint egy tökéletesen eltalált autóreklám: a kocsi a függetlenséged szimbóluma, ha jól vezetsz, kicselezheted a világot, és még a nőt is megmentheted.
Dumas klasszikus kalandregényének legújabb hollywoodi feldolgozásában repülő hajók szállnak az égen. A repülő hajókkal nincs baj, azzal viszont annál inkább, hogy ezt miért Három testőr címmel kell megvalósítani? Nyilvánvaló, hogy ennek semmi köze Dumas művéhez, néhány kölcsönvett karakternéven kívül. Az előzetes legnevetségesebb pillanata az, amikor Milady (Milla Jovovich) egy műugró kecsességével veti le magát a kastély tetejéről, a legbosszantóbb pedig az, amikor vívni látjuk. A könyvbéli Milady a cselszövés mestere volt, nem pedig a vívásé. Mindegy, ez az egész csak azért idegesít, mert minimum féltucatszor elolvastam a könyvet, és a folytatását, és a Monte Cristo grófját, és mindháromból zseniális kosztümös kalandfilmeket lehetne forgatni, úgy, hogy közben hűek is maradnak az alkotók a forráshoz. A Richard Lester-féle feldolgozások sem voltak az igaziak, azzal együtt, hogy a szereposztás parádés volt, Faye Dunaway-nél jobb Miladyt nem tudok elképzelni. W. S. Anderson (Resident Evil) 3D-ben forgatott változatával kapcsolatban nincsenek illúzióm, olyan lesz, amilyen a trailere: végtelenül ostoba, és emellett rendkívül látványos. A repülő hajók miatt azért érdemes lesz megnézni. Talán.
Kezdem a rossz hírrel: ugyanaz az ember rendezte (Darren Lynn Bousman), aki a Fűrész 2., 3. és 4. részét. A jó hír viszont az, hogy a trailer egy hangulatos, és néhol egész rémisztő természetfeletti horrort ígér. Nem várhatunk el egy Ördögűzőt Bousmantól, egy Drag Me to Hell szintű félelemkeltéssel viszont már simán kiegyeznék. Családi tragédia emlékétől szabadulni képtelen főszereplő, számmisztika, a mi világunkba látogató démonok, és kékbe öltöztetett Barcelona. A filmmel ellentétben, bizony ott néha azért kisüt a Nap. Nem fogjátok kitalálni, mikorra időzítették a 11-11-11 amerikai premierjét.
Becsapós a cím, ugyanis az Utolérhez hasonlóan, ebben a beszámolóban is összegabalyodtak az idősíkok. Adós vagyok még néhány film bemutatásával, amelyeket első nap láttam. Most tehát, természetesen a péntekre felírt mozgóképes adag taglalása mellett, az elmaradásaimat is pótolni fogom. Csütörtökön még lelkiismeretesen bent ültem a Puskin mozi nagytermében, és reggeltől estig a vásznat bámultam, pénteken viszont már el-elhagytam a szemle helyszínét. Ez meg is látszott a megnézett filmek mennyiségén. Mentségemre legyen szólva, a pénteken vetített művek nem igazán marasztaltak maradásra. Az első napi hurráoptimizmus elillant, a második nap a kijózanodás jegyében telt el.
Most viszont visszaugrunk az időben csütörtökig, amikor még minden szép és jó volt, és én abban reménykedtem, hogy ezekből a nagyrészt remek rövidfilmekből, minél többet megnéz a magyar film ura, Andrew G. Vajna, és közben elégedetten jegyez fel címeket, neveket. A Valami kék két gyerekorri barátnő találkozását regéli el. Érettségi után fokozatosan eltávolodtak egymástól, Mari továbbtanult, Alíz a faluban maradt. A két barátnő Alíz esküvőjén találkozik ismét, ahol fokozatosan felszínre törnek a közöttük feszülő ellentétek. Alíz irigyli Mari életét, és nem tartja fairnek, hogy amíg ő egy kis faluban elhervad, barátnője a nagyvárosban csapatja szét magát. Zomborácz Virág körül egy egész pofás internetes rajongói tábor alakult ki az utóbbi években. Bármit tesz, arról a Filmklub direkt túlzó, bombasztikus mondatokban számol be. Mivel egyetlen rövidfilmjét sem láttam a Valami kéken kívül, ezidáig csak magán a jelenségen tudtam mosolyogni. Most viszont már a filmje is okot adott erre. Legalábbis a végéig, ahol már inkább hüledeztem.
A Valami kék távolságtartással és fanyar humorral viszonyul a lakodalom apropójából összecsődült embersereglethez. A vidéki rögvalóságból indul ki, de attól fokozatosan elemelkedik, erősen stilizál, és eltúlzott, a szó jó értelmében vett filmszerű karakterekkel népesíti be a vidéki lagzi helyszínét. A beállítások egytől egyig remekül megszerkesztettek, állnak egymás mellett, és figyelik a másikat, ahogy célba lő légpuskával, a bamba férfi és a kitömött állatfej a falon, Mari és Józsi Napoleon Dynamite-ba illő tánca, vagy a sezlonon üldögélő, sírva vígadó násznépet végigpásztázó snitt, hiába a tipikusan magyar közeg, az ábrázolás módja miatt külföldi filmek jutottak az eszembe róluk. És ez jelen esetben pozitívum, mivel a téma és a stílus - hazai viszonylatban legalábbis – szokatlan társításából, meglepően izgalmas végeredmény sült ki. Attól, hogy vidék, még nem törvényszerű, hogy dokumentarista szemlélettel kell hozzányúlni. A Valami kék a Sundance kompatibilis indiefilmek hangvételét húzta rá a számtalan horrorfilmben és thrillerben (Deliverance) megénekelt város-vidék szembenállásra, és egy jellegzetesen magyar élményre: a lakodalomra, ahol mindenki feszeng, és igazából senki sem érzi jól magát. Még egyszerűbben fogalmazva: sírva vigad a magyar, ezt az élményt örökítette meg a film, a világ bármely pontján könnyedén befogadható módon.
Múlt évben értetlenül álltam az Itt vagyokat övező, elképesztő méreteket öltő rajongás előtt. Teljesen rendben volt, persze, én is bandáztam már lakótelepi non-stop előtt, tetszett, na de nem ennyire! Most viszont, ha van a filmnek istene, a Külalaknak is csurran-cseppen ebből a rajongásból valamennyi, mert nagyon megérdemli. Szentesi Bálint a harmincas éveinek közepén jár, kommunikációs trénerként dolgozik egy cégnél. Felesége első gyereküket várja. A pincében kutakodva, egy általa írt vers kerül a kezébe. Arra viszont nem emlékszik, hogy mikor, és kinek írta. Veszélyes, ugyanakkor nagyon is tipikus lelki folyamatokat indít el benne az a néhány sor. Komoly kétségek gyötrik afelől, hogy neki tényleg az a jövő kell, amit az elmúlt években építgetett. Elkezdi nyomozni a múltjában, abban a reményben, hogy kideríti kinek is írta a verset, és hogy hol is rontotta el, hol tért le az ösvényről, ami a boldog és elégedett élet felé vitte. Nem vagyok én ennél többre hívatott? Csendes kétségbeesésében erre a kérdésre keresi a választ a főszereplő. Nincs ember, aki nem merült már volna el önsajnáltatással vegyített múltidézésbe élete során. Talán pont ezért, mert mindenkinek volt már része ebben, nagyon nehéz úgy egy film központi motívumává tenni ezt az érzést, hogy az a trivialitása ellenére izgalmasnak hasson. A Külalak azonban az első perctől az utolsóig leköti a figyelmet, köszönhetően a főszereplő (Makranczi Zalán) szimpatikus bénázásainak, és az általa folytatott nyomozás váratlan fordulatainak.
Annyi, de annyi helyen, el lehetett volna rontani a Külalakot. Ilyenkor mindig könnyű beleragadni a gimnáziumi nosztalgiázás ezerszer körbejárt mocsarába, és akkor a kedélyes múltidézés ideiglenesen elhomályosítja ugyan a jelen problémáit, de nem ad választ, és nem old meg semmit. Lehetett volna megengedőbb a film a főszereplőjével, vagy ellenkezőleg, indokolatlanul szigorú, amely azt eredményezte volna, hogy egy szánalmas balek vergődését követhettük volna a vásznon. Egyik sem történt meg, a lehetséges dramaturgiai taposóaknák mindegyikét kikerülték az alkotók. Szentesi Bálinthoz empátiával, ugyanakkor szinte mindig jelen lévő, finom iróniával viszonyul a film, ügyesen megjelenítve azt a kettősséget, amely az állapotát jellemzi: veszélyesen könnyű azonosulni vele az önbecsapásban, de ha egy lépést hátrébb lépünk, rögtön látszik, mennyire megmosolyogtató és szánandó is ez a gimnáziumi szerelmes vers által indukált egzisztencialista válság.
És akkor még nem beszéltem a film fantasztikus ritmusérzékéről és képi világáról. Az idei szemlén is gyakorta éreztem azt, hogy egyes snittek, jelenetek tovább tartanak a kelleténél, itt ilyenről szó sincs. Ráérős tempóban halad előre a film, lélekölő irodai belsők, tágas, üres terek, tenisz egyedül, és mégis, mindegyik kép csupán addig van kitartva, amennyi idő feltétlen szükséges a kívánt érzés, információ közlésére. Öröm volt látni effajta magabiztosságot magyar filmben. A gimnáziumi osztálytárssal való lerészegedés, táncot imitáló támolygásban, teniszben és bömbölő Demjén Rózsiban csúcsosodik ki. Adná magát, hogy hosszasan élvezzük a két barát mókás lealjasodását, de nem, ez az egész nem tart tovább néhány másodpercnél. A nézőkre gyakorolt hatás, pont emiatt a mértékletességgel párosuló rendkívüli stílusérzék miatt lesz maradandó és nagy erejű. Az utolsó jelenet alatt kezdtem el először aggódni, a kamera lassan közelít a főszereplő arcára, és csak nem akart vége lenni, egyre inkább éreztem, hogy ez így túl sok. Aztán hirtelen jön egy apró poén, a főszereplő elmosolyodik, és én is, értelmet nyert, hogy miért nem volt vágás. Óriási egy film. Egy pillanatra sem csap át kimódoltságba a megszerkesztettség, egyszerűen csak minden a helyén van, képek, színészek, dialógok, zene, hangulat, minden. Bámulatosan érett, de nem besavanyodott alkotás a Külalak. Ott munkál benne a filantrópia, csak éppen a sok mindent átélt emberekre jellemző iróniába van csomagolva.
Már rég nem idegesített fel annyira magyar film, mint a Diamond Club. Már az első néhány percben mindent megtett azért, hogy felhagyjak minden reménnyel. A főcím közben egy gyatra számítógépes animáció futott, amelynek minősége a kilencvenes évek közepét idézte. Ha az volt a rendezői szándék, hogy heves érzelmi reakciókat váltson ki a mű, akkor célt ért. Csak azért nem szurkoltam a főszereplő mielőbbi haláláért, mert ő maga is meg akar halni, emiatt aztán abban reménykedtem, hogy életben marad a nyomorult. A művész utolsó, öngyilkos performanszára készül, a férjezett, gazdag buta liba pedig izgalomra vágyik, ezért a művésszel tart. A művészről (Uglár Csaba) hamar kiderül, hogy semmi említésre méltó nincs a művészetében, fantáziátlan, polgárpukkasztásnak beállított erőlködés. Ami viszont a film élvezhetősége szempontjából már tényleg baj, hogy teljességgel érdektelen karakter, nagydumásnak hiszi magát, de közben csak egy önelégült tróger, akinek még a jobbára összefüggéstelen szövegelése sem szórakoztató. A lány (Tenki Réka) pedig olyas valaki, akivel ha egy asztalnál ülünk, öt perc múlva a kijáratot kezdjük el keresni a szemünkkel. Szereti őrültnek hinni magát, pedig csak simán unalmas, a legvadabb ötlete az, hogy menjenek el Etiópiába.
A film közben végig azon gondolkodtam, hogy vajon direkt ilyen visszatetsző karakterek alkotása volt a cél, vagy csak így sikerült. Egy rendezővel készült interjú szerencsére nem igazolta a legsötétebb sejtéseimet, mivel ő maga is szörnyetegnek nevezte a főszereplőt. Akkor viszont azt nem értem, miért erről a két szánalmas alakról készített filmet? Számtalan példát lehet mondani a filmtörténetből olyan megvetendő karakterekre (például Alex a Mechanikus Narancsból), akik egyúttal emlékezetesek és izgalmasak is. A Diamond Club szereplői viszont csak idegesítőek, és emellett érdektelenek. Pár perc alatt kiismerhetőek voltak, és utána semmi újat nem adtak. Így aztán a történet is teljességgel hidegen hagyott. Nem érdekelt, hogy sikerül-e a művész utolsó nagy performansza az Erzsébet-hídon, és nem érdekelt, hogy sikerül-e a lánynak megmenteni a halállal kacérkodó férfit. A művésznek az a mániája a filmben, hogy az ő művészete igenis autentikus. Hazafelé végig hardcorepunkot hallgattam, hogyha már látni nem sikerült, de legalább hallani hallhassak valami autentikusat.
Az utóbbi évek egyik legjobb hazai alkotása volt a Friss levegő. Többször is megnéztem, először moziban, aztán otthon. Kocsis Ágnes legújabb, Cannes-t is megjárt játékfilmje, a Pál Adrienn lett volna a következő vetítés. Én mégis kihagytam. Péntek délután volt, és 136 perc az mégiscsak 136 perc. Helyette kimentem a szabadba, ahol jó idő, és még jobb társaság várt. Csináltam olyat, amit még életemben soha, a BTK menzáján ettem, olyat, amit minden nap szoktam: ittam egy sört, és olyat, amit már nagyon régen nem, a Gödör füvén henyéltem. Pár percre egy álomba kerültem, amelyben három nővel voltam egy konyhahelyiségben. Az egyik főzött, a másik fürdőköpenyt viselt, a harmadik pedig a csajom volt. Aki látta már a Pál Adriennt, kérem mondja meg, hogy jól, vagy rosszul tettem-e, hogy kihagytam a filmet.
Délután még megnéztünk két rövidfilmet. A Magasfeszültség, egy nagyon is kurrens témát dolgoz fel, a cigány-magyar együttélést, pontosabban nem együttélést. Hiszen az erőműben dolgozó mérnököt és a roma származású lányt állandóan egy kerítést választja el egymástól. Külön világban élnek, a mérnök munkája végeztével visszatér a tujákkal övezett kertvárosba, a cigánylány a barátjával pedig kábelt lop. Megejtő történet amatőr módon kivitelezve. A karácsonyi zenék túlzott használata gyakorlatilag kibírhatatlanná tette a Magasfeszültség végét. Az ezt követő Kilenc vágás valószínűleg a szemle legelborultabb filmje. Egy bácsit követ a kamera, aki szép lassan sétál, aztán átmegy az úton. Nincs vágás, percek telnek el, a bácsi sétál tovább és elér a vonatállomásra. Itt azt találgattuk, hogy csak oda szólót, vagy retúrt fog venni, de nem, vágás, kiderül, hogy ott van a fodrászüzlete. A következő negyed órában befűt a sparheltbe, levágja egy asszony haját, és közben beszélgetnek. Megint vágás, valakinek a haját mossa. Na, ekkor hagytuk el a termet.
Pénteken láttam Dyga Zsombor thrillerjét, az Utolért is, de ismét szorít az idő, szóval a szemle - általam legalábbis - legjobban várt filmjének a kritikája a következő beszámolóban fog csak helyet kapni.
A tegnapi nap elkezdődött a hányatott sorsú 42. Magyar Filmszemle. A mustra puritán jellegéhez a Geekz is idomul: videós bejelentkezés a múlt évtől eltérően nem lesz, csupán szöveges összefoglaló. Az viszont minden egyes reggel érkezni fog az olvasóink kávéja mellé a következő néhány napban. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján arra biztatok mindenkit, még azokat is, akik élből elzárkóznak a magyar filmtől, hogy tartsanak velünk. Sokkal több, jó filmalkotás készül itthon, mint azt gondolnánk, csak valamiért a többsége nem jut el a közönséghez, elvesznek valahol útközben. Ez a megállapítás hatványozottan igaz a rövidfilmekre. Ha valami csoda nem történik, azokat tényleg csak a baráti kőr, a szakma, illetve a fesztiválok látogatói nézik meg. Hozzáteszem, a helyzet azért némileg javult az elmúlt néhány évben, ugyanis egyre több hazai kisjátékfilm kerül fel a különböző videómegosztó oldalakra. A mai nap programja ismét bebizonyította számomra, hogy az itthoni gyártású rövidfilmek között egész nagy számban vannak kifejezetten jól sikerült darabok, és nagy ritkán még olyan fantasztikus élménybe is belefuthat az ember, amit hazai nagyjátékfilm már hosszú évek óta nem tudott nyújtani. Ez történt ma is. A tovább után a kötelező magyarfilm-szidás mellett, dicséretek egész sorában fog részesülni a hazai filmszakma, kiváltképp annak fiatal generációja.
Összeszámoltam, 16 rövidfilmet néztem meg a tegnapi nap folyamán. Nem hagyom azonban, hogy a mennyiség maga alá gyűrjön, és mindegyikről, ha említés szintjén is csak, de megemlékezem. Több alkotás is egy filmvégi csattanóra épült. Vicces, hogy a szemle katalógusában található tartalomleírás például kikotyogja a Frame csattanóját, annak előzetes ismeretében pedig nem hinném, hogy kitartott volna az érdeklődésem a film végéig. Az Ásó, kapa... egy technikailag és feszültségben erős, de azért összességében hamar tovatűnő alkotás egy vízhordó lányról, és egy legényről, aki a határban gödröt ás. Vajon mi, vagy ki fog a föld alá kerülni, ez itt a kérdés, és öt perc elmúltával meg is kapjuk a választ. Régen volt a tévében a Vers mindenkinek, ugyanabban az idősávban lehetne ilyen pár perces, egy poénra kihegyezett extrarövid alkotásokat levetíteni, szerintem sokan lennének rá vevők. Főleg, ha olyan minőségű filmek kerülnének bemutatásra, mint a Finálé. Ez is mindössze 8 perc, bravúros felvezetés tölti ki a játékidő nagy részét, hogy aztán a nagyszerű fináléban kiteljesedhessen. Láthatatlan vágások vannak ugyan, de a film azt az érzetet kelti, mintha csak egy snittből állna. Két hallgatag, szmokingos férfit (Elek Ferenc és Kovács Lehel) követ a kamera, bárpulttól indulva, utcákon és színházi öltözőfolyosókon át. Bérgyilkosoknak tippeltem őket, talán azért, mert megjelenésükben a Killers (legyen szó akár a Hemingway, Siodmak, vagy Siegel-féle verzióról) két szakmabelijére emlékeztettek. A poént nem lövöm le, de egy olyan kérdésre ad választ a film, amin szerintem már milliók töprengethettek életük során, én konkrétan már meg is kérdeztem ezt egy szakmabelitől. Érdemes felírni a film címét, és amint elérhetővé válik, megnézni. Simán megér nyolc percet bárki életéből.
A Tikivel ellenben már komoly problémáim voltak. Egy félszeg bűvészsrácról szól, aki ugyan bekerül a cirkuszba, de nem bűvészként, hanem bohócként. Kurtácska fejlődés- és karriertörténet veszi kezdetét, egy álmait fel nem adó srácról. Kedves, aranyos, tündibündi film, én csak azt nem értem, hogy biztos, hogy ez volt az a sztori, amit leginkább el akart mondani a rendező? Mert ez a banális mesécske gyorsabban illan el az ember emlékezetéből, mint ahogy a karamelláscukor szétolvad a szájban. A törökméz legalább beleragad a fogak közé, a Tikiről még ez sem mondható el. Bűvész lett a srác, úgy néz ki, hogy még csaja is lesz, jól van, rendben, lépjünk tovább. És nem tartom magam szívtelennek. Hasonlóan nem én voltam a célközönsége az Árnyékfilmnek sem, amelyben fehér alapon fekete pacák változtatják az alakjukat, néha emberi alakot öltve. Mindezt zenére, felülnézetből, 11 percen át. A Maya már inkább közelített az ízlésemhez, egy meztelen nő vonaglott folyadékkal felöntött padlón. A performanszot/művészpornót azonban minduntalan megszakította egy pár másodperces bevágás, izzadt arcú, kellemetlen külsejű kukkolókról. Emiatt aztán még társadalmi üzenete is lett a műnek, bár jobban örültem volna ha nem törik meg vele a tánc ritmusát.
A műfajiság billogját legerősebben a Közel és a Tiszta kézzel viselte magán. A Közel, amellett hogy zavarbaejtő karaktertanulmány egy gyilkosságokat dokumentáló fotósról, fullasztó atmoszférájú thriller is egyben. Mindenképpen kiemelendő a főszerepet játszó Rába Roland fantasztikus színészi alakítása. Súlyos pszichés problémákkal küzdő karaktere van olyan izgalmas, hogy akár egy nagyjátékfilmet is lehetne köré építeni. A film lezárása sajnos kidolgozatlannak és elkapkodottnak tűnik az addigiakhoz képest, és az alacsony költségvetés is túlságosan meglátszik néhol, rontva néhol a film élvezhetőségét, de összességében egy figyelemreméltó műfaji darab a Közel. Kérdés, hogy Janisch Verának egyszeri próbálkozás volt ez a zsánerrel, vagy ezen az úton kíván továbbhallani. Van érzéke a hangulatteremtéshez, a történet feszültségteljes kibontásához, szívesen megnéznék tőle, egy hasonló hangvételű nagyjátékfilmet. A Tiszta kézzel egyértelmű kafkai áthallásokkal dolgozik, a kenőcsöket házaló ügynököt egy gyilkosság kapcsán tanúként berendelik, később magára marad egy szűkös, kihallgatásra használt szobában, ahol kénytelen szembesülni emlékeivel. Ezt az alkotást is az erős hangulata, és a kiváló színészi játék viszi el a hátán. Törőcsik Franciska érzéki ajkai láttán Angelina Jolie jutott az eszembe. Őt még sok filmben szeretném viszontlátni.
A Berlini filmfesztiválra való meghívás okán aránylag nagy hírverést kapott Erdő első megtekintése csalódást okozott néhány hete, talán a túlzott várakozások miatt. Most másodszorra viszont helyére kerültek a dolgok. Sötét, minimalista, fekete-fehér képekben elmesélt történettorzó egy gyilkosságról, és annak lehetséges szemtanújáról. E film kapcsán is a hangulat a legfontosabb szó. A főszereplő tétlensége egyúttal azt is jelenti, hogy a bűntény részletei homályban maradnak. Nyugtalanító hatású, profin összerakott film az Erdő. Kárpáti György Mór előző munkája, az Éjfél, egy kedves történetet mesélt el, egy gimnáziumban töltött éjszakáról és egy meglepő találkozásról. Hangvételében két jelentősen eltérő, de egyaránt ígéretes filmről van szó. Most már az a kérdés, képes lesz-e egy történetet érdekfeszítően kibontani másfél órás terjedelemben, a szakmai tudás megvan hozzá. Kárpáti is azon fiatal rendezők közé tartozik, akire érdemes lesz odafigyelni. Látva a hazai filmipar körüli bizonytalanságot és az új rendszerre való áttérés miatti leállást, nagy kérdés, mikor lesz alkalmuk a cikkben említett fiatal és tehetséges rendezőknek egész estés darabbal bizonyítaniuk. Minden bizonnyal, ez évek kérdése lesz.
A Kiraboltak sajnos semmit sem képes kezdeni azzal az izgalmas alaphelyzettel, amely szerint egy Mikulás ruhás férfi kirabol egy presszót. A Buharov fivérek fél órás kísérleti darabját, a Kormányeltörésbent arra használtam fel, hogy a szemizmaimat pihentessem, ezért arról inkább nem alkotnék véleményt. Hangyás, fekete-fehér képsorok futottak, nehezen megfejthető rendezőelv szerint. Azoknak ajánlom, akiket öt percnél tovább leköt az, ha ismeretlen emberek megsárgult fotóit nézegetik. A Porcukor már sokkal több ember érdeklődésére számíthat. A film fél órás hossza, korlátozott térhasználata és annak ellenére, hogy nagyrészt egy laptop monitorján játszódik, végig izgalmas marad. A főszereplő egy kisállatkereskedésben él és rendszeresen videochatel egy Melbourne-i magyar lánnyal, közben próbálja visszahódítani az exbarátnőjét, és az őt angolra tanító lány sem közömbös számára. Könnyen befogadható, szerethető darab, aminek fő erénye a látszólagos ambíciónélkülisége és természetessége, mondom ezt úgy, hogy a film második felében nem várt, hátborzongató fordulatot vesz a történet.
A tegnap látott kisjátékfilmek közül három emelkedett ki a mezőnyből, egy pedig egyenesen a csillagos eget ostromolta. Till Attila Csicska című munkája azzal került a figyelem központjába, hogy meghívást kapott Cannes-ba. Látva a filmet, egyáltalán nem érdemtelenül. Valós, hazai társadalmi problémát dolgoz fel, széles tömegek által fogyaszthatóan. Az ország egyes régióban a mai napig bevett szokás, hogy gyakorlatilag rabszolgasorsba taszítanak embereket és mezőgazdasági és egyéb házkörüli munkákat végeztetnek velük. Till Attila és szerzőtársa, Thuróczy Szabolcs, szenvtelenül, felesleges túlzások nélkül ábrázolja ezt a Tar Sándor novelláira rímelő tanyasi rémálmot. Azzal hökkent meg, hogy nem tolja a trágyadombba a néző orrát, csupán bemutatja ezt a hihetetlen helyzet, és közben felvillant emberi sorsokat. Az érdekfeszítő témája, és a jó ritmusa folytán, hamar eltelik a családdal töltött húsz perc, és bár dramaturgiailag könnyedén megindokolható miért ott van vége, ahol, de én mégis néztem volna tovább, hiszen a család összes tagjában volt legalább egy rövidfilmre elegendő történet.
A Végtelen percek Felméri Cecíliától egy boszorkányos humorú, lebilincselő, időhurok ábrázolásától sem visszariadó alkotás, valószínűtlenül egybefonódó emberi sorsokról. Egy kórház dolgozói és betegei közötti meglepő kapcsolati hálón utaztatja végig a nézőt, el-elidőzve jelentéktelennek tűnő apró tárgyakon, tűnődő emberi arcokon. Az egész egy tánchoz hasonlított, ahogy a kamera egy mágikus belső logika mentén körbetáncolta az épületet, és amelyik embernél megállt, azzal mindig történt valami kacifántos. Felméri egyéni világlátása élesen elválasztja szakmabeli kortársaitól, bármit is fog rendezni a jövőben, azt meg fogom nézni. Tartozunk is neki itt a Geekznél, ugyanis a múlt évi filmszemle idején, még nem tudtuk ki ő, és meginterjúvoltuk, mint egyszeri nézőt. Azt kérdeztük tőle, hogy mire kíváncsi a szemlén, a versenyben lévő filmjéről viszont nem érdeklődtünk. Ha az is ilyen jó volt, mint a Végtelen Percek, akkor most már nagyon sajnálom, hogy nem láttam.
És most fogyott el az idő. Indulnom kell az Utolér vetítésére, ezért csak a holnap reggeli beszámolóban fog kiderülni, melyik rövidfilmre gondoltam, amikor a bevezetőben a fantasztikus jelzőt használtam.
Bárhol is írjanak a Submarine-ról, a Rushmore és a Harold és Maude mindig felbukkan hivatkozási pontként. És valóban, a második tréler alapján bátran állítható, hogy akiknek bejött a fentebb említett két film, a Submarine-t is imádni fogja. Elvont humor, különc tinik, az első komoly kapcsolattal járó csetlés-botlás. És ha ez még nem lenne elég, a 15 éves főhős még szülei válságba jutott házasságát is meg akarja menteni. A helyszín sem szokványos, mindez egy Wales-i iparvárosban történik. A film zenéjét az Arctic Monkeys gitáros-énekese, Alex Turner szerezte. Elsősorban azoknak a geekeknek ajánlom, akik néhanapján hipszterek.
Az elmúlt évek tinifilmjeit, coming-of-age történeteit, vagy nevezzük őket annak, aminek akarjuk, egy kivétellel (Könnyű nőcske), csalódásként éltem meg. Kiveszett belőlük a báj, mivel a kamaszokra jellemző sutaságot és bizonytalanságot, összekeverték a mesterkéltséggel. Pózba merevedett fiatalok népesítették be ezeket a filmeket (Lázongó ifjúság, Scott Pilgrim a világ ellen), akik teljességgel hidegen hagytak. Most a Submarine-ban bízok, hogy megtörje a sokéves átkot, és ismét legyen egy film útkereső tizenévesekről, amelyért legalább annyira lehet lelkesedni, mint a Rushmore-ért. Az előjelek bíztatóak.
Van itt valaki, aki képes volt önmegtartóztatni és a maximális élmény érdekében megvárta a Félszemű hazai mozipremierjét? Nekik üzenjük, hogy már csak egy nap, és nekik küldjük megbecsülésünk jeleként ennek a képgalériának az elérhetőségét. Jeff Bridges fényképei a film forgatásáról. Aki pedig már látta az 1969-es, és a 2010-es feldolgozást is, itt az ideje, hogy elolvassa a film alapjául szolgáló könyvet is. A három közül az a legjobb. A mozipremierhez időzítve, a napokban jelent meg a magyar fordítása.
A 127 óra tipikusan egy olyan történetet mesél el, amely kifejtéséhez sokkal jobban illik a könyv, mint a film. Majdnem monodráma egy adrenalin-hajhász srácról, aki több mint négy napot töltött beszorulva egy szűk kanyon alján, és aki végső elszántságában levágta a saját kezét. A játékidő java részét egy helyszín és egy szereplő tölti ki, szinte minden hiányzik belőle, amit egy játékfilmtől megszoktunk: legyen az párbeszéd, vagy gyakori helyváltoztatás. Szigorúan értelmezve, alig történik a 127 órában valami, amit egy szokványos játékfilmben meg szokás örökíteni. A lényeges dolgok túlnyomórészt gondolati síkon játszódnak le, és ezek érzékletes megjelenítésére sokkal célravezetőbb eszköz a szöveg, hiszen az írás nincsen olyan technikai korlátok közé szorítva, mint a film. Ambiciózus vállalkozás tehát a 127 óra, abból a szempontból, hogy egy alapjában véve nem odavaló történetet ültettek át a film nyelvére.
Még meglepőbb a rendező személye, Danny Boyle. Filmjeiben visszatérő elem a rohanás, a zaklatottság, a helyváltoztatás kényszere, legyen szó edinburghi junkiekról, indiai utcagyerekekről vagy zombikról. Életművében nagyítóval kell keresni az eseménytelenséget megörökítő, hosszan kitartott, nyugodt beállításokat, amelyek – legalábbis elméletben – a legmegfelelőbb módon ábrázolhatnák a főszereplő röghöz kötöttségét.
A film első negyedórájában mindenesetre még a saját vadászterületén belül marad a skót rendező: osztott képernyő, hektikus vágások, villódzó, látványos felvételek a Zion Nemzeti Park pazar sziklaképződményeiről és a tájon végigsüvítő, kalandot kereső Aronról. Mindez laza ujjgyakorlat a Trainspotting és a Gettómilliomos hasonló intenzitású jelenetei után: az extrémsportok magas izgalmi faktora és szabadságérzete száz százalékosan átjön. A felvezetésben az extrémsport-filmek látványvilága, egy álomszerű csavarral a pornófilmek narratív szerkezetére van ráhúzva, ugyanis Aron nem elég, hogy a világ egyik legszebb helyén mászkál, még összetalálkozik két feltűnően jó testi adottságokkal rendelkező csajjal (Kate Mara és Amber Tamblyn), akik még vagányak is. Arról nem is beszélve, hogy később, még az igazi álomnő, Clemence Poesy is feltűnik. A túrát a barlangba azonban nem követi a meglebegtetett menage a trois, és az extrémsport-filmektől eltérően, az esést sem követi feltápászkodás és a ruha leporolása.
Volt egy katasztrofálisan kivitelezett biciklis ugratásom, lebénultam és egy-két órán át magatehetetlenül feküdtem az avarban, amíg megtaláltak. Nem azt mondom, hogy át tudom érezni azt, amit a srác érzett, mert az bődületesen nagy pofátlanság lenne, de nem tudtam nem olyan szemmel nézni a filmet, hogy vajon bennem is ilyen gondolatok futottak-e végig akkor. És tényleg, nem életem filmje pergett, hanem kis apró, idegesítő dolgokon járt az eszem, ott van a zsebemben a telefon, de nem tudom kivenni basszameg, miért ilyen szarul ugrattam, ez a bogár nehogy rámmásszon, lépéseket hallok, hahó. És ezek a kis apró, idegesítő dolgok mind benne vannak a filmben, ahogy a főszereplő feltérképezi a környezetét, számbaveszi a felszerelését és végiggondolja, hogy milyen jelentéktelennek tűnő döntések vezettek a balesethez. Félek lelőni a film talán legjobb jelenetét, ezért inkább egy hasonló epizódot citálok ide a saját élményeimből: amikor a kórházban feküdtem és még nem tudtam járni, visszatérő álmom volt, hogy futok, sétálok, vagy éppen állva vizelek. Danny Boyle, ezúttal naturalizmussal felvértezett, kapkodó, töredezett stílusa – az előzetes várakozásaimmal ellentétben - remekül visszaadja a fogságba esett főszereplő csapongó gondolatfutamait, fokozatos leépülését és egyre elkeseredettebb küzdelmét a szabadulása érdekében.
A kamera végig ott lebzsel James Franco közvetlen közelében, szembesítve minket, hogy Aaron világa beszűkült és eddig figyelmen kívül hagyott, észrevétlenül tovatűnő dolgok kerülnek a főszereplő érdeklődésének középpontjába, gyakorlatias dolgok, mint az élelem, vagy az ivóvíz, vagy a minden reggel, ugyanabban az időpontban, a szűk hasadékon végigvonuló napfény. A 127 óra kevés valódi történése és a főszereplő hangulati ingadozása izgalmasan és átélhetően van tálalva. Amit viszont a film nem tud visszaadni, az az eseménytelenség, az az üresség, ami minden bizonnyal a 127 óra nagy részét kitette. Amikor csak ott feküdt a sziklára dőlve, nem gondolkozott, nem erőlködött, amikor tényleg nem történt vele semmi. Ebben érzem az írásos elbeszélés előnyét, képes behatolni oda, ahová Danny Boyle kamerája nem ért el. Nem olvastam Aron Ralstrom könyvét, de feltételezem, hogy ez a mélység megjelenik benne.
Vitatható álláspont, de számomra a film kulcspillanata az volt, miután kiszabadította magát a sziklatömb fogságából, hátrafordult és lefényképezte a helyszínt. Mintha a halálos veszély leküzdése után, ismét visszatért volna belé az extrémsportoló pökhendisége: hatalmas árat fizettem, de ismét legyőztem a természetet és ezt a dicsőséges pillanatot most megörökítem. Mintha csak egy újabb leküzdött akadály lett volna a megmászott hegycsúcsok és a bringával megugrott több méteres letörések után ez a 127 óra, amelynek emlékét képre rögzítve trófeaként hazaviszi. Az én értelmezésemben olyan sokat nem változott a főszereplő, éli tovább adrenalin-hajhász életét, megmássza a Himaláját félkézzel, ezalatt pedig várja otthon a családja, hogy épségben hazatérjen. Vagy az is lehet, hogy a túlságosan is lekerekített és örök boldogságot sugalló befejezés láttán kezdtem el viszolyogni és önkéntelenül is keresni Aron megmaradt jellembeli hiányosságait.
Egy biztos, a befejezés túlhalad az ideális végponton. A giccsbe forduló zárlat egy wikipédia szócikk aprólékosságával tájékoztat a főszereplő életének további alakulásáról és a bombasztikus képek segítségével dicsőségesőben füröszti Aront és megpróbál hőst faragni belőle. Így pont a lényeg veszik el, az ember, aki felelőtlen és ostoba módon kockáztatta az életét, de egy emberfeletti és valóban hősies tett véghezvitelével azonban kapott még egy esélyt élete folytatására. Az, hogy mihez kezdett ezzel a második eséllyel, már nem lényeges, főleg nem olyan formában, ahogyan azt a film az utolsó pár percében tálalja. A lényegnek annak kellett volna lennie, hogy szorult helyzetben, akár ilyen hihetetlennek tűnő tettre is képes az ember, és megpróbálni érzékeltetni, milyen idegállapot szükségeltetik ennek a borzasztó tettnek a végrehajtására. Erről vonja el a figyelmet a lezárás, és emeli hősi alakká Aront. Márpedig egy igazi hősnek már nem is olyan nagy világrengető dolog megválni a saját karjától, így maga a tett jelentősége kisebbedik.
Sokkal elegánsabb és hatásosabb befejezése lett volna a filmnek, ha a civilizációba való visszatérés első egyértelmű jelénél, amikor minden kétséget tudatosul a nézőben, hogy Aron megmenekült, a képernyő elsötétül. A főszereplő polgári utóéletét hadd alakíthassák kényük-kedvük szerint a nézők, hadd morfondírozhassanak azon, vajon mennyiben változtatta meg az életét ez a traumatikus élmény. És a legfontosabb, hadd tehessék fel maguknak a legfontosabb kérdést, vajon ők, hogyan viselkednének hasonló helyzetben. Mégiscsak egy játékfilmről van szó. Akit meg a valóság érdekel, annak ott a wikipédia.
A zárlatig azonban, addig, ameddig a legjobb Jack London novellák hagyományait követve, a túlélésről szól a film, és nem a főszereplő dicsőséges utóéletéről, egyszer sem bicsaklik meg a film. Danny Boyle-nak sikerült a 127 óra történéseit belefoglalnia úgy egy játékfilm kereteibe, hogy az egyrészt ne legyen nézhetetlenül egysíkú, és mégis, hiteles tudjon maradni és átadjon valamit a helyzet monotonitásából és reménytelenségéből. A nyilvánvaló ellentmondás ellenére, dinamikus és mozgalmas képi fogalmazásmódjával sikerült megragadni valamit azokból a felfoghatatlannak tűnő érzésekből, ami egy mozdulatlanságra és lassú halálra ítélt emberben kavaroghatnak. Remek partner volt ebben James Franco, aki maníroktól mentes, bátor színészi játékával megejtő közelségbe hozta tulajdon elbizakodottságunkat és sebezhetőségünket, átlagemberi mivoltunkat, és azokat a ritka pillanatokat, amikor felülemelkedünk önmagunkon. Alakításával elhitette, hogy bármelyikünk kerülhet ilyen helyzetbe, és azt is, hogy talán arra is képesek vagyunk, amire nem is mernénk gondolni. Mindösszesen annyi kell hozzá, hogy ne legyen más választásunk.
Hoppá, hoppá. A felesleges folytatások dömpingjében azért mindig felbukkan egy-két izgalmas projekt. Robin Hardy, 38 évvel a Wicker Man után, elkészítette kultikus horrorjának folytatását. A trailerből egy dolog biztosan kiderül, a Wicker Tree elüt a mostanság népszerű horrortrendektől, és ismét hangsúlyt kap a misztikum. Kíváncsian várom, hogy a kereszténység kontra természetvallás csatából melyik fog győztesen kijönni a játékidő végére. Egy cameo erejéig tiszteletét fogja tenni a filmben, a Wicker Man Lord Summerisle-jét alakító Christopher Lee is.
Michele Soavit nem számítva, Michele Placido az, aki életben tartja az olasz maffiafilmek és poliziescok hagyományait az új évezredben. Az évtizedek persze nem múltak el nyomtalanul, az előzetesről ordít, hogy Placido elmúlt tíz-húsz év filmes gengszterábrázolásainak is nagy rajongója. A Vallanzaca, a 2005-es Bűnügyi regény bevált receptjét követi, ismét a hetvenes években járunk, és ismét egy bűnbanda karriertörténetét követhetjük végig. A trailer diszkógömbös retrohangulatot és rockzenére vezényelt leszámolásokat ígér, a végén a kötelező bukással. Hazai mozibemutatóról még csak álmodni sem merek. 0:38-nál, a napszemüveges férfi, nem kiköpött úgy néz ki, mint Tomas Milian?
A célegyenesbe értek a Telltale Games játékfejlesztői. A folytatásos kalandjáték első epizódját decemberre ígérik. Addig is kidobtak egy trailert, hogy megkeserítsék azt a pár napot, ami még a megjelenésig hátra van. Annyi biztos, hogy a hangulatot tökéletesen eltalálták: a kocsi, a szereplők, a zene, a macskás óra a falon. Minden stimmel. Tegyük azért hozzá, a nosztalgia önmagában még nem üdvözítő, azért még kell izgulni, hogy vajon a trilógiához méltó, fordulatos és szórakoztató kalandokba keveredik-e McFly és Doc.
„Ha könnyű meló lenne, mindenki ezt csinálná.” Ebben a filmben elhangzó mondatban ott rejlik a válasz, hogy miért is olyan vonzóak a heistfilmek. A legtöbb ember belátja, hogy rabolni nem helyes. És még abban az esetben is, ha az erkölcsi érzékünk vagy a törvény szigora nem rettent el, gyávaságunk megakadályoz abban, hogy percek leforgása alatt, törvénytelen módon próbáljunk nagy vagyonra szert tenni. Így nem marad más, mint csodálattal figyelni a vásznon azokat, akik mernek kockáztatni.
Nagymamám jó példa erre. Mindig azt mondogatta rosszallóan, hogy én csak olyan filmeket szeretek, amelyben gyilkolnak és rabolnak. És ennek ellenére végignézte velem – sok más film mellett – a Vörös kört és az Aurát is. És korántsem a gyors meggazdagodás csábító illúziója lehetett a fő ok. Egyrészt az ilyen kockázatos akciókra vállalkozó emberek magukban is érdekesek, másrészt a heistfilmekben megjelenített rablásokat élvezet nézni. A végrehajtásuk közben tanúsított, és a sikerhez elengedhetetlen precizitás, professzionalitás és lélekjelenlét, mind ritka és irigyelt emberi tulajdonságok, amelyek lenyűgöző művészi és mérnöki teljesítményt eredményeznek. Gondoljunk csak a Topkapi legendás heist jelenetére. Ben Affleck második rendezésének középpontjában egy bostoni rablóbanda a törvényesség határait messze túllépő tevékenykedése áll. Profik, mindent előre, a legutolsó részletig megterveznek. Az ő rablásaik kapcsán művészi kvalitásokról ugyan nem lehet beszélni, a film realisztikus ábrázolásmódjába az nem fért volna bele, de a mérnöki pontosság rájuk is vonatkozik.
Affleck maradt a kaptafánál és ismét abban a városban forgatott, ahol felnőtt. Nem meglepő tehát, hogy ami a Hideg nyomon egyik fő erőssége volt, a helyi miliő érzékletes megjelenítése, az a Tolvajok városára is áll. Bámulatos, hogy mennyire érzi Jennifer Lopez exjegyese a város lepukkant negyedeinek a hangulatát. A Hideg nyomon helyszíneként funkcionáló Dorchestert Boston egy másik, tradicionálisan ír munkásnegyede, Charlestown váltotta fel, ahol a film szöveges bevezetője alapján a bankrablás hagyománya apáról fiúra száll. Ben Affleck lényegesen kevesebb utcaképet alkalmaz, mint előző filmjében, inkább egy zárt és összetartó közösség bemutatására koncentrál, akik rablásból élnek. A Tolvajok városa ügyesen vezeti be ebbe a közegbe a nézőt: susogós melegítőben járkáló, kocsmázó white trash mindegyikük, de olyan éles határvonal húzódik köztük és a kívülállók (értsd: nem helyiek) között, hogy nem lehet nem a charlestowniaknak szurkolni. A kívülállók vagy arctalanok maradnak, vagy kifejezetten ellenszenvesek. A nyomozást vezető FBI-ügynök arroganciája, dölyfös modora lehetetlenné teszi, hogy a bűnüldözőkkel egyáltalán szimpatizálni lehessen. Az egyetlen frissen odaköltözött, aki pozitív színezetet kap az a Rebecca Hall által alakított banki alkalmazott. Ő azonban aktívan munkálkodik a helyi közösségért, kertészkedik, önkénteskedik. Ben Affleck második rendezésében már a nehezebbik utat választotta, és csupán egy kisebb társaság és néhány egyéni sors bemutatásával próbálta felhelyezni Boston egyik problémás negyedét Amerika filmes térképére, valahova Scorsese Little Italy-ja mellé. Úgy érzem, ez másodjára is sikerült neki. Ebben persze jelentős részük volt a színészeknek.
Az alakítások közül Jeremy Renneré a legemlékezetesebb. A Bombák földjében megformált tűzszerészhez hasonlóan, itt is egy olyan fickót játszik, akibe nem érdemes belekötni. Azt az elvet vallja, amit az Erőszak utcái mestertolvaja is elsajátított a börtönévek alatt: neki már minden mindegy. Ha a biztonsági őr 10 dolláros órabérért képes a golyó útjába állni, hát álljon. A helyi gengszterfőnök szerepére is egy felejthetetlen arcot talált Affleck. Pete Postlethwaite hiába néz ki úgy, mint egy utolsó stádiumban lévő heroinista a beesett képével és a kórosan vékony karjával, elég ha egyszer villan a szeme és mindenki elhiszi róla, hogy tényleg ő uralja a drogpiacot ebben a városrészben. Rebecca Hallnak nehéz szerep jutott. Arról kell meggyőznie a nézőket, hogy ő az a nő, akiért egy bankrabló képes hátrahagyni társait és egy teljesen új életet kezdeni. Ragyogóan megoldja a feladatát. Bájos és természetes, de nem egy feltűnő jelenség, inkább olyan típus, akiről elsőre fel sem tűnik, hogy milyen szép, aztán a második, vagy a harmadik találkozás után már megragad az ember emlékezetében és onnan többet már nem tágít.
Nem túl meglepő módon, Ben Affleck alakítása a leggyengébb. Pontosabban annyira jó színészgárdával vette körül magát hogy nyilvánvalóvá válnak a mesterségbeli korlátai. Végig erőlködik hogy elhitesse, ő a rablóbanda agya és vezére, de nem igazán megy neki. Így mindezt bemondásra kell neki elhinnünk. Hamisan cseng az olyan kijelentés a szájából, hogy lelőhetsz, de akkor hátba kell lőnöd. Akkor a legmeggyőzőbb gengszter, amikor maszk van rajta. Sokkal testhez állóbbak számára azok a jelenetek, amelyekben Rebecca Hallal szerepel együtt és karaktere vívódó, érzékeny oldalát domboríthatja ki. A hibákat azonban, amiket Affleck, mint színész elkövet, Affleck, rendezői minőségében többszörösen helyrehozza. Ott van például a film három akciójelenete, amelyek mindegyike lélegzetelállító és egyenként is az utóbbi évek legjobbjai. Feszesek, látványosak, könyörtelenek és mindannyiszor bizonyságát adják a rablók hidegvérű profizmusának.
Zsiványbecsület, ez az utolsó meló és vége, a nő, aki miatt képes a bűnöző új életet kezdeni. Ezerszer felhasznált panelekből épül fel a történet és meg sem próbálják úgy facsarni és tálalni őket, hogy azok újszerűnek hassanak. A film közben többször is beugorhatnak a Szemtől szemben hasonló megoldásai. A történet egyes állomásai azonban olyan műgonddal és stílusosan vannak megvalósítva, hogy akkora erővel hatottak rám, mintha most láttam volna életemben először mozivásznon autósüldözést, bankrablást vagy börtönlátogatást. Ennél nagyobb dicséret nem is illetheti a filmet. Egy sematikus történetet képes úgy elmesélni, hogy az végig érdekfeszítő és izgalmas legyen, és a szereplők sorsának alakulása az utolsó pillanatokig kétséges legyen. Ez tökéletesen elégnek kell hogy legyen az olyan filmkedvelőknek, akik sosem tudnak betelni ezekkel a közhelyes és fegyverropogással álcázott, de eredendően romantikus természetű sztorikkal az utolsó nagy rablásról, az életvitelét feladni akaró gengszterről.
A Tolvajok városa könnyedebb darab, mint a Hideg nyomon, nem szembesíti megoldhatatlannak tűnő erkölcsi dilemmával a főhősét és nézőit, jóval megengedőbb velük szemben. Ez azonban nem jelenti azt, hogy rosszabb film lenne. Zsánerének kiemelkedő alkotása és megállja a helyét akkor is, ha a Bostonban játszódó bűnügyi filmek királyához, a Friends of Eddie Coylehoz hasonlítjuk. Ben Affleckről most már végképp nyilvánvalóvá vált, hogy klasszisokkal jobb rendező, mint színész. Ért a történetmeséléshez, jól válogatja a színészeit, valamint kiválóan képes érzékeltetni a hely szellemét. Remélem van még benne egy film Bostonról.
Még legalább fél évnek el kell telnie, hogy láthassuk a Coen testvérek új westernfilmjét (True Grit), amelyben Jeff Bridges lép John Wayne nyomdokaiba. A műfaj szerelmesei azonban addig sem maradnak lőpárbaj nélkül. A Scarlett Worm egy minimális pénzből készült indie western. Már az előzetes első másodperceiben nyilvánvalóvá válnak a film korlátai, ezért inkább foglalkozzunk a pozitívumokkal. A zene sikeresen ad elégikus jelleget az öldöklésnek, a poros, düledező épületek és a napszítta arcok bármelyik (kisköltségvetésű, Róma határában forgatott) spagettiwesternbe beférnének. Sőt, a kapcsolat még ennél is direktebb a műfajjal: az egyik főszereplő (Dan Van Husen), több westernben is szerepelt (A Bullet for Sandoval, El Condor, Doc). "Ezt a hátsókertemben is leforgathattam volna" hangulat pedig remélhetőleg inspirálólag hat a hazai filmesekre. Már nagyon rég volt a Talpuk alatt fütyül a szél. Persze mindennek ára van: 2700 $-t kalapoztak össze a készítők a nyár elején.
Miguel Ángel Vivas nevével ma találkoztam először. Eddig egy zombi-rövidfilmet és egy imdb-n könyörtelenül lepontozott thrillert rendezett. Új filmjének előzetese azonban több mint ígéretes. Fegyveres rablók törnek be egy család otthonába. A trailer egy klausztrofób hangulatú thrillert sejtet, amely az indulatok elszabadulásával fokozatosan átcsap horrorba. Meddig megy el az ember, hogy megvédje az otthonát, a családtagjait? Nagy valószínűséggel társadalmi kritikának sem lesz híján a film: a család Madrid elit negyedében, egy gated communityben lakik.
Aki még emlékszik az Lucasarts Indiana Jones kalandjátékaira, az pontosan tudja milyen mágikus érzés újrajátszani egy legendás filmet a monitor előtt - vagy ugyanott egy legendás hős bőrébe bújva új kalandokat átélni. A Telltale Games most két, szintén 80as évekbeli ikonikus karakter, Marty McFly és Dr. Emmett Brown feltámasztásán dolgozik. Eddig csak egy konceptkép került ki a nyilvánosság elé, de az öt részesre tervezett kalandjáték első epizódját ez év végére ígérik. Ez a formátum nem számít újnak a játékfejlesztéssel foglalkozó cégnek: a Sam & Max és Monkey Island legújabb folytatását is epizódokra bontva adták ki. További örömhír, hogy a Doki hangját Christopher Lloyd fogja kölcsönözni és az Universallal kötött megállapodás lehetővé tette, hogy a kalandjáték szereplői hasonlíthassanak filmbéli másukra. Tárgyi bizonyíték a tovább után.
Adèle Blanc-Sec csodálatos kalandjai. Az eredeti cím szó szerinti fordítása sem lett volna elhibázott döntés, hiszen ebből a változatból is kiérződik az a könnyedség és flegmaság, amellyel a leghihetetlenebb helyzeteket is kezelte a műfajban meghatározó elődnek és megkerülhetetlen pontnak számító Indiana Jones-trilógia. A film hazai forgalmazója azonban semmit sem bízott a véletlenre és inkább egy direkt utalást helyezett el a címben arra a misztikus kalandfilmre (A múmia), amely az elmúlt két évtizedben leginkább megközelítette a klasszikus Indiana Jones filmek által felállított mércét. Most Adèle Blanc-Sec-en van a sor, hogy a kalapos régészprofesszor felemásra sikerült negyedik kalandja után, megzabolázza a természetfelettit és elfeledett kincsek nyomára bukkanjon. Az előzetes legalábbis effajta régivágású izgalmakat ígért: okkultizmust, múmiákat és egy repülő őshüllőt a századelő keménykalapos, nyüzsgő Párizsában. És egy rettenhetetlen hősnőt, aki hűvös eleganciával és színpompás kalapokban lesz úrrá a káoszon. Még sok-sok ilyen tartalomleírást szeretnék olvasni a közeljövőben moziba kerülő filmek kapcsán. Ami előzetesen mégis aggodalomra adott okot, az a rendező személye: Luc Besson. Az új évezredben látványosan nem találja a régi zseniális énjét, ami olyan filmeknek adott életet, mint a Leon, a profi, vagy az Ötödik elem. A kérdés tehát egyértelmű: van feltámadás, vagy egy iparossá szürkült, hajdani csodarendező újabb szériaterméke gördült le a futószalagról?
Adèle expozíciója rögtön a misztikus kalandfilmek legkedvesebb helyszínére kalauzolja el a nézőt: egy egyiptomi sírkamrába. Felsorakoznak a kötelező elemek, fontoskodó idegenvezető, titkos ajtók, gyilkos csapdák, hieroglifa-fejtés, és a lehető legjobb időzítéssel érkező konkurens kincsvadász. Aki a kinézete és a viselkedése alapján simán lehetne az Elveszett frigyláda fosztogatóiban szereplő, megpörkölődött tenyerű SS-tiszt leprás nagybácsija. Adele természetesen sértetlenül megússza (a szó mindkét értelmében) a kalandot, kihasználva csáberejét és tudását a letűnt civilizációkról. Mindeközben humora sem hagyja cserben. Besson célja hamar nyilvánvalóvá válik: megteremteni Indiana Jones női, jellegzetesen francia változatát, és egy nemzetközi piacot megcélzó blockbuster keretein belül sikerre vinni. Az egyiptomi kaland legfontosabb tanulsága mégis az, hogy Besson nem felejtett el hatásos és feszes akciójelenetet rendezni.
Adèle központi figurája kivételével az összes többi szereplő karikatúrává egyszerűsödik a filmben. Ez nagy terhet rakott Louise Burgoin vállára, hiszen – leegyszerűsítve – az ő alakításán áll vagy bukik minden. Besson nagy kockázatot vállalt, hogy egy igen kevés mozgóképes tapasztalattal rendelkező, viszonylag ismeretlen színésznőre bízta a főszerepet, aki alig néhány filmben szerepelt eddig. Előtte pedig az időjárást ismertette a Canal+ nézőivel. A rendező azonban tudta mit csinál. Louise ragyogóan jeleníti meg karaktere kettőségét: egyszerre elbűvölő és megközelíthetetlen. Képes egyszemélyben a film szíve, teste, lelke, motorja, mindene lenni.
Adèle a film alapjául szolgáló képregényhez képest jelentős fazonigazításon esett át. Igen, ezt már előbb is említhettem volna: ezúttal nem saját kútfőből dolgozott a rendező, hanem Jacques Tardi nyolc kötetet megélt képregény-folyamát dolgozta fel. A tartalomleírások alapján legalább három különböző kötetből emelt át történetszálakat. Ez magyarázhatja a gyakran kapkodó tempót és a jellemrajzok elnagyoltságát. Láthatóan a már kipróbált és az elmúlt évtizedekben sikeresnek bizonyult lényeket ugrasztotta össze a hősnővel: egy pterodaktiluszt és a múmiákat. Visszatérve Adèle-re, ő a képregényben ugyanolyan határozott és humoros, ámde szépségben meg sem közelíti Louise-t: szeplőivel, bozontos hajával leginkább egy harcos szüfrazsett (Diane Keaton karaktere lehetne ilyen a Vörösökből a film képregényváltozatában) benyomását kelti. A Louise Burgoin által alakított Adèle azonban egy szexikon is: amellett hogy egy ország várja nagy izgalommal legújabb fantasztikus kalandjairól szóló regényét (főhajtás Verne Gyula előtt?), minden férfi a lábainál hever. Nem beszélve a kádjelenetről, ahol leginkább kiütközik, hogy európai filmmel van dolgunk: egy amerikai filmben a víz magassága mindig elfedi a mellet, itt viszont ép’ hogy, de kilátszanak Adèle mellbimbói! Je t’aime.
style="color: rgb(0, 0, 0);">
A szereplők már említett karikatúraszerűsége egyben azt is jelenti, hogy Adèle-nek nincs igazából se partnere, se nemezise. És ez – főleg az utóbbi – nagy hiba egy misztikus kalandfilm esetében. A fantasztikus lények inkább aranyosak, mint félelmetesek. Párizs utcáin esetlenül totyogó múmiákat bármikor befogadnám a házamba, annyira imádnivalóak. A film elején feltűnő konkurens kincsvadásznak sincs további jelentős szerepe, Adéle-nek leginkább a túlburjánzó bürokrácia és a halál elkerülhetetlensége ellen kell küzdenie. A szereplők jelentős része nem több humorforrásnál.
style="color: rgb(0, 0, 0);">
Itt el is érkeztünk a film legnagyobb hibájához. Az Indiana Jones máig tartó sikerének egyik kulcsa az volt, hogy megfelelő arányban vegyítette a kalandot a misztikummal és a humorral. Ezek az arányok felborultak az Adèle és a múmiák rejtélyében. És mivel nem olvastam a képregényeket, ezért egyedül Luc Bessont tudom okolni. Az egyébként érdekfeszítő történetet vontatottá teszi, a látványos akciójeleneteket pedig felhígítja oda nem illő, jobbára fárasztó poénokkal. Minden vicces geg (a repülő őslény vs. vonuló vadludak) után legalább három kínos (dadogó, lassú észjárású rendőr) következik. Besson egyszerűen nem érezte, hogy mikor fullad ki egy poén, ezért kell nyolcadszorra is tudomásul vennünk, hogy a rendőrfelügyelőnek bizony hatalmas étvágya van. Nem volt senki, aki Besson kezére merjen csapni, hogy ez a geg kabaréba való, nem mozifilmbe. Nem volt senki, aki rászólt volna néhány színészre, hogy nem némafilmben játszik, nem kellene ennyire túlzóan grimaszolni. Ez az egész azért is érthetetlen, mivel a film kevés drámai pillanatai technikailag jól kivitelezettek és érzelmileg hatásosak (a teniszbaleset!), az olcsó tréfák miatt azonban veszítenek erejükből.
style="color: rgb(0, 0, 0);">
Adèle és a múmiák rejtélye legjobb pillanataiban felveszi a versenyt az Ötödik elem gyermeki, ugyanakkor kaotikus fantáziavilágával és szerethetően szétszórt történetvezetésével, és van egy remek hősnője, akit még sokszor viszontlátnék a mozivásznon, legrosszabb pillanataiban azonban egy erőltetett és humortalan kabaré fellépéssé aljasul. A film lezárása (ami egyébként suta és erőtlen – be kellett volna fejezni a filmet Ramszesz briliáns piramisos poénja után) is egyértelműen utal arra, hogy Adèle kalandjai folytatódnak. Remélhetőleg már nem Luc Besson rendezésében. A következő részben meg kell ritkítani a poénokat és több drámát akarok, többet szeretnék megtudni Adèle-ről, hogy miből fakad a kalandvágya, hogy miért ilyen magányos. A múmiák és az őslények után pedig jöhetne valami olyan fantasztikus lény, amit már régen nem láthattunk filmben, mondjuk egy óriáspolip!
Neil Marshall pályáját mindig is kitüntetett figyelemmel követte a Geekblog, hiszen egy geekségét nyíltan felvállaló és műfaji preferenciáiban is nekünk tetsző (horror, poszt-apokaliptikus) rendezőről van szó. A Barlang többünk favoritja volt az elmúlt évtizedből. Wostry szerint egyenesen a 2000-es évek legjobb horrorfilmje. Az ilyen intenzív rajongásnak azonban lehetetlenség hosszú távon megfelelni. Marshall következő filmje okozta csalódás felért egy kiűzetéssel a Paradicsomból. A Doomsday-ben arányérzék és önuralom nélkül pakolta egymásra a kedvenc filmjei kedvenc jeleneteit a rendező, ami egy látványos, ámde stílustalan műfaji katyvaszt eredményezett. Adja magát tehát a kérdés, hogy vajon melyik alkotás fog minőségbeli kilengésnek bizonyulni az életműben: a Barlangot fogják egyszeri fellángolásnak, vagy inkább a Doomsdayt fogják egyszeri botlásnak tartani. Így amellett a feltett szándékunk mellett, hogy véráztatta csatamezők látványában és levágott végtagok röptében gyönyörködjünk, erre a kérdésre is próbáltuk megtalálni a választ a film megnézésekor.
A téma és a megvalósítás módja üdvözlendő. Egy Nagy-Britanniában széles körben ismert mítoszt dolgoz fel a kilencedik légió eltűnéséről. Amíg a történészek késhegyremenő vitát folytatnak arról, hogy valójában mi is történt a Római Birodalom északi határain túlra küldött hadsereggel, valamint az elmúlt évek történelmi filmjei az adott események és személyek újraértelmezett, a mitikus tartalomtól megfosztott verzióit preferálják (Robin Hood), addig Neil Marshall a legegyszerűbb, és manapság túlontúl is kevésszer alkalmazott módját választotta a történet feldolgozásának. Nem vacakol a történelmi kontextussal, nem próbálja az évszázadok alatt rárakódott rétegeket levakarni az eseményről, adottnak veszi a mítoszt és azon belül egy néhány fős csapatra koncentrál, akik túlélték a légiójuk lemészárlását és akik megpróbálnak hazajutni, kicselezve pikt üldözőiket. A cselekmény gerincét tehát a túlélésért folytatott küzdelem adja, a rómaiak és a piktek szembetűnő kulturális különbsége, valamint a vad skót-felföldi táj pedig egzotikussá teszik ezt a műfajára nézve, akció-kalandfilmet.
Akció, merthogy ez adja a sava-borsát a Kilencedik légiónak. Neil Marshall nem erőlteti a karakterábrázolást, azt a keveset, amit el kíván mondani a szereplők jelleméről, a tetteiken keresztül szemlélteti. Nem kell persze bonyolult dolgokra számítani, hiszen római katonák és pikt harcosok népesítik be a filmet, akiknek a háborúskodás betölti az életüket. Sajnos Neil Marshall is ahhoz az iskolához tartozik, amely jellemzően gyors vágásokkal, rángatózva és testközelből veszi fel a csatajeleneteket, így egyáltalán nem képes érzékeltetni a csata menetét, és hogy valójában mekkora erők is csaptak össze; emiatt a légió megsemmisülése egyáltalán nem olyan hatásos, mint amilyen lehetett volna. Egy későbbi csatajelenet, amikor a maroknyi túlélők összecsapnak pikt üldözőikkel egy elhagyatott római erődítményben, már sokkal izgalmasabb, hiába a résztvevők elhanyagolható száma. Részben azért, mert eddigre, felületesen bár, de megismertük a szereplőket, hiszen nézőként együtt menekültünk velük hóban-fagyban, tűzön-vízen át, esély teremtődött arra, hogy kialakuljon egyfajta érzelmi kőtődés, de főleg azért, mert itt már láthatóvá válik a harc koreográfiája és nem csupán vérbő, nyíltszíni kaszabolás megy.
Mégis, a film leghatásosabb része, a film középső harmadát kitöltő menekülés. Végig lendületben tud maradni, a veszélyeztetettség folyamatos érzékeltetésének és a vadregényes skót tájban rejlő vizuális potenciál kiaknázásának hála. Valamint megágyaz a filmvégi nagy összecsapásnak a centurió (Michael Fassbender) és a pikt harcosnő (Olga Kurylenko) között. Hiába a törékeny modellalkat, Kurylenko képes volt elhitetni, hogy ő Britannia és az északi területek legjobb nyomolvasója, és egyben egy vérszomjas amazon, aki a Holdra is követné az áldozatát, hogy elvágja a nyakát. Ő a film legemlékezetesebb karaktere, azzal együtt, hogy egyszer sem szólal meg.
A film korlátai akkor tűnnek elő leginkább, amikor a rendező megpróbál túllépni rajtuk. Meglepődve olvastam a rendezővel készült egyik interjúban, hogy úgy képzelte el a Római Birodalom északi határvidékét, mint a Vadnyugat történetéből ismert frontiert. John Ford lovassági trilógiáját emlegette, mint a Kilencedik légió egyik ihletforrását. Ebből a meglebegtetett komplexitásból viszont vajmi kevés köszön vissza az elkészült filmben. Üldözőket és üldözötteket láttam, akik okkal teszik azt, amit tesznek, de ennél többet csak nehézkesen lehetne belemagyarázni ebbe az alapvetően akció-orientált filmbe.
Az időközöként megszólaló és a történelmiséget hangsúlyozni kívánó és emiatt teljesen hiábavaló narráció, a film első perceiben még elér bizonyos eredményeket a hangulatteremtés terén, de később egyértelműen idegesítővé válik. Túlnyomórészt közhelyek puffogtatásában merül ki, és a szereplők arcáról egyébként is pontosan leolvasható érzelmeket önt szavakba. Az akció rövidke szüneteiben pedig jobb nem belegondolni a cselekmény egyes fordulataiba, mert könnyen kibukhatnak a forgatókönyv hiányosságai. Annak a részletnek a közlésétől például előzékenyen eltekintettek az alkotók, hogy miképpen is szabadult ki a piktek fogságából a főszereplő . A film kétharmadánál váratlanul elinduló szerelmi szállal vagyok a legnagyobb bajban, ugyanolyan népmesei egyszerűséggel és következetességgel halad a beteljesedés felé, mint a film egyéb eseményláncolatai, de még így is kilóg némileg a Kilencedik légióból. Olyan volt, mintha egy történelmi fantasyból emelték volna át változtatás nélkül.
A Doomsday-hez szerencsére csak annyiban hasonlít a Kilencedik légió, hogy ebben is szerephez jut egy Skóciát Angliával elválasztó fal (ezúttal a Hadrianus-féle); de egyébként minden tekintetben koncentráltabb és összeszedettebb film. Neil Marshall nem egy újabb hommage-gyűjteményt alkotott (néhány nyilvánvaló, de egyáltalán nem zavaró utalás azért így is van a filmben: Gladiátor, Butch Cassidy és a Sundance kölyök), hanem ismét azt tartotta a legfontosabbnak, hogy elmeséljen egy történetet, eláztatva sok vérben tocsogó akciójelenettel. Azonban a film egyszerűségre törekvése, ihletettséget nélkülöző stílusa, egyben azt is jelenti, hogy a Kilencedik légió híján van bármiféle igazán kiemelkedő momentumnak. Férfias küzdelem volt ez, semmi több, és ahogy a vér felszárad, úgy ez is hamar tovatűnik az emlékezetből, és nem marad más, mint várni a következő Neil Marshall filmre, illetve a következő, kilencedik légióról szóló filmre.
Roman Polanski filmjei esetében mindig nagy a kísértés, hogy a kritikus felemlegesse a rendező szörnyű traumákban és botrányokban gazdag életének egyes epizódjait. A Szellemíró kapcsán ez egyenesen elkerülhetetlen. El sem lehetett volna képzelni hatásosabb reklámkampányt a filmnek, mint ami az elmúlt néhány hónapban Polanskival történt. Egy óvatlan határátlépés következtében a svájci hatóságok elfogták a rendezőt, akire 1978 óta vár egy bírósági per az Egyesült Államokban. A vád szerint leitatott és megerőszakolt egy 13 éves lányt. Rögtön beindult a jogi csűrés-csavarás és az egyezkedés a kiadatást illetően - ismerve az ügy előéletét, ez nagy valószínűséggel még évekig el fog húzódni. Polanski mindenesetre a mai napig házi őrizetben van. A Szellemíró utómunkálatait is a személyes jelenléte nélkül végezték el. Ez egy újabb film a rendező életművében, amelyet áttételesen ugyan, de átszövik önéletrajzi elemek. Ahogy Polanskinak, úgy a főszereplő szellemírónak is előre nem látott nehézségekkel kell megküzdenie a műve befejezése érdekében. Ami miatt kivétel a Szellemíró a lengyel rendező életművében, hogy itt felcserélődött a sorrend, és a Zongoristában látottakkal ellentétben, itt az élet utánozta a művészetet.
Különös egy foglalkozás a szellemíróé. Híres, de az írás készségével kevésbé megáldott emberek helyett írja meg az önéletrajzukat. Az árnyékban dolgozik, névtelenül, végig a háttérben kell maradnia, hogy a szerzőiség illúziója fennmaradjon és ezáltal a lehető legnagyobb profitot sajtolhassa ki a könyvből a kiadó. A filmben egyszer sem hangzik el a neve. Ez sokat elárul a címszereplőről, és még többet arról, hogy a környezete miképpen viszonyul hozzá. A foglalkozása identitásának az egyetlen társadalmi szinten észrevehető és kiaknázható eleme. A bajok akkor kezdődnek, mikor túllép a foglalkozása keretein és felcsap oknyomozó riporternek.
Legújabb munkája kényes természetű, viszont nagy pénzzel kecsegtet. A leköszönt brit miniszterelnök memoárjait kell kiadható formába pofoznia. Az előző szellemíró gyanús körülmények között elhalálozott és őt kérik fel, hogy ugorjon be a helyére. Ewan McGregor alakítja a kivételes lehetőséghez jutott szellemírót. Meggyőző színészi játéka a film egyik motorja, amire nagy szükség is volt, hiszen a Kínai negyedhez hasonlóan, itt is majd' minden jelenet középpontjában a főszereplő áll, pillanatokra sem távolodunk el tőle. (Egy kivétel van, a miniszterelnök spontán sajtótájékoztatója, igaz, azt is követi a Szellemíró a tv-n keresztül.) McGregor kidomborítja ugyan karaktere szimpatikus tulajdonságait, ő a tipikus brit, aki bármilyen helyzetet képes egy idétlen vigyorral, vagy egy odavágó viccel biztonságosabb mederbe terelni; ugyanakkor sosem felejti el érzékeltetni a Szellemíró jelentéktelenségét és kisszerűségét. Nagy elánnal indul nyomozni a kölcsön kapott biciklivel, de már az első hajtás után majdnem elesik vele a kavicságyban. Polanski emlékezetes főszereplők egész sorát alkotta meg élete során. A heroizálást elkerülve, hús-vér, gyarló átlagemberekkel népesítette be filmjeit, akik kíváncsiságuktól hajtva, messze maguk mögött hagyják azt a biztonsági zónát, ahol addigi életük telt. Ebbe a sorba illeszkedik a Szellemíró is. Pillanatok alatt lehet vele azonosulni, és szurkolni reménytelennek tűnő küzdelme sikerének, és ez vitathatatlanul Polanski és McGregor közös érdeme.
A kéziratot biztonsági okokból, nem kaphatja kézbe, ezért elutazik a leköszönt miniszterelnök (Pierce Brosnan) vidéki házába, ahol kapcsolatba kerül Anglia néhai első emberének feleségével (Olivia Williams) és titkárnőjével (Kim Catrall) is. Hamar kiderül az is, hogy az igazán sikeres férfi mögött nem egy, hanem egyenesen két nő áll, akik persze utálják, és kitartóan froclizzák egymást, bevetve a Cambridge-i egyetemen edződött, manipulatív és rideg intellektusukat. A krach akkor üt be csak igazán, mikor az egyik exminisztere a közel-kelet-i szerepvállalása kapcsán háborús bűnök elkövetésével vádolja meg a miniszterelnököt. A Szellemíró elveszetten toporog ebben az elit és számára teljességgel idegen környezetben, kíváncsisága azonban erősebb a gyávaságánál és az igazság felderítésébe kezd. Újraértelmezi a szellemíró feladatkörét és lelkiismerete próbál lenni egy politikusnak.
A film alig leplezett kritikája Tony Blair kormányzásának. Ez talán akkor válik a leginkább nyilvánvalóvá, amikor a brit miniszterelnök a Fehér Házba látogat és találkozik az Egyesült Államok fekete, női külügyminiszterével. Aki háromszor többször nézett híradót az elmúlt évtizedben, annak rögtön beugorhat Condoleezza Rice. Ha van aktuális, politikai témájú kérdése a filmnek, akkor az körülbelül így hangozhat: Tony Blair egy jószándékú idióta volt, vagy az USA érdekeinek készséges és elvtelen kiszolgálója?
Alan J. Pakula paranoiafilmjei ismeretében nem tud semmi igazán meglepőt előhúzni a kalapból a film, viszont azzal, hogy nagyon is releváns problémakört feszeget a valóság és a fikció okos vegyítésével, ugyanazzal az erővel képes rámutatni a politikai vezetés vélt vagy valós simlis ügyleteire, mint ahogy azt anno a hetvenes évek paranoiafilmjei tették. Az aktualitás azonban önmagában nem elég egy jó filmhez. Polanski rendkívül tehetséges rendező és ezt a Szellemíró is bizonyítja. Mesteri, ahogy egy olyan triviális élethelyzetet, mint a kocsiba beépített GPS követése egy ismeretlen helyre, képes feszültséggel megtölteni. Vagy a kézirat McGuffinként való ismételt alkalmazása sem válik a játékidő előrehaladtával unalmassá, ellentétben például a rendező egyik korábbi filmjével, az Őrülettel, ahol inkább a forgatókönyvírói lustaságnak volt köszönhető a bőrönd és tartalmának sorozatos feltűnése. A kézirat ihletett használatáért persze dicséret illeti az film alapjául szolgáló könyv íróját, Robert Harrist is.
Ha csak egy dolgot lehetne kiemelnem a Szellemíróból, akkor az biztos, hogy a film alaphangulatát leginkább meghatározó, zártságot és érzelemmentességet sugalló, vidéki miliő ábrázolása lenne. A miniszterelnök háza a külvilágtól elzárva egy kopár tengerparti szigeten fekszik. (Ugyanott forgatták, ahol Fliegauf Benedek a bemutatásra váró szerelmesfilmjéhez, a Wombhoz vett fel jeleneteket: Németország partjainál fekvő Sylt szigetén.) Állandóan fúj a szél, szitál az eső, sivár, a növényzet által csak részben megkötött homokbuckák közt visz a betonút, mindenki viharkabátban közlekedik. A helyszín és a rajta fekvő modern, letisztult formavilágú és ebből fakadóan személytelen ház egyben a szereplők többségének a lelki tája is, ebbe kíván behatolni fizikai és átvitt értelemben is a Szellemíró.
Polanski, legjobb filmjeiben mindig egy személyre koncentrál, és az élő és az élettelen környezetet – szélsőséges esetben akár a főszereplő saját bomlott elméjét is (Iszonyat, Rosemary gyermeke) – egyaránt ellene fordítja. Ez a Szellemíróban sincs másként. Részben tehát ez a film visszatérés a rendező legjobb korszakához, a hatvanas és a hetvenes évekhez, részben pedig a hetvenes években fénykorukat élő politikai paranoia-thrillerek jelenkori helyzetre adaptált változata, Hitchcock-i izgalmakkal tetézve. Ritka és megbecsülendő film a Szellemíró a mostani mozis kínálatban, mivel egyszerre intelligens és feszültségteljes. A befejezés pedig még a zsenialitás határán is átlép egy pillanatra. Egy pofonegyszerű és ezzel együtt hihetetlenül hatásos beállításról van szó, amely hangvételében megidézi a hetvenes évek kiábrándult és kompromisszummentes amerikai filmjeit. Kár, hogy az ezt megelőző reveláció elég kiszámíthatóra sikerült, legalábbis a Kínai Negyed filmvégi csavarjához képest, azt akárhányszor nézem, mindannyiszor képes a földbe döngölni. Ez van, amikor egy rendező már megalkotta a saját mesterművét: későbbi filmjeit már mindig ahhoz fogják mérni.
A point’n’click kalandjátékról már sokszor és sok helyütt megírták, hogy halott. Az állítás természetesen túlzó, de az tény, hogy a kilencvenes években élte a virágkorát a műfaj, hogy aztán a múlt évtizedben drasztikus mértékben veszítsen népszerűségéből, és feloldódjon olyan új kezdeményezésekben, mint a MMORPG, vagy az interactive movie (erre példa a nemrég megjelent Heavy Rain). Manapság már csak ritkán jelenik meg tradicionális kalandjáték, és azok is csupán egy kicsiny, de annál lelkesebb szubkultúrát tudnak sikeresen megszólítani. A műfaj kedvelőinek, tehát minden egyes új megjelenés piros betűs ünnepnek számít, és ez hatványozottan igaz a Whispered World esetében. Ugyanis a kézzel rajzolt, tüneményes hátterek a régi idők klasszikusait juttathatják az ember eszébe. A Kyrandia fantáziavilágához hasonló univerzumba kalauzol el minket a játék. A főhőse Sadwick, a bohóc akit a sors a tinédzserkor minden hátulütőjével megvert: önbizalomhiányos, bizonytalan, legszívesebben azon nyomban megszabadulna a vándorcirkuszt üzemeltető családtagjaitól. Ahogy az lenni szokott, mégis egyedül neki van arra esélye, hogy megmentse a világot a végső pusztulástól.
A demó (innen letölthető) több mint biztató, a német játékfejlesztők által kitalált világ amolyan kedvesen melankolikus hangulatot áraszt, az ősz, az enyészet színei az uralkodóak, de azért semmi sincs túl komolyan véve - az aznapra kiszabott házimunka jobban felzaklatja Sadwicket, mint a világvége közeledtének a híre. Az egyedüli veszélyforrást abban látom, hogy a pubertáskorú bohóc szerencsétlenkedései egy idő után idegesítővé válhatnak. A teljes verzióra sem kell már sokat várni: április végére igérik.
A Geekz szerkesztőgárdájának azon hányada, amelyikmár látta a Varga Katalin balladáját (Feri, Beyonder és én), még testvériségünkben is ritkán tapasztalt egységfrontba tömörült a film nagyszerűségét illetően. A rendezőt, Peter Stricklandet faggattam arról az abszurd helyzetről, hogy ő, vagyis egy külföldi rendezte az elmúlt évek legjobb magyar filmjét. Szóba került még az évekig elhúzódó filmkészítés pokla, Erdély, jövőbeli tervei és még sok minden más. Vigyázat, az interjú spoileres.
Milyen reakciót vált ki belőled, ha magyarnak vagy románnak nevezik a filmedet?
Semmilyet. Nem igazán érdekel, hogy ez magyar, román vagy brit. Az emberek arról vitatkoznak, amiről akarnak, de vannak filmek, amelyek nem illenek bele a nemzeti kategóriákba. Szergej Paradzsanov, mikor az Elfelejtett ősök árnyai című filmjét készítette, a grúz, az örmény és az ukrán hatásokat ötvözte művében. Számomra, a Varga Katalin balladája egy olyan történet, amely nem kötődik Székelyföldhöz. Mindez csak megtörténik Székelyföldön. Ez korántsem jelenti azt, hogy a film Székelyföldről, vagy Erdélyről szólna.
Habár tudom, hogy a film koprodukcióban készült, a témája egyetemes érvényű és te Angliából származol, mégis úgy érzem, van valami egyedülállóan magyar benne és itt nem csak a nyelvre gondolok. A film balladisztikus hangulata eszembe juttatta azokat a népmeséket, amelyeket még gyerekkoromban olvastam lefekvés előtt valamint a Kárpátok látványa is bizsergetően hatott rám. Miket tapasztaltál eddig? Vannak különbségek a nézők visszajelzéseiben, attól függően, hogy melyik nemzet tagjai? Lehetséges az, hogy kissé más jelent a filmed egy románnak, egy magyarnak, vagy egy angolnak az eltérő kulturális hátterük miatt?
Feltétlenül, és ez egy nagyon izgalmas része a filmkészítésnek. Az Egyesült Királyságban ritkán térnek ki a filmben jelen lévő balladai hatásra, de állandóan rácsodálkoznak arra, hogy az egyik szereplő lovasszekéren közlekedik ÉS mobiltelefont használ. Szinte az összes kritika kiemelte ezt az apró részletet. A brit kritikusok és nézők gyakran megemlítették, hogy mennyire kevés a párbeszéd a filmben, míg néhány magyar azon sopánkodott, hogy túl sok a párbeszéd benne. Részben azért választottam helyszínül Erdélyt, mert egy olyan végtelen és időtlen tájegység, amely tökéletes keretként szolgál egy ilyen típusú bosszú/megváltástörténetnek. Bizonyos értelemben ez a legkevésbé speciális helyszín. Ha Londonban forgattam volna le a filmet, a történet rögtön kapcsolódott volna helyhez és időhöz és ezt nem akartam. Számos bizonytalanság adódott abból, hogy hogyan is kellene elmesélni egy történetet, ha az ember Erdélyben forgat. Követnem kellett bizonyos szabályokat ahhoz, hogy a film működjön az erdélyi helyszíneken. Több mint két évet töltöttem kutatással és)helyszínkereséssel. Viszont minél több időt töltöttem kutatással, annál inkább éreztem azt, hogy rossz irányba tart a film. Az egész, egyre inkább egy néprajzi dokumentumfilm irányába mutatott és a középpontban már nem a történet állt. Végül csak az alapvető alkotórészekre koncentráltam: katolicizmus (mivel számomra egyfajta gyászének a film), kapcsolat ember és a föld között és a balladákat idéző ritmus. A népdal tette hozzá azt az extra dimenziót, ami kiemeli a filmet a mindennapokból. Ez az, ami legjobban foglalkoztat a filmkészítésben – áthelyezni a témát egy másik valóságba. Amikor filmet nézek, egy másik világba akarok belépni, de ez a másik világ azért legyen releváns a saját hitvilágom és kételyeim szempontjából.
A film elkészültének a története önmagában is elég izgalmas. Ha jól tudom, megörököltél egy nagyobb összeget, amit aztán a Varga Katalin balládájára költöttél. Miért pont a filmkészítés? Miért nem vásároltál inkább részvényeket? Miért vállaltál ekkora kockázatot?
Sosem azért készítettem filmeket, hogy pénzt keressek. A legtöbb ember azt mondta nekem, hogy őrült vagyok, hogy filmkészítéssel foglalkozom. Tudtam jól, hogy sokkal ésszerűbb, hogyha ingatlanba fektettem a pénzem, vagy tőzsdézek. Ha vettem volna egy lakást, rendelkezhettem volna biztos anyagi háttérrel, de a vágyaim nem lettek volna kielégítve. Elég ijesztő volt a helyzet, ugyanis tényleg az ÖSSZES pénzemet ráköltöttem erre a filmre, aztán az utómunka közben, 2007 végén, összeomlott minden. Visszaköltöztem az Egyesült Királyságba, anyám házába, és elkezdtem munkát keresni. Elég megalázó volt ez, 35 évesen, azok után, hogy mindent feltettem egy lapra és saját pénzből megpróbáltam elkészíteni a Varga Katalint. Belevágtam, mert tudtam, hogy senki más nem adna esélyt nekem az elkészítésére. 1992 óta, számtalanszor próbálkoztam különböző filmes intézményeknél, mindannyiszor eredménytelenül. Szóval amikor megörököltem a pénzt, rögtön tudtam, hogy itt a soha vissza nem térő alkalom kimondani, hogy mindenki kapja be és hogy bemutathassak a rendszernek. Egy jelentéktelen amatőr filmes voltam vidékről, kapcsolatok nélkül, mégis ez az agresszió, ami bennem és a többiekben munkált, gyönyörű érzés volt. Meg akartuk mutatni, hogy a kívülállók is tudnak legalább akkorát ütni, mint a szakma. És ha ez inspirál más embereket, az nagyszerű. Hosszú és magányos út volt az elfogadásig. Összesen 16 év. Az is igaz viszont, ha valamit imádsz, azt örökké fogod csinálni. Ha megint elbuknék, visszatérnék az amatőr színházhoz és a Super 8as filmhez. Néha hiányzik az amatőr világ. Tiszta volt. Az amatőröket nem a pénz vagy a pozíció megszerzése motiválja.
Hogy kerültél Erdélybe? Mi volt meg előbb? A történet vagy a helyszín? A véleményem szerint, az erdélyi tájnak van egy mitikus kisugárzása, ránézve az ember elhiszi, hogy azok a népmesék és más kegyetlen történetek a valóságban is megtörténhetnek. Az erdélyi táj mennyiben befolyásolta az általad elképzelt történetet?
A történet volt meg először, de az már eleve be volt ágyazva egy képzeletbeli tájba. Tudtam, hogy milyen atmoszférát akarok teremteni, erdőkkel, hegyekkel, de az elképzeléseim nem kapcsolódtak egy adott kultúrához vagy helyhez. 2003 nyarán kezdtem el foglalkozni a történettel és 2004 áprilisára tudtam, hogy Erdélyben kell forgatnunk, amikor egy barátom barátja jóvoltából eljutottam erre a területre. 2004 szeptemberére már kizárólag a székelyek által lakott területekre koncentráltam és az ottani kultúra és táj inspirálólag hatott a forgatókönyv újabb és újabb vázlataira.
Hogyan találtad meg a színészeket? Színházakba jártál és kerested a megfelelő arcokat?
Ez volt a legkönnyebb része a film elkészítésének. Eredetileg, egy budapesti színésznő, Pető Kata számára írtam a forgatókönyvet. A szülei sokat segítettek a fordítással. 2004 végén azonban színházi szerepeket vállalt Kaposvárott és rá kellett jönnöm, hogyha Székelyföldön forgatom le a filmet, akkor székely színészekre lesz szükségem a megfelelő nyelvjárás, mentalitás, stb. miatt. Két barátom, Pál Béla Vendel és Melkuhn Andrea voltak azok, akik sokat segítettek a színészek megtalálásában. Aztán már túl sok hangsúly került arra, hogy minden székely legyen a filmben és én ezt nem éreztem annyira fontosnak, ha egyszer 2006-ban játszódik a történet. Erdély más részeiről is jöttek színészek. Túlnyomó többségük sepsiszentgyörgyi, csíkszeredai és kolozsvári színházakból. Az sokat segített, hogy mindegyikük ismerte egymást. Nagyon elégedett voltam velük, rendkívül jó volt a hozzáállásuk a munkához.
A film szereplőinek kissé archaikus nyelvhasználata erősítette a film balladai hangulatát. A párbeszédek végső formája hogyan alakult ki? Segítettek a színészek a hitelesnek hangzó mondatok, szavak megtalálásában?
A dialógok megalkotása nehéz feladatnak bizonyult. Több hónapig elhúzódott a forgatókönyv megírása, noha általában egy hónap alatt el szoktam készülni egy szkripttel. Az első fordításokra Budapesten került sor, és amikor a színészek belenéztek, annyit tudtak mondani, hogy „ez meg mi?!”. A barátnőm segített a szöveg magyar nyelvbe való átültetésével valamint Székelyudvarhelyen együtt dolgoztam egy nagyon jó dramaturggal, Prezsmer Boglárkával. A színészek – egyebek mellett - rokon értelmű szavak megtalálásában is segédkeztek. A Varga Katalin balladája párbeszédei egy különösnek ható senki földjén leledzenek. A karakterek nem káromkodnak. Egy-két hibától eltekintve a nyelvtan is hibátlan. Egy olyan nő, mint Katalin nem így beszélne a valóságban. Ez a megközelítés különbözik az olyan filmekétől, mint például a Fish Tank, ahol a lány sok-sok nyelvtani hibát vét, amikor beszél. Ezek a filmek realista megközelítésűek. Én viszont azt akartam, hogy a Varga Katalin balladája egy ennél elvontabb világban létezzen, és hogy ez tükröződjön a párbeszédekben. De valamennyire azért kapcsolódjon a valósághoz.
A film mintha direkt kerülné a modern kor jellegzetes tárgyainak a megmutatását. Amikor autók vagy mobiltelefonok tűnnek fel a képen, egyszerűen nem illenek oda. Az időtlen történetek érdekelnek? Vagy a rurális, mélyen vallásos és elzárt közösségek, amelyekben a filmben látottakhoz hasonló események még ma is megtörténhetnek?
Túl akartam haladni az időt és a helyet. Sose akartam kihegyezni a történetet Erdélyre a 2006. esztendőben. A lovasszekér és a mobiltelefon egyszerre fűzi a történetet a múlthoz és a jelenhez, és ezt nagyon hasznosnak találtam. Más részről, sokan a mai napig így élnek Romániában. Erre volt szükségem a történethez. Azt nem mondanám, hogy csak az időtlen sztorikat kedvelem. A kedvenc filmjeimből több is szorosan kapcsolódik egy meghatározott időszakhoz és helyhez. Ez mindig a történettől függ, és attól, hogy milyen módon akarod elmesélni. Paul Morrissey Flesh/Trash/Heat trilógiája pont a specifikus idő és hely miatt működik.
Szándékos volt, hogy néhány mellékszereplőn kívül, csak a rendőr beszél románul? Egészen a film legvégéig, amikor a rendőr átváltott magyarra és kiderült a valódi indítéka, azt hittem, hogy akarsz valamit mondani az érzékeny magyar-román viszonyról.
Politikai vagy etnikai eredetű megfontolások nem befolyásoltak a szereplőválogatás során. Ebben a történetben személyes ellentétek vannak és semmi több. A színészeket kizárólag az arcuk, a tehetségük és a projekthez való hozzáállásuk alapján válogattam össze. Ha magyar volt a legmegfelelőbb, akkor magyart, ha román, akkor románt válogattam be. Egyetlen karakter castingját akartam kontrollálni, éspedig Gergő sógoráét. Tudtam, hogy abból probléma lehet, ha egy román öl meg egy magyart. Viszont egyedül Sebastian Marina - aki román - volt megfelelő erre a szerepre. Az is megkönnyítette az ominózus jelenet felvételét, hogy ő és Péter Hilda (Katalin) jóbarátok. Az aggodalmaimat megosztottam Hildával és Sebastiannal, de ők nem láttak ebben semmiféle problémát. Viszont amikor kijött a film, már probléma lett belőle! Egy újságíró azzal vádolt meg, hogy a filmemmel etnikai feszültséget gerjesztek, ez az ember még arra sem vette a fáradtságot, hogy közelebbről megvizsgálja a történteket. Egy román férfi megöl egy magyar nőt, mivel a nő megölte a férfi magyar sógorát. Még a román férfi társa is magyar. A filmben van egy jelenet, amiben egy román házaspár segít Katalinnak és Orbánnak. Szóval, úgy érzem, hogy egyes újságírók csak ürügyként használták a filmemet, hogy a saját politikai meggyőződésüket hangoztathassák.
Műfaji filmként tekintesz a Varga Katalin balladájára? Ha thrillerként vagy bosszúfilmként könyvelik el, azzal elégedett vagy? Vagy valami mást céloztál meg?
A műfaji jelleg egy kiinduló pont volt a számomra. Izgalmas dolog úgy nekifogni egy forgatókönyv megírásának, hogy bizonyos szabályokat be kell tartani - a rape'n'revenge zsáner volt az én szabálygyűjteményem. Az volt az elgondolásom, hogy előveszem ezt az olcsó és trashy műfajt, lelassítom, eltérítem és egy nagyon különböző utat jelölök ki a számára. A műfaj önmagában nem kielégítő. Az exploitation filmek szórakoztatóak egy bizonyos szinten, de végeredményben képmutatónak tartom őket, mivel arra biztatnak, hogy élvezkedjünk egy szenvedő nő látványa felett. Hatalmas hiba lett volna megmutatni, ahogy megerőszakolják Katalint. Bizonyos fokú méltóságot akartam neki adni, valamint az erőszak sokkal erőteljesebb, ha beszélnek róla és nem mutatják meg. Ha ábrázolod az erőszakot és egyúttal megoldásokat kínálsz a nézőknek, akkor elvonod a figyelmet az igazából fontos dolgokról. Az volt a célom, hogy a bosszúval és az ellenbosszúval járó bonyodalmakra tereljem a figyelmet, az igazságszolgáltatás különböző módozataira, és arra, hogy a történet szereplői hogyan igazolják a tetteiket.
Voltak olyan rendezők, vagy filmek, amelyek komoly hatást gyakoroltak rád a Varga Katalin balladáját illetően? Számomra, a filmed egyik nagy erénye az, hogy a lehető legnagyobb egyszerűséggel lett elkészítve. Mintha csak egy példabeszéd lenne a Bibliából. Mintha nem vetted volna figyelembe, hogy már mennyi film készült a bosszú természetéről, te csupán elkészítettél egyet, úgy, ahogy elképzelted.
Volt néhány kulcsfontosságú film: Elfelejtett ősök árnyai Szergej Paradzsanovtól, A vadász éjszakája Charles Laughtontól és megihletett még Werner Herzog és Andrej Tarkovszkij filmjeinek az atmoszférája. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a zene is hatással volt az alkotói folyamatra: Scott Walker, Nick Cave és Bach. Mindenképpen egyszerűnek és mértékletesnek akartam a filmet. A történet jellegéből kifolyólag és a környezet miatt szükség volt erre az egyszerűségre. Nagy a kísértés egy elsőfilm esetében, hogy az ember felvágjon a tudásával. Sok rendező szinte megőrül az első filmjének forgatása alatt és túlzottan előtérbe tolja a fényképezést és a vágást, csak hogy emlékezetes legyen a filmjük. Elfelejtik, hogy ezeknek az eszközöknek az az elsődleges feladatuk, hogy a történetet szolgálják. Azt mindenképpen figyelembe vettem, hogy már sok bosszúfilm készült ezelőtt. Izgalmas dolog egy olyan filmet átnyújtani a közönségnek, amelyről tudni vélik, hogy mit várhatnak tőle. Aztán provokálni őket és nem megadni nekik azt az élményt, amit vártak. Ez az én variációm a rape’n’revenge témára. Az az ötlet állt a középpontban, hogy visszakapcsolom ugyan a való életbe a műfajt, de nem teszem realisztikussá.
Számomra fordulópontként funkcionált az a jelenet, amikor a Gyilkos-tavon csónakáznak a szereplők és Katalin elmeséli megerőszakolásának történet. Hallgattam, ahogy beszél az erdő állatairól és rá kellett jönnöm, hogy ez a nő megőrült. Katalin, egyszerre hősnő és áldozat a filmben és mégis, a szimpátia lassanként eltávolodik tőle és Antal irányába mozdul. Jól értelmeztem a látottakat?
Késő este volt már, amikor a forgatókönyv ezen részével végeztem. Nagyon tetszett, és tulajdonképpen ez a kedvenc részem a filmből. Egy furcsa határhoz érkezik el itt a film, ahol a nézők azon tanakodhatnak, hogy most a szereplő kezd megbolondulni, vagy az egész film. Szerintem érthető Katalin viselkedése. Gyakran megesik, ha az embert egy komoly trauma éri, a fantasztikumba menekül, és ott próbál megnyugvást találni. Van valami megnyugtató abban, hogy az állatok védelmezik Katalint és ez harmonizál a népdalok képi világával is: bárányok, farkasok, vér és tej. Teljesen igaz, Antalt szimpatikus embernek ábrázolom és ez a központi provokáció a filmben. Minden tőlem telhetőt elkövettem, hogy semleges maradjak, és hogy teljes valójukban mutassam be a karaktereket. Az viszont már nem az én problémám, ha egy nemi erőszakot elkövető személy, szerethető és kedves ember benyomását kelti. Nagyon zavarba ejtő tud lenni, ha valaki gonosz és úgy viselkedik, mint egy úriember. Ezt azonban a nézőknek, maguknak kell feldolgozniuk. Nagyon nem szeretem, ha a filmkészítők megmondják, hogy a nézők mit gondoljanak.
A Gyilkos-tó, Erdély azonnal felismerhető helyei közé tartozik, a moziban is, mögöttem megszólalt valaki, hogy nézd ez a Gyilkos-tó. Az ismertsége miatt választottad ezt a helyszínt?
Praktikussága miatt esett rá a választásom, és azért mert hihetetlen, ahogy kinéz. Eredetileg a Szent Anna-tavon akartam felvenni a jelenetet, de ott nem jött össze. A Gyilkos-tó is ugyanolyan jó volt. A tulajdonos is nagyon kedves volt velünk.
Az a rengeteg erőfeszítés, idő és pénz, amibe a Varga Katalin balladája került, most, hogy látod a végeredményt, hogy érzed, megérte? Még egyszer nekiugranál a projekt megvalósításának? Változtattatok valamin a forgatás közben?
Pénzügyi szempontból nem érte meg. De olyan szempontból, hogy azt csinálhattam, amit szeretek, nincs miért bánkódnom. Biztos megváltoztatnék pár dolgot ha most forgatnánk, de pár évente mindig megváltoztatnék dolgokat. Amikor valami befejeződött, akkor vége van és kész. Ha több pénzünk lett volna, ugyanazokkal a színészekkel dolgoztam volna, ugyanazokon a helyszíneken, pár technikai dologban viszont változtattam volna. Van néhány rosszul rendezett jelenet. De hát ez mindig így lesz – hibákat mindig el fogok követni. A lényeg, hogy nagyon élvezem, ha filmet készíthetek. A végeredmény sosem tökéletes, de az egésznek az a varázsa, hogy dolgozol, és valami olyasmit célzol meg, ami túlmutat rajtad. Ez függőség. Alig várom, hogy újra elkezdhessek egy filmen dolgozni. Forgatás közben a legfőbb változtatás a dialógok kihúzása volt. Ostobaság volt annyi párbeszédet írni a forgatókönyvbe, örülök, hogy egy jelentős részétől megszabadultunk.
Olvastam, hogy egy újabb filmterved indult el a megvalósulás útján. Ejtenél róla pár szót? Miért pont Olaszország? Talán a híres olasz horror-rendezők, Bava, Fulci, Argento miatt?
Próbáltam titokban tartani a dolgot, de valaki beszélt valakivel és kitudódott. Az filmtervemre nagy hatást gyakorolt az olasz zene, pontosabban a hatvanas és a hetvenesek évek avantgárd irányzatai. De megemlíthetem még Király Ernő és Ladik Katalin műveit is. Nagyon izgalmas dolgok történtek ebben az időszakban, amik sajnos ma már nem. Nem akarok túl sok mindent elárulni, de nagyon szórakoztató lesz az új film. Ismerem az általad említett rendezőket. Engem inkább a horrorfilmek filmzenéi érdekelnek – korai Ennio Morricone, Bruno Nicolai és Goblin. Goblin – micsoda zenekar! Vagy elképesztően jók, vagy elképesztően rosszak voltak. Vagyis sikerült mindig elképesztőnek lenniük. Az az irónia az egészben, hogy a brit filmes szakma ezt a projektemet felkarolta. Meglátjuk, mi lesz belőle. Eddig biztatóak a jelek.
Mit gondolsz, könnyebb lesz a második filmedet elkészíteni, mint az elsőt?
A Varga Katalin balladájánál már nem jöhet nehezebb. Az a film megemelte a vérnyomásom. Néhányan azt hiszik, hogy nekem könnyen mentek a dolgok, de ők megfeledkeznek arról az öt évnyi pokolról, ami megelőzte a 2009-es felhajtást. 1992-től kezdve, maga voltam a kudarc. Elutasítás, elutasítás hátán. Technikailag, a második filmemet sokkal nehezebb lesz elkészíteni, nagyon várom már, hogy ténylegesen nekikezdhessek.
Eljött az utolsó nap a szemlén – a kisjátékfilmek kerültek terítékre.
Harminchárom kisjátékfilm szerepelt a szemle versenyprogramjában, ennek körülbelül a felét láttam. Ez a mennyiség már a feldolgozhatatlanság határát súrolja egy ilyen cikk keretein belül, ezért azt találtam ki, hogy létrehozok négy kategóriát, és rövid ismertetés után elhelyezem bennük az egyes műveket. Amelyiknél megtaláltam, ott megadtam a film online elérhetőségét is.
D – Ezeket mindenki csak saját felelősségére tekintse meg. Azoknak ajánlom, akik szeretik, ha felidegesíti őket egy film.
C – Hosszúságuktól függően, amíg lefő a kávé, megtelik vízzel a kád, megsül a pizza, el lehet velük ütni az időt.
B – Ezekben már van kraft, ott bujkál bennük a nagyszerűség, de még valami hibádzik.
A – Ezek azok a filmek, amelyekért érdemes fesztiválokra járni. Ha egy mód van rá nézzd meg őket, mert egy élménnyel gazdagabban fogsz felállni a székből.
A Frusztra egy kedves, mesébe átcsapó történetet regél el. Anger Zsolt által alakított rajztanár kap egy lehetőséget az élettől, hogy ami a múltban neki nem jött össze az úttörőtáborban, ahhoz hozzásegítse az egyik tanítványát. A kisfiú rajzát próbálja eljuttatni a címzettnek, a saját kislányának. Küldetésében életmód-tréningre igyekvő félőrültek hátráltatják és óvodás stílusban megrajzolt mesefigurák sietnek a segítségére. (Itt megnézheted.) B
Ha a Hajónaplóból indulunk ki, akkor nincs viccesebb egy öregségére embergyűlölővé váló írónál. Veiszer Alindának és a kamerának még eljátssza a joviális és bölcs öregurat, mert az imázs az fontos, de a magánkikötőben vele beszédbe elegyedő írópalántát és a hajójára kéreckedőket gondolkodás nélkül elhajtja. Aki a Tv-ben beszél, és aki az interjút adja, az két külön személy. Az egyik, az idealizált írói én, a másik egy megkeseredett, rosszindulatú vénember. Ő a magyar J. D. Salinger, és élvezet nézni minden megmozdulását. (Itt megnézheted.) A
Férj és feleség bevásárol egy hipermarketben. Már minden szó fáj nekik, amit a másikhoz intéznek. Egy párkapcsolat vége fele járunk. Miután a konfliktus mibenléte kifejtésre került, jön egy bravúros ötlet a Vacsorában. Ez tényleg egy olyan pillanat, amikor az egész terem felsóhajt, hogy hűbazzmeg. De aztán a filmkészítők rögtön visszatáncoltak, nem merték logikusan folytatni az események eszkalálódását. Pedig lehetett volna egy Rózsák háborúja húsz percben. C
A Valakinek a valamije című kisjátékfilmben, Vincent eljött Párizsból Budapestre, hogy elintézze nemrég elhunyt nagybátyja lakásának az eladását. Elmegy a Gödörbe, felszed egy csajt, meghallgat pár régi családi felvételt, megnéz pár régi családi fotót, nagybátyja bélyeggyűjteményét rendezgeti, aztán fogja magát és visszamegy Párizsba. Próbálta, próbálta, de nem tudott közelebb kerülni az elhunyt rokonához, ahogy én sem a filmhez. C
Ez igen! A Csak segélyhívás egy misztikus thriller kisjátékfilmes keretek közé szorítva. Három srác utazik egy autóban valahol a semmi és az éjszaka közepén - a hangulat ennek megfelelően elég nyomott. Aztán megérkeznek egy katasztrófa helyszínére, ami az én értelmezésem szerint megálló a pokol felé. Köd, rejtély, vérfoltok, David Lynch. (Itt megnézheted.) A
Roma fiú érkezik egy nyári készségfejlesztő táborba. Előkerülnek a faji előitéletek, a roma srác lelécel, az egyik táborlakó pedig utánaered, hogy elmagyarázza, nem úgy van az, ahogy azt ő gondolja. Egy profin elkészített tanmese a Hidegzuhany, semmi több. C
Cathrine a tízes éveinek elején jár és kibontakozó nőieségét próbálgatja a kamera előtt: youtube-ra tesz fel magáról szexre csábító videokat. Gyerek még igazából, aki nálánál idősebb nőket és tv-ből elesett pózokat utánoz. A játék azonban komolyra fordul, amikor egy férfi félreértelmezi a kislány viselkedését. A Cathrine magánélete, a Vacsorához hasonlóan, megáll félúton, nincs mersze végigvinni a történetet, de ameddig eljut, addig kifejezetten hatásos. B
Az Itt vagyok, a maga 35 percével, a leghosszabb kisjátékfilm volt az idei szemlén. És most már azt is lehet tudni, hogy ez a film nyerte a kisjátékfilmes mezőny fődíját. A Gyűlölethez hasonlóan fekete-fehér és lakótelepen játszódik, a hangulata azonban egy (szintén fekete-fehér) stonerfilmmel, a Kacsaszezonnal mutat rokonságot. Adva van egy elég furcsa srác, aki mindenkivel, aki útjába kerül szóba elegyedik. Sejtésem szerint, ő lehet a lakótelep angyala, aki kéretlenül bár, de segít mindenkinek, csak közben úgy néz ki, és úgy beszél, mint aki kegyetlenül be van szívva. A helyzet valójában az, hogy kóros álmatlanságban szenved. Nehezen tudtam helyére tenni a filmet, az elején utáltam, aztán szép lassan megkedveltem. Ha osztottak volna spanglit a vetítés elején, akkor A lenne, így B
Két kislány csónakázik egy tavon a Showdownban és Harlequin-regényeket idéző párbeszédekben vetélkednek, hogy melyiküket szereti jobban a parton hagyott fiút. A nagy vitában felélénkül a fantáziájuk, vizesek is lesznek, de a végére minden a legjobban alakul. Egyedül az tudta volna javítani az összképet, ha arra ment volna ki a film, hogy késve viszik vissza a csónakot a kölcsönzőbe és ezért fizetniük kell. Ezután jó érzés volt felállni és kimenni a fénybe. D
A Stricik rendezője, Géczy Dávid, büszkén mesélte a film vetítése utáni beszélgetésen, hogy az ő filmje kapta a legnagyobb támadást a szemlén. Nekem az volt az első épkézláb mondatom a vetítés után, hogy sokat káromkodnak benne. A Stricik a túlzások filmje, három józsefvárosi pimp áll egy New York-i utcában (A Korda-stúdióban forgatták), egymást kóstolgatják, fogadják az ügyfeleket, a kurvák pedig néha kihajolnak az emeleti ablakokon és mondanak valami csúnyát. A látvány egyedi volt, a figurák és a dumák, mint egy amerikai gettofilmben. Van annak egy abszurd bája, ahogy Szabó Simon lila majmozik egy New York-i utcán. Legközelebb remélem lesz egy jó sztori is ehhez a túlpörgetett B-filmes hangulathoz. B
A hét napon keresztül rámzúduló filmzuhatag az utolsó napra már szinte teljesen immunisá tett a film által kommunikált érzésekre, hangulatokra, főleg ha azok pozitív kicsengésűek voltak. Ezt a gátat teljes egészében egyedül az Éjfélnek sikerült áttörnie. Pedig maga a történet nem egy nagy cucc, a tanár elveszi a srác dobverőjét, a srác azonban nem hagyja ennyiben a dolgot, éjszaka visszalopódzik az iskolába, ahol összetalálkozik az egyik osztálytársnőjével. B
Egy céljait tekintve homályban hagyott utcai randalírozás (ugyis tudja mindenki, hogy milyen sajnálatos eseményekre utaltak ezzel a készítők) adja a hátterét az Otthonnak. A szereplők hétköznapi emberek, akik a rendőrségi lezárások miatt, nem tudnak visszamenni otthonaikba, ezért beszélgetni kezdenek egymással. A történet lezáráshoz azonban a rendőrségnek is lesz egy-két szava. C
Péterfy Bori sztriptíz táncosnőt alakít a Paktum című filmben. Befizetnek hozzá egy fiatal srácot, azonban kiderül, hogy ők már ismerték egymást az élet egy másik területéről. Kufirc helyett megszégyenülés. B
Erős, fullasztó hatású film a Gyűjtő. Tar Sándor és Franz Kafka világának a találkozása a filmvásznon. Egy testvérpár él együtt egy áporodott és sötét lakásban. A férfi bambán bámul maga elé és csak egy szenvedélye van a rovargyűjtés. A nő nem bírja tovább és elköltözik. (Itt megnézheted.) B
A cím nem hazudik, tényleg elhangzik a Halotti beszéd (egy része) a filmben. Csőtöréssel indul a fiatal bölcsészprofesszor napja, és még rosszabbul folytatódik. Túlzásba vitt, idegesítő dogmás stílus jellemzi a filmet, nem szeretem, ha a színészek helyett, a pattanásaikat kell néznem. D
A westernrovat eheti részével a Geekz hasábjain is beköszöntött a tél. Kapcsold ki a fűtést, nyisd ki az ablakot és amikor már látod a saját leheleted, kattints a továbbra - hóban játszódó westernekről lesz szó.
Figyelembe véve az Egyesült Államok domborzati és éghajlati viszonyait, meglepő, hogy milyen kevés westernben tűnik fel a "nagy fehérség". (Személyes megfigyelés: Montana államban november elején esett le a hó, és április közepén olvadt el, mindez a medencében fekvő hátsókertre vonatkozik, nem a hegycsúcsokra.) Nem állítom, hogy tudom a miértre a választ, de két hipotézisem azért van. Ahhoz, hogy egy westernfilm működjön - legtöbb esetben - elengedhetetlen a szereplőket jelentéktelen ponttá zsugorító, vad természeti táj. A szabadban, messze a stúdió kényelmétől, kemény mínuszokban forgatni embert próbáló feladat. Robert Mitchum nyilatkozta, hogy hosszú színészi pályafutása során a Track of the Cat külső helyszínein (Mount Rainier) voltak a legrosszabbak a forgatás körülményei. Emellett a filmezéshez szükséges infrastruktúra kitelepítése és mozgatása is sokkal nehézkesebb, valamint többletköltséggel is jár téli környezetben. Van azért egy másik, ideológiai oka is a hó mellőzésének, feltételezésem szerint. A westernben sokáig uralkodó motívum volt a hódítás (How the West Was Won), a frontier egyre nyugatabbra való tolódása, a szűzföld feltörése, a hosszú szekérkaravánokban vonuló telepesek küszködésének a bemutatása (The Big Trail). Ezt a dicsőséges - az Egyesült Államok törtető szellemiségét szimbolizáló - előrenyomulást azonban nem lehet abban az évszakban filmre rögzíteni, amikor a természet halott.
A kommunikálni vágyott pozitív üzenetet lenullázta volna a komor, egyhangú táj, a leveleit vesztett fák, a mindent beborító fehér lepel és a szőrmékbe bugyolált, didergő emberi alak látványa. A hófödte, hegyvidéki táj tökéletes eszköz a filmművészetben a halál intim közelségének az érzékeltetésére. A földrajzi determinizmus tudományos körökben túlhaladott tétele a westernfilmekben a mai napig érvényesül, a táj végletesen meghatározza a benne élő emberek lehetőségeit, a hó ezért csak a zsáner leglehangolóbb darabjaiban válik a díszlet fontos elemévé. A télen játszódó westernekben már szó sincs hódításról, gyarapodásról, a vadon felszántásáról. Reálisan nézve, egyetlen cél lebeghet csak a szereplők előtt: a túlélés. Helyt kell állniuk a szélsőséges időjárási körülmények közepette. De ez még nem minden. Ugyanis a téli táj filmbéli megjelenítése expresszionista szerepkörrel is felvérteződik, utal a szereplők lelkivilágára, jobbára kegyetlenségükre, amoralitásukra; és néha magyarázó erővel is bír: ilyen kemény körülmények között csak az maradhat életben, aki maga is olyan ridegen viszonyul az embertársaihoz, mint a leghidegebb évszak az élővilághoz.
A legtöbb western csak részleteiben játszódik havas környezetben. Ilyen például a The Tall Men, a Jeremiah Johnson, a Will Penny, a McCabe & Mrs. Miller, vagy az újabbak közül a Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford, illetve a Seraphim Falls. (Amelynek a hóborította hegyekben játszódó első harmada a film legerősebb része.) Aki látta a McCabe & Mrs. Millert, az tudja, hogy a filmvégi leszámolás hatásosságához alapvetően hozzájárult a frissen lehullott hó, felejthetetlen, ahogy kínkeservesen törnek maguknak utat a fejvadászok és McCabe a befehéredett városban. Az igazság az, hogy a hó nem szerepelt a tervekben; leesett és nem volt mit tenni, ilyen megváltozott körülmények között kellett felvenni a jelenetet. Ez a történet a legfontosabb tulajdonságát árulja el a téli tájnak, a filmművészet szempontjából nézve legalábbis. Hóban, hegyek között történő forgatás során nagyon sok előre nem látott nehézség vetődhet fel, amelyet helyben kell tudni kivédeni. És ez vonatkozik a filmbéli téli tájra is, az abban élő emberek nincsenek abban a helyzetben, hogy megtervezzék a jövőjüket. A természet uralkodik felettük, vagy az a személy, aki könyörtelenségével, pragmatizmusával dacolni képes a természettel. Ilyen alak Tigrero (Klaus Kinski) a Halál csöndjében.
Összesen három olyan western készült tudomásom szerint, amely teljes egészében havas környezetben játszódik: Track of the Cat, A száműzött napja és A halál csöndje.
A száműzött napja (Day of the Outlaw, 1959)
“I didn’t want to shoot this film in color. It was a story of tension and fear, survival in a prison of snow. Had I shot it in color, the green pine trees covered with snow, the soft glow of candles, the dancing tongues of flames in the fireplaces would have radiated warmth and safety and the joy of peace on earth. I wanted to shoot Day Of The Outlaw with the harsh contrast of black and white.” - részlet a De Toth On De Toth: Putting The Drama In Front Of The Camera című könyvből.
Két lovas poroszkál egy hófedte tisztáson. Úgy tűnik, mintha a vadon közepén lennének, de ahogy elkezdi őket követni a kamera, feltárul a teljes kép, egy kisváros határához értek. A rengeteg határa már a küszöbnél húzódik, nincsen kert, hogy biztonságos távolba tolja a határvonalat. Tél van Wyomingban (Alaszkát nem számítva, Egyesült Államok legritkábban lakott állama) a civilizáció visszaszorult a magterületére, néhány faházba. Bitters a kihalás szélére sodródott, mindösszesen húsz lakosa van, földrajzi és filozófiai értelemben is zsáktelepülés: "Az út itt véget ér. Innen nincs tovább." A Track of the Cattel ellentéttben a Száműzött napja városi jeleneteit is külső helyszíneken forgatták (Mount Bachelor, Oregon), a rendező (André de Toth) már hónapokkal a forgatás kezdete előtt felépítette a kisvárost, hogy az épületeket ne kelljen mesterségesen megöregíteni, hanem az időjárás végezze el a munkát. Mikor kiderült, hogy nem abban az térbeli elrendezésben húzták fel a házakat, ahogy azt De Toth eltervezte, a rendező újraépítette a díszletet. A gondos tervezés meglátszik a filmen. Tátongó, üres terek veszik körül az épületeket és mindegyik mögött ott egy erdőhatár felé nyúló, kopár hegycsúcs. A város a hegyláncok fogságában vergődik.
Érdemes pár szót külön is ejteni a rendezőről. Életműve rajongói közé tartozik MartinScorsese is. Tucatnyi film-noirt (Puskavessző, Kelepce) és westernt (Springfield puska, Mennydörgés a préri felett) rendezett a negyvenes és az ötvenes években. Ismertsége máig gyalázatosan alacsony filmjei minőségéhez képest, főként azért, mert sosem tudott kitörni a B-filmes skatulyából. André de Toth (Tóth Endre) a negyvenes évek elején emigrált, előbb Angliába, majd az Egyesült Államokba. Már Magyarországon is több alkotás elkészülte fűződik a nevéhez (Két lány az utcán, Semmelweiss). Kalandos életéből legalább olyan izgalmas filmet lehetne forgatni, mint amilyeneket ő rendezett. Anekdoták tömegét lehet róla találni az interneten. Azt, hogy a filmkészítői pályát választotta, Babits Mihály, Molnár Ferenc és Basch Lóránt döntötte el egy budapesti kávéházban. Egyszer halottnak hitték és a hullaházban ébredt. Rendezett náci propagandafilmet a németek lengyelországi bevonulásáról. Feleségül vette Veronica Lake-t a film-noir egyik emblematikus femme fatale-ját. A hetvenes években, egyiptomi tartózkodása idején elrabolták, mivel a szemvédője miatt összetévesztették az izraeli hadügyminiszterrel.
André de Toth, William A. Wellmanhoz (pilóta volt az I. Világháborúban) hasonlóan azok közé a rendezők közé tartozott, akik megtapasztalták az életet és úgy rendeztek filmet. Manapság egyre kevesebb az ilyen filmes és egyre több az olyan, aki úgy rendez, hogy a vágószoba homályában farigcsál értelmet az életnek. Keserű élettapasztalata átüt mozgóképes munkáin, visszatérő motívum filmjeiben az állandó, elkeseredett küzdelem, ami nélkül nincs esély az érvényesülésre, és az emberi sorsokat roma döntő árulás. Magyarországi munkái közül egyedül a Semmelweisst láttam, ami műfajában jelentősen eltért az akkori főként romantikus vígjátékokat jelentő fősodortól. Ugyanis a Semmelweiss egy drámai hangvételű életrajzi film, amelynek a szemléletében már ott volt de Toth kiábrándult világlátásának a csírája. A magyar doktor a gyermekágyi láz felfedezésével szembekerül a teljes orvostársadalommal és hosszú évek, gyötrelmes munkájába kerül, hogy elfogadtassa az általa leírt tisztasági előírásokat, amelyeket a szülés levezetésénél kell követni. Merész megállapításnak tűnik, de Semmelweiss doktor tragikus figurája és Blaise Starett, a nyakas rancher között több a hasonlóság, mint elsőre hinnénk. Mindketten, túlerővel szemben kénytelenek szembeszállni, és hiába valószínűtlen a siker, egyikük sem adja fel, még akkor sem, amikor a küzdelem oka már elhomályosul, és csak maga a harc marad.
Blaise Starett (Robert Ryan), munkavezetője társaságában Bitters városába érkezik. Utánpótlásért jött. Büszke ember, nem viseli el, hogy az újonnan betelepült farmerek drótkerítést próbálnak felállítani a birtokhatárok jelzésére. Attól fél, hogy a kerítések miatt nem fogja tudni szabadon terelni a marhacsordáját. Nem visel közjogi méltóságot a városban, mégis úgy viselkedik, mintha övé lenne a település. Halálosan megfenyegeti Hal Cranet, a farmerek szószolóját. Van azért más oka is a gyűlöletének. Starett minden megszerzett, amire a völgyben szüksége volt, kivéve Helent, (Tina Louise) aki inkább Cranehez ment feleségül. Helen hiába kéri rajta számon a könyörületesség hiányát, Blaise azzal söpri le magáról a vádat, hogy egész Wyomingban alig van könyörület. Blaise a tájra hárítja a felelősséget arrogáns viselkedéséért. A rancher érkeztével a vadon farkastörvényei váltak irányadóvá Bittersben. A természet és a civilizáció határvonala még beljebb tolódott a küszöbről, egészen a családi tűzhelyig. Crane és Starett közötti párbajra azonban már nem kerül sor. Az utolsó pillanatban váratlan vendégek érkeznek a városba: Jack Bruhn és bandája, akik a hadsereg pénzének az elrablása miatt menekülnek.
A banditák feltűnésével alapjaiban változik meg az erősorrend a városban. Blaise immáron csak egy túsz, a hatalmat a néhai magas rangú tiszt, most dezertőr, Bruhn gyakorolja. (Akit Burl Ives játszik, lényegében megismételve az Idegen a cowboyok között-beli alakítását.) Meneküléskor golyó fúrodott a mellkasába, neki is és társainak is szükségük van a pihenésre. Az egyre rosszabbra forduló időjárás miatt, viszonylagos biztonságot élveznek, ugyanis a katonaság sem képes ilyen időben előrenyomulni. Bruhn emberei legszívesebben rögtön darabjaira szednék a várost, egyedül a néhai katonatiszt tekintélye tartja őket vissza attól, hogy lerészegedjenek és megerőszakolják a nőket. Olyanok, mint féltucat, pórázon tartott, veszedelmesen vicsorgó és nyáladzó pitbull. A póráz pedig egy haldokló kezében van.
Bruhn kénytelen újabb és újabb engedményeket tenni, hogy kordában tartsa a bandáját. Táncmulatságot szervez, ahol a felajzott útonállók megtáncoltatják a város nőtagjait. Rongybabaként dobálják táncpartnerüket, akikben csak a szexuális kielégüléshez szükséges eszközt látják. A nők megaláztatása csak azért nem válik mert teljessé, mert Bruhn felügyeli embereit, kezében egy marokpisztollyal. Visszataszító és mocskos jelenet, egy spagettiwesternnek is a becsületére válhatna.
Hatalmas minőségbeli különbség van a film alapjául szolgáló könyv és az abból készült mozgókép között. A film forgatókönyvírója (Philip Yordan), aki olyan westernekben működött közre, mint a Johnny Guitar, The Last Frontier vagy a Far Country, kigyomlálta a könyv felesleges szereplőit, és Starett munkavezetője helyett, magát Starettet tette meg főszereplőnek, ezzel a könyv merev jó küzd a rossz ellen szemlélete is sokkal komplexebb formában transzformálódott a filmvászonra. A könyvben még a western legidegesítőbb kliséje is szerepelt, nevesítve az, amikor a város rosszéletű nője felfogja a főhős irányába lőtt golyót. Érdekes kérdés, hogy a forgatókönyv megírásában mekkora szerepe volt vajon André de Tothnak. A könyv még azt az orbitális hibát is elköveti, hogy hiába játszódik havas környezetben, végig a város falain belül tartja a történetet. A film ezen is változtat, a befejező harmadban Bruhn bandája útnak indul, hogy Blaise vezetésével átkeljenek a hegyeken.
A filmet aszerint a legkönnyebb három részre osztani, hogy ki az, aki képes hatalmát kiterjeszteni Bitters lakóira. Az első harmadban Blaise, a középsőben Bruhn, az utolsóban már azonban már a természet az úr. A lezáró felvonás, nem más, mint menetelés a halálba. Blaise annyiban jár előrébb a banditáknál, hogy tudja, ebben a helyzetben nem győzhet. Azért vállalta a banditák vezetését, mert rájött, hogy tulajdonképpen ugyanúgy viselkedett, mint Bruhnék, hatalmaskodott a kisváros lakói felett. Fújtatva küszködnek előre a lovak gyakran szügyük aljáig érő hóban. Amerre a szem ellát fehérség és erdő. Ha egy ló összecsuklik, lelövik, a gazdájával együtt és az aranyat szétosztják egymás közt. A hágó elérését nem a szélsőséges időjárási körülmények nehezítik meg a leginkább, hanem ironikus módon a bandatagok emberi természete. Egyedülálló film abban az értelemben is, hogy a végső párbaj nem két ember között zajlik, hanem a természeti világ és az egyedül maradt férfi között. A végkimenetel senki számára nem lehet kétséges.
A filmben nincsen semmi túlmisztifikálva, túlcicomázva, André de Toth mindig a legkézenfekvőbb megoldást választja a látvány rögzítésére, hagyja hadd érvényesüljön a táj és a benne teljesen elveszetten mozgó ember. Akinek nem elég pesszimista ez a film, igazat megvallva a záró jelenet tompít valamelyest az addig következetesen végigvitt könyörtelenségen, annak ajánlom de Toth cinikus és nihilista háborús drámáját a Play Dirtyt.
A kilencvenes évek hurráoptimista hangulata nem kedvezett az apokaliptikus vízióknak. A reageni politika meghozta a gyümölcsét, Szovjetunió darabjaira hullott, az USA és a nyugati világrend győzedelmeskedett. Nehéz hitelt érdemlően atomháborúval és annak következményeivel riogatni egy konkrét elllenségképet nélkülöző közegben. A Waterworld is inkább az akkoriban egyre nagyobb nyilvánossághoz jutó globális felmelegedés témáját használta fel, a Postman pedig a katasztrófa utáni újjáépítés folyamatát állította a középpontba. A film hangvételét talán azzal a jelenettel tudnám a legjobban érzékeltetni, amelyben a bányatavat körbeülő túlélők türelmetlenül várják az éjszakai mozizás kezdetét. A mozigépész a Tökéletes katona tekercsét helyezi be a gépbe. Peregni kezdenek a film képkockái, az emberek zugólodva veszik tudomásul Dolph Lundgren feltűnését, elégedetlenségük nőttön-nő, kövekkel kezdik dobálni a mozigépész viskóját, aki behódolva a közakaratnak, a Muzsika hangjára cseréli le az akciófilmet. Valóban - anélkül, hogy idő előtt belemennék a film értékelésébe - ez a legoptimistább poszt-apokaliptikus film, amit valaha láttam. A kérdés az, hogy egy világégés utáni állapotokat taglaló filmmel összeegyeztethető-e a pátosz és a kritikátlan derűlátás. Látva a Postmant, azt kell hogy mondjam, hogy nem.
Sok mindenért lehet kárhoztatni Kevin Costnert, egy tulajdonságáért azonban mindenféleképpen irigylem: a megtörhetetlen önbizalmáért. Ismerjük a közhelyt, hogy magasról lehet a legnagyobbat esni. David Lean a Ryan leányával már korántsem volt képes megismételni az Arábiai Lawrence és a Doktor Zsivágó sikerét. A kritikusok fanyalogva fogadták, a nézők elmaradtak. David Leant igencsak megviselte filmjének fogadtatása: 14 évre visszavonult a rendezéstől. Kevin Costner, rendezőtársával ellentéttben, a Waterworld világraszóló fiaskója után három évvel, bizonyos tekintetben még ambiciózusabb filmmel jelentkezett. Immáron ő volt a vállalkozás főszereplője és rendezője is egyben. Új filmjében már nyoma sem volt a Waterworldöt jellemző rombolásban kiteljesedő játszótéri hangulatnak. Costner szeme előtt nem kisebb cél lebegett, mint hogy legendát teremt. Egy új mitikus hőst helyez John Wayne mellé az amerikai nemzeti hősök pantheonjába. Aki ezúttal nem az amerikai történelem legnagyobb veszteseinek szolgáltat igazságot (Farkasokkal táncoló), hanem a közeli jövőben egyberántja a darabjaira hullott amerikai nemzetet. Kevin Costner egyszerre akarta eljátszani John Wayne és John Ford szerepét. Ez körülbelül olyan vállalás volt a részéről, mintha Koeman megigérné, hogy a következő világbajnokságra nemcsak hogy kijut a magyar válogatott, hanem a döntőig menetel és azt megnyeri.
A film első háromnegyed órája eminens tanulóként felmondja a poszt-apokaliptikus filmek összes kötelező kellékét és a westernből is átemel bizonyos elemeket. Magányos vándor (Kevin Costner) kóborol a sivatagban. Egyetlen barátja a lova, akivel gyakran beszélget. Módszeresen kerüli az emberi civilizációt és ha csak a szükség úgy kívánja, akkor látogat el egy faluba és amatőr színi előadásokkal szórakoztatja a Shakespeare-i ékesszólásra fogékony lakosokat. Az apokalipszis túlélői kicsiny, egymástól függetlenül létező falusi közösségekbe tömörülnek, a társadalmi berendezkedés és a technikai fejlettség a kora-középkori állapotokat idézi. Központi hatalom nincsen, csupán egy helyi földbirtokos által alapított militáns szekta, a holnisták zsarnokoskodnak a falvak felett. Betlehem tábornok (Will Patton) sorra járja a településeket és "önkéntesek" toboroz a hadseregébe. Így kerül akarata ellenére a Kevin Costner által alakított vándor Betlehem magánhadseregébe. A holnisták főhadiszállásának helye logisztikai és védelmi szempontokból totális melléfogás, egy hatalmas külszíni fejtés közepén táboroznak, viszont a sivár táj tovább erősíti a poszt-apokaliptikus miliőt.
Ha mást nem is, de színészi képességeinek korlátait tisztán látta Costner, és ez önirónikus formában meg is jelenik a filmben, a magányos vándor hiába tud - nagyvonalakban legalábbis - elszavalni teljes Shakespeare darabokat, az átéléssel már problémái akadnak. Betlehem viszont zengő hangon, átlényegülve idéz a Julius Caesarból. A szónoki párbajt Betlehem nyeri, ez nem is meglepő annak fényében, hogy egész életében arról álmodozott, hogy történelmi léptékben mérve is nagy ember lesz belőle és ez az új világrend következtében be is következett. Könyveket éget, náci ideológiát hirdet - az erősek uralmát a gyengéken, közben a saját portréját festegeti és Machiavellihez hasonlítja magát. Mégis van valami szánnivalóan tragikus benne, a kisember, aki belebolondul a hatalomgyakorlásba és az önimádatba. Messze ő a legizgalmasabb karakter a filmben, Kevin Costner szerepe kimerül abban, hogy állandóan akarata ellenére kerül az események középpontjába.
Costner, miután sikeresen megszökik a holnisták fogságából, magához veszi egy elhunyt postás egyenruháját és oldaltáskáját és levélhordói minőségben próbál bejutni a falvakba, ingyenes étkeztetést remélve. Ez az a pont, amikor helyrehozhatatlanul megbicsaklik a film dramaturgiája. A poszt-apokaliptikus miliő szertefoszlik, mintha sosem lett volna és helyette egy kisvárosi melodráma veszi kezdetét. A Postás nagy nehezen elnyeri a helyiek bizalmát, falusi mulatságon vesz részt és még bérapának is felfogadják. Én pedig hiába várok a holnisták feltűnésére. A Postás, azzal hogy leveleket kézbesít és ezáltal kapcsolatot teremt a környék települései között, az újraszerveződő Egyesült Államok szimbólumává válik. A holnisták pedig arra a rettenetes tettre ragadtatják magukat, hogy elégetnek egy amerikai lobogót - ők köszönik, de nem kérnek a régi világrendből. A film felénél végérvényesen nyilvánvalóvá válik, hogy Kevin Costnernek mindösszesen arra kellett a poszt-apokaliptikus filmekből ismert alaphelyzet, hogy kinyilvánítsa hazaszeretetét, dicsőítse az amerikai kisvárost és megmutassa, hogy az amerikai nép szabadságvágyát nem lehet elnyomni. Ez így filmnek nagyon kevés és innen Európából nézve még teljességgel érdektelen és bárgyúan naiv is. A mélypontját akkor éri el a film, amikor lassított felvételben láthatjuk, ahogy Costner vágtatva közeledik egy kisfiú felé és kiragadja a kezéből a levelet. Ezt a jelenetet bátran be lehetne illeszteni a giccs definíciójához bármelyik multimédiás enciklopédiába.
A filmbe, a cselekményt teljesen megakasztva, még egy negyed órás "Thoreau kiköltözik a vadonba" epizód is jutott, amelyben a Postás és a nő, akibe reménytelenül szerelmes (Olivia Williams) egy fakunyhóban vészeli át a telet valahol a Sziklás-hegység közepén. A civilizációba való visszatérésükkel, sajnos nem változik a helyzet, a történet továbbra is tyúklépésekben halad előre. Újabb és újabb emberek csatlakoznak a Postás kiépülő hálózatához, a holnisták pedig újabb és újabb úton lévő postást vadásznak le. Az különösképp' kínos, ahogy újabb és újabb jelenetekből értesülhetünk arról, hogy a messiástól a nemzetegyesítő hazafin keresztül milyen sok nagyszerű eszményképet testesít meg a Postás. Érthetetlen, hogy miért kellett közel három órássá dagasztani a filmet, vagyis feszültséggyilkos önismétlésekkel, és vontatott melodrámával kitölteni a játékidőt. Kevin Costner végre megtanulhatta volna, hogy a hosszú játékidő miatt még nem válik automatikusan eposzi méretűvé egy történelmi film.
A tetszetős helyszíneken (Oregon és Washington állam) kívül azt mindenképpen a film javára kell írni, hogy egy olyan koridegen szemléletet próbált lenyomni a nézők torkán, amellyel nem sok film próbálkozott az elmúlt húsz évben. (A koordináta-rendszer másik végében ott van Jarmusch szüreális haláltánca az 1995-ös Dead Man, amelyben nincs újrakezdés, csak lassú elmúlás.) A Postman visszanyúlva a John Ford-i hagyományokhoz a legenda szükségességét hirdette egy nemzet magára találásának feltételeként. Még akkor is, ha az a legenda eredendően hamis, gondolok itt a Postás kezdeti motivációjára vagy az Aki lelőtte Liberty Valancet filmvégi párbajának valódi lefolyására. A probléma kibontása elől azonban a giccsbe és a zászlólengetésbe menekül a Postman. Sokkal érdekfeszítőbb film lehetett volna, ha Costner kilépett volna ebből a rózsaszín színezetű utópiából, elhagyva az olyan blőd mondatokat, hogy az új elnök se nem demokrata, se nem republikánus, az új rendszerben nincsenek pártok, és megpróbálta volna filmre rögzíteni azt, hogy a valóságban hogyan épülhetne ki megint a központi állam a kiskirályok ellenében egy majdnem mindent elsöprő katasztrófa után. A film alapjául szolgáló könyvet mindenesetre megvettem, hátha az tetszésemnek inkább megfelelően foglalkozik a témával. Azt hiszem, ez summázza is az ambivalens érzéseimet a Postman irányába. Egy olyan filmet sem tudok mondani ezen kívül, amelyet két csillagra osztályoznék, és utána még érdekelne a film alapjául szolgáló könyv.
Egy biztos, hogy Costnernek égető szüksége volt a film bukásával járó józanító pofonra, anélkül biztos nem tudta volna elkészíteni néhány évvel később, élete eddigi legjobb filmjét, a Fegyvertársakat.
Folytatódik aa Jó, a Rossz és a Geek, a téma még mindig Giuliano Gemma korai spagettiwesternjei. Elsőként jöjjön a személyes kedvencem tőle, utána pedig egy aránylag ismeretlen film, amiről elöljáróban azt érdemes tudni, hogy ebben a westernben tűnt fel először Gemma valódi neve a stáblistán, előtte ugyanis a Montgomery Wood művésznevet használta. Az angolos csengésű álnév nem volt egyedi akkoriban. Az első spaggetiwesternek stáblistáján csupa kitalált angol név szerepelt, azt az illúziót keltve, hogy nem is olasz az olasz western. Hogy miért? Mi is ismerjük ezt az érzést: ami Amerikából jön, az csak jó lehet.
Ringo visszatér (Il Ritorno di Ringo, 1965)
Győztes csapaton ne változtass - vallhatta Ducio Tessari, ugyanis amikor a Pisztolyt Ringonak után rögtön belevágott egy újabb western készítésébe, ugyanazzal a bevált alkotógárdával fogott munkához. A városi jeleneteket a Barcelona melletti Alcazar Studios díszletei között forgatták, a városon kívüli sivatagos részeket pedig Aragóniában. Tessari Eredetileg az Odyssey of the Long Rifles címet szánta a filmnek, de a Pisztolyt Ringonak sikere közbeszólt és a bevételmaximalizálás érdekében ennek a filmnek a címébe is belecsempészték a Ringo szót. Ami azért is vicces, mivel a főhőst igaz, hogy Giuliano Gemma játssza, de semmi köze nincs az első rész Ringojához, mégcsak nemis úgy hívják. A film az Odüsszeusz vadnyugati környezetbe helyezett feldolgozása. Montgomery Brown a trójai háború helyett az amerikai polgárháborúból tér vissza, távolléte alatt egy mexikói rablóbanda vette át az irányítást az Egyesült Államok és Mexikó határvidékén fekvő Mimbres városában.
Esteban Fuentes (Fernando Sancho) és testvére, Paco (George Martin) vasmarokkal uralkodik a városon, a fehérek pedig páriáként tengődnek. Őrült ötlet ez a játék a rögzült sztereotipiákkal és ép ezért működik. A kocsma elé ki van írva, hogy Kutyák, gringok és koldusok számára tilos a bemenet, a fehér seriff (Antonio Casas) pedig az alkoholizmusba menekül és nem tart magánál fegyvert, mert "Amerikai vagyok. Egy alsóbbrendű faj tagja. És ha alsóbbrendű vagy, akkor fegyver nélkül sokkal tovább élsz." Montgomery is kénytelen átvedleni mexikóiá, északi egyenruhája helyett szalmakalapot és szakadt ponchot húz, szőke haját, világos bőrét befesti. Elborzasztja amit talál: apját, a néhai szenátort megölték, Paco a feleségének, Hally Brownnak (Lorella de Luca) udvarol.
A dollártrilógia antihősei az állandóság szobrai, rajtuk nem alakítanak az események, ugyanazok a karakterek távoznak a film végén, akik az elején feltűntek. A karakterfejlődést meghagyják az olyan klasszikus hőstipusok privilégiumának, mint amilyen Montgomery Brown is. Brown színelváltozása távolról sem csak külsődleges. Haragja először mindenki ellen irányul, és sokáig az is kérdéses, hogy ki ellen csapódik le először, mivel első felindulásában a hűtlennek hitt feleségét is meg akarja ölni. Amíg bosszúvágya határtalan, addig nincs kit féltenie és ez hitvallásában is tükröződik: "Mindenki meghal egyszer. De aki fél, az minden egyes nap meghal. Aki nem fél, az csak egyszer halhat meg." Csak miután tudomást szerez arról, hogy távollétében lánya született, támad fel benne a családja iránti féltés, ami valóssággal megbénítja. Ha van a spagettiwesternnek katolikus hőse, akkor Brown mindenképpen az. Jézusi alázattal szedi fel a porból az elé dobott nyers húscafatot és eszi meg. A katolikus ikonográfia spagettiwesternek nagy részében inkább csak egy gesztus az olasz nézőknek, hogy a vadnyugat otthonosabbá váljék, egy provokatív díszlet, hogy lám, a szenvedés, az erőszak nem áll meg a templom ajtajában. A Ringo visszatérben azonban a vallási események, helyek, tárgyak megtartják eredeti jelentéstartalmukat, Montgomery Brown vendettájának jogosságát, tisztaságát hivatottak hangsúlyozni. A család a keresztény erkölcs alapegysége, ennek újraegyesítéséért küzd Montgomery, és ezt csúfolja meg Paco, amikor a pap elé ráncigálja Hallyt. A kamera sosem mutatja őket együtt, hiába térdepelnek egymás mellett. Hally arcát fekete fátyol takarja, háta mögött egy koporsó. Új értelmet nyer a holtomiglan-holtodiglan esküje - a házasság és a temetés egyidőben történik.
Van azért egy másik, egy bajkeverő oldala is Ringonak. Montgomery a templom falának dőlve egy szent szobrára emeli a tekintetét, majd cinkosan rámosolyog, mintha csak azt mondaná neki, hogy igaz, hogy ugyanazokért a célokért küzdünk, de azért nekem van humorérzékem is. Ezt pár pillanattal később meg is mutatja: a kijáratnál, Esteban elgátolja az utat a kifelé igyekvő Brown előtt. Montgomery eltolja maga elől Esteban kezét és a szentelt vízbe nyomja. Esteban leforrázott képpel néz utána, mint az ördög aki először ért szentelt vízhez és legnagyobb ámulatára nem történt semmi. Ne felejtsük el, hogy a hatvanas években divatos terminológiával élve, a burzsoázia és a proletáriátus közül, az utóbbi számára készültek a spagettiwesternek. Amíg az értelmiség húzta a száját, addig a mozik megteltek közönséggel. Érdekesség, hogy Olaszország legelmaradottabb, déli régióiban voltak a legnépszerűbbek az olasz westernek. Montgomery - átváltozása után - tulajdonképpen a "dologtalan" dél-olaszokról alkotott rosszindulatú prekoncepciók megjelenítésével éri el, hogy viszonylagos szabadsággal közlekedhet a városban: a kocsmában megkérdezik tőle, hogy netán munkát keres, erre ő azt feleli, hogy nem, mert már aznap evett. Ezzel elérte, hogy Estebanék elkönyvelték egy semmirekellő vándornak, akivel ezután már nem is foglalkoztak. Kikacsintás ez a nézők felé: néha a sztereotípiákból is lehet előnyt kovácsolni.
A Pisztolyt Ringonakhoz képest a filmzenében (Ennio Morricone) és a fényképezésben tapasztalható a legnagyobb előrelépés. A Ringo visszatér legalább annyira hagyatkozik a képek és a zene történetmesélő ereje, mint Leone filmjei. Nem túlzás azt állítani, hogy ha kivennénk a a szöveget a filmből, az nem menne az érthetőség és az átélhetőség kárára. Ellensúlyozva a költségvetésből fakadó hiányosságokat, a szuggesztív képekkel és zenével érték el azt az érzelmi töltetet, amit egy eposz feldolgozása megkíván. Több jelenetre is ráillik az alábbi leírás: Egy szabadon behelyettesíthető ragadozómadár kecsességével mozog a kamera a szereplők között, vágás és párbeszéd nincsen, csupán mozdulatok, arcok és tekintetek, a zene fokozatos erősödésével, épülésével fokozódik a feszültség. Ilyen szöveg nélküli jelenet például az, amely Montgomery metamorfózisát mutatja be, Brown felébred részeges henyéléséből, összetöri az alkoholüveget, kilép a konyhába, megtapogatja a a szalmakalapot és a ponchót, a zene eközben mind jobban, mind erősebben árad, Brown végül a kondérhoz lép és belemártja a kezét a barna testfestékbe. A zene abbamarad, a jegygyűrű koppan a földön. Az unionista tisztből, földönfutóvá lesz. A zene és a kép immáron szerves egységet alkot, a zene előlép a háttérből és rögtön reagál a vásznon történtekre, amikor a templomban vannak, orgonán hangzik el a lecsupaszított fődallam, amikor Brown kinyitja a zenedobozt, csilingelve hallható ugyanaz, a fedél lezárásával pedig, teljes zenekari kísérettel megint elhangzik. Az érzelmi csúcspont egyértelműen Brown első találkozása a lányával. Előző pillanatban még a feleséget akarta meggyilkolni, a következőben a gyermeke nyújt át neki virágot. Szöveg megint nincsen, csak Morricone, Wagner operáit megidézően súlyos zenéje. (Fun fact: Ezt a számot Tarantino is felhasználta a Becstelen Brigantykban.) A Maestro egyébként Muszorgszkij Egy éj a kopár hegyen című zeneművét dolgozta fel.
Az egész film - technikai szempontból bizonyosan - legszenzációsabb jelenete, egy legalább két perc hosszúságú, vágás nélküli felvétel. A Brown család néhai haciendáján járunk, ahol az új tulajdonosok, Fuentesék rendeznek vacsorát. A kamera Rosita (Nieves Navarro) arcával indít, aki egy latin balladát (Mi Corazon) énekel, a kamera egy kört leírva valósággal betáncolja a teret, az udvarról belép az étkezőbe, megmutatva az ünnepi asztalt, ahol ott ülnek a város megfélemlített elöljárói, a ház foglya Hally és átellenben a kérője, Paco. A Fuentes testvérek tökéletes elsajátították az arisztrokrata életstílust. Úgy viselkednek, mintha már hét generáció óta a családjukké lenne a birtok, Brown, a ház jog szerinti tulajdonosa, csak a városi kertész segédjeként tud bejutni a házba. Ez a bravúros jelenet, egy tető alá zsúfolja a film összes fontosabb szereplőjét és egy kimondott szó nélkül képes érzékeltetni a közüttök fennálló viszonyrendszert. Az ablak kinyilik és végezetül ismét az éneklő nő látványán pihen meg a kamera. Majd vágás, előkerül egy gitár (La Bamba di Barnaba) és vad flamenco táncba kezd Rosita, Paco egyik emberével. Fiestahangulat a spagettiwesternben, olé.
Rosita a film legtitokzatosab karaktere, delejesen szép, úgy néz, mintha a birtokában lenne a világ összes tudása és titka. Alig derül ki róla valami konkrétum a film folyamán, de ez is része a karakterének, tarot kártyából jósol, árad belőle a szexualitás, és úgy öltözködik, mint egy romanticizált vándorcigány. Ő Esteban szeretője, de Montgomery is felkelti az érdeklődését, annyira, hogy segít neki bosszúja megvalósításában. Brown antréja rendkívül hatásos. Olyan, mintha a túlvilágról tért volna vissza. Áll az ajtóban és a kint tomboló homokvihar miatt a katonai egyenruha sziluettje látszik. A finálé szokatlanul hosszú és két részből áll. Mintha Tessari rájött volna, hogy a film kétharmadáig, egy spagettiwesternhez képest méltatlanul kevés embert lőttek le, ezért ritka nagy mészárlást rendez a végén. Fricska a városi polgárság irányába, hogy csak akkor csatlakoznak a tisztogató akcióhoz, amikor már eldőlni látszik a küzdelem Brownék javára. Kezdetben - a seriffen kívül - Brown összes segítőtársa outsider: az indián, a bogaras kertész, vagy Rosita. Mivel Montgomery helye immáron a családja mellett van, Rosita lesz az, aki a film végén ellovagol - cigány jósnőhöz illően öszvérháton - az ismeretlenbe, ő veszi át a mitikus vándor szerepét Browntól.
Adios Gringo (1965)
Az Adios Gringot csupán azért lehet a spagetiwesternek közé sorolni, mert ezt a filmet is túlnyomórészt olaszok készítették. Ettől eltekintve viszont a műfaj egyetlen stílusjegyét sem viseli magán. Szolgai másolata az ötvenes évek amerikai pszichológiai westernjeinek. A spagettiwesternre egyáltalán nem jellemző, hogy törődne a civil lakossággal, szerepük hasonló a földön guroló ördögszekérhez, védtelen és meghunyászkodó céltáblaként sietnek háztól házig. Az Adios Gringoban ellenben nagyon is aktívak a polgárok, az ötvenes évek amerikai westernjeinek hagyományaihoz híven még lincselésre is összegyűlnek. Tipikus korai spagettiwestern, abból az időszakból, amikor a stílusjegyek még nem rögzültek, és az Egy maréknyi dollárért még nem vált hivatkozási ponttá. Az Adios Gringo alapjául Henry Whittington ponyvaregényíró Adios című műve szolgált, amiből az Ezüst egydolláros társírójából rendezővé avanzsált Giorgio Stegani (Gentleman Killer, Beyond the Law) készítette el a filmváltozatot.
Brent Landers (Giuliano Gemma) véletlenül összefut régi barátjával, akitől megvesz egy marhacsordát. A legközelebbi városban azonban kiderül, hogy a jószág lopott, Landers önvédelemből lelövi a szarvasmarha jogos tulajdonosát, majd menekülni kényszerül. Megfogadja, hogy addig nem nyugszik, amíg tisztára nem mossa a nevét. Régi barátja nyomait követi, hogy elkapja és visszahurcolja a városba. Útközben megmenti Lucy Tilson (Ida Galli) életét. Banditák rabolták ki a postakocsit, majd erőszakolták meg és hagyták magára a lányt. Landers póznához kikötözve, ruha nélkül talál rá Lucyra. Innentől megváltozik a történet iránya, ugyanis Brent pártfogásába veszi a lányt és nyomozni kezd az ismeretlen támadók ellen. Kiderül, hogy az egyik bandita az ő régi barátja, a másik pedig a környék legnagyobb földbirtokosának a fia. Harapófogóba kerül, vissza nem mehet, mert ott gyilkossággal vádolják, a lányt nem hagyhatja magára, mert akkor a banditák végeznek vele, mint a rablás egyetlen szemtanúval, egyetlen lehetősége, hogy bebizonyítja a földbirtokos fiának a bűnösségét.
A történet több pontban is egyezést mutat a Leszámolás a puskák hegyén sztorijával. Ahhoz, hogy az ilyen fajsúlyú dráma működjön egy westernfilmben, mindenképpen szükségeltetik a monumentális és vad amerikai táj, ellenpontként pedig kellenek az olyan színészóriások, mint Anthony Quinn, vagy Kirk Douglas. Az Adios Gringoból sajnos mindkét komponens hiányzik. A kovács, aki a főcím után útba igazítja Brett Landerst, kősivataggal riogat és égető nappal, ehelyett egy már ránézésre is veszélytelen mészkőfennsíkon kell át az főhős. Giuliano Gemma megbízhatóan teljesít, a többi szereplő azonban - a tájhoz hasonlóan - nem képes felnőni a történethez. A bájos Ida Gallival sem volt kegyes a forgatókönyv, övé az egyik legpasszívabb női szerep, amit valaha westernfilmben láttam. Nincs más dolga, mit várni a megmentőjére, és ha megérkezik a karjaiba omlania. Ezek miatt még az a maradék feszültség is hamar elillan a filmből, ami egy westernben alapjáraton megvan. Hiába állt tehát egy fordulatos és kidolgozott történet a készítők rendelkezésére, azt nem voltak képesek izgalmasan elmesélni. Az Adios Gringo elsősorban kísérletként érdekes, megmutatja, hogy mi lesz akkor, ha indigóval másolják le a műfaj elemeit és változtatás, honosítás nélkül ültetik át őket egy alapvetően műfajidegen környezetbe.
Kalapokat lehet a magasba dobni és vérmérséklettől függően megvárni míg leesnek vagy még a levegőben szitává lőni őket, ugyanis új sorozat indul a Geekblogon. Heti rendszerességgel fog egy maréknyi westernfilm bemutatásra kerülni, egy meghatározott tematika szerint összeválogatva. Az első két részben Giuliano Gemma korai spagettiwesternjei kerülnek a nagyító lencséje alá. Az utolsókat rugó ünnepekről sem feledkezem meg - Karácsony is szóba fog kerülni a cikkben!
Azoknak, akik esetleg még sosem hallották volna ezt a nevet, következzék egy gyorstalpaló: Giuliano Gemma kaszkadőrként kezdte a pályáját, majd sportos alkata miatt fizikálisan megterhelő mellékszerepekben tűnt fel szandáleposzokban. Atletikus adottságait később is kihasználta, minden veszélyes kunsztot maga hajtott végre, sosem helyettesítette kaszkadőr. Az idők során védjegyévé vált kisfiús mosolya, legalább olyan fehéren és vakítóan ragyogott, mint Burt Lancasterré. Tizenhét változó minőségű spagettiwesternben játszott, ezzel a műfaj emblematikus alakjává nőtte ki magát. A hatvanas években, Franco Nero mellett ő volt a spagetti-univerzum legnagyobb olasz származású sztárja, neve kígyózó sorokat jelentett a pénztáraknál. A cikkben tárgyalt 1965-ös keltezésű filmjei hatalmas kasszasikerek voltak Olaszországban, abban az évben csak a Pár dollárral többért termelt nagyobb profitot. Fontos megjegyezni, hogy Giuliano Gemma, eltérően a többségtől, nem Clint Eastwood eszköztelen színészi játékát kopírozta le, hanem egy saját imázst próbált kialakítani. Ha Eastwood egy kandallón alvást színlelő macska, aki közben mind az öt érzékével megfeszül, akkor Gemma egy mindent körbeszaglászó, minden sarokba bekukkantó, örökmozgó kölyökkutya.
Az ezüst egydolláros (Un dollaro bucato, 1965)
Nem esküszöm meg rá, de emlékeim szerint ez volt az első spagettiwestern, amit életemben láttam. Gyerekként az egyik kedvencem volt, ugyanis az Ezüst egydolláros, egy vadnyugati környezetbe helyezett, meseszerűen naiv bosszútörténet, aminek a végén még élete nőjét is megmenti a főhős. A polgárháború végeztével szabadon engedik a déli hadifoglyokat, köztük van Phil és testvére Gary O'Hara (Giuliano Gemma), akinek első útja Richmondba, a feleségéhez (Ida Galli) vezet. A vesztes fél tisztjeként tudja jól, hogyha marad, akkor élete végéig lázadónak fogják bélyegezni, ezért testvére nyomában, Nyugatnak indul szerencsét próbálni. A Vadnyugatot - ahogy az lenni szokott kisköltségvetésű olasz westernekben - barátságosan zöldellő dombok helyettesítik. Yellowstone városában a helyi elöljárók felbérlik, hogy fogja el a környék legveszedelmesebb banditáját, Blackie-t. Túl későn jön csak rá, hogy átverték. Blackie valójában a testvére és az összetűzés Phil halálával végződik. Gary megjátszva a saját halálát megmenekül, elbújdosik és rövidesen nyomozásba kezd, hogy kiderítse miért kellett a testvérének meghalnia.
Gary O'Hara megformálása volt Giuliano Gemma első westernszerepe. Ezt a direkt a személyére szabott pisztolyhőstípust, jóravaló, tisztességes, néhanapján bajkeverő, illetve ennek variációit még számos spagettiwesternben eljátszotta. O'Hara jelleme makulátlan, lelkiismerete még a polgárháborúban sem tompult el, ezzel együtt azért infantilis csínyekre mindig kapható. Felhívja a banditának állt katonatársának a figyelmét, hogy számukra már csak a becsület maradt meg, és eszerint kell cselekedniük. Dacszövetségük megköttetett, összenéznek és az időlegesen rossz útra tért lázadó egy déli katonadalt kezd el harmonikán játszani az északi érzelmű banditák legnagyobb dühére.
A filmet Giorgo Ferroni (Fort Yuma Gold, Wanted) rendezte, aki az Ezüst egydolláros előtt már több műfajban bizonyított. Készített horrort (The Mill of the Stone Woman) és több szandáleposzt (A trójai háború). Ferroni az Ezüst Egydolláros esetében is kiváló munkát végzett. A történet üresjáratok nélkül gördül előre, még egy-két meglepő húzás is belefért, gondolok itt a párbajra puskával vagy a seriff színvallására, az akciójelenetek pedig jó ritmusérzékről tanúskodnak. Az a valószerűtlen szituáció pedig, hogy Garyt néhány hét vagy hónap elteltével nem ismerik fel, a bosszútörténetek velejárója, el kell fogadni és tovább kell lépni. Ferroni bizonyos elemeket ugyan átemelt az Egy maréknyi dollárértból – Rotoscope technikával készített főcím, Gary beépülése a banditák közé, vagy az, hogy a címbeli egydolláros hasonló szerepet kap, mint Leone művében a kályhaajtó – de filmjének szigorúan fehérre és feketére osztott világképe még a negyvenes évek hipernaiv amerikai westernjeit idézi. Sőt, még a hasonszőrű, korai spagettiwesternek között is az Ezüst egydolláros az egyik legártalmatlanabb: a hős megbosszulja testvére halálát, segít a farmerokon és megóvja feleségét a rá leselkedő veszélyektől. Gary O'Hara nem más, mint a népmesékből ismert legkisebb királyfi, küzdenie és szenvednie kell, de a totális happy end egy pillanatra sem kérdéses. Ez az optimista és romantikus hangvétel nem szokott jól állni a spagettiwesternnek, az Ezüst egydolláros azonban kivétel, mert izgalmasan és játékos könnyedséggel, de nem elviccelve dolgozza fel a – jelen esetben – esti mesévé egyszerűsített westernmitológiát. A vadnyugat mindenki számára egy új és jobb élet lehetőségét kínálja, igaz, az apróbetűs részből azért az is kiderül, hogy előtte még le kell számolni a gonosszal.
Pisztolyt Ringonak (Una Pistola per Ringo, 1965)
- Számára az olyan szavak, mint becsület, vagy igazság nem jelentenek semmit. - állapítja meg Ringoról a kisváros seriffje (George Martin). Giuliano Gemma, második westernjébe, nem az Ezüst egydollárosban megismert tévedhetetlen erkölcsi iránytűvel rendelkező hőstípust menti át. Ringo sok tekintetben inkább hasonlít Clint Eastwood névnélküli fejvadászához. Legalább olyan halálosan kezeli a revolvert, végletekig önző, csak akkor kockáztatja a testi épségét, ha az busás anyagi haszonnal kecsegtet. Leone hősétől eltérően azonban Ringo egy exhibicionista dandy (a másik neve: Angyalarcú), egy nagyra nőtt hiú gyerek (amikor először látjuk, éppen stílusos fekete-fehér öltözékben ugróiskolázik!), imád a középpontban lenni és lyukat beszélni a másik hasába, és ha szép szóval nem megy, ugyanezt megteszi a pisztolyával. Tenyérbemászó modora és állandó vigyorgása miatt a környezete számára egyszerűen elviselhetetlen. Tuco mellett, Ringo a spagettiwestern egyik legszórakoztatóbb antihőse.
- Isten egyenlőnek teremtette az embereket. A hatlövetű tette őket különbözővé. - Így vall Ringo a fegyverforgatók hatalmáról. Karácsonykor, egy mexikói rablóbanda kifosztja a kisváros bankját, majd befészkelik magukat egy földbirtokos haciendájába. Hiába ül a rács mögött Ringo, mindenki az ő kegyeit keresi, mivel ő az egyetlen aki képes arra, hogy kifüstölje a banditákat, visszaszerezze a pénzt és épségben kiszabadítsa a túszokat. Ringot természetesen csak akkor kezdi érdekelni a megbízatás, mikor felajánlják neki a pénz harminc százalékát. Ringo olyan, mint egy kapitalista nagyvállalat vezetőjének a gonosz karikatúrája, nem emberéletekben, hanem százalékokban gondolkodik. A különbség annyi, hogy Ringo nem egy mahagoniasztal mögött dőzsöl a vagyonában, hanem terepen, az életét kockáztatva, magányosan, mindenféle szervezeti háttér nélkül műveli a pénzszerzést. Ringo ábrázolása sok mindenben követi a Vera Cruzban látott zsoldosét (Burt Lancaster), a már említett belső jegyek mellett, vigyorgásuk és ruházatuk is hasonló. Hiába arrogáns és kapzsi mindkét karakter, vakmerőségük illetve a féltve őrzött függetlenségük miatt automatikusan kijár nekik a nézők szimpátiája.
- Jézus nem volt fegyvertelen. Részvét és könyörület voltak a fegyverei. - Ezek meg milyen fegyverek már? Ha lett volna nála egy hatlövetű biztos nem kapják el a katonák. - Ringo ennek ellenére pisztoly nélkül lovagol a haciendához. Szemtelenségének köszönhetően a banditavezér érdeklődni kezd iránta és megkíméli az életét. Az ostromállapot állandósul, a mexikóiak szeretnének eljutni a Rio Grande túloldalára, ezt nyomatékosítva naponta két túszt lelőnek, a kisváros lakói pedig körbeveszik az épületet és várnak.
Ducio Tessari ragyogó szereplőgárdát toborzott össze. Fernando Sancho a gond nélkül gyilkoló banditavezér szerepében valóssággal brillírozik, még arra a lehetetlenségre is képes hogy lelopja a figyelem fókuszát Ringoról. Szuggesztív játékának köszönhetően bérelt helyhez jutott a későbbi spagettiwesternekben. Ha heves vérmérsékletű rablóvezérre volt szükség, legtöbbször őt hívták. Nieves Navarro, a giallok temperamentumos nagyasszonya, a rablóbanda egyetlen nőtagját, Dolorest alakítja. Őrülten vonzó nő. Már a puszta fellépéséből árad valamiféle ősi és elsajátíthatatlan méltóság, ami miatt még Ringo és Sancho mellett állva is képes begyűjteni a tekinteteket. Nem sok film dicsekedhet három ilyen karizmával rendelkező színésszel. Külön öröm, hogy egy kiemelkedő minőségű forgatókönyvből dolgozhattak, a szerzők között ott van Alfonso Balcazár és Fernando Di Leo, aki később elsőrangú poliziescok rendezésével vált híressé. A haciendán kis helyen vannak összezárva a túszok és fogvatartóik, már csak emiatt is elkerülhetetlenek a súrlódások. A földbirtokos (Antonio Casas) tudomást sem vesz arról, hogy a parasztjait úgy mészárolják le sorban, mint a marhákat a vágóhídon, inkább Doloresnek csapja a szelet, európai utazásairól mesél neki és táncba hívja. Ruby (Lorella de Luca) egyre féltékenyebben figyeli az apját és Ringot szapulja, aki annyit képes mondani az egyik túsz meggyilkolása láttán, hogy ez nem volt szükséges. A banditák vég nélkül mulatnak, egyikük a földbirtokos lányát kerülgeti. Sancho és Ringo pedig a százalélokon vitatkoznak. A sok apró mellékszál egyike sem bizonyul feleslegesnek, mivel Di Leo és Tessari jó arányérzékkel keverte össze őket és egy feszültséggel teli, dinamikus kapcsolati hálót alakított ki belőle, amely a karácsonyi vacsora közeledtével egyre kuszábbá válik.
Ducio Tessari (Tony Arzenta, The Bloodstained Butterfly) rendezői stílusa is megérdemel néhány mondatot. Zsúfolt, élettel teli kompozíciókat részesíti előnyben, amelyekben több minden történik egyszerre. Tökéletes példa erre a táncjelenet, amelyben szinte minden jelenlévő csinál valami említésre méltót, miközben fel- és eltűnnek egymás takarásában. Egy másik jelenet pedig, amelyben Ringo és Ruby a kamerába néznek és felváltva közelednek felé miközben egymással beszélnek a francia új hullámot idézi. Ezek a megoldások fényévekre vannak Leone statikus, üres terű nagytotáljaitól és tolakodó szuperközeli plánjaitól. tereket és szuperközeli képeket egyaránt megörökítő beállításaitól. Tessari, Massimo Dallamanoval (Bandidos) egyetemben, méltatlanul keveset említődik meg, amikor a spagettiwestern legjelentősebb rendezőiról esik szó. Az egyik legnehezebb feladatot is könnyedén megoldja, ritkán látni olyat, hogy a humor és az erőszak ilyen egyensúlyban legyen egy olasz westernben. Kiváló példa erre az a jelenet, amikor Sancho is megvillantja egy pillanatra az érzelmes oldalát, és brummogva, mint egy láncra vert medve, de csatlakozik a karácsonyi énekléshez.
Az erőszak legalább olyan gyakori vendég a filmben, mint Sergio Leone dollártrilógiájában, az ábrázolása azonban jelentősen eltér. Itt nincsen hosszú, izzasztó várakozás a tűzpárbaj előtt, a gyilkolás minden esetben váratlanul és a legnagyobb természetességgel történik. Mintha csak egy játék része lenne a másik ember életének a kioltása, Sanchoék a gyilkolás legkülönfélébb kreatív módjait találják ki a peonok likvidálására, és egy elégedett röhögéssel nyugtázzák, ha az egyik peon összecsuklik. A film sem vesz vissza ilyenkor a tempójából, mintha csak egy alma esett volna le a fáról, megy minden tovább. Emiatt a játékosság miatt, az embernek talán elsőre fel sem tűnik, hogy mennyire kegyetlen is ez a film. De hát ettől spagettiwestern a spagettiwestern, hogy nem vacakol a moralitással, hanem gondolkodás nélkül tüzel. Még belegondolni is rémisztő, hogy mi lett volna a Pisztolyt Ringonakból, ha a már ezerszer bevált sémákat követik az alkotók és a sótlan és teljesen jelentéktelen seriffet teszik meg főszereplőnek, a zsoldos pedig megmarad sidekicknek.
A Bloom testvérek mások hiszékenységét váltják nagy pénzre. Először kikémlelik áldozatuk jellembeli hiányosságait, sebezhető pontjait, majd a bizalmába férkőznek és elhihetik vele, hogy segítségükkel álmai valóra válhatnak. A csalás működési mechanizmusa lényegében megegyezik a moziéval. Ahogy a néző a filmvászon előtt, úgy a mit sem sejtő áldozat is egy olyan illuzórikus állapotba kerül, amelyben vágyainak beteljesülése valóságos opciónak tűnik. Ez a reményteli állapot azonban csak ideig-óráig tart. A lámpák előbb-utóbb felgyulladnak. A nézőnek ezért az élményért csak egy mozijegyet kell vásárolnia, a szélhámosok által átvert balek azonban jóval nagyobb árat fizet hiszékenységéért. Addig kell élvezni tehát az utazást, amíg tart. Mutat rá sommásan a megoldásra az idősebbik testvér és egyúttal elegánsan a szőnyeg alá söpri a dolog erkölcsi vetületét. És valóban: hogy elaltassák a frissen kiválasztott áldozatuk egyébként is takaréklángon égő gyanakvását, és hogy a közelébe férkőzzenek a csekkfüzetének, megszervezik számára az élete kalandját. A kérdés már csak az, hogy én, mint átverésre és szemfényvesztésre áhítozó néző, élveztem-e az utazást. A kritikából kiderül.
Rian Johnson, első filmje fogadtatásának köszönhetően, egy meteorit kérlelhetetlenségével robbant be a köztudatba. Rendezői debütálásának (Brick) legfőbb ereje abban rejlett, hogy sikeresen ültette át a film-noir sémáit, egy alapvetően műfajidegen környezetbe, a gimnáziumi folyosók világába. A Brothers Bloom forgatókönyve megalkotásakor pedig a szélhámosfilmek hagyományos cselekményvázát vette alapul. Egy pillanatra se higyjük azonban, hogy csak egyféleképpen lehet a Tökéletes trükk megvalósítását filmre vinni. David Mamet munkája, a Játékos végzet például egy visszafogott lélektani dráma egy magányos nőről, aki az unalom elől menekül a svindlerek karjaiba. Az argentín Kilenc királynő, vagy a Nagy balhé esetében, a hangsúly már egyértelműen a külsőségeken van, azon, hogy az előre nem látott fordulatokkal lenyűgözzék és állandó találgatásra késztessék a nézőt. Emellett a Nagy balhé humort is csempészett a szélhámosok mesterkedéseibe. A Brothers Bloom - hangvételében legalábbis - ez utóbbihoz áll a legközelebb. A film könnyed vígjátékként indul, a bevezetőben visszakanyarodik a testvérpár gyermekkoráig. Stephen és Bloom legalább egy tucatnyi nevelőszülőt használtak el, és eközben, ami a többi gyerek számára természetes volt, jégkrémtől kezdve a zsebpénzen át a barátokig, azt ők csak kifinomult és bonyolult trükkök végrehajtásával szerezhették meg. Pimaszságuk, élénk fantáziájuk és istenadta tehetségük a színjátszáshoz szakmájuk legjobbjai közé emelte őket. Ez a szemtelen, de ugyanakkor súlytalan hangvétel egy ideig még nem változik: csupa olyan excentrikus és különc alak népesíti be Rian Johnson művét, akik egy Wes Anderson filmben (Tenenbaum, a háziátok, Édes vízi élet) sem mozognának idegenül.
Penelopé (Rachel Weisz) a tökéletes áldozat. Övé a keleti part legnagyobb lakóingatlanja, Lamborghinivel jár, viszont megrekedt a szocializációs folyamat elején és unalmában hobbikat gyűjt. Az idősebbik testvér, Stephen (Mark Ruffalo) az ész. Egymást átszelő narratívákban és bonyolult folyamatábrákban gondolkodik. Bloom (Adrien Brody) pedig a szív. Az általa megformált esendő, romantikus karakternek kell elcsábítania a dúsgazdag Penelopét. És ott van még állandó segítőtársuk, Bang Bang (Rinko Kikuchi), akit Stephen, egész frappánsan, az ötödik Beatlestaghoz hasonlít. A terv működésbe lép: a dúsgazdag nő hajóra száll, majd lassanként a Kaland, a Bonyodalom, és a Szerelem vitorlája is feltűnik a horizonton.
Hiába sikerült azonban bravúrosan a szereplők bemutatása, hiába utaznak keresztül Kelet-Közép-Európán, ha a forgatókönyv mindig a legnyilvánvalóbb megoldásokat választja, vagyis a Stephen által kitervelt kaland nélkülöz bármiféle meglepő fordulatot. Egy idő után fárasztóvá válnak a trükkök és az átverések, ha már jó előre ki lehet őket szagolni. Rá kellett jönnöm, hogy Stephen a legjobb trükkjét már gyermekkorában elsütötte. Már rég nem láttam ilyen filmet, amely ilyen sokat igért és ilyen keveset teljesített belőle. Sajnos a poénok is elfogytak a film felére. Ezeknek a karikatúraszerű, különc alakoknak jól állt az igazából tétnélküli bohóckodás, de azt, hogy Mexikóban a történet menete sötétebb irányt vesz, a karakterek már nem bírják el és kidomborodik mesterkéltségük, műviségük. Arról nem is beszélve, hogy Mexikótól kezdve nagyrészt követhetetlenné válik a cselekmény. Az összecsapottság érződik a végjátékon. Minden bizonnyal, Ryan Johnson pont a legrosszabb Wes Anderson filmet, az Utazás Darjeelingbe címűt nézte meg túl sokszor. Abban éreztem ezt, hogy a szereplők túl sekélyesek és irritálóak ahhoz, hogy komolyan izgulni lehessen értük.
Sajnos, az egész filmre rá lehet fogni, hogy egy Wes Anderson epigon munkája. A testvérpár divatérzékenysége, a film végén előbújó szentimentalizmus és a zenehasználat is Anderson filmjeit idézi. Nem az eredeti stílus hiányát kérem számon Johnsonon, hanem azt, hogy ezeket az elemeket nem tudta sikeresen alkalmazni. Az a jelenet, amelyben felcsendül Cat Stevenstől a Miles From Nowhere, olyan, mintha hirtelen egy másik filmben járnánk, és ezt mondom úgy, hogy a Butch Cassidy és a Sundance kölyök biciklis, esőcseppek esnek a fejemre kitérőjét imádom.
A színészek azt hozzák, amit megszoktunk tőlük. Aki látta már Adrien Brodyt a King Kongban, vagy a Darjeeling Limitedben, annak minden gesztusa ismerőse lesz. Sose hittem volna, hogy valaha rosszat fogok mondani Rachel Weiszról, de a játéka néha átmegy ripacskodásba, amikor Prága közepén elkezd ugrándozni, az volt az első pillanat az életemben, amikor sikerült kiszeretnem belőle. Az egyetlen kellemes meglepetés Rinko Kikuchi nevéhez fűződik. Sajnos sokat elmond a filmről, hogy a benne felvonultatott karakterek közül a legemlékezetesebb gyakorlatilag néma. Bang Bang az egyetlen, akit a Nagy balhé két, minden hájjal megkent fősvindlere is biztosan alkalmazott volna a szélhámosbrigádjában.
A film legnagyobb hibájának azt tartom, hogy Stephennek nem sikerült elhihetnie velem, hogy ő tényleg olyan mesteri történetmesélő. Nem szívesen vennék részt az általa kitalált kalandokban, és nemcsak azért, mert hazaérve szívrohamot kapnék a kipostázott bankszámlaegyenleg láttán, hanem azért, mert unalmasnak találnám azokat. Elindult volna vajon Stanley Livingstone nyomában, ha csak unalmas afrikai útibeszámolókat olvasott volna? Ebből is látszik, hogy hatalmas felelősség nehezedik a történetmesélők vállára.
Charles Bronson nem egy kaméleon. Alakítson akár a pépessé géppuskázott dinnyeterméséért bosszút álló farmert (Mr. Majestik), családjáért bosszút álló mérnököt (Bosszúvágy), vagy harmonikán játszó bosszú angyalát (Ezt mindenki tudja), végső soron ugyanazt az ikonná magasztosult akcióhőst látjuk viszont a képernyőn, aki helyettünk is küzd és győz, és akinek intenzív jelenléte csak Clint Eastwoodéhoz, vagy Bruce Williséhez hasonlítható. Azt is tudja mindenki, hogy mit várhat egy olyan filmtől, amelyben Charles Bronson a főszereplő: a szükségesnél egy szóval sem hosszabb párbeszédeket, macsó-romantikát és pergő akciójeleneteket. Az Erőszak városa azonban nem egy szokványos akciófilm, emiatt csak lényeges hangsúlyeltolódásokkal teljesíti az imént vázolt elvárásokat.
Az ok, hogy ez így alakult, a rendező személyében keresendő. Sergio Sollima túl ambiciózus (és interjúi alapján hiú) rendező volt ahhoz, hogy tisztán a szórakoztatásra kihegyezett műfaji filmeket forgasson. Művei majdnem mindegyikét elgondolkoztatónak szánt, üzenetértékű tartalommal töltötte meg. Szemtől szemben című spagettiwesternje például a fasizmus térnyerését bemutató lehengerlő politikai allegória. A Szandokánnal pedig egy egész generációt állított az antikolonializmus ügye mellé. (Na jó, ezt félig-meddig viccnek szántam.) Az Erőszak városával aztán igazán merészet lépett. Készítésekor, követendő példaként olyan zseniális – mély lélegzet – metafizikus thrillerek lebeghettek a szemei előtt, mint a Szamuráj, vagy a Point Blank.
Most további türelmet kérek azoktól, akik arra kíváncsiak, hogy megér-e a film ezer forintot. Úgy érzem, érdemes egy bekezdésnyi kitérőt tenni és kifejteni a fő kapcsolódási pontot e három, rokonlelkű film között. Jeff Heston (Charles Bronson) bérgyilkos és profi. És ahogy ezt kimondja a hegytetőn állva, ballonkabátban, miközben a lenyugvó Nap hideg fénye auraként veszi körül, arcáról pedig érzelmek helyett áthatolhatatlan huncutság tükröződik, teljessé válik az illúzió: Jeff nem emberből van. A film a hatvanas és a hetvenes évek fordulójának egyik közkedvelt témáját járja körül: hogyan képes megőrizni integritását az egyén az őt felőrölni akaró társadalommal szemben. Jeff egyedül dolgozik, nem tagja egyetlen bűnszövetkezetnek sem, nem tartozik engedelmességgel senkinek, hiába próbálja a tagjai közé csábítani egy befolyásos bűnbanda, amelyet áthallásosan csak úgy emlegetnek hogy szervezet vagy család. Jeff Heston alakja tökéletesen rímel Melville filmjéből ismert bérgyilkoséra, Jeff Costelloéra, vagy Walkerére a Point Blankból. Bronson legalább olyan átütő erővel és intenzitással alakítja a magányos antihőst, mint Lee Marvin, John Boorman filmjében. Ennek a három karakternek egyaránt a függetlenségük a legnagyobb kincsük. Hideg profizmusuk, szakmájukban való jártasságuk és érzelemmentességük tartja életben és adja meg a lehetőséget, hogy egyedüliként alakítsák sorsukat. Lelombozó a kicsengésük ezeknek a filmeknek: a hatalmas gépezetként működő társadalmi szerveződések csak azokat a személyeket nem tudják az irányításuk alá vonni, akik maguk is egy gép üzembiztosságával és precizitásával működnek. Ennek az állapotnak az éléréséért és fenntartásáért nagy árat kell hogy fizessenek: totális magány lesz a sorsuk.
Jeff Hestonnal azonban rémisztő katasztrófa történik: szerelmes lesz. A főcím alatt betekintést kapunk Jeff és barátnőjének idilli nyaralásába egy Karib-tenger-i szigeten, közben szól Morricone lüktető zenéje, amelynek adrenalinnövelő hatását ajánlom figyelmébe az extrémsportok művelőinek. Aztán alighogy vége a főcímnek, még arra sincs időnk, hogy bekössük magunkat és egy autósüldözés kellős közepébe csöppenünk. Technikailag bravúros felvételek sorjáznak egymás után, zene itt már nincs, csak a motor berreg, a kasztni horpad és a kerekek csikorognak a kisváros keskeny utcáin. Tempóban és látványban felveszi a versenyt a Bullitban, vagy a Francia kapcsolatban látott autósüldözésekkel, a helyszín egzotikusságában pedig le is körözi őket. Az első párbeszédre több, mint tíz percet kell várni, Heston csak akkor beszél, ha nyomos oka van rá. Inkább leüli büntetését a börtönben, minthogy barátnőjét (Jill Ireland) belerángassa az ügybe. A cellában álomszerű, töredezett flashbackekben tér vissza a múlt, csak lassanként rajzolódik ki elárulásának története, amelyben Vanessa, a barátnője is tevékeny részt vállalt. Heston, szabadulása után rögtön a bosszúja beteljesítésén kezd el munkálkodni. El is jön az alkalom, de nem képes megtenni, inkább újból összejön Vanessával és ketten a maffiavezér (Telly Savalas) ellen fordulnak. Heston azt veszti el, ami hivatása legjobbjai közé emelte, az érzelemmentességét. Hiába tehát a szakmai profizmus, ha a férfi nem képes létezni a nő nélkül. Döntése akármilyen buta is, teljességgel érthető, Jill Irelandért én is bármikor feladnám az elveimet, és még az se számítana, hogy hányszor árult el a múltban.
A film nagy előnye, hogy a külső jeleneteket látványos amerikai helyszíneken vették fel. Sergio Sollima is igazából akkor kezdett el komolyan érdeklődni a film rendezése iránt, miután kiderült, hogy az Egyesült Államokban forgathat. A történet ismeretében először Chicagot választotta helyszínül, aztán végül New Orleansra mellett döntött, mondván, hogy Chicago túlzottan is nyilvánvaló választás lett volna egy maffiával és merényletekkel terhelt film leforgatására. Sollima és stábja, egy Amerikáért rajongó turista lelkesedével választotta ki a helyszíneket, New Orleans francia negyedét és a kikötői dokkokat, a Mississippi-folyó deltavidékét, a Louisianára jellemző gótikus kúriát, vagy a film klimaxának helyet adó toronyházat. Sajnos ezek az egyébként izgalmas helyszínek – a hatalom megkaparintásának fallikus szimbólumává váló toronyházon kívül – megmaradtak díszletnek és nem váltak a film szerves részeivé, Többször is az volt az érzésem, hogy a kamera, különösebb indok nélkül, belefeledkezett a tájba, amikor a folyóban rekedt rozsdásodó gőzhajókat mutatták, ezt nem bántam különösebben, de a majd' negyedórányi játékidőt kitevő, autóversenypályán és környékén játszódó rész komolyan megsínylette ezt a dokumentarista stílust. Ha elnéző akarok lenni a film ezen részével, azt mondom, hogy a valós idő múlását próbálták rekonstruálni és ezzel érzékeltetni a bérgyilkos-munka gépiességét és monotonitását, csak hát emiatt drámai mértékben veszít tempójából a film.
A film folyását filozofálgatások is megakasztják a gyilkosok pszichéjéről, vagy a hatalom természetéről. Ezek az eszmefuttatások triviális szinten rekednek meg és egyébként is feleslegesek, elég lett volna jobban bízni a képek kifejező erejében, annál is inkább, mert a fényképezés tetszetős és intuítiv. Látva a filmben elszórt akciójelenetek kiemelkedő minőségét, fájdalmas belegondolni, hogy továbbiak elől vette el a helyet a mondanivaló verbális közlésének kényszere. Az Erőszak városa túl didaktikus és felszínes és a stílusa sem elég kiforrott ahhoz, hogy a Szamurájjal, vagy a Point Blankkel lehessen egy napon emlegetni. Egy átlagos akcióthrillerhez képest pedig túlságosan is sokszor ül le a cselekmény. Sajnos, Sergio Sollima ambíciója ezúttal nem volt egyensúlyban a tehetségével, a bankrobbantás elmaradt és egy egyenetlen színvonalú és tempójú, csupán részleteiben lenyűgöző film lett az Erőszak városa. Még szerencse, hogy szerepel a filmben Charles Bronson. Ez a tény önmagában is csattanós választ ad arra a kérdésre, hogy érdemes-e kitúrni a filmet a halmokban álló, ezer forintos dvd-k közül.
Egy lány meztelen holttestére bukkannak egy észak-olasz kisváros melletti tó partján. A film nemzetisége és a kiinduló helyzet miatt adja magát a jellegzetesen olasz krimik, a giallok felemlegetése. Aldo Lado gialloiból (Who Saw Her Die, Malastrana) ismerős melankolikus, tragédiát sejtető atmoszféra hajnali ködként telepszik rá erre a filmre is. Másrészről nem árt észben tartani, hogy manapság Dario Argenton kívül már senki nem próbálkozik a műfaj életben tartásával - A giallo mesterének kései filmjein kívül az Eyes of Crystal a kivétel, ami erősíti a szabályt – és igazából neki is fel kellene hagynia vele, mert a sorozatos önismétléseivel csak a saját legendáját rombolja.
Visszatérve a Tó leányára, ott kísért benne az elődök szelleme, de ha a zsáner bombasztikus stílusjegyeire várunk, hogy feltűnjenek, akkor csalódnunk kell. Andrea Molaioli rendezői debütálása visszafogott, minimalista munka, mindig csak sejtet, és alig mutat meg valamit. Nélkülöz mindenfajta vizuális extravaganciát, burjánzó szexualitásnak híre-hamva sincs, hiányoznak a gondosan megkoreografált gyilkosságok, valamint a pezsgő nagyváros helyett rurális környezetben bonyolódik a cselekmény. A helyszín miatt még eszünkbe juthat Lucio Fulci Don't Torture a Duckling című alkotása, mivel a vidéki táj hasonló dramaturgiai szerepet tölt be mindkét filmben. Mindkettő a perifériára száműzi szereplőit. A Tó leánya az Alpok vonulatai között megbúvó kisvárosban és környékén játszódik, Olaszország északkeleti csücskében, Udinese tartományban, Fulci pedig Szicília kopár, napégette táját választotta helyszínül filmjének. Hiába azonban a viszonylagos periférikus helyzet, Olaszország gazdasági-társadalmi kettéosztottsága ragyogóan szembetűnik a két helyszínt látva. A Don't Torture a Ducklingban a vallási hiedelmek, babonák még társadalomalkotó szerepkörrel bírnak, az alpesi kisváros közösségéből azonban már csak a gyerekeket és a „falu bolondját” hozza lázba a tóról szóló legenda. Már csak ők hisznek abban, hogy valóban él egy kígyó a vízben, és aki a hüllőnek a szemébe néz, az örökre elalszik. A gazdaságilag prosperáló, jóléti Észak-Olaszországban nincsen helye már az ilyen ósdi babonáknak, a tartományi székhelyről kirendelt nyomozó is a gyilkosság racionális magyarázatát kezdi kutatni.
Hiába a címbeli hasonlóság Raymond Chandler, Lady in the Lake című detektívregényével, Sanzio felügyelő szöges ellentéte Chandler nagypofájú, bicskanyitogató modorú privát kopójának, Philip Marlowe-nak. Annál nagyobb a hasonlóság viszont a Morgan Freeman által alakított, bölcs nyomozóval a Hetedikből, vagy, hogy friss és hazai példát hozzak, a Bűnös Budapest nyugdíjból visszahívott rendőrfelügyelője is ebbe a mindenki által ismert archetípushoz tartozik. Ők azok, akik már mindent láttak, amit a szakmában lehetett. Sanzio felügyelő (Toni Servillo, a 2007-es Velencei Filmfesztiválon a legjobb férfi főszereplőnek járó díjat nyerte el alakításáért) is közéjük tartozik tehát, azonban a bűnüldözéssel eltöltött évek nem múltak el nyomtalanul, kiültek viharvert arcára. Szomorúan néz maga elé, és csak akkor érzi magát elemében, ha kérdéseket tehet fel. Egy nem részletezett fiaskó következtében, megrekedt a ranglétrán, ezért is kaphatta ő ezt a jelentéktelen bűnesetet. Emberiessége azonban nem sorvadt el, a „vén rókákra” jellemző rezzenéstelen elszántsággal veti bele magát a nyomok felgöngyölítésébe. Ő a film megfáradt, de még mindig érző lelkiismerete, ahogy Gittes a Kínai negyedben, úgy Sanzio felügyelő is szinte mindegyik képkockán jelen van.
Egymás után hallgatja ki a fiatalon elhunyt lány rokonait, szerelmét, ismerőseit. A krimi hagyományaihoz híven, mindenki gyanús, az apa, az irigy nővér, a „falu bolondja”, a hokiedző, a házaspár akinél baby-sitterkedett, és hiába süti el egyikük azt az ordas közhelyet, hogy az ilyen kisvárosban nem maradhat semmi titokban, mégis érződik, hogy mindenki rejteget vagy elhallgat valamit. A film egyik nagy erénye, hogy a gyanúsítottak egyike sem red herring, egyikük sem azért van odavetve, hogy még pár percnyi játékidővel el lehessen odázni a gyilkos lebuktatását. Minden egyes gyanúsított kihallgatása közelebb viszi a nézőt és a nyomozót annak a bonyolult viszonyrendszernek a megértéséhez, ami a helyi közösség tagjait összeköti és amelynek központjában a lány állt. Mindenki kizárólag szuperlatívuszokban beszél az elhunytról. De akkor miért kellett meghalnia? Azért mert mindenkinél jobb volt? A válasz a kérdésre csak lassanként dereng fel, mivel a film mesterien él a késleltetés eszközével. Erre kiváló példa, amikor a felügyelő egy home-videot néz. A meggyilkolt lányt követi mindenhova a kamera, a felvétel kezd egyre kényelmetlenebbé válni. A felügyelő arcizmai megfeszülnek, a lány fokozatosanelveszti a türelmét, végül nevén nevezve a kamera másik végén álló voyeurt, felszólítja, hogy hagyja ezt abba. Minden apró előrelépés a nyomozásban felér egy homlokon csapással. És minden új nyomért meg kell szenvednie Sanzionak, mivel a kisvárosban élő emberek átlényegültek az őket körülvevő hegyvidéki tájjá, kövekkel feltöltött folyómederré, sötétzölden hullámzó hegyekké. Nyoma sincs bennük a heves mediterrán vérmérsékletnek. (Ez persze azért is van, mert a film alapjául szolgáló krimi (Don't Look Back) Norvégiában játszódik.) Érzelmeiket magukban rejtegetik, mint a hegyek, a gyomrukban futó búvópatakokat. És titkaik csak a felügyelő gondos vallatómunkájával kerülnek a felszínre. Ez a kínkeserves folyamat tükröződik a film gépi zörejeket, vonósokkal keverő zenéjében (Modern Institute) és a film tempójában is, amely az Alpok völgyeit kivájó gleccserek sebességéhez hasonlatos.
Lehet szimpla whodunnitként nézni a Tó leányát és azt találgatni ki lehetett a gyilkos és miért tette, de emellett van egy másik rétege is a filmnek. A filmbeli konfliktusok majdnem mindegyike a generációk közti szakadékra vezethető vissza. Sanzio felügyelő jegyzi meg rosszallóan, látva egyik kolléganőjénak öltözékét, hogy manapság rejtegetik növekő hasukat a várandós nők. És ez a távolságtartás később sem változik. Szülők értetlenkedve figyelik, hogy mit csinálnak a gyermekeik, nincs kulcsuk hozzájuk, nem tudnak a közelükbe férkőzni. Sanzio felügyelő sem kivétel, képtelen kommunikálni a tinédzserkorú lányával, úgy vallatja vacsora közben, mintha egy gyanúsított lenne. Nyomozása a tóparton talált lány gyilkosa után, egyben kutatás egy rég elvesztett kapocs után, ami összekötötte a saját gyermekével. Azonban hiába sikerül megoldania a bűntényt, megnyugvást – ahogy a „falu bolondja” is – csak a misztikumban talál. Életében talán először nem racionálisan értelmez egy jelet, nem a legvalószínűbb eshetőségre következtet belőle, hanem arra, ami a lányának a legkedvezőbb. És ez az oly' emberi tulajdonság néha elég a családi békéhez.
Van itt valaki, aki képes volt önmegtartóztatni és a maximális élmény érdekében megvárta a Félszemű hazai mozipremierjét? Nekik üzenjük, hogy már csak egy nap, és nekik küldjük megbecsülésünk jeleként ennek a képgalériának az 
Vigyázat! Az írás spoileres.
Volt egy katasztrofálisan kivitelezett biciklis ugratásom, lebénultam és egy-két órán át magatehetetlenül feküdtem az avarban, amíg megtaláltak. Nem azt mondom, hogy át tudom érezni azt, amit a srác érzett, mert az bődületesen nagy pofátlanság lenne, de nem tudtam nem olyan szemmel nézni a filmet, hogy vajon bennem is ilyen gondolatok futottak-e végig akkor. És tényleg, nem életem filmje pergett, hanem kis apró, idegesítő dolgokon járt az eszem, ott van a zsebemben a telefon, de nem tudom kivenni basszameg, miért ilyen szarul ugrattam, ez a bogár nehogy rámmásszon, lépéseket hallok, hahó. És ezek a kis apró, idegesítő dolgok mind benne vannak a filmben, ahogy a főszereplő feltérképezi a környezetét, számbaveszi a felszerelését és végiggondolja, hogy milyen jelentéktelennek tűnő döntések vezettek a balesethez. Félek lelőni a film talán legjobb jelenetét, ezért inkább egy hasonló epizódot citálok ide a saját élményeimből: amikor a kórházban feküdtem és még nem tudtam járni, visszatérő álmom volt, hogy futok, sétálok, vagy éppen állva vizelek. Danny Boyle, ezúttal naturalizmussal felvértezett, kapkodó, töredezett stílusa – az előzetes várakozásaimmal ellentétben - remekül visszaadja a fogságba esett főszereplő csapongó gondolatfutamait, fokozatos leépülését és egyre elkeseredettebb küzdelmét a szabadulása érdekében.
Egy biztos, a befejezés túlhalad az ideális végponton. A giccsbe forduló zárlat egy wikipédia szócikk aprólékosságával tájékoztat a főszereplő életének további alakulásáról és a bombasztikus képek segítségével dicsőségesőben füröszti Aront és megpróbál hőst faragni belőle. Így pont a lényeg veszik el, az ember, aki felelőtlen és ostoba módon kockáztatta az életét, de egy emberfeletti és valóban hősies tett véghezvitelével azonban kapott még egy esélyt élete folytatására. Az, hogy mihez kezdett ezzel a második eséllyel, már nem lényeges, főleg nem olyan formában, ahogyan azt a film az utolsó pár percében tálalja. A lényegnek annak kellett volna lennie, hogy szorult helyzetben, akár ilyen hihetetlennek tűnő tettre is képes az ember, és megpróbálni érzékeltetni, milyen idegállapot szükségeltetik ennek a borzasztó tettnek a végrehajtására. Erről vonja el a figyelmet a lezárás, és emeli hősi alakká Aront. Márpedig egy igazi hősnek már nem is olyan nagy világrengető dolog megválni a saját karjától, így maga a tett jelentősége kisebbedik. 
Michele Soavit nem számítva, Michele Placido az, aki életben tartja az olasz maffiafilmek és poliziescok hagyományait az új évezredben. Az évtizedek persze nem múltak el nyomtalanul, az előzetesről ordít, hogy Placido elmúlt tíz-húsz év filmes gengszterábrázolásainak is nagy rajongója. A Vallanzaca, a 2005-es Bűnügyi regény bevált receptjét követi, ismét a hetvenes években járunk, és ismét egy bűnbanda karriertörténetét követhetjük végig. A trailer diszkógömbös retrohangulatot és rockzenére vezényelt leszámolásokat ígér, a végén a kötelező bukással. Hazai mozibemutatóról még csak álmodni sem merek. 0:38-nál, a napszemüveges férfi, nem kiköpött úgy néz ki, mint Tomas Milian? 
„Ha könnyű meló lenne, mindenki ezt csinálná.” Ebben a filmben elhangzó mondatban ott rejlik a válasz, hogy miért is olyan vonzóak a heistfilmek. A legtöbb ember belátja, hogy rabolni nem helyes. És még abban az esetben is, ha az erkölcsi érzékünk vagy a törvény szigora nem rettent el, gyávaságunk megakadályoz abban, hogy percek leforgása alatt, törvénytelen módon próbáljunk nagy vagyonra szert tenni. Így nem marad más, mint csodálattal figyelni a vásznon azokat, akik mernek kockáztatni. 
Miguel Ángel Vivas nevével ma találkoztam először. Eddig egy zombi-rövidfilmet és egy imdb-n könyörtelenül lepontozott thrillert rendezett. Új filmjének előzetese azonban több mint ígéretes. Fegyveres rablók törnek be egy család otthonába. A trailer egy klausztrofób hangulatú thrillert sejtet, amely az indulatok elszabadulásával fokozatosan átcsap horrorba. Meddig megy el az ember, hogy megvédje az otthonát, a családtagjait? Nagy valószínűséggel társadalmi kritikának sem lesz híján a film: a család Madrid elit negyedében, egy gated communityben lakik. 
Azoknak, akik esetleg még sosem hallották volna ezt a nevet, következzék egy gyorstalpaló: Giuliano Gemma kaszkadőrként kezdte a pályáját, majd sportos alkata miatt fizikálisan megterhelő mellékszerepekben tűnt fel szandáleposzokban. Atletikus adottságait később is kihasználta, minden veszélyes kunsztot maga hajtott végre, sosem helyettesítette kaszkadőr. Az idők során védjegyévé vált kisfiús mosolya, legalább olyan fehéren és vakítóan ragyogott, mint Burt Lancasterré. Tizenhét változó minőségű spagettiwesternben játszott, ezzel a műfaj emblematikus alakjává nőtte ki magát. A hatvanas években, Franco Nero mellett ő volt a spagetti-univerzum legnagyobb olasz származású sztárja, neve kígyózó sorokat jelentett a pénztáraknál. A cikkben tárgyalt 1965-ös keltezésű filmjei hatalmas kasszasikerek voltak Olaszországban, abban az évben csak a Pár dollárral többért termelt nagyobb profitot. Fontos megjegyezni, hogy Giuliano Gemma, eltérően a többségtől, nem Clint Eastwood eszköztelen színészi játékát kopírozta le, hanem egy saját imázst próbált kialakítani. Ha Eastwood egy kandallón alvást színlelő macska, aki közben mind az öt érzékével megfeszül, akkor Gemma egy mindent körbeszaglászó, minden sarokba bekukkantó, örökmozgó kölyökkutya.
Egymás után hallgatja ki a fiatalon elhunyt lány rokonait, szerelmét, ismerőseit. A krimi hagyományaihoz híven, mindenki gyanús, az apa, az irigy nővér, a „falu bolondja”, a hokiedző, a házaspár akinél baby-sitterkedett, és hiába süti el egyikük azt az ordas közhelyet, hogy az ilyen kisvárosban nem maradhat semmi titokban, mégis érződik, hogy mindenki rejteget vagy elhallgat valamit. A film egyik nagy erénye, hogy a gyanúsítottak egyike sem red herring, egyikük sem azért van odavetve, hogy még pár percnyi játékidővel el lehessen odázni a gyilkos lebuktatását. Minden egyes gyanúsított kihallgatása közelebb viszi a nézőt és a nyomozót annak a bonyolult viszonyrendszernek a megértéséhez, ami a helyi közösség tagjait összeköti és amelynek központjában a lány állt. Mindenki kizárólag szuperlatívuszokban beszél az elhunytról. De akkor miért kellett meghalnia? Azért mert mindenkinél jobb volt? A válasz a kérdésre csak lassanként dereng fel, mivel a film mesterien él a késleltetés eszközével. Erre kiváló példa, amikor a felügyelő egy home-videot néz. A meggyilkolt lányt követi mindenhova a kamera, a felvétel kezd egyre kényelmetlenebbé válni. A felügyelő arcizmai megfeszülnek, a lány fokozatosanelveszti a türelmét, végül nevén nevezve a kamera másik végén álló voyeurt, felszólítja, hogy hagyja ezt abba. Minden apró előrelépés a nyomozásban felér egy homlokon csapással. És minden új nyomért meg kell szenvednie Sanzionak, mivel a kisvárosban élő emberek átlényegültek az őket körülvevő hegyvidéki tájjá, kövekkel feltöltött folyómederré, sötétzölden hullámzó hegyekké. Nyoma sincs bennük a heves mediterrán vérmérsékletnek. (Ez persze azért is van, mert a film alapjául szolgáló krimi (Don't Look Back) Norvégiában játszódik.) Érzelmeiket magukban rejtegetik, mint a hegyek, a gyomrukban futó búvópatakokat. És titkaik csak a felügyelő gondos vallatómunkájával kerülnek a felszínre. Ez a kínkeserves folyamat tükröződik a film gépi zörejeket, vonósokkal keverő zenéjében (Modern Institute) és a film tempójában is, amely az Alpok völgyeit kivájó gleccserek sebességéhez hasonlatos.