western_vasarnap

A Jó, a Rossz és a Geek #3

A westernrovat eheti részével a Geekz hasábjain is beköszöntött a tél. Kapcsold ki a fűtést, nyisd ki az ablakot és amikor már látod a saját leheleted, kattints a továbbra - hóban játszódó westernekről lesz szó.

Figyelembe véve az Egyesült Államok domborzati és éghajlati viszonyait, meglepő, hogy milyen kevés westernben tűnik fel a "nagy fehérség". (Személyes megfigyelés: Montana államban november elején esett le a hó, és április közepén olvadt el, mindez a medencében fekvő hátsókertre vonatkozik, nem a hegycsúcsokra.) Nem állítom, hogy tudom a miértre a választ, de két hipotézisem azért van. Ahhoz, hogy egy westernfilm működjön - legtöbb esetben - elengedhetetlen a szereplőket jelentéktelen ponttá zsugorító, vad természeti táj. A szabadban, messze a stúdió kényelmétől, kemény mínuszokban forgatni embert próbáló feladat. Robert Mitchum nyilatkozta, hogy hosszú színészi pályafutása során a Track of the Cat külső helyszínein (Mount Rainier) voltak a legrosszabbak a forgatás körülményei. Emellett a filmezéshez szükséges infrastruktúra kitelepítése és mozgatása is sokkal nehézkesebb, valamint többletköltséggel is jár téli környezetben. Van azért egy másik, ideológiai oka is a hó mellőzésének, feltételezésem szerint. A westernben sokáig uralkodó motívum volt a hódítás (How the West Was Won), a frontier egyre nyugatabbra való tolódása, a szűzföld feltörése, a hosszú szekérkaravánokban vonuló telepesek küszködésének a bemutatása (The Big Trail). Ezt a dicsőséges - az Egyesült Államok törtető szellemiségét szimbolizáló - előrenyomulást azonban nem lehet abban az évszakban filmre rögzíteni, amikor a természet halott.

A kommunikálni vágyott pozitív üzenetet lenullázta volna a komor, egyhangú táj, a leveleit vesztett fák, a mindent beborító fehér lepel és a szőrmékbe bugyolált, didergő emberi alak látványa. A hófödte, hegyvidéki táj tökéletes eszköz a filmművészetben a halál intim közelségének az érzékeltetésére. A földrajzi determinizmus tudományos körökben túlhaladott tétele a westernfilmekben a mai napig érvényesül, a táj végletesen meghatározza a benne élő emberek lehetőségeit, a hó ezért csak a zsáner leglehangolóbb darabjaiban válik a díszlet fontos elemévé. A télen játszódó westernekben már szó sincs hódításról, gyarapodásról, a vadon felszántásáról. Reálisan nézve, egyetlen cél lebeghet csak a szereplők előtt: a túlélés. Helyt kell állniuk a szélsőséges időjárási körülmények közepette. De ez még nem minden. Ugyanis a téli táj filmbéli megjelenítése expresszionista szerepkörrel is felvérteződik, utal a szereplők lelkivilágára, jobbára kegyetlenségükre, amoralitásukra; és néha magyarázó erővel is bír: ilyen kemény körülmények között csak az maradhat életben, aki maga is olyan ridegen viszonyul az embertársaihoz, mint a leghidegebb évszak az élővilághoz.

A legtöbb western csak részleteiben játszódik havas környezetben. Ilyen például a The Tall Men, a Jeremiah Johnson, a Will Penny, a McCabe & Mrs. Miller, vagy az újabbak közül a Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford, illetve a Seraphim Falls. (Amelynek a hóborította hegyekben játszódó első harmada a film legerősebb része.) Aki látta a McCabe & Mrs. Millert, az tudja, hogy a filmvégi leszámolás hatásosságához alapvetően hozzájárult a frissen lehullott hó, felejthetetlen, ahogy kínkeservesen törnek maguknak utat a fejvadászok és McCabe a befehéredett városban. Az igazság az, hogy a hó nem szerepelt a tervekben; leesett és nem volt mit tenni, ilyen megváltozott körülmények között kellett felvenni a jelenetet. Ez a történet a legfontosabb tulajdonságát árulja el a téli tájnak, a filmművészet szempontjából nézve legalábbis. Hóban, hegyek között történő forgatás során nagyon sok előre nem látott nehézség vetődhet fel, amelyet helyben kell tudni kivédeni. És ez vonatkozik a filmbéli téli tájra is, az abban élő emberek nincsenek abban a helyzetben, hogy megtervezzék a jövőjüket. A természet uralkodik felettük, vagy az a személy, aki könyörtelenségével, pragmatizmusával dacolni képes a természettel. Ilyen alak Tigrero (Klaus Kinski) a Halál csöndjében.

Összesen három olyan western készült tudomásom szerint, amely teljes egészében havas környezetben játszódik: Track of the Cat, A száműzött napja és A halál csöndje.

A száműzött napja (Day of the Outlaw, 1959)

“I didn’t want to shoot this film in color. It was a story of tension and fear, survival in a prison of snow. Had I shot it in color, the green pine trees covered with snow, the soft glow of candles, the dancing tongues of flames in the fireplaces would have radiated warmth and safety and the joy of peace on earth. I wanted to shoot Day Of The Outlaw with the harsh contrast of black and white.” - részlet a De Toth On De Toth: Putting The Drama In Front Of The Camera című könyvből.

Két lovas poroszkál egy hófedte tisztáson. Úgy tűnik, mintha a vadon közepén lennének, de ahogy elkezdi őket követni a kamera, feltárul a teljes kép, egy kisváros határához értek. A rengeteg határa már a küszöbnél húzódik, nincsen kert, hogy biztonságos távolba tolja a határvonalat. Tél van Wyomingban (Alaszkát nem számítva, Egyesült Államok legritkábban lakott állama) a civilizáció visszaszorult a magterületére, néhány faházba. Bitters a kihalás szélére sodródott, mindösszesen húsz lakosa van, földrajzi és filozófiai értelemben is zsáktelepülés: "Az út itt véget ér. Innen nincs tovább." A Track of the Cattel ellentéttben a Száműzött napja városi jeleneteit is külső helyszíneken forgatták (Mount Bachelor, Oregon), a rendező (André de Toth) már hónapokkal a forgatás kezdete előtt felépítette a kisvárost, hogy az épületeket ne kelljen mesterségesen megöregíteni, hanem az időjárás végezze el a munkát. Mikor kiderült, hogy nem abban az térbeli elrendezésben húzták fel a házakat, ahogy azt De Toth eltervezte, a rendező újraépítette a díszletet. A gondos tervezés meglátszik a filmen. Tátongó, üres terek veszik körül az épületeket és mindegyik mögött ott egy erdőhatár felé nyúló, kopár hegycsúcs. A város a hegyláncok fogságában vergődik.

Érdemes pár szót külön is ejteni a rendezőről. Életműve rajongói közé tartozik MartinScorsese is. Tucatnyi film-noirt (Puskavessző, Kelepce) és westernt (Springfield puska, Mennydörgés a préri felett) rendezett a negyvenes és az ötvenes években. Ismertsége máig gyalázatosan alacsony filmjei minőségéhez képest, főként azért, mert sosem tudott kitörni a B-filmes skatulyából. André de Toth (Tóth Endre) a negyvenes évek elején emigrált, előbb Angliába, majd az Egyesült Államokba. Már Magyarországon is több alkotás elkészülte fűződik a nevéhez (Két lány az utcán, Semmelweiss). Kalandos életéből legalább olyan izgalmas filmet lehetne forgatni, mint amilyeneket ő rendezett. Anekdoták tömegét lehet róla találni az interneten. Azt, hogy a filmkészítői pályát választotta, Babits Mihály, Molnár Ferenc és Basch Lóránt döntötte el egy budapesti kávéházban. Egyszer halottnak hitték és a hullaházban ébredt. Rendezett náci propagandafilmet a németek lengyelországi bevonulásáról. Feleségül vette Veronica Lake-t a film-noir egyik emblematikus femme fatale-ját. A hetvenes években, egyiptomi tartózkodása idején elrabolták, mivel a szemvédője miatt összetévesztették az izraeli hadügyminiszterrel.

André de Toth, William A. Wellmanhoz (pilóta volt az I. Világháborúban) hasonlóan azok közé a rendezők közé tartozott, akik megtapasztalták az életet és úgy rendeztek filmet. Manapság egyre kevesebb az ilyen filmes és egyre több az olyan, aki úgy rendez, hogy a vágószoba homályában farigcsál értelmet az életnek. Keserű élettapasztalata átüt mozgóképes munkáin, visszatérő motívum filmjeiben az állandó, elkeseredett küzdelem, ami nélkül nincs esély az érvényesülésre, és az emberi sorsokat roma döntő árulás. Magyarországi munkái közül egyedül a Semmelweisst láttam, ami műfajában jelentősen eltért az akkori főként romantikus vígjátékokat jelentő fősodortól. Ugyanis a Semmelweiss egy drámai hangvételű életrajzi film, amelynek a szemléletében már ott volt de Toth kiábrándult világlátásának a csírája. A magyar doktor a gyermekágyi láz felfedezésével szembekerül a teljes orvostársadalommal és hosszú évek, gyötrelmes munkájába kerül, hogy elfogadtassa az általa leírt tisztasági előírásokat, amelyeket a szülés levezetésénél kell követni. Merész megállapításnak tűnik, de Semmelweiss doktor tragikus figurája és Blaise Starett, a nyakas rancher között több a hasonlóság, mint elsőre hinnénk. Mindketten, túlerővel szemben kénytelenek szembeszállni, és hiába valószínűtlen a siker, egyikük sem adja fel, még akkor sem, amikor a küzdelem oka már elhomályosul, és csak maga a harc marad.

Blaise Starett (Robert Ryan), munkavezetője társaságában Bitters városába érkezik. Utánpótlásért jött. Büszke ember, nem viseli el, hogy az újonnan betelepült farmerek drótkerítést próbálnak felállítani a birtokhatárok jelzésére. Attól fél, hogy a kerítések miatt nem fogja tudni szabadon terelni a marhacsordáját. Nem visel közjogi méltóságot a városban, mégis úgy viselkedik, mintha övé lenne a település. Halálosan megfenyegeti Hal Cranet, a farmerek szószolóját. Van azért más oka is a gyűlöletének. Starett minden megszerzett, amire a völgyben szüksége volt, kivéve Helent, (Tina Louise) aki inkább Cranehez ment feleségül. Helen hiába kéri rajta számon a könyörületesség hiányát, Blaise azzal söpri le magáról a vádat, hogy egész Wyomingban alig van könyörület. Blaise a tájra hárítja a felelősséget arrogáns viselkedéséért. A rancher érkeztével a vadon farkastörvényei váltak irányadóvá Bittersben. A természet és a civilizáció határvonala még beljebb tolódott a küszöbről, egészen a családi tűzhelyig. Crane és Starett közötti párbajra azonban már nem kerül sor. Az utolsó pillanatban váratlan vendégek érkeznek a városba: Jack Bruhn és bandája, akik a hadsereg pénzének az elrablása miatt menekülnek.

A banditák feltűnésével alapjaiban változik meg az erősorrend a városban. Blaise immáron csak egy túsz, a hatalmat a néhai magas rangú tiszt, most dezertőr, Bruhn gyakorolja. (Akit Burl Ives játszik, lényegében megismételve az Idegen a cowboyok között-beli alakítását.) Meneküléskor golyó fúrodott a mellkasába, neki is és társainak is szükségük van a pihenésre. Az egyre rosszabbra forduló időjárás miatt, viszonylagos biztonságot élveznek, ugyanis a katonaság sem képes ilyen időben előrenyomulni. Bruhn emberei legszívesebben rögtön darabjaira szednék a várost, egyedül a néhai katonatiszt tekintélye tartja őket vissza attól, hogy lerészegedjenek és megerőszakolják a nőket. Olyanok, mint féltucat, pórázon tartott, veszedelmesen vicsorgó és nyáladzó pitbull. A póráz pedig egy haldokló kezében van.

Bruhn kénytelen újabb és újabb engedményeket tenni, hogy kordában tartsa a bandáját. Táncmulatságot szervez, ahol a felajzott útonállók megtáncoltatják a város nőtagjait. Rongybabaként dobálják táncpartnerüket, akikben csak a szexuális kielégüléshez szükséges eszközt látják. A nők megaláztatása csak azért nem válik mert teljessé, mert Bruhn felügyeli embereit, kezében egy marokpisztollyal. Visszataszító és mocskos jelenet, egy spagettiwesternnek is a becsületére válhatna.

Hatalmas minőségbeli különbség van a film alapjául szolgáló könyv és az abból készült mozgókép között. A film forgatókönyvírója (Philip Yordan), aki olyan westernekben működött közre, mint a Johnny Guitar, The Last Frontier vagy a Far Country, kigyomlálta a könyv felesleges szereplőit, és Starett munkavezetője helyett, magát Starettet tette meg főszereplőnek, ezzel a könyv merev jó küzd a rossz ellen szemlélete is sokkal komplexebb formában transzformálódott a filmvászonra. A könyvben még a western legidegesítőbb kliséje is szerepelt, nevesítve az, amikor a város rosszéletű nője felfogja a főhős irányába lőtt golyót. Érdekes kérdés, hogy a forgatókönyv megírásában mekkora szerepe volt vajon André de Tothnak. A könyv még azt az orbitális hibát is elköveti, hogy hiába játszódik havas környezetben, végig a város falain belül tartja a történetet. A film ezen is változtat, a befejező harmadban Bruhn bandája útnak indul, hogy Blaise vezetésével átkeljenek a hegyeken.

A filmet aszerint a legkönnyebb három részre osztani, hogy ki az, aki képes hatalmát kiterjeszteni Bitters lakóira. Az első harmadban Blaise, a középsőben Bruhn, az utolsóban már azonban már a természet az úr. A lezáró felvonás, nem más, mint menetelés a halálba. Blaise annyiban jár előrébb a banditáknál, hogy tudja, ebben a helyzetben nem győzhet. Azért vállalta a banditák vezetését, mert rájött, hogy tulajdonképpen ugyanúgy viselkedett, mint Bruhnék, hatalmaskodott a kisváros lakói felett. Fújtatva küszködnek előre a lovak gyakran szügyük aljáig érő hóban. Amerre a szem ellát fehérség és erdő. Ha egy ló összecsuklik, lelövik, a gazdájával együtt és az aranyat szétosztják egymás közt. A hágó elérését nem a szélsőséges időjárási körülmények nehezítik meg a leginkább, hanem ironikus módon a bandatagok emberi természete. Egyedülálló film abban az értelemben is, hogy a végső párbaj nem két ember között zajlik, hanem a természeti világ és az egyedül maradt férfi között. A végkimenetel senki számára nem lehet kétséges.

A filmben nincsen semmi túlmisztifikálva, túlcicomázva, André de Toth mindig a legkézenfekvőbb megoldást választja a látvány rögzítésére, hagyja hadd érvényesüljön a táj és a benne teljesen elveszetten mozgó ember. Akinek nem elég pesszimista ez a film, igazat megvallva a záró jelenet tompít valamelyest az addig következetesen végigvitt könyörtelenségen, annak ajánlom de Toth cinikus és nihilista háborús drámáját a Play Dirtyt.

A Jó, a Rossz és a Geek #2

Folytatódik a a Jó, a Rossz és a Geek, a téma még mindig Giuliano Gemma korai spagettiwesternjei. Elsőként jöjjön a személyes kedvencem tőle, utána pedig egy aránylag ismeretlen film, amiről elöljáróban azt érdemes tudni, hogy ebben a westernben tűnt fel először Gemma valódi neve a stáblistán, előtte ugyanis a Montgomery Wood művésznevet használta. Az angolos csengésű álnév nem volt egyedi akkoriban. Az első spaggetiwesternek stáblistáján csupa kitalált angol név szerepelt, azt az illúziót keltve, hogy nem is olasz az olasz western. Hogy miért? Mi is ismerjük ezt az érzést: ami Amerikából jön, az csak jó lehet.

Ringo visszatér (Il Ritorno di Ringo, 1965)

Győztes csapaton ne változtass - vallhatta Ducio Tessari, ugyanis amikor a Pisztolyt Ringonak után rögtön belevágott egy újabb western készítésébe, ugyanazzal a bevált alkotógárdával fogott munkához. A városi jeleneteket a Barcelona melletti Alcazar Studios díszletei között forgatták, a városon kívüli sivatagos részeket pedig Aragóniában. Tessari Eredetileg az Odyssey of the Long Rifles címet szánta a filmnek, de a Pisztolyt Ringonak sikere közbeszólt és a bevételmaximalizálás érdekében ennek a filmnek a címébe is belecsempészték a Ringo szót. Ami azért is vicces, mivel a főhőst igaz, hogy Giuliano Gemma játssza, de semmi köze nincs az első rész Ringojához, mégcsak nemis úgy hívják. A film az Odüsszeusz vadnyugati környezetbe helyezett feldolgozása. Montgomery Brown a trójai háború helyett az amerikai polgárháborúból tér vissza, távolléte alatt egy mexikói rablóbanda vette át az irányítást az Egyesült Államok és Mexikó határvidékén fekvő Mimbres városában.

Esteban Fuentes (Fernando Sancho) és testvére, Paco (George Martin) vasmarokkal uralkodik a városon, a fehérek pedig páriáként tengődnek. Őrült ötlet ez a játék a rögzült sztereotipiákkal és ép ezért működik. A kocsma elé ki van írva, hogy Kutyák, gringok és koldusok számára tilos a bemenet, a fehér seriff (Antonio Casas) pedig az alkoholizmusba menekül és nem tart magánál fegyvert, mert "Amerikai vagyok. Egy alsóbbrendű faj tagja. És ha alsóbbrendű vagy, akkor fegyver nélkül sokkal tovább élsz." Montgomery is kénytelen átvedleni mexikóiá, északi egyenruhája helyett szalmakalapot és szakadt ponchot húz, szőke haját, világos bőrét befesti. Elborzasztja amit talál: apját, a néhai szenátort megölték, Paco a feleségének, Hally Brownnak (Lorella de Luca) udvarol.

A dollártrilógia antihősei az állandóság szobrai, rajtuk nem alakítanak az események, ugyanazok a karakterek távoznak a film végén, akik az elején feltűntek. A karakterfejlődést meghagyják az olyan klasszikus hőstipusok privilégiumának, mint amilyen Montgomery Brown is. Brown színelváltozása távolról sem csak külsődleges. Haragja először mindenki ellen irányul, és sokáig az is kérdéses, hogy ki ellen csapódik le először, mivel első felindulásában a hűtlennek hitt feleségét is meg akarja ölni. Amíg bosszúvágya határtalan, addig nincs kit féltenie és ez hitvallásában is tükröződik: "Mindenki meghal egyszer. De aki fél, az minden egyes nap meghal. Aki nem fél, az csak egyszer halhat meg." Csak miután tudomást szerez arról, hogy távollétében lánya született, támad fel benne a családja iránti féltés, ami valóssággal megbénítja. Ha van a spagettiwesternnek katolikus hőse, akkor Brown mindenképpen az. Jézusi alázattal szedi fel a porból az elé dobott nyers húscafatot és eszi meg. A katolikus ikonográfia spagettiwesternek nagy részében inkább csak egy gesztus az olasz nézőknek, hogy a vadnyugat otthonosabbá váljék, egy provokatív díszlet, hogy lám, a szenvedés, az erőszak nem áll meg a templom ajtajában. A Ringo visszatérben azonban a vallási események, helyek, tárgyak megtartják eredeti jelentéstartalmukat, Montgomery Brown vendettájának jogosságát, tisztaságát hivatottak hangsúlyozni. A család a keresztény erkölcs alapegysége, ennek újraegyesítéséért küzd Montgomery, és ezt csúfolja meg Paco, amikor a pap elé ráncigálja Hallyt. A kamera sosem mutatja őket együtt, hiába térdepelnek egymás mellett. Hally arcát fekete fátyol takarja, háta mögött egy koporsó. Új értelmet nyer a holtomiglan-holtodiglan esküje - a házasság és a temetés egyidőben történik.

Van azért egy másik, egy bajkeverő oldala is Ringonak. Montgomery a templom falának dőlve egy szent szobrára emeli a tekintetét, majd cinkosan rámosolyog, mintha csak azt mondaná neki, hogy igaz, hogy ugyanazokért a célokért küzdünk, de azért nekem van humorérzékem is. Ezt pár pillanattal később meg is mutatja: a kijáratnál, Esteban elgátolja az utat a kifelé igyekvő Brown előtt. Montgomery eltolja maga elől Esteban kezét és a szentelt vízbe nyomja. Esteban leforrázott képpel néz utána, mint az ördög aki először ért szentelt vízhez és legnagyobb ámulatára nem történt semmi. Ne felejtsük el, hogy a hatvanas években divatos terminológiával élve, a burzsoázia és a proletáriátus közül, az utóbbi számára készültek a spagettiwesternek. Amíg az értelmiség húzta a száját, addig a mozik megteltek közönséggel. Érdekesség, hogy Olaszország legelmaradottabb, déli régióiban voltak a legnépszerűbbek az olasz westernek. Montgomery - átváltozása után - tulajdonképpen a "dologtalan" dél-olaszokról alkotott rosszindulatú prekoncepciók megjelenítésével éri el, hogy viszonylagos szabadsággal közlekedhet a városban: a kocsmában megkérdezik tőle, hogy netán munkát keres, erre ő azt feleli, hogy nem, mert már aznap evett. Ezzel elérte, hogy Estebanék elkönyvelték egy semmirekellő vándornak, akivel ezután már nem is foglalkoztak. Kikacsintás ez a nézők felé: néha a sztereotípiákból is lehet előnyt kovácsolni.

A Pisztolyt Ringonakhoz képest a filmzenében (Ennio Morricone) és a fényképezésben tapasztalható a legnagyobb előrelépés. A Ringo visszatér legalább annyira hagyatkozik a képek és a zene történetmesélő ereje, mint Leone filmjei. Nem túlzás azt állítani, hogy ha kivennénk a a szöveget a filmből, az nem menne az érthetőség és az átélhetőség kárára. Ellensúlyozva a költségvetésből fakadó hiányosságokat, a szuggesztív képekkel és zenével érték el azt az érzelmi töltetet, amit egy eposz feldolgozása megkíván. Több jelenetre is ráillik az alábbi leírás: Egy szabadon behelyettesíthető ragadozómadár kecsességével mozog a kamera a szereplők között, vágás és párbeszéd nincsen, csupán mozdulatok, arcok és tekintetek, a zene fokozatos erősödésével, épülésével fokozódik a feszültség. Ilyen szöveg nélküli jelenet például az, amely Montgomery metamorfózisát mutatja be, Brown felébred részeges henyéléséből, összetöri az alkoholüveget, kilép a konyhába, megtapogatja a a szalmakalapot és a ponchót, a zene eközben mind jobban, mind erősebben árad, Brown végül a kondérhoz lép és belemártja a kezét a barna testfestékbe. A zene abbamarad, a jegygyűrű koppan a földön. Az unionista tisztből, földönfutóvá lesz. A zene és a kép immáron szerves egységet alkot, a zene előlép a háttérből és rögtön reagál a vásznon történtekre, amikor a templomban vannak, orgonán hangzik el a lecsupaszított fődallam, amikor Brown kinyitja a zenedobozt, csilingelve hallható ugyanaz, a fedél lezárásával pedig, teljes zenekari kísérettel megint elhangzik. Az érzelmi csúcspont egyértelműen Brown első találkozása a lányával. Előző pillanatban még a feleséget akarta meggyilkolni, a következőben a gyermeke nyújt át neki virágot. Szöveg megint nincsen, csak Morricone, Wagner operáit megidézően súlyos zenéje. (Fun fact: Ezt a számot Tarantino is felhasználta a Becstelen Brigantykban.) A Maestro egyébként Muszorgszkij Egy éj a kopár hegyen című zeneművét dolgozta fel.

Az egész film - technikai szempontból bizonyosan - legszenzációsabb jelenete, egy legalább két perc hosszúságú, vágás nélküli felvétel. A Brown család néhai haciendáján járunk, ahol az új tulajdonosok, Fuentesék rendeznek vacsorát. A kamera Rosita (Nieves Navarro) arcával indít, aki egy latin balladát (Mi Corazon) énekel, a kamera egy kört leírva valósággal betáncolja a teret, az udvarról belép az étkezőbe, megmutatva az ünnepi asztalt, ahol ott ülnek a város megfélemlített elöljárói, a ház foglya Hally és átellenben a kérője, Paco. A Fuentes testvérek tökéletes elsajátították az arisztrokrata életstílust. Úgy viselkednek, mintha már hét generáció óta a családjukké lenne a birtok, Brown, a ház jog szerinti tulajdonosa, csak a városi kertész segédjeként tud bejutni a házba. Ez a bravúros jelenet, egy tető alá zsúfolja a film összes fontosabb szereplőjét és egy kimondott szó nélkül képes érzékeltetni a közüttök fennálló viszonyrendszert. Az ablak kinyilik és végezetül ismét az éneklő nő látványán pihen meg a kamera. Majd vágás, előkerül egy gitár (La Bamba di Barnaba) és vad flamenco táncba kezd Rosita, Paco egyik emberével. Fiestahangulat a spagettiwesternben, olé.

Rosita a film legtitokzatosab karaktere, delejesen szép, úgy néz, mintha a birtokában lenne a világ összes tudása és titka. Alig derül ki róla valami konkrétum a film folyamán, de ez is része a karakterének, tarot kártyából jósol, árad belőle a szexualitás, és úgy öltözködik, mint egy romanticizált vándorcigány. Ő Esteban szeretője, de Montgomery is felkelti az érdeklődését, annyira, hogy segít neki bosszúja megvalósításában. Brown antréja rendkívül hatásos. Olyan, mintha a túlvilágról tért volna vissza. Áll az ajtóban és a kint tomboló homokvihar miatt a katonai egyenruha sziluettje látszik. A finálé szokatlanul hosszú és két részből áll. Mintha Tessari rájött volna, hogy a film kétharmadáig, egy spagettiwesternhez képest méltatlanul kevés embert lőttek le, ezért ritka nagy mészárlást rendez a végén. Fricska a városi polgárság irányába, hogy csak akkor csatlakoznak a tisztogató akcióhoz, amikor már eldőlni látszik a küzdelem Brownék javára. Kezdetben - a seriffen kívül - Brown összes segítőtársa outsider: az indián, a bogaras kertész, vagy Rosita. Mivel Montgomery helye immáron a családja mellett van, Rosita lesz az, aki a film végén ellovagol - cigány jósnőhöz illően öszvérháton - az ismeretlenbe, ő veszi át a mitikus vándor szerepét Browntól.

Adios Gringo (1965)

Az Adios Gringot csupán azért lehet a spagetiwesternek közé sorolni, mert ezt a filmet is túlnyomórészt olaszok készítették. Ettől eltekintve viszont a műfaj egyetlen stílusjegyét sem viseli magán. Szolgai másolata az ötvenes évek amerikai pszichológiai westernjeinek. A spagettiwesternre egyáltalán nem jellemző, hogy törődne a civil lakossággal, szerepük hasonló a földön guroló ördögszekérhez, védtelen és meghunyászkodó céltáblaként sietnek háztól házig. Az Adios Gringoban ellenben nagyon is aktívak a polgárok, az ötvenes évek amerikai westernjeinek hagyományaihoz híven még lincselésre is összegyűlnek. Tipikus korai spagettiwestern, abból az időszakból, amikor a stílusjegyek még nem rögzültek, és az Egy maréknyi dollárért még nem vált hivatkozási ponttá. Az Adios Gringo alapjául Henry Whittington ponyvaregényíró Adios című műve szolgált, amiből az Ezüst egydolláros társírójából rendezővé avanzsált Giorgio Stegani (Gentleman Killer, Beyond the Law) készítette el a filmváltozatot.

Brent Landers (Giuliano Gemma) véletlenül összefut régi barátjával, akitől megvesz egy marhacsordát. A legközelebbi városban azonban kiderül, hogy a jószág lopott, Landers önvédelemből lelövi a szarvasmarha jogos tulajdonosát, majd menekülni kényszerül. Megfogadja, hogy addig nem nyugszik, amíg tisztára nem mossa a nevét. Régi barátja nyomait követi, hogy elkapja és visszahurcolja a városba. Útközben megmenti Lucy Tilson (Ida Galli) életét. Banditák rabolták ki a postakocsit, majd erőszakolták meg és hagyták magára a lányt. Landers póznához kikötözve, ruha nélkül talál rá Lucyra. Innentől megváltozik a történet iránya, ugyanis Brent pártfogásába veszi a lányt és nyomozni kezd az ismeretlen támadók ellen. Kiderül, hogy az egyik bandita az ő régi barátja, a másik pedig a környék legnagyobb földbirtokosának a fia. Harapófogóba kerül, vissza nem mehet, mert ott gyilkossággal vádolják, a lányt nem hagyhatja magára, mert akkor a banditák végeznek vele, mint a rablás egyetlen szemtanúval, egyetlen lehetősége, hogy bebizonyítja a földbirtokos fiának a bűnösségét.

A történet több pontban is egyezést mutat a Leszámolás a puskák hegyén sztorijával. Ahhoz, hogy az ilyen fajsúlyú dráma működjön egy westernfilmben, mindenképpen szükségeltetik a monumentális és vad amerikai táj, ellenpontként pedig kellenek az olyan színészóriások, mint Anthony Quinn, vagy Kirk Douglas. Az Adios Gringoból sajnos mindkét komponens hiányzik. A kovács, aki a főcím után útba igazítja Brett Landerst, kősivataggal riogat és égető nappal, ehelyett egy már ránézésre is veszélytelen mészkőfennsíkon kell át az főhős. Giuliano Gemma megbízhatóan teljesít, a többi szereplő azonban - a tájhoz hasonlóan - nem képes felnőni a történethez. A bájos Ida Gallival sem volt kegyes a forgatókönyv, övé az egyik legpasszívabb női szerep, amit valaha westernfilmben láttam. Nincs más dolga, mit várni a megmentőjére, és ha megérkezik a karjaiba omlania. Ezek miatt még az a maradék feszültség is hamar elillan a filmből, ami egy westernben alapjáraton megvan. Hiába állt tehát egy fordulatos és kidolgozott történet a készítők rendelkezésére, azt nem voltak képesek izgalmasan elmesélni. Az Adios Gringo elsősorban kísérletként érdekes, megmutatja, hogy mi lesz akkor, ha indigóval másolják le a műfaj elemeit és változtatás, honosítás nélkül ültetik át őket egy alapvetően műfajidegen környezetbe.

A Jó, a Rossz és a Geek #1

Kalapokat lehet a magasba dobni és vérmérséklettől függően megvárni míg leesnek vagy még a levegőben szitává lőni őket, ugyanis új sorozat indul a Geekblogon. Heti rendszerességgel fog egy maréknyi westernfilm bemutatásra kerülni, egy meghatározott tematika szerint összeválogatva. Az első két részben Giuliano Gemma korai spagettiwesternjei kerülnek a nagyító lencséje alá. Az utolsókat rugó ünnepekről sem feledkezem meg - Karácsony is szóba fog kerülni a cikkben!

 Azoknak, akik esetleg még sosem hallották volna ezt a nevet, következzék egy gyorstalpaló: Giuliano Gemma kaszkadőrként kezdte a pályáját, majd sportos alkata miatt fizikálisan megterhelő mellékszerepekben tűnt fel szandáleposzokban. Atletikus adottságait később is kihasználta, minden veszélyes kunsztot maga hajtott végre, sosem helyettesítette kaszkadőr. Az idők során védjegyévé vált kisfiús mosolya, legalább olyan fehéren és vakítóan ragyogott, mint Burt Lancasterré. Tizenhét változó minőségű spagettiwesternben játszott, ezzel a műfaj emblematikus alakjává nőtte ki magát. A hatvanas években, Franco Nero mellett ő volt a spagetti-univerzum legnagyobb olasz származású sztárja, neve kígyózó sorokat jelentett a pénztáraknál. A cikkben tárgyalt 1965-ös keltezésű filmjei hatalmas kasszasikerek voltak Olaszországban, abban az évben csak a Pár dollárral többért termelt nagyobb profitot. Fontos megjegyezni, hogy Giuliano Gemma, eltérően a többségtől, nem Clint Eastwood eszköztelen színészi játékát kopírozta le, hanem egy saját imázst próbált kialakítani. Ha Eastwood egy kandallón alvást színlelő macska, aki közben mind az öt érzékével megfeszül, akkor Gemma egy mindent körbeszaglászó, minden sarokba bekukkantó, örökmozgó kölyökkutya.

Az ezüst egydolláros (Un dollaro bucato, 1965)

Nem esküszöm meg rá, de emlékeim szerint ez volt az első spagettiwestern, amit életemben láttam. Gyerekként az egyik kedvencem volt, ugyanis az Ezüst egydolláros, egy vadnyugati környezetbe helyezett, meseszerűen naiv bosszútörténet, aminek a végén még élete nőjét is megmenti a főhős. A polgárháború végeztével szabadon engedik a déli hadifoglyokat, köztük van Phil és testvére Gary O'Hara (Giuliano Gemma), akinek első útja Richmondba, a feleségéhez (Ida Galli) vezet. A vesztes fél tisztjeként tudja jól, hogyha marad, akkor élete végéig lázadónak fogják bélyegezni, ezért testvére nyomában, Nyugatnak indul szerencsét próbálni. A Vadnyugatot - ahogy az lenni szokott kisköltségvetésű olasz westernekben - barátságosan zöldellő dombok helyettesítik. Yellowstone városában a helyi elöljárók felbérlik, hogy fogja el a környék legveszedelmesebb banditáját, Blackie-t. Túl későn jön csak rá, hogy átverték. Blackie valójában a testvére és az összetűzés Phil halálával végződik. Gary megjátszva a saját halálát megmenekül, elbújdosik és rövidesen nyomozásba kezd, hogy kiderítse miért kellett a testvérének meghalnia.

Gary O'Hara megformálása volt Giuliano Gemma első westernszerepe. Ezt a direkt a személyére szabott pisztolyhőstípust, jóravaló, tisztességes, néhanapján bajkeverő, illetve ennek variációit még számos spagettiwesternben eljátszotta. O'Hara jelleme makulátlan, lelkiismerete még a polgárháborúban sem tompult el, ezzel együtt azért infantilis csínyekre mindig kapható. Felhívja a banditának állt katonatársának a figyelmét, hogy számukra már csak a becsület maradt meg, és eszerint kell cselekedniük. Dacszövetségük megköttetett, összenéznek és az időlegesen rossz útra tért lázadó egy déli katonadalt kezd el harmonikán játszani az északi érzelmű banditák legnagyobb dühére.

A filmet Giorgo Ferroni (Fort Yuma Gold, Wanted) rendezte, aki az Ezüst egydolláros előtt már több műfajban bizonyított. Készített horrort (The Mill of the Stone Woman) és több szandáleposzt (A trójai háború). Ferroni az Ezüst Egydolláros esetében is kiváló munkát végzett. A történet üresjáratok nélkül gördül előre, még egy-két meglepő húzás is belefért, gondolok itt a párbajra puskával vagy a seriff színvallására, az akciójelenetek pedig jó ritmusérzékről tanúskodnak. Az a valószerűtlen szituáció pedig, hogy Garyt néhány hét vagy hónap elteltével nem ismerik fel, a bosszútörténetek velejárója, el kell fogadni és tovább kell lépni. Ferroni bizonyos elemeket ugyan átemelt az Egy maréknyi dollárértból – Rotoscope technikával készített főcím, Gary beépülése a banditák közé, vagy az, hogy a címbeli egydolláros hasonló szerepet kap, mint Leone művében a kályhaajtó – de filmjének szigorúan fehérre és feketére osztott világképe még a negyvenes évek hipernaiv amerikai westernjeit idézi. Sőt, még a hasonszőrű, korai spagettiwesternek között is az Ezüst egydolláros az egyik legártalmatlanabb: a hős megbosszulja testvére halálát, segít a farmerokon és megóvja feleségét a rá leselkedő veszélyektől. Gary O'Hara nem más, mint a népmesékből ismert legkisebb királyfi, küzdenie és szenvednie kell, de a totális happy end egy pillanatra sem kérdéses. Ez az optimista és romantikus hangvétel nem szokott jól állni a spagettiwesternnek, az Ezüst egydolláros azonban kivétel, mert izgalmasan és játékos könnyedséggel, de nem elviccelve dolgozza fel a – jelen esetben – esti mesévé egyszerűsített westernmitológiát. A vadnyugat mindenki számára egy új és jobb élet lehetőségét kínálja, igaz, az apróbetűs részből azért az is kiderül, hogy előtte még le kell számolni a gonosszal.

Pisztolyt Ringonak (Una Pistola per Ringo, 1965)

- Számára az olyan szavak, mint becsület, vagy igazság nem jelentenek semmit. - állapítja meg Ringoról a kisváros seriffje (George Martin). Giuliano Gemma, második westernjébe, nem az Ezüst egydollárosban megismert tévedhetetlen erkölcsi iránytűvel rendelkező hőstípust menti át. Ringo sok tekintetben inkább hasonlít Clint Eastwood névnélküli fejvadászához. Legalább olyan halálosan kezeli a revolvert, végletekig önző, csak akkor kockáztatja a testi épségét, ha az busás anyagi haszonnal kecsegtet. Leone hősétől eltérően azonban Ringo egy exhibicionista dandy (a másik neve: Angyalarcú), egy nagyra nőtt hiú gyerek (amikor először látjuk, éppen stílusos fekete-fehér öltözékben ugróiskolázik!), imád a középpontban lenni és lyukat beszélni a másik hasába, és ha szép szóval nem megy, ugyanezt megteszi a pisztolyával. Tenyérbemászó modora és állandó vigyorgása miatt a környezete számára egyszerűen elviselhetetlen. Tuco mellett, Ringo a spagettiwestern egyik legszórakoztatóbb antihőse.

- Isten egyenlőnek teremtette az embereket. A hatlövetű tette őket különbözővé. - Így vall Ringo a fegyverforgatók hatalmáról. Karácsonykor, egy mexikói rablóbanda kifosztja a kisváros bankját, majd befészkelik magukat egy földbirtokos haciendájába. Hiába ül a rács mögött Ringo, mindenki az ő kegyeit keresi, mivel ő az egyetlen aki képes arra, hogy kifüstölje a banditákat, visszaszerezze a pénzt és épségben kiszabadítsa a túszokat. Ringot természetesen csak akkor kezdi érdekelni a megbízatás, mikor felajánlják neki a pénz harminc százalékát. Ringo olyan, mint egy kapitalista nagyvállalat vezetőjének a gonosz karikatúrája, nem emberéletekben, hanem százalékokban gondolkodik. A különbség annyi, hogy Ringo nem egy mahagoniasztal mögött dőzsöl a vagyonában, hanem terepen, az életét kockáztatva, magányosan, mindenféle szervezeti háttér nélkül műveli a pénzszerzést. Ringo ábrázolása sok mindenben követi a Vera Cruzban látott zsoldosét (Burt Lancaster), a már említett belső jegyek mellett, vigyorgásuk és ruházatuk is hasonló. Hiába arrogáns és kapzsi mindkét karakter, vakmerőségük illetve a féltve őrzött függetlenségük miatt automatikusan kijár nekik a nézők szimpátiája.

- Jézus nem volt fegyvertelen. Részvét és könyörület voltak a fegyverei. - Ezek meg milyen fegyverek már? Ha lett volna nála egy hatlövetű biztos nem kapják el a katonák. - Ringo ennek ellenére pisztoly nélkül lovagol a haciendához. Szemtelenségének köszönhetően a banditavezér érdeklődni kezd iránta és megkíméli az életét. Az ostromállapot állandósul, a mexikóiak szeretnének eljutni a Rio Grande túloldalára, ezt nyomatékosítva naponta két túszt lelőnek, a kisváros lakói pedig körbeveszik az épületet és várnak.

Ducio Tessari ragyogó szereplőgárdát toborzott össze. Fernando Sancho a gond nélkül gyilkoló banditavezér szerepében valóssággal brillírozik, még arra a lehetetlenségre is képes hogy lelopja a figyelem fókuszát Ringoról. Szuggesztív játékának köszönhetően bérelt helyhez jutott a későbbi spagettiwesternekben. Ha heves vérmérsékletű rablóvezérre volt szükség, legtöbbször őt hívták. Nieves Navarro, a giallok temperamentumos nagyasszonya, a rablóbanda egyetlen nőtagját, Dolorest alakítja. Őrülten vonzó nő. Már a puszta fellépéséből árad valamiféle ősi és elsajátíthatatlan méltóság, ami miatt még Ringo és Sancho mellett állva is képes begyűjteni a tekinteteket. Nem sok film dicsekedhet három ilyen karizmával rendelkező színésszel. Külön öröm, hogy egy kiemelkedő minőségű forgatókönyvből dolgozhattak, a szerzők között ott van Alfonso Balcazár és Fernando Di Leo, aki később elsőrangú poliziescok rendezésével vált híressé. A haciendán kis helyen vannak összezárva a túszok és fogvatartóik, már csak emiatt is elkerülhetetlenek a súrlódások. A földbirtokos (Antonio Casas) tudomást sem vesz arról, hogy a parasztjait úgy mészárolják le sorban, mint a marhákat a vágóhídon, inkább Doloresnek csapja a szelet, európai utazásairól mesél neki és táncba hívja. Ruby (Lorella de Luca) egyre féltékenyebben figyeli az apját és Ringot szapulja, aki annyit képes mondani az egyik túsz meggyilkolása láttán, hogy ez nem volt szükséges. A banditák vég nélkül mulatnak, egyikük a földbirtokos lányát kerülgeti. Sancho és Ringo pedig a százalélokon vitatkoznak. A sok apró mellékszál egyike sem bizonyul feleslegesnek, mivel Di Leo és Tessari jó arányérzékkel keverte össze őket és egy feszültséggel teli, dinamikus kapcsolati hálót alakított ki belőle, amely a karácsonyi vacsora közeledtével egyre kuszábbá válik.

Ducio Tessari (Tony Arzenta, The Bloodstained Butterfly) rendezői stílusa is megérdemel néhány mondatot. Zsúfolt, élettel teli kompozíciókat részesíti előnyben, amelyekben több minden történik egyszerre. Tökéletes példa erre a táncjelenet, amelyben szinte minden jelenlévő csinál valami említésre méltót, miközben fel- és eltűnnek egymás takarásában. Egy másik jelenet pedig, amelyben Ringo és Ruby a kamerába néznek és felváltva közelednek felé miközben egymással beszélnek a francia új hullámot idézi. Ezek a megoldások fényévekre vannak Leone statikus, üres terű nagytotáljaitól és tolakodó szuperközeli plánjaitól. tereket és szuperközeli képeket egyaránt megörökítő beállításaitól. Tessari, Massimo Dallamanoval (Bandidos) egyetemben, méltatlanul keveset említődik meg, amikor a spagettiwestern legjelentősebb rendezőiról esik szó. Az egyik legnehezebb feladatot is könnyedén megoldja, ritkán látni olyat, hogy a humor és az erőszak ilyen egyensúlyban legyen egy olasz westernben. Kiváló példa erre az a jelenet, amikor Sancho is megvillantja egy pillanatra az érzelmes oldalát, és brummogva, mint egy láncra vert medve, de csatlakozik a karácsonyi énekléshez.

Az erőszak legalább olyan gyakori vendég a filmben, mint Sergio Leone dollártrilógiájában, az ábrázolása azonban jelentősen eltér. Itt nincsen hosszú, izzasztó várakozás a tűzpárbaj előtt, a gyilkolás minden esetben váratlanul és a legnagyobb természetességgel történik. Mintha csak egy játék része lenne a másik ember életének a kioltása, Sanchoék a gyilkolás legkülönfélébb kreatív módjait találják ki a peonok likvidálására, és egy elégedett röhögéssel nyugtázzák, ha az egyik peon összecsuklik. A film sem vesz vissza ilyenkor a tempójából, mintha csak egy alma esett volna le a fáról, megy minden tovább. Emiatt a játékosság miatt, az embernek talán elsőre fel sem tűnik, hogy mennyire kegyetlen is ez a film. De hát ettől spagettiwestern a spagettiwestern, hogy nem vacakol a moralitással, hanem gondolkodás nélkül tüzel. Még belegondolni is rémisztő, hogy mi lett volna a Pisztolyt Ringonakból, ha a már ezerszer bevált sémákat követik az alkotók és a sótlan és teljesen jelentéktelen seriffet teszik meg főszereplőnek, a zsoldos pedig megmarad sidekicknek.