Hollywoodot mindenki ismeri már annyira, hogy tudja: ha valami nagy sikert arat, úgy hiszik, hogy rátaláltak a filmvilág legújabb csodaszerére, és az adott koncepciót, ami mögött a pénz szagát érzik, addig fejik, amíg csak lehetséges. Az X-Men és a Pókember képregényadaptációk azóta sem csillapodó hullámát indította el, a Transformers tarolása után rögtön zöld utat kapott az évek óta veszteglő G.I. Joe projekt, az Avatar pedig kiengedte a palackból a legfrissebb őrületet, a 3D-t, és most már lassan mindent, ami (a nagy stúdiók szempontjából) számít, térhatásban élvezhetünk, persze lényegesen magasabb jegyárért. Múlt héten az M1 Szélesvászon című műsorában beszélgettünk erről a trendről, de a téma megér egy pár percnél hosszabb kifejtést is. A kérdés természetesen az, hogy mit képvisel a 3D: a vizuális szórakoztatás egy új, magasabb szintjét vagy csak egy parasztvakító üzleti fogást?
Az álomgyár mindig a technológiához fordult, ha veszélyben érezte az elsődleges bevételi forrásának számító mozikat. Az ’50-es években, amikor rohamosan terjedt a konkurenciának számító televízió (1954-re az amerikai háztartásoknak már több mint felében volt egy készülék, és a demográfiai változások – tömeges kiköltözések az elővárosokba – is a doboznak kedveztek), a stúdiók újítások egész sorát vezették be, hogy olyasmit kínáljanak a nézők számára, amit a tévé előtt ülve nem kapnak meg. A szélesvászon, a sztereó és a szagos mozi is ezek közé tartozott (nagy kár, hogy utóbbi nem maradt meg – micsoda élmény lenne végigülni ezzel a technológiával egy tipikus mai tinivígjátékot, amiben valaki mindig szarik, böfög, fingik, pisál vagy ejakulál), és persze ekkor élte első fénykorát a 3D is, amivel egyébként egészen a filmtörténet kezdete óta kísérleteztek (már A vonat érkezésének is volt térhatású verziója).
A mostani helyzet is hasonló: a HD, a Blu-Ray, a szélesvásznú tévék mind őrült iramban terjednek, aminek köszönhetően egyre többen tudják otthon megteremteni a mozizás csaknem teljes élményét. A modern 3D financiális előnyeire már Robert Zemeckis 2004-es Polár Expressze felhívta a figyelmet (az amerikai vetítések 98%-a ugyan hagyományos 2D-ben zajlott, ám a bevétel nagyjából egynegyede a maradék 2%-ból származott), de a paradigmaváltást az Avatar 2009-es tarolása eredményezte (a bevétel több mint 80%-a 3D-s vetítésekből folyt be). Azóta rohamosan nő a 3D-ben bemutatott filmek száma, idén talán csak a Super 8 és az X-Men várható 2D-ben a nyári blockbusterek közül.
A trend Hollywood számára természetesen nem csak az otthoni mozizással való verseny miatt fontos, hanem azért is, mert egy 3D-s vetítésért jóval több pénzt lehet elkérni. Itthon egy fővárosi pláza normál, 1450 Ft-os jegyárát további 400 Ft-tal kell „csak” megfejelnie a nézőnek a térhatás érdekében, de Amerikában az átlag 10 dolláros jegyre legalább további 5 dollárért nyomtatják a 3D feliratot. Ez testvérek közt is plusz 50%, vagyis itt hatalmas összegekről van szó – és akkor még nem is beszéltünk az egész mögött mozgó igazi pénzekről, vagyis a hardware iparról, ami gőzerővel 3D-sít minden létező technológiát, amiben szerepe van a vizuális megjelenítésnek.
Szóval, azt már tudjuk, hogy a 3D baromi nagy üzlet, de mik a mellette álló kreatív szempontok? Vannak egyáltalán? A 3D egy eszköz, nem több, nem kevesebb, egy film sem lesz tőle sem jobb, sem rosszabb. Egy jó 3D (Avatar) növelheti az aktuális befogadói élményt, egy rossz (Titánok harca) pedig csökkentheti, de magának a műnek a színvonalát nem fogja befolyásolni. A konzervatívabbak gyakran már a CGI-t is átkozzák, annak ellenére, hogy egyértelműen gyakorlati haszna, történetmesélési funkciója van (igen, tudom, ebbe a zárójelbe most rengeteg cinikus dolgot lehetne írni, és teljes joggal – de nem teszem) - márpedig a 3D-ről semmi hasonlót nem lehet elmondani. Innentől teljes joggal dobálózhatunk olyan kifejezésekkel, mint a gimmick, a parasztvakítás vagy a vásári mutatvány. Sőt, nem véletlen, hogy a „pro” oldalt képviselők ellenében (Cameron, Spielberg, Jackson és még lehetne sorolni) vannak szép számmal olyan filmesek és hozzáértők is, akik nyíltan kritizálják a trendet (Christopher Nolannel az élen, de Roger Ebert is írt tavaly egy „pokolba a 3D-vel” cikket).
Ráadásul a fentiek mellett – James Cameron forradalmi újításai ide vagy oda – vannak itt tisztán technológiai problémák is. Egy térhatású kép nyilván akkor tökéletes, ha a néző, akárcsak a valóságban, a látvány bármely pontjára tud fókuszálni. Ez csak abban az esetben lehetséges, ha a kép minden részlete éles, ami viszont kiveszi a rendező kezéből a mélységgel való játék lehetőségét, vagyis nem tudja irányítani a néző figyelmét, nem tud például élesbe hozni egy addig elmosódott ajtót a háttérben, ami most kinyílik. Ha pedig a térhatású kép nem tökéletes, vagyis mondjuk a háttér nem éles rajta (ez tipikusan hagyományosan felvett, utólag 3D-re konvertált filmeknél fordul elő), akkor a néző agya összezavarodik, amikor a tér illúziójának hála teljes joggal igyekszik fókuszálni a főszereplő mögött vonagló sztriptíztáncosnőre egy éjszakai bárjelenetben, és a cicik mégis homályosak maradnak (sok 3D vetítés utáni fáradságnak, szemproblémának és fejfásnak ez az oka). Még nagyobb probléma, hogy az ilyen technológiával készült filmek sötétebbek, mint 2D-s társaik – nem elég, hogy maga az eljárás is jelentősen csökkenti a jelenetek fényerejét, erre még a szemüveglencsék is rátesznek egy lapáttal.
Persze a technológia efféle hátrányainak egy részére alighanem találnak majd megoldást a jövőben, kérdés, hogy az egésznek van-e értelme egyáltalán. A befogadó szempontjából a 3D kétféle lehet: az a bizonyos agresszív, tolakodó fajta, amikor valami folyton repül a néző felé, és az elegánsabb, visszafogottabb típus, amit nézve az ember egy idő után el is felejti, hogy térhatásban látja a filmet. Előbbi primitív vásári fogás (bár bizonyos műfajokhoz, stílusokhoz kétségkívül illik), ráadásul teljesen kizökkenthet a filmélményből, de erről szerencsére már kezdenek leszokni. Utóbbiban inkább van ráció, bár soha, egyetlen film esetében sem éreztem úgy (ideértve a folyton mintapéldaként emlegetett Avatart), hogy kellett bele a 3D. Avagy általánosan fogalmazva: a filmművészetnek nincs szüksége a térhatású képre. A támogatói gyakran emlegetik, hogy annak idején a hang, majd a színek megjelenése ugyanilyen lépcsőfok volt, és azoknak (főleg utóbbinak) is voltak ellenzőik, végül mégis bizonyították létjogosultságukat. Csakhogy a példa sántít. A hang és a szín a valóság vászonra való leképezésének természetes eszköze, míg a 3D egy felesleges bűvésztrükk: agyunk a normál, síkban prezentált kép információit is kiegészíti annyira, hogy érzékeljük a mélységeket, távolságokat, vagyis lényegében eleve adott a 3D illúziója.
Mindez nem zavarja a stúdiókat, amik teljesen elkötelezték magukat a technológia mellett. Az előbbi példa olyan szempontból mégiscsak helyes lehet, hogy akárcsak a hangos- és a színes film, a 3D is kinőheti magát, és a médium standard formátumává válhat idővel. Ennek a gondolatnak Martin Scorsese az éllovasa, aki többször hangoztatta, hogy szerinte a térhatásnak korántsem csak a látványfilmek esetében van értelme (következő projektje, a Hugo Cabret természetesen 3D-ben forog), és itt kell megemlíteni Werner Herzogot is, aki szintén a 3D-hez nyúlt legutóbbi dokumentumfilmjében, a Cave of Forgotten Dreamsben (igaz, saját bevallása szerint egyáltalán nem tervezi, hogy valaha újra használja ezt a technológiát). De felmerül a kérdés, hogy mire lesz elég a 3D elterjedésének üzleti hatása, ha egyszer a kreatív szempontjai elhanyagolhatóak? Mint már említettük, a 3D egyrészt több pénzt jelent Hollywoodnak, másrészt versenyelőnyt az otthoni mozizással szemben. Csakhogy ez utóbbi előny relatíve gyorsan el fog párologni. Míg a szélesvásznú tévék jó 60-70 évvel később terjedtek csak el, mint az első nagy szélesvásznú mozis eljárások, a Cinerama és a CinemaScope, a 3D technológia (a tévéktől a mobiltelefonokig) már most a spájzban van. A digitális korszakban a mozi már nem tud mérföldekkel az otthoni filmnézés előtt járni, mint egykoron.
Ezt persze tudják Hollywoodban is, nem csoda hát, hogy több fronton igyekeznek bebiztosítani a jövőjüket. A sokat vitatott, és sok A-listás rendező (Cameron, Bay, del Toro, Zemeckis, Jackson stb.) által ellenzett Premium Video on Demand szolgáltatás e hónapban indult el Amerikában – lényege, hogy az adott filmeket mindössze két hónappal a mozibemutató után, 30 dollárért bárki letöltheti HD-minőségben. Az ár egyelőre csak a nagycsaládosoknak kedvez, de sokan már így is a mozik halálát prognosztizálják – márpedig a szolgáltatás a későbbiekben csak bővülni fog, és az árcsökkenést sem nehéz előre látni. Arányaiban a stúdiók sokkal több pénzt látnak ebből a forgalmazási formából, hiszen míg a mozis jegyáraknak nagyjából a fele vándorol hozzájuk, addig az említett 30 dollárnak a bő kétharmada landol a zsebükben. És a Földnek nem szokása visszafelé forogni. Lassan eljutunk arra a szintre, ahol a mozi, a közösségi élményen kívül, semmi olyat nem tud majd nyújtani, amit otthon nem tudunk magunk reprodukálni, és ahol a mozi megszűnik a stúdiók elsődleges bevételi forrása lenni (pont a 3D-sített blockbusterek esetében, csak a merchandise-ból származó bevételek bőven meghaladhatják a jegyeladásokat). Az MPAA statisztikái szerint az amerikaiak 11%-a minősül rendszeres mozibajárónak (ami azt jelenti, hogy havonta legalább egy előadásra beülnek), és tőlük származik a mozik összbevételének több mint a fele. Ha közülük csak egy kevesen átcsábulnak az otthoni filmezésre (vagy még inkább: a nyilván sokkal kevésbé filmfanatikus 89% egy része marad otthon), a mozik akár fel is adhatják a harcot. És innen nézve a 3D nem több átmeneti megoldásnál, ami csak késlelteti az elkerülhetetlent.
A fő probléma mégis az, hogy ahelyett, hogy a jövőben is működőképes üzleti modellt kereső Hollywood egy eszközt látna a 3D-ben, ami segít megtartani a mozinézőket, egy csodaszert lát benne, és mindre ráerőlteti, amire csak tudja. Ez pedig még messzebb tolja a háttérbe a kreativitást, ami már eleve a mainstream amerikai film legaggasztóbb tendenciája az utóbbi években. Az egyes zsánerek butulnak, az ötletek hiányoznak, a döntések nem a kreatívok, hanem a marketingesek kezében vannak (minderről hamarosan bővebben). Pedig én nem 3D filmeket akarok látni. Hanem jó filmeket.