Pár éve minden normál gondolkodású képregénykedvelő agybajt kapott, amikor a Marvel hipp-hopp, semmissé tette Peter Parker és Mary Jane házasságát. Most pedig a konkurencia készül hasonlóra: ősztől Superman szingli lesz, ugyanis kikukázzák a Lois Lane-nel kötött frigyét – egy nagy, a teljes univerzumra kiterjedő reboot részeként, ami még ki tudja, milyen marhaságokat fog szülni. Amíg arra várunk, hogy megtudjuk, a kiadó egész pontosan hogyan húzza karóba az elmúlt bő 70 évének karaktereit és történeteit, vessünk közösen egy pillantást az elmúlt évtizedek néhány legnagyobb DC-s és marveles retconjára.
A retconokkal kapcsolatban két dolgot érdemes észben tartani. Egy: olyan masszív, a valós idővel véletlenül sem szinkronban mozgó univerzumokban, mint ezek, elkerülhetetlenek. Sok évtized keresztbe-kasul ható, az aktuális divatirányzatoknak megfelelően változó történetei szükségszerűen ellent fognak mondani egymásnak, főleg, hogy hosszútávon egyetlen karakter kalandjaiért is több tucatnyi vagy akár több száz író a felelős. Kettő: mégis, puszta természetéből fakadóan, minden retcon egy dramaturgiai bűncselekmény. Nem nyúlhatsz vissza csak úgy több évet egy sztoriig (amit persze más írt – az írók viszonylag ritkán rectonálják a saját dolgaikat), és döntheted el, hogy, mondjuk, az adott karakter annak idején mégsem halt meg, hanem csak akkor úgy tűnt – de az valójában egy klón/imposztor/illúzió volt, vagy épp a halála előtti pillanatban elragadták a földönkívüliek/időutazók, esetleg egyszerűen csak „jobban lett”. A cselekmény nem egy ringyó, amivel az írók kedvük szerint bánhatnak el elölről-hátulról, kell, hogy legyen neki egy természetes folyása, ami az efféle húzásokat csúnyán megsínyli.
Csak próbaképp, vegyünk egy tetszőleges karaktert a legnépszerűbbek közül, és emeljünk ki néhány eseményt, ami vele, és közvetlen környezetével esett meg az egyes írók múltba nyúlásai következtében. Mondjuk… Rozsomák? Ne, még a végén főbe lövöm magam. Legyen Pókember: Norman Osborn, a Zöld Manó megölte a szerelmét, Gwen Stacyt, majd a hőssel vívott harca után maga is elpatkolt. Később visszatért a halálból („Európában volt”), és mellesleg kiderült, hogy azért ölte meg Gwent, mert volt vele egy egyéjszakás kalandja, aminek következtében a lány ikreket szült neki, és titokban tartotta őket előtte. Norman fia, Harry szintén meghalt, majd visszatért az élők közé, akárcsak May néni: utólag kiderült, hogy egy genetikailag módosított nő pózolt Mayként, Norman Osborn utasítására, és az harapott fűbe. Ami magát Petert illeti, egyszer klónozták őt, majd évekkel később jött a nagy sokk, hogy nem őt klónozták, hanem ő a klón, aztán mégis ő lett az eredeti, majd úgy tűnt, sem ő nem az, sem a másik, hanem mindketten klónok, aztán… aztán már a franc se tudta követni. És akkor még bele se mentünk J. M. Straczynski elmebajába azzal kapcsolatban, hogy Petert nem egy radioaktív pók csípte meg, hanem egy totemállat, aminek következtében hősünk egy mágikus tápláléklánc részévé vált. És hol van még a bevezetőben említett One More Day… Fáj már a fejetek? És ne legyen illúziótok, bármely más A-listás karakter története hasonló otrombaságokkal van tele.
Az ember ezt általában véve tudja, csak nem foglalkozik vele, olvassa, és – jó esetben – élvezi az éppen aktuális történet, függetlenül attól, hogy a karakter élete azon a ponton már egy mindenhonnan összehányt szeméthalom. A nagy retconok egy jelentős része valamely hős/gonosz „halálával” és „feltámadásával” kapcsolatos, és ez olyannyira érdekes (és megmosolyogtató/felháborító, mindenkinek a saját hozzáállása szerint), hogy a második részben külön azzal foglalkozunk. Most jöjjön néhány tetszőleges példa a notórius „egyéb” esetek közül, kommentekben lehet sorolni a többit.
Batmannek van egy fia. Nem, Batmannek nincs fia. De, Batmannek mégis van egy fia.
Mi történt?
Ez egy többszörös atrocitás, aminek a gyökerei 1987-be nyúlnak vissza. Mike W. Barr és Jerry Wingham Son of the Demon című graphic noveljében Batman hosszú évek szerelmes-ellenséges viszonya után feleségül veszi Talia al Ghult, aki teherbe esik tőle, ám úgy dönt (miután a terhes nőt gyilkosoktól védelmezve a Sötét Lovag majdnem otthagyja a fogát), hogy azt hazudja neki, elvetélt, majd elválik tőle, és titokban szüli meg a fiút. Az első retcon akkor jött, amikor az 1994-es, a kontinuitást szántszándékkal összemaszatoló Zero Hour ürügyén úgy döntöttek a szerkesztők, hogy ideje „nemhivatalossá” tenni Batman fiának létezését – úgyhogy a Son of the Demon afféle alternatív univerzumbeli sztorivá módosult (a Zero Hournak amúgy van még egy-két dolog a rovásán, erre majd visszatérünk). Aztán 2007-ben Grant Morrison megint beesett a DC kapuin, ezúttal ott is maradt, és kitalálta, hogy Batmannek mégis van egy fia, akiről nem tud. Belőle lett később az új (és jelenlegi) Robin, Damien Wayne. Morrison ugyan néhány dolgot összekavart (az ő verziójában Batman be volt drogozva, amikor megtalálta Talia lába közét), de mit számít, a soros univerzumváltoztató, az Infinite Crisis úgyis tökéletes ürügyet szolgáltatott mindenféle kontinuitási hibára (maga Morrison is ezzel takarózott).
Miért?
Tudja a franc. A szerkesztőknek a Zero Hour idején nyilván eszükbe jutott, hogy „hopp, hisz Batmannek van egy fia”, aki a Son of the Demon óta még csak utalás szintjén sem került elő, és valószínűleg senkinek fingja sem volt, hogy mit kezdjen vele. A legegyszerűbb az volt, ha megszabadulnak tőle.
Mire volt jó?
Damien meglepő módon egy izgalmas és érdekes karakterré nőtte ki magát, bár azon még mindig nem tettem túl magam, hogy 10 éves fejjel (!) rugdalja a nyolcvan kilós géppuskás gengsztereket. A korábbi Robinok azért ennél jóval idősebbek voltak. Hogy a közelgő reboot után mi lesz vele… az jó kérdés.
Batman, a legenda
Mi történt?
Megintcsak a Zero Hour a ludas. A DC akkor aktuális „változtassuk meg az egész univerzum történetét visszamenőleg úgy, hogy az a cselekmény része legyen” hülyesége után valakinek két pompás ötlete támadt Batmannel kapcsolatban. Az egyik az volt, hogy Joe Chill eltűnt a kontinuitásból, vagyis a főhős sosem tudta meg, ki ölte meg a szüleit, és az illetőt sosem kaptak el (ezt a következő kontinuitásformáló crossover, az Infinite Crisis visszacsinálta). A másik az, hogy Batman létezéséről nem volt bizonyíték, nem Gotham egy elfogadott, köztudatban lévő bűnüldözője volt, csupán egy városi legenda. A denevérjel ettől függetlenül megmaradt, azt Gordon azzal magyarázta a külvilágnak, hogy ezzel csak a bűnözőknek a Sötét Lovaggal kapcsolatos félelmeire játszik rá. Namost, ez nyilván nettó hülyeség, ennek ellenére jó tíz évig tartotta magát: a 2004-es War Gamesben, amikor Gotham összes nagy bandája háborúba szállt egymással, végre lencsevégre kapták az amúgy láthatatlan (rendszeresen háztetőkön ugráló, grandiózus, a fél városon átívelő csatákban résztvevő, a JLA tagjaként operáló, az utcákon Batmobillal, az égen Batwinggel repesztő) karaktert.
Miért?
Vállalva az önismétlés mivoltát: tudja a franc. Alighanem még sötétebbé, még rejtélyesebbé akarták tenni a karaktert. Ez egyébként odáig fajult, hogy az említett War Games idejére Batman már egy elviselhetetlen seggfej volt. Semmilyen információt nem osztott meg senkivel, a legközelebbi társaival sem, mindenki előtt titkolózott, arrogáns, mogorva, barátságtalan volt, fel volt háborodva, hogy a rendőrség nem úgy táncol, ahogy ő fütyül, folyamatos és kemény verbális megaláztatásoknak tette ki az elvileg a denevércsapatot koordináló, gyakorlatilag azonban üzenetközvetítői szerepre degradált Orákulumot. Ebből a tahószerepből végül James Robinson rángatta ki a remek Face the Face című sztoriban.
Mire volt jó?
Semmire. De tényleg semmire. Az ember azt hinné, ha már az írók/szerkesztők a kontinuitással baszakodnak, akkor jó okkal teszik. Mondjuk, konkrét elképzeléseik vannak arról, hogy az általuk eszközölt változtatások után milyen új oldaláról tudják megmutatni a karaktert és környezetét. De nem, 10 éven át lényegében tökmindegy volt, hogy Batmanről tud a világ, vagy legendaként tekint rá.
Ja, még nem mondtuk, hogy X professzornak van egy gonosz ikertestvére?
Mi történt?
Grant Morrison (igen, megint ő) 2001-ben kitalálta, hogy milyen remek volna, ha az X-Men alapítójának, Xavier professzornak lenne egy gonosz ikertestvére (ld. az itthon is kiadott kötetet: E, mint eltörölni). Akiről persze soha a büdös életben nem hallottunk korábban. De hé, semmi gond, ennek jó oka van: Xavier ugyanis még az édesanyjuk méhében megölte (megpróbálta megfojtani – a köldökzsinórjával). A Xavier huginak azonban csak a teste halt meg, a tudata megmaradt – bár beletelt neki néhány évtizedbe, hogy új testet kreáljon magának. Akkor viszont rászabadított egy óriás mutánsvadász Sentinelt Genoshára, a mutánsok otthonára, és lemészárolt 16 milliót a „homo superior” tagjai közül. Az X-Men végül ellátta a baját, kétszer is (másodszor már Joss Whedon Astonishing X-Menjében), és más írók azóta sem hozták elő a figuráját – a jelek szerint senki nem tud és/vagy nem akar mit kezdeni vele, még említés szintjén is ritkán bukkan fel.
Miért?
Mert Morrison Morrison, és ő bármit megtehet. A gonosz ikertestvér koncepciója már ezer éve akkora blőd, hogy mindenki pofájáról le kellene, hogy süljön a bőr, aki ilyesmit vet papírra, valahogy a brit képregényes fenegyerek mégis azt gondolta, hogy ez cool lesz. És…
Mire volt jó?
…meglepő módon tényleg cool volt. Cassandra megszállta testvére elméjét, az ő helyében pózolva fellebbentette a fátylat a világ előtt Xavier mutáns mivoltáról, és elment a Földről, hogy darabokra szedje a Shi’ar birodalmat. Az a majdnem teljesen néma, szürreális füzet, amiben Jean Grey és Emma Frost betörnek Xavier Cassandra által uralt agyába, önmagában megérte a retcont, ráadásul gonosz ikertestvér ide vagy oda, a Xavier hugi (aki valójában egy ún. mummudrai, egy testetlen parazita lény, de ebbe ne menjünk bele) az utóbbi egy-két évtized egyik legjobb, legfélelmetesebb gonosztevője lett. Ehhez valószínűleg a mellőzése is hozzájárul, hisz így nincs agyonhasználva (ellentétben pl. szerencsétlen Magnetóval, aki szintén túlélt már jó pár ostoba írót – ó, igen, erről is lesz szó a következő cikkben).
Ja, még nem mondtuk, hogy volt egy második X-Men csapat Rozsomákék előtt?
Mi történt?
Ed Brubaker (rá a cikk következő részében is visszatérünk) azzal kezdte X-Men írói karrierjét, hogy kitalálta, évekkel korábban Xavier a halálba küldött egy csapatnyi ifjú mutánst. Először ugye volt az eredeti X-Men Küklopsszal, Jean Greyjel, Bestiával, Angyallal és Jégemberrel. Aztán jött Chris Claremont 1975-ben, és leváltotta a (valljuk be) unalmas csapatot, érdekesebb és nemzetközibb karakterekkel, Árnyékkal, Rozsomákkal, Kolosszussal és Viharral (meg Viharmadárral, de ő rögtön a második sztoriban elpatkolt – viszont később csatalakozott Kitty Pryde). A Giant Size X-Menben az eredeti csapatot foglyul ejti egy mutánsokkal táplálkozó élő sziget, Krakoa, és Xavier gyorsan toboroz néhány új ifjat, hogy azok szabadítsák ki őket. Az akció sikeres, csakhogy Brubaker kerek harminc évvel később megírja a Deadly Genesist, amiből megtudjuk, hogy a második csapat valójában a harmadik volt – Xavier még Rozsomákék előtt összeverbuvált egy másikat, aminek a tagjai viszont elbukták a mentőakciót, és otthagyták a fogukat a szigeten, a professzor pedig ennek emlékét mindenkinek az agyából kitörölte. Ja, és hogy súlyosbítsuk a helyzetet: a csapat egyik tagja Vulcan, azaz Gabriel Summers volt, a harmadik Summers testvér, akiről Küklopsz és Plazma sosem tudott. Dupla retcon.
Miért?
Brubaker akart egy ütős nyitányt, és alighanem úgy érezte, hogy Xavier karaktere túlságosan patyolattiszta. Hát dobált rá egy kis sarat – egyébként nem ő volt az egyetlen, az idő tájt az írók sportot űztek belőle, hogy csúnyaságokkal aggassák tele a joviális professzor múltját, lásd még Joss Whedon Dangerous című sztoriját.
Mire volt jó?
Túl sokra nem. Adott az X-Men univerzumnak egy újabb megalomán, nagyhatalmú őrült gonoszt (merthogy Vulcanról kiderült, hogy életben maradt, viszont bosszúra szomjazik), aki a Shi’Ar birodalom császára lett, amíg a tavalyi War of Kings sztoriban Black Bolt ki nem nyírta (Hogy véglegesen-e? Ilyen kérdéseket nem akarok hallani.). Plusz kaptunk egy elnyújtott, aránytalanságoktól és túl nagyot akarástól szenvedő, mérsékelten szórakoztató űreposzt (The Rise and Fall of the Shi’ar Empire) következményként. Összességében meglettünk volna nélküle.
Dr. Light, a tinihősök szánalmas homokzsákja, Dr. Light, a rettegett gonosz
Mi történt?
Dr. Light egy világuralomra (mi másra?) törő szupergonoszként kezdte 1962-ben, aki ideiglenesen legyőzte az egész JLA-t Supermanestül, Batmanestül, és bár a hősök végül keresztülhúzták számításait, debütálása egy veszélyes, komoly gazembert adott a DC univerzumnak. A későbbi történetekben azonban egyre inkább elsunnyogták ezt az oldalát, míg végül a tini hősökből álló Teen Titans egyik visszatérő ellensége lett, akit az ifjak minden egyes alkalommal különösebb erőfeszítések nélkül, viccelődve vertek vizenyősre. Hogy Dr. Light milyen mélyre süllyedt, azt jól példázza, hogy egy alkalommal még egy csapat szuperképességek nélküli gyerek is legyőzte. Aztán jött Brad Meltzer a 2004-es Identity Crisisszel, és kijelentette, hogy Dr. Light megváltozása egy agymosás eredménye: miután a JLA főhadiszállásán megerőszakolta Sue Dibney-t, az egyik hős feleségét, Zatanna, a többiek beleegyezésével kitörölte az emlékeit, és megváltoztatta a személyiségét, lényegében kihúzva a méregfogát, és egy esetleg idiótává degradálva őt. És ha ez még nem volna elég, Zatanna Batman agyába is belepiszkált, ő ugyanis ellenezte a beavatkozást.
Miért?
Meltzer történetének egyik fő eleme a szuperhősök közti bizalom összeomlása volt. A múltba való visszanyúlással pedig világossá tette, hogy az Ezüstkor mégsem volt olyan szép és ártatlan, mint amilyennek a ’60-as évek képregényei ábrázolták, egyetlen húzással hatalmas, sötét és gonosz árnyékokat rajzolt oda, ahol korábban inkább csak mosolygó hősök és mindig rács mögé kerülő gonoszok voltak.
Mire volt jó?
Egy mocskos jól megírt történetre (Identity Crisis), és pár súlyos és érdekes következményre, ami egészen az Infinite Crisisig vezetett. Magának Dr. Lightnak a karakterével azonban ezután sem kezdtek túl sokat, jelenleg éppen hallott a Spectre ítélkezésének köszönhetően. Meltzer retconjáról mindenképpen meg kell jegyezni, hogy történetesen korrigált egy kontinuitásbeli inkonzisztenciát, hiszen megmagyarázta, hogy az eredetileg veszélyes Dr. Lightból miért és hogyan vált hosszú évekre közröhej tárgya.
Ja, még nem mondtuk, hogy Rozsomáknak van egy fia?
Mi történt?
Erre a kérdésre Rozsomák életével kapcsolatban általában két válasz adható, méghozzá szimultán. 1: Ki tudja? 2: Kit érdekel? Szerencsétlen kanadai mutáns történetét már úgy szarrá retconálták, összekuszálták, hogy teljesen kibogozhatatlan. Így jár az a karakter, aki szuperhős pályafutása előtti életére nem emlékszik, és ezzel lehetőséget ad minden jöttment írónak, hogy azt vizionáljon a múltjába, ami éppen jólesik neki. A figurával kapcsolatos atrocitások a végtelenségig lennének sorolhatók. Jeph Loebot innen is csókoltatom (az ő agyréme: Rozsomák valójában egy lupine, egy olyan faj tagja – Kardforgúval és egy rakás másik karakterrel együtt – ami az emberekkel párhuzamosan fejlődött, csak nem a majmokból, hanem a farkasokból). Az egyik legnagyobb ökörséget Daniel Way követte el tűzrevaló sorozatában, a Wolverine: Originsben. Ebből kiderült, hogy Rozsomáknak a második világháború után volt egy japán felesége, Itsu, aki terhes lett tőle, de egy Romulus nevű gazember, aki születése óta manipulálta hősünk minden pillanatát (nem akarod tudni…), megölette őt Buckyval, Amerika Kapitány egykori segédjével (hohó, de még mennyire, hogy visszatérünk rá a cikk következő részében). A fiút úgy vágták ki a halott nő méhéből, és arra nevelték, hogy gyűlölje az apját, aki persze még csak nem is tudott a létezéséről, amíg fel nem bukkant, hogy megölje.
Miért?
Mert Daniel Way egy kontár.
Mire volt jó?
Minden idők egyik legrosszabb, legerőltetettebb, legostobább Marvel sorozatára (Wolverine: Origins), és annak azóta is hullámzó, hasonló színvonalú következményeire. Way a huligánkinézető kaszabolót egyszerre próbálta, illetve mind a mai napig próbálja eladni Rozsomák-szintű, veszélyes gyilkosnak, a manipuláció, az intrika mesterének, és szívdöglesztő szoknyavadásznak. Az eredmény katasztrofális.