Szar úgy kritikát írni az általam évek óta legjobban várt filmről, hogy előre tudom, a kritikai, nézői és rajongói sikerek ellenére is csúfos anyagi bukás lett a vége, ezért annak folytatására kisebb az esély, mint hogy Dredd bíró smici sapkára cserélje a bepállott sisakját. De hát sajnos a pénz és az amerikai piac beszél, a producerek meg ugathatnak a pénzük után, de ugye a reményhal úszkál a legtovább, szóval bízzunk benne, hogy januárban a magyar moziba járók majd kitermelik azt a hiányzó 20-30 milla dollárt a Dredd 3D 2-höz.
Pedig a Dredd jó film, sőt nagyon jó film, és sokkal többet érdemelne, mint hogy csak a 2012-es év filmes krónikájának egyik lábjegyzete legyen. Igazi gyors tempójú, feszültséggel teli látványos és stílusos adrenalinlöket, egy olyan sci-fi beütésű akciófilm, ami valóban a zsáner 80-as évekbeli aranykorát idézi, szemben Stallone (a gagyiság oltárán) feláldozható műanyag katonáival. Pedig Pete Travis és Alex Garland szerelemgyerekében is folyamatosan hull a golyózápor, ugyancsak rengeteg a digitális vér és a húscafat, akad benne némi morbid-humor és egymondatos laza beszólások is, és persze ennek sem éppen a ravasz csavarokkal teli szofisztikált történetben, vagy a bonyolult társadalmi és filozófiai kérdések feszegetésében áll az ereje, de a végeredmény mégsem válik egy percre sem kínossá, izzadtságszagúvá, ócska poénok és feszülős macsópózok áldozatává, hanem az akciófilmek legjobb hagyományaihoz hűen, egyszerűen csak pörög, darál, látványosan szórakoztat, és nem ad se többet, se kevesebbet, mint amit előre megígért. Tulajdonképpen színtiszta bűnös szórakozás, a lehető legjobb fajtából.
A film sztorija szerint Dredd bírót megbízzák, hogy vigye próbabevetésre a telepatikus képességekkel rendelkező fiatal újoncot, Andersont, hogy kiderüljön, a lány alkalmas-e bírónak. Kirendelik őket a Peach Trees nevű blokkba vizsgálódni, ahol korábban néhány megnyúzott drogos hullott alá a legfelső szintről. A blokk a slo-mo nevű új drog előállításáért és terjesztéséért felelős Ma-Ma nevű drogbárónő irányítása alatt van, aki - miután Dreddék elfogták az egyik emberét -, hermetikusan lezárja az egész épületet, majd kilövési parancsot ad a bent rekedt két bíróra.
A Dredd "szépsége" és működőképességének a kulcsa az egyszerűségében, sallangmentességében rejlik. És bár valóban összefoglalható az egész annyival, hogy bemennek, lőnek, azok meghalnak, majd a végén piszkosan kijönnek, azért közel sem csak egyhangú, buta akcióorgiáról beszélünk. Garland forgatókönyve talán egyszerű és nyílegyenes vonalon halad, de végig feszesen, izgalmasan vezeti a cselekményt, kihasználja a hatalmas lezárt épület klausztrofób közegét feszültségteremtésre, közben építgeti a mester és a tanítvány kapcsolatát, és amikor nincs akció, akkor sem ül le a film, nem jönnek feleslegesen elnyújtott párbeszédek, karaktermélyítő lelki vívódások, hanem ilyenkor is minden a sztori épülését szolgálja, a feszesség pedig egy percre sem lazul meg. Emellett a dögös stílus (a bullet-time-nak itt funkciója van, és nem is használják indokolatlanul sokat), a minimalista, de hatásos industrial zenei aláfestés, a nem hivalkodó, de korrekt trükkök, valamint a Dredd/Anderson, illetve az Urban/Thirlby karakterként és színészként is jól működő kettőse ugyancsak megadják azt a pluszt, amitől túlláthatunk a növekvő töltényhüvely- és hullahegyeken.
Dredd végre hiteles képregényfigura, Urban (álla) pedig meglepően jól hozza a kemény, érzelemszegény, de racionális robotzsarut, ahogy Anderson is szimpatikus és hiteles újonc, nem csak egyszerű sidekick, de egyenlő rangú és fejlődő társ is. A gyenge keresztmetszetet viszont pont a főellenfél, Ma-Ma jelenti, akiben azért szerintem több potenciál volt, mint amit Lena Headey unott prostiként hozott ki belőle, és talán a Dreddel való végső szembenézést is lehetett volna kicsit emlékezetesebbre szabni, de az összképre vetítve még ezek is tolerálható szépséghibák. A két erős női karakter mellesleg szépen elejét veszi a zsánerre jellemző maszkulin tesztoszterongyár jellegnek, amiért feminista érzelmű bloggerek virtuálisan meg is simogatták a készítők buksiját.
Az új Dredd nem egy hollywoodi szuperprodukció, és ez a legnagyobb erénye, bizonyos szempontból pedig sajnos a veszte is. Britannia legnépszerűbb képregényhősének újabb filmes adaptációja főleg szerelemből született, független produkcióként, korlátozott lehetőségekkel, de a relatíve kis büdzséből Pete Travis és stábja a maximumot hozta ki, egy egyszerű, tökös-mákos-véres, de mégsem agyatlan sci-fi/akciófilmet, amivel a képregényért rajongó tábor ugyanannyira elégedett lehet, mint a csak egy alkalmi kikapcsolódást jelentő akciófilmre vágyó laikusok. Hibátlan? Közel sem! Zavar ez valakit? Kicsit sem!
A film sajnos még mindig messze van a megtérüléstől, és így a folytatások esélye is csak halványan pislákol a távolban, ami bosszantó, mert a készítők tervei szerint a java még csak ezután jönne. De legalább a saját szempontunkból mindenképpen értékeljük pozitívan, hogy végül mégiscsak eljut a magyar mozikba is a film, és az is valami.
Képregény Vs film
Az író, Alex Garland saját elmondása szerint nem akart abba a hibába esni, mint amivel a Stallone főszereplésével készült első adaptáció kudarcát okozták, vagyis hogy miközben rengeteg dolgot igyekeztek a képregényből beletuszkolni a filmbe, addig valójában egyre távolabb kerültek magától az alapanyagtól, és aminek legfájóbb következménye Dredd karakterének totális kiherélése (ezért elsősorban az olasz csődört kellett volna kiherélni) és teljes félreértelmezése volt. Vajnáék filmje bizonyos szempontból hasonlított a(z akkori) Judge Dredd képregényekre, egyes részei kimondottan jól sikerültek (különösen a látvány), és még szórakoztató is volt a maga hülye módján, de a képregényfolyam társadalomkritikai éléből és a szarkasztikus alaphangulatából szinte semmi nem maradt, ahogy Dredd karakteréből sem, aki már azzal megbocsájthatatlan blaszfémiát követett el, hogy az arc nélküli hatalmat jelképező sisakot már a film első harmadában levette. A többi törvénysértést nem is sorolom.
Az új Dredd egyáltalán nem remake, de valójában nem is igazi képregény adaptáció, a képregényből ugyanis kevés dolgot vettek át, mondhatni csak a legalapvetőbbeket, bár ez valahol érthető, tekintve, hogy a film nagyobb részt egy épületben játszódik. Dredd és Anderson kivételével nincs is más (legalábbis néven nevezett) szereplő a képregényfolyamból (bár egy Alvarez nevű korrupt bíró szerepelt már korábban a remek The Pit eposzban, és itt is van egy ilyen nevű nem tisztességes bíró). Viszont Urban Dreddje minden aspektusában megfelel a képregényesnek, vagyis itt is ugyanazt a kompromisszumokra nem hajlandó, edzett és tapasztalt, félelmet nem ismerő, kicsit gépies, de a megfelelő pillanatban mindig józanul gondolkodó és mérlegelő extra-hatékony hatósági erőt látjuk viszont. Anderson is nagyjából megfelel a rajzolt eredetijének, bár a képregényekben általában már az idősebb, tapasztaltabb verziójával találkozunk. Említést érdemelnek még az apróságok is, ugyanis a képregény és a 2000AD magazin íróinak, rajzolóinak és karaktereinek nevei itt-ott visszaköszönnek a házfalakról, vagy éppen a hatalmas épületblokkok homlokzatán.
A történet sem egy bizonyos képregénysztori adaptálása, de még csak nem is merít ismert történetekből, vagy azok elemeiből. Garland elmondása szerint próbálkozott több klasszikus sztorival és karakterrel is, de végül rájött, hogy mivel a szűkös büdzsé miatt nagy méretekben nem gondolkodhat, ezért inkább elsőre Dreddre koncentrál, és egy eseménydús napját mutatja meg, ezzel nem csak őt, de a szintén népszerű Cassandra Andersont is kellően felvezeti, közben a várost, a bírói rendszer működését, és persze ezt a disztópikus cyberpunk miliőt is bemutatja. Egy esetleges (és remélhetőleg nagyobb költségvetéssel megszavazott) folytatásban már ezekkel nem kell foglalkoznia, jöhetnek az Átkozott Föld meg a Halálbírák.
Az új film kapcsán képregényhűbb és mégis realistább megközelítést ígértek, és bár ez a kettő tulajdonképpen üti egymást, mégis sikerült teljesíteni ezeket a vállalásokat. A realizmust egyrészt a költségvetés által szabott kényszerűség indokolta (pl. ezért láthatunk lebegő kocsik helyett a mai korba illő hagyományos robbanómotoros járműveket, illetve aktuális fegyvereket), másrészt a film szélesebb körben való eladhatósága miatt is szükséges volt a mi jelenünkhöz időben és technikailag is közelebb hozni a dolgot, és többek között emiatt nem a képregényben látható, karikatúraszerűen eltúlzott óriás vállvédős ruhát viselik a bírók, hanem egy mai motorosrendőr viseletére emlékeztető golyóálló bőrcuccot. Továbbá MegaCity One látképe is egy valószerűbb, rendezettebb infrastruktúrát mutat, ráadásul az óriási, 70-80 ezer embernek otthont adó blokkok a régi épületekkel keverednek, és az, hogy a film elején a város kiterjedését Bostontól Washington D.C.-ig határozza meg Dredd hangja, mind azt sugallják, hogy Egyes Megaváros még csak most kezd kiépülni, vagyis egy korai szakaszban járunk. (A képregényben azóta már egész Floridát is magába foglalta a hatalmas megapolisz.)
Az új Dredd film tehát még csak véletlenül sem holmi ortodox adaptáció, hanem a képregény szellemiségében fogant, annak fundamentumait tiszteletben tartó, a rajongókhoz is lojális, de a laikus nagyközönséghez igazított verzió.