Komolyan tele van már a tököm azzal, hogy a Zombiháború és a The Walking Dead sikere óta minden jöttment mindenáron, de tényleg, mintha legalábbis az élete múlna rajta, zombifilmet akar csinálni. Úgyhogy amikor a tavalyi found footage horrorantológia, a V/H/S sebtében összedobott folytatásának második etapjában az erdőbeli bringatúrára induló főhős csoszogó élőholtak között találta magát, már kezdtem is szunyálni – főleg, hogy az epizód (A Ride in the Park) szellemi atyja Eduardo Sánchez, a ’90-es évek valamiért trendteremtőnek bizonyult, döglesztő unalmas egy lufija, a Blair Witch Project író-rendezője. Aki aztán – és az ilyenekért jó, horrorfilm, illetve úgy általában, filmrajongónak lenni – már a harmadik percben kurvára felébresztett egy olyan pofátlanul egyszerű koncepcióval, ami, tekintve, hogy manapság mindenki majd összefossa magát igyekeztében, hogy valami új csavart vigyen a zombizsánerbe, csoda, hogy még senkinek nem jutott eszébe.
Emberünk egy zombifogsor-típusú találkozás után mélyösztönös-evolúciós döntést hozva (braiiiiiiins) prédafelderítésbe kezd – mi pedig, az antológia „found-footage” jellegéből adódóan a bringasisakja tetején ágaskodó kamerán keresztül élvezhetjük a gorefestet. És itt tényleg színtiszta élvezetről van szó, nincs különösebb feszültség, félelemérzet, az egész egy horrorhullámvasút, ami a Maniac POV-gyilkosságainak kényelmetlenségérzetét azzal veszi el, hogy nem egy ember, hanem egy hulla cinkostársai vagyunk – nincs felelősségünk, csak verjük az asztalt, hogy igen, zabáljad, az öreget is, a nőt is, a gyereket is (na, AZT azért nem merik az alkotók). Egy profin kivitelezett morbid vicc az egész – a feleslegesen drámázó, konvencionális, már-már gagyi befejezésért kár, de még az sem tudja agyonütni az élményt. És még nem is ez a legjobb szkeccs a V/H/S/2-ben.
A folytatás is vegyesfelvágott, mint az elődje, és mint szinte minden antológiafilm, de az első résznél tematikailag, stilisztikailag és dinamikailag egységesebb (a horror fokozatos eszkalálódása majd’ mindegyik szkeccsben nagyszerű), letisztultabb, és jóval több benne a műfajon belüli, rémisztő és sötét (értsd: nem parodisztikus, posztmodern) humor – plusz nagyobb rutinnal oldják meg a „valaki mindig filmez” nonszensz problémáját. (Ugyanakkor a „Telebasszuk az egész filmet mesterséges képhibákkal, el ne felejtse a néző, hogy ezek VHS-ek” hülyeségről leszokhatnának.)
A Phase I Clinical Trialsben egy férfi a balesete után egy kísérleti mesterséges szemet kap, amivel halottakat kezd látni (enyhe A szem utóérzet). A film a természetszerűleg elvaduló fináléig jórészt ijesztgetésekkel operál, amit általában utálok, de itt, az erős atmoszférateremtéssel és a bizarr momentumokkal együtt (Mivel lehet összezavarni a férfira és nőre leselkedő szellemeket? Keféléssel!) működik: ez is csak egy eszköz, még ha eredendően buta is, de lehet jól használni, csak gyakrabban áll mögötte trehányság, mint ötlet.
Viszont az antológia főműsorszáma kétségkívül a Safe Haven. A Gareth Evans (The Raid) rendezte félórás epizódban egy kis tévéstáb nyer bebocsátást egy siketvaknak is gázos, „szeme sem áll jól” vezető által terelgetett vallásfasiszta fullőrültek kommunájába. Pont időben a kibaszott apokalipszishez. Az extrém gore-ral elszabaduló, klausztrofób rémálom-macabrét Evans légzésgátló intenzitással vezényli le, és a vért, nyálat, könnyet keverő záróképen elsüt egy vaskos poént, ami a teljes váratlanság és az abszolút vaslogika pofátlan ambivalenciájával rohanja le az összekoszolt alsógatyájú néző rekeszizmait.
Sajnos ezután csak lefelé vezet az út, méghozzá meredeken. Az utolsó szkeccs, érted, az utolsó, tehát aminek a legnagyobbat kellene ütnie, az Alien Abduction Slumber Party címet viseli, és ebben a címben megvan mindaz a kreativitás és humor, ami a filmben nyomokban sem lelhető fel. A Hobo with a Shotgun rendezője egy tinédzseres-találtfilmes Jeleket csinált, kutya hátára szerelt kamerával, néhány pofás hangeffekttel és megvilágítással, viszont unalmas felvezetővel, unalmas karakterekkel, unalmas menekülésjelenetekkel, unalmas mindennel. A rövidfilmeket összefogó kerettörténet pedig még ennyi szót sem érdemelne. A koncepció ugyanaz, mint az első részben: valakik betörnek egy házba, ahol kazettákat találnak, ezek tartalmazzák az egyes epizódokat. Erőltetett „legyen valami kapocs” gondolkodás szülte az egészet, annyit nem foglalkoztak vele, mint zombi a salátával, minden túlzás nélkül leírható az egész annyival, hogy „emberek filmeket néznek, aztán meghalnak” (óh, bocs, spoiler alert!).
Azért négyből (ha a szerencsére igen rövid keretet is számolom, akkor ötből) három nem rossz arány. Utólag csak azt sajnálom, hogy a Safe Havent ellőtték erre az antológiára. Ugyan lehet, hogy háromszor ilyen hosszan már fele ilyen jó sem lenne, mégis az az érzésem, hogy születhetett volna belőle egy mocskosul jó egészestés film is.