Ratatouille - USA, 2007
Hazai bemutató: 2007. augusztus 2.
Brad Bird és a Pixar másodszor is egymásra talált, az eredményt pedig, akár csak A Hihetetlen család után, legázolt kritikusok (Rotten Tomatoes és Metacritic: 96 pont) és a vizuálgyönyörtől elalélt nézők (IMDB: 8.5) sora jelzi. A hype természetesen túlzó (ahogy a hype esetében ez lenni szokott), de nem alaptalan.
Ami az animáció minőségét illeti, kár is jelzőket keresgélni. A Pixar olyan tökélyre fejlesztette a számítógépes technikát, a mozgások modellezését és a fények-árnyékok kidolgozását, hogy ezt külön említeni, dicsérni már nem is illik. A L’ecsóban a háttért a ködös-romantikusra animált, hangulatos párizsi utcák és éttermek adják (megtámogatva némi harmonika muzsikával: nesze neked sztereotípia), a szereplők A Hihetetlen családhoz hasonlóan karikaturisztikusra vett emberalakok és önálló személyiséggel ellátott patkányok. Egész egyszerűen: élmény a látvány.
A Pixar védjegye, hogy a futószalag-termelésre berendezkedett Walt Disney-nél bátrabban nyúlnak a szokatlan témákhoz. A L’ecsó high concept sztorija (patkány a konyhában!) ennek az imázsnak meg is felel, más kérdés, hogy enyhe izzadságszag azért párolog belőle. Miután a rajzfilmstúdiók lassan már az egész állathatározót kimazsolázták, hangyától a mamutig (talán csak a baktériumok és a vírusok maradtak ki), várható, hogy ennél már csak vadabb ötletek jönnek.
Remy, a főhős patkány, természetesen nem egy büdös, pestis-logisztikával foglalkozó jószág, hanem egy kifinomult ízlésű gurmand, aki egy párizsi étterembe tévedve, önjelölt módon főzőcskézni kezd, okosan. A konyhai ranglétra legalsó fokán veszteglő takarítófiú észreveszi a behatolót és már épp eutanáziát foganatosítana rajta, amikor kiderül, hogy a patkány által fűszerezett levesért odavannak a vendégek. A fiú (aki főzni csak annyira tud, mint atomot hasítani) ezért elbújtatja az állatot, hogy a segítségével később mesterszakácsnak adhassa ki magát.
Hülyén hangzik? Pedig az írók (köztük Brad Bird, aki ugyan csak később kapcsolódott be a projektbe) nem viccelnek, legalábbis nem úgy, ahogy várnánk. Vannak természetesen slapstick poénok, burleszkszerű kergetőzések és félreértéses szituációk bőven, de megkapjuk mellé a fajsúlyos szubtextust is. A Hihetetlen családhoz hasonlóan itt is a tehetség és az egyéniség dicsőítése folyik, megspékelve olyan szimpatikus, de Hollywood által már rojtosra koptatott szólamokkal, mint az álmokért való harc, az önkiteljesítés vagy az előítéletek levetkőzése. Azt pedig, hogy a pénzéhes, kész receptekből és rutinból dolgozó főszakács felett diadalmaskodik a szívvel-lélekkel illetőleg ösztönből és lelkesedésből főző Remy, vehetjük a Pixar minőségről tett hitvallásának is.
A szuperlatívuszokból azonban illő visszavenni, mert a L’ecsóban akadnak hibák is. Legcsúnyábbak azok az erőltetett dramaturgiai húzások, amik épp az említett izzadságszagú alapszituációból következnek (például: az, ahogyan Remy a fiút irányítja). Kár, mert a Pixar nem csak a látvány minősége, hanem a jól kidolgozott sztorik miatt is lett a legnívósabb animációs stúdió (a japán kollégákat most nem említve), az ilyen engedményekkel viszont hamar eldiznisedhetnek, ha nem vigyáznak.
A L’ecsó még így is kötelező mindenki számára, akit érdekel, merre tart manapság a mainstream animáció legjava, vagy csak kíváncsi rá, hogy lehetséges-e az állatvilág egyik legrosszabb imázsú állatát cukivá animálni. Jelentem: lehetséges. Ennek ellenére, ha legközelebb találkozom egy patkánnyal a konyhában, tolerancia ide, szárnyaló fantázia oda, gondolkodás nélkül fogom exterminálni a mocskos dögöt.
