Jó dolog a kreatív szabadság, de van amikor egy keménykezű dramaturgra vagy egy kidagadt erekkel üvöltöző producerre is szükség lenne. Denis Leary és Peter Tolan, a Ments meg! című tűzoltó dramedy mögött lévő két kreatív arc, az első évad sikerével elérte, hogy gyakorlatilag bármit megtehetnek a sorozattal. Sajnos akár azt is, hogy rutinból, mindenféle koncepció nélkül forgassanak le egy egész évadot. (Aki nem ismerné a szériát, innen minden lényegeset megtudhat, a "ki a túró az a Leary?" kérdésre pedig itt a válasz.)
A rajongó persze, mint jómagam, igyekszik az összes létező mentőkörülményt felvonultatni, hogy kis kedvencét megvédje (főleg önmaga előtt, lásd: kognitív disszonancia). Épp ezért az évadzáró után újranéztem néhány jelenetet, hogy kiderítsem, kábé mikor kezdett az eddig működő sorozat lejtmenetbe kapcsolni. És nem sikerült rájönnöm, az egyes jelenetekkel ugyanis semmi probléma. Akadnak az első és második évadhoz méltó drámai pillanatok, de vicces jelenetek is bőven (elég csak a spank-bank-re gondolni). A mellékszereplők, mint Kenny unokatestvére vagy az új főnök idegbeteg lánya, zseniálisak, és Leary, jó szokásához híven, ismét beleírt két nívós kalandot a karaktere számára (szigorúan a jegyzőkönyv kedvéért: őt és őt). Az egész viszont nem áll össze, nincs íve a történetnek, mintha az lenne a cél, hogy a dramaturgia is úgy essen szét, ahogy a főszereplő, Tommy Gavin személyisége. Hosszú percekig mutatják például amint a Bibliából olvas, vagy, ahogy a halott szeretteiről halucinál, de végül sehova sem vezetnek ezek az egészséges blöff-koncentrátumot jóval meghaladó jelenetek. Azok a részek sem kevésbé hatásvadászok, amikor egy-egy epizód középen az akciójelenet alá édes-bús zenét kevernek, és lassított felvételekkel próbálják a szituáció drámaiságát kihangsúlyozni. Igaz, ilyesmire már korábban is vetemedtek, a harmadik évadban szinte minden részt úgy fejeztek be, mintha évadzáró lenne, de itt már végképp elvetik a sulykot.
Súlytalan, könnyed szappanoperaként semmi kivetnivaló nincs ebben a 13 részben, de Leary-től, főleg az eddigiek alapján, ez kevés. Mintha elfogyott volna az ihlet, másképp például nem igen jutott volna eszébe az íróknak, hogy egy komplett jelenetsort (családi terápia) a Maffiózókból nyúljanak le (ami egyébként Leary kedvenc sorozata). És az sem növeli éppen a hitelüket, hogy az egyik legeredetibb szereplőt (Jack McGee-t) személyes konfliktusok miatt írt(ott)ák ki, ráadásul igen ostoba módon.
Az esetleges ötödik évadnak csak akkor van értelme, ha Gavin és Tolan előkotorják valahonnan az önkontrolljukat, és világos irányvonalat szabnak a cselekménynek. Vagy, ha már nincs kedvük/idejük koncepciót gyártani, alakítsák át egy olyan 20-30 perces szitkommá a sorozatot, amilyen anno A Meló is volt, mert a humoruk még mindig megvan.
