dramedy

The Disaster Artist – A pojáca magányossága

A kókler meztelen – avagy egyszerre szórakoztató és keserédes komédia a 21. század Ed Woodjáról.

Zero Charisma

Azoknak, akik bármikor is lelkesedtek a többség által gyerekesnek, elmaradottnak, furcsának ítélt dolgokért, ismerős lehet az érzés: ami nekünk a világmindenség, az a világmindenségnek valami komikus, egyenesen groteszk, lesajnálandó marhaság. Idővel legtöbben talán azt is megtanultuk, hogyan takargassuk, mentegessük, vagy éppen – micsoda árulás – bagatellizáljuk széles nyilvánosság előtt kedvencünket, pusztán a többség számára elfogadhatónak hitt arcunk megőrzése végett. Aztán vannak azok, akik basznak erre az egész, leginkább tán fejben létező kényelmetlenségre, és felvállalják életvitelszerű rajongásuk tárgyát – vagy azért, mert tényleg nem ismernek, nem is akarnak mást ismerni, vagy pedig azért, mert éppen nagyon is kiforrott, magabiztos személyiségek, akiket egyéb sikereik mellett pont nem izgat, mit gondol róluk szélesebb közegük. Sőt, úgymond még a szart is képesek arannyá varázsolni. Bingó, geekekről, azaz a két legvégletesebb alfajukról van szó, azaz nerdről és hipsterről. Az önkényes címkézés persze veszélyes, kétélű fegyver (sebzése d12 [19-20, x2], sikeres mentődobás felez), a precíz, értékítéletektől mentes jellemrajz (ami nem favorizálja a Lawful goodot a Chaotic neutrallal szemben) viszont talán nagyobb eséllyel célba talál.

A Zero Charisma az egyik legkönnyebben kipécézhető nördségnek, az asztali szerepjátéknak emel pentagrammákkal, fekete gyertyákkal ékesített oltárt, és ha már, hát ugyanazzal a lendülettel le is rombolja. A szerepjáték szülőföldjén a hobbi természetesen még az arányokhoz képest is jóval elterjedtebb, mint az Óvilágban, bőven nyílt alkalma kivívni magának azt a közismertséget, ami már szavatolja, hogy tágabb körök számára is érthető paródiák koncául vessék. Ennek megfelelően kikacsintások az E.T.-től kezdve a stand-upon át a The Simpsonsig és azon is túl mindig is léteztek, érdekes módon azonban mostanáig kellett várni, hogy profi, egész estés film készüljön a jelenségről. Jó, ez nem teljesen igaz, hiszen már '82-ben ott volt a szerepjátékokat akkortájt övező, mondvacsinált botrányokat (Sátánisták! Gyilkosok! Öngyilkosok!) meglovagló, akaratlanul is humoros Mazes and monsters („Misztikus játék” - möhöhö) című bigyó, lélektani dráma (benne a friss, tokátlan Tom Hanks), de arra, hogy valaki, aki ért is a dologhoz, vegye magának a fáradságot, és leforgasson 86 percnyi, kizárólag a témára fókuszáló filmet, még nem volt példa.

De mi is ez a téma, és mit értek az alatt, hogy „valaki, aki ért a dologhoz”? Ezzel a kérdéssel vissza is kanyarodunk a bevezetőben megszellőztetett ambivalenciához, hiszen nem egy szűkebb rétegnek szóló fanservice-ről, de nem is egy laikusokat olcsón röhögtetni kívánó freakshow-ról van szó. A címét eleve D&D-s szakzsargonból kölcsönző Zero Charisma az előzetesek alapján enyhén alpári, tét nélküli indie vígjátéknak tűnt, kicsit olyasmi attitűddel, mint amit fentebb vázoltam: itt vannak ezek a hülyék, jól karikírozható jellegzetességekkel, röhögjük már ki őket. Ugyanakkor a hobbi hívei is örülhettek egy kicsit, hiszen már a trailerben isakadt klasszikus asztali parti, labirintustervezés kockás füzetbe, ólomfigura, WoW-alázás, szakzsargon. No kérem, a film a kettő között trafált be, mégpedig, hogy közegen belül maradjunk, kritikusan.

Túlsúlyos, zsíros hajú főhősünk, pardon, Mesélőnk, Scott, a, hát igen, Mesélő. Sok mást nem is lehet róla elmondani, éspedig azért, mert harmincon túli férfiemberként ő is kizárólag így gondol magára. Nője még nem volt (már ha egy Wonder Woman-füzettel való afférját az általános iskolai slotyiban leszámítjuk), menthetetlenül rajong a harmadrangú szimfonikus metálért (illetve inkább ideális háttérzenének tartja), minimális jövedelmét ételkihordóként keresi, aztán azt is újabb geek-ereklyékre bassza el, ahelyett, hogy mondjuk az őt elszállásoló és eltartó nagyanyjának hazaadná. Egy dolog van, amiért él, amibe szívét-lelkét beleadja, amiben (önmaga szerint) igazán jó, az pedig a kicsiny, hozzá hasonló szerencsétlenekből álló cimboráinak immár három éve mesélt játék, és annak szakszerű levezénylése. Mígnem süvölteni kezdenek a végzet baljóslatú, fekete szelei, mivel a csapatba bekerül Miles, a vagány, vicces srác, aki, horribile dictu, nem elég, hogy sört hoz, megröhögteti a befásult haverokat, de jó nője van, és még azt is képes másodpercek alatt fejben kiszámolni, miért is gyorsabb a Falcon az Enterprise-nál. Scott világa (kartondobozos, gyönyörű borítókép, két vaskos füzet, egy nagy térkép, plusz extrák) alapjaiban rázkódik meg, és hamarosan nem is lehet kérdés: ő és Miles ellenfelek, mit ellenfelek, egymás nemezisei!

Innen nagyon könnyű és kézenfekvő lett volna a klasszikus receptet követni, mely szerint a vesztes underdog idővel megtalálja önbizalmát, felismeri, hogy a mindig is vallott, ám félúton kétségbe vont értékei tényleg értékesek, majd felülkerekedik karizmatikusnak tűnő, ám a végjátékban velejéig aljasnak bizonyuló ellenlábasán. Ebben a formában ez egy unalomig ismert vígjáték (vagy bármilyen más műfaj) dramaturgiája, és sajnos a Zero Charisma az utolsó tíz percben richtig úgy vált erre a vágányra, mintha előtte nem valahol tök máshol zakatolt volna önfeledten.

Egészen a befejezésig ugyanis nincs jó és rossz, nincs szimpatikus és antipatikus, sőt, akkor már csak antipatikus, de átérezhető van. Scott az elejétől fogva nem egy szerethető, bumfordi lúzer, hanem egy saját tehetetlenségében fuldokló, azt másokon gátlástalanul kiélő, zsarnoki hajlamú barom, a családja és tágabb környezete úgy undorító, ahogy van, és minden jámborságuk ellenére még az elnyomott játékostársai is egyszerűen annyira bénák, hogy nagyon nehéz szimpatizálni velük. Akkor már egyedül a velejéig cinikus, de legalább pengén látó Nagyi, és az addigi vonásaitól a film végén elég erőltetetten megfosztott Miles az egyetlen olyan figurák, akikkel jó érzéssel lehet azonosulni nézőként.

Rossz érzéssel azonosulni a többiekkel, főleg a főszereplővel viszont végig nagyvonalúan megadatik, olyannyira, hogy olykor már a mi arcunk ég az övék helyett. Scott a haldokló nagyanyjával üvöltözik, hogy ki kapja a házát, képes kiosztani kedvenc hobbija (Gary Gygax-ról mintázott) legfőbb guruját annak kapcsán, hogy is kéne játszani, péntek esti dugás helyett jóval gyengébb fizikumú haverja friss pattanását nyomja ki gyengédnek nem nevezhető erőszakkal (inkluzíve posztkoitális lihegés egymás mellé ledőlve), tőle elpártoló csapatát pedig potya tapasztalati pontok kilátásba helyezésével reméli visszaszerezni. Komolyan, én ennyire kényelmetlenül filmnézés közben ritkán éreztem magam, és szerintem ez arról is sokat elmond, mennyire tűpontos a jellemrajz. Sajnos nagyon könnyű felismerni azt a felnőni képtelen, rajongásában megrögzült, eszképista roncsot, amivé hithű geekként válhat, és – illedelmeskedést félretéve – bizony gyakran válik is az ember, de ugyanígy (bár ismétlem, Miles pálfordulását a végén durván következetlennek tartom, még ha érteni vélem is, mi volt vele a szándék) a felsőbbrendű, távolságtartó, a lelkesedést kizárólag trendként kezelni képes sznobot is.

A Zero Charisma, bár kül- és bennfentesként egyaránt lehet rajta (leginkább kínosan) röhögni, nem vígjáték, végképp nem olcsó szórakozás. Inkább akkor már kegyetlen, de korántsem rosszindulatú szatíra egy olyan jelenségről és rétegről, amit itt szerintem mind jól ismerünk, tovább megyek: közegtől és preferenciáktól függetlenül általános érvényű. És bár – vagy pont, mert – az erőltetett, de azért mégsem egyértelmű befejezéstől eltekintve ódzkodik az állásfoglalástól, a legtöbbünkre, már a tágabb kört megszólítva, érvényes.

Don't Go Breaking My Heart

A világgazdasági válság többek között a hongkongi filmiparra is nagy hatással volt, amit a kisebb-nagyobb filmstúdiók különféle eszközökkel igyekeztek csökkenteni. Két egyszerű megoldás volt, vagy teret engedtek a hatalmas ütemben bővülő kínai igényeknek, vagy inkább nem forgattak semmit. Közvetve ez az egyik fő oka annak, hogy az elmúlt 2 évben alig akadt említésre méltó mozi arrafelé, a számottevőek pedig szinte kivétel nélkül kínai koprodukcióban készültek. Szerencsére 2010 második felére azért elkezdtek kilábalni a gödörből, így végre, a 2009-es, kissé fantáziátlan Vengeance után újabb Johnnie To filmet vehetünk górcső alá. Egy romantikus vígjátékot. Azaz mégsem, mert csak első pillantásra tűnik annak, valójában inkább a tökéletes példa arra a törekvésre, hogy milyen eszközökkel lehet a kínai közönség igényeit teljességgel kiszolgálni.

Johnnie To és a romantikus vígjáték? Elsőre fura párosításnak tűnik, holott korántsem az. Aki járatos a hongkongi mozik terén, bizonyára kapásból vágja az olyan nagy sikerű klasszikusokat, mint a Needing You, a Wu Yen, a Help!!!, a Love on a Diet, a Love for All Seasons, vagy éppen a Yesterday Once More. Mind Johnnie To nevéhez fűződik és mind nagy kasszasiker volt a maga idejében. Ennek fő oka, hogy amíg a rendező menő zsarus thrillerjeit imádták a külföldi kritikusok és a relatíve kicsi ázsiafilm-rajongó réteg, addig odahaza a kutyát nem érdekelték (hiába a HKFA díjak), túl nagy bevételre nem számíthattak. Bármilyen fura is, a helyi közönséget elsősorban nem a fegyverropogással és a lenyűgöző kungfu koreográfiákkal lehet becsalogatni a moziba, hanem a félromantikus mókázással, amik java részében nem is a történet a lényeges, hanem a bennük szereplő sztárok bohóckodása.

Nem meglepő tehát, hogy a rendező, aki egyébként több interjúban is kijelentette, hogy nem számít, milyen műfajban kell dolgoznia, a lényeg, hogy rendezhessen, két év után elsőre egy nagy profittal kecsegtető mozival jelentkezett. Ám amíg a fentebb felsorolt korábbi művei elsődlegesen a hongkongi belső piacra készültek, a Don’t Go Breaking My Heart már teljesen más koncepció szerint lett leforgatva egy megkerülhetetlen másik célközönség, a kínai anyaországbeliek számára.

To-nak persze nem ez az első próbálkozása a nyitásra a mandarin nyelvterület felé, ám a 2008-as Linger hiába vonultatta fel a talán legszebb kínai színésznőt, Li Bing Bing-et, nagyon gyengére sikeredett. Azóta azonban kitört egy furcsa hullám, sorban készülnek, többnyire az anyaországban, a sikeres, gazdag nőkről szóló mozik, akik menő munkahelyeken, elképesztő luxusban tengetik édes-bús napjaikat, viszont a wuxia mozik hősőihez hasonlóan szerencsétlenek a párkapcsolatokban. Úgy látszik, ez most a trend arrafelé, ők a követendő példák, ami elég fura képet fest a modern kínai társadalomról. Az egyetlen értékmérő a pénz, a sokszor nem annyira tökéletes lovag pedig már fehér ló helyett minimum Aston Martin-nal érkezik. Aki látta a Go, Lala Go-t, a Color Me Love-ot, a What Women Want-ot, a You Deserve to be Single-t, a Perfect Wedding-et, vagy az All About Love-t, az pontosan tudja, miről is van szó.

Ezt a hullámot igyekezte Johnnie To is meglovagolni, mégpedig szokás szerint Wai Ka-Fai társaságában. Wai jegyzi a forgatókönyvet is az egykoron MilkyWay Creative Team tagként funkcionáló Yau Nai-Hoi társaságában. Akárcsak korábbi munkáikban (elsősorban a Sparrow-ra gondolva), úgy ezúttal sem törekedtek arra, hogy koherens, logikai hibáktól mentes scriptet állítsanak össze, hanem lazán egymás mögé tették a humorosnak és meghatónak gondolt jeleneteket, amik nem feltétlenül következnek egymásból (szerencsére nem olyan látványos ez, mint a Sparrow-ban volt). A hangulatot nagyon jól eltalálták, bár ez nagyban köszönhető a mindig megbízható alakítást nyújtó férfi színészeknek, benne van az isteni JJ Jia is, a sztori viszont, ahogy egyre inkább közeledik a végkifejlet, úgy válik egyre kínosabbá, a lezárás pedig óhatatlan, hogy valaki számára nem tartogat happy endet.

Ez utóbbi persze egyáltalán nem meglepő, ugyanis a valahol elromlott kapcsolatok boncolgatása a leginkább közkedvelt dolgok egyike arrafelé, elég csak a népszerű kínai dalok szövegeire gondolni. A történet középpontjában ráadásul egy szerelmi háromszög van, ami csak tovább bonyolítja a boncolgatási lehetőségeket. Ezekre nem szánnék időt itt a cikken belül, mert van egy ennél sokkal érdekesebb jelenség is a filmben. Ez pedig a mandarin nyelvterület felé tett gesztusok összessége, amik meglepően sok helyen fellelhetőek. Az első a szereplőválasztás, hiszen a női főszerepet a pekingi származású Gao Yuanyuan kapta, aki annak ellenére, hogy a külsejét tekintve kicsit szürke (kábé egy összement Gigi Leung és egy sótlan Fiona Sit keverékének tűnik), három hongkongi alfahímet is a magáénak tudhat (Terence Yin, Louis Koo, Daniel Wu). A második a mandarin dialektus intenzív használata, ami már évek óta egyre erőteljesebben érezhető a hongkongi filmekben, a harmadik pedig a végkifejlet, azaz az, hogy a boldogságot nem Hongkongban, hanem az anyaországban, esetünkben Suzhou-ban lehet megtalálni.

A rendezőpáros persze amennyire lehetett, igyekezett a hongkongi igényeknek és szokásoknak is megfelelni, így bekerültek a kantoni vígjátékok népszerű elemei a való életre történő kikacsintásokkal (pl. Faye Wong híres dalára romantikáznak), viccesek a nyílt termékelhelyezések (még a Maserati autószalon kínálatát is végigböngészheti a néző) és persze egy kis szerep erejéig benne van az isteni JJ Jia is. Az, hogy mind JJ, mind a borzalmasan affektáló orosz bombázó jobban néz ki, mint Gao kisasszony, nem számít, a főszerep Gao-é.

Talán nem véletlen az sem, hogy a műfajhoz méltóan nem a női, hanem a férfi szereplők brillíroznak elsősorban. Daniel Wu mindig minden szerepben nagyon jó, ráadásul ezúttal szinte két teljesen különálló karaktert alakít. Terence Yin szokás szerint csak néhány percre látható és az általa már ezerszer eljátszott búval bélelt figurát hozza, míg Louis Koo ezúttal a nőre lágyuló, de egyébként minden eszközzel a célja felé hajló, kissé (nagyon) ellenszenves macho-t hozza, némileg túljátszva a szerepet, de még talán a ripacskodáson belül. Pech, hogy pont Daniel Wu a riválisa, őt nehéz túljátszani. Mindhárman sokat adnak saját magukból, sokszor nem is lehet eldönteni, hogy most Shen Ran-t, vagy a popsztár Koo-t láthatjuk. Ízlés kérdése, hogy ez előny-e, vagy hátrány, nekem tetszett.

A MilkyWay tehát egy igazi MilkyWay mozival jelentkezett, jó hosszú idő után. Ugyanez elmondható Johnnie To-ról is, ám a film nemzetközi fogadtatása korántsem lesz olyan kedvező, mint a zsarus thrillerjei esetében, viszont mindenképpen az érdemei közé tartozik, hogy az újgazdag kínai nők sztorijait feldolgozó hullám eddigi talán legjobb darabja, veri még a hollywoodi remake-ket (What Women Want, Color Me Love) is. Új zsarus thrillerre azonban még várni kell, a Life Without Principle ugyanis csak majd valamikor jövőre érkezik. Reméljük, a Don’t Go Breaking My Heart sokat hoz a konyhára és így további thrillerek is megvalósulhatnak.

Egy komoly ember + A lány aki a tűzzel játszik + A közösségi háló

Az alábbi három villámkritika a Pest Estnek készült, de most már utánközölhetőek. Nem lesz nálunk az efféle kurtafurcsaság divat, de minek menjenek veszendőbe...

Egy komoly ember

A Coen testvérek legújabb, a mizantrópia általuk korábban már oly sokszor végigtúrázott mezsgyéjén vágtató szatírája a létezés legkellemetlenebb kérdésire igyekszik választ adni. Vagyis hogy éppenséggel nem: Coenék szerint az élet céljának, és egy esetlegesen létező isten kegyetlenségének okait kutatni teljességgel felesleges, hiszen az univerzum irányító ereje a káosz, és ha van valami, amiben bízhatunk, az a bizonytalanság. Jób könyvének parafrázisa és a kvantumfizika meglepően plasztikus kitárgyalása egyetlen filmben.

A lány, aki a tűzzel játszott

Lisbeth Salander figurája egy modernizált Paul Kersey, így a Stieg Larsson bestseller-szériájának alapján készült filmek sem többek, mint a Bosszúvágy női főszereplős mutációi. Szadizmusban és mazochizmusban fetrengő feminista fantáziák, amelyben a hősnő mártírrá lesz, kígyóként vedli le nemi jellegét, és lelkileg férfivá változik, a mostanában sikeres, magát túlságosan is komolyan vevő, depresszióbarát skandináv krimikörnyezetben. A trilógiának ez a második része még az első epizód nagyfilmes ambícióit is eldobja: eredetileg a svéd tévének készült.

Social Network

Rögtön feltárom a prekoncepciómat: Fincher egyik filmjét sem szeretem (nem, még AZT sem.) A vizualitása untat – olyan nála minden, mintha kávéval öntötték volna le -, a figurái műviek. A Social Network sem dobatta el velem az agyam: bár Aaron Sorkin forgatókönyve fordulatos és a párbeszédei egyszerre idézik meg a harmincas évek un. screwball komédiáit és az élet valós, kommunikációs abszurditását, Fincher rendezése nem engedi, hogy a néző a figurák közelébe merészkedhessen. Csilivili vádirat marad így a film, valamiféle modern szociális lélektelenségről a leplet lerántani igyekvő produktum, csakhogy gyenge a keze: rángatja ugyan azt a leplet, de nincs ereje ahhoz, hogy valóban leleplezze, amit alatta vélni lát.

Wall Street: Money Never Sleeps előzetes

Gordon Gecco visszatér.

Rózsaszín sajt - előzetes

Szeptember 10-én kerül a mozikba ez a nagyon kellemes magyar dramedy (tragikomédiát írnom túlzás lenne), íme a vadiúj bemutatója.

Bronson

(Köszönjetek szépen szerkesztőségünk legújabb szerzeményének, Klág Dávidnak. Mer' ez az ő cikke. -- W. F.)

Everything I've ever done
Everything I ever do
Every place I've ever been
Everywhere I'm going to - it's a sin
(Pet Shop Boys: It's A Sin)

Charles Bronson, született Michael Gordon Peterson, lassan 35 éve ül börtönben. Nicholas Winding Refn filmje szerint egy percet sem bánt meg belőle. Amikor először a zárkájába vezetik, zokog, de utána már csak arra tud gondolni, hogyan tudna hírnevet szerezni magának. Magánzárka? Az neki csak tréningszoba. Bolondok háza? Nem rossz, csak tele van kettyósokkal. A szigorúan őrzött börtön? Csak egy hotel. Ahonnan semmi szándéka sincs kikerülni.

Bronson életéről rengeteg vicces részletet lehetne felemlegetni, de az internet jóistene erre teremtette a wikipédiát. Amíg meg nem néztem Refn filmjét, elképzelésem sem volt, hogy ki "Anglia legerőszakosabb rabja". Amikor a filmnek vége lett, tényekből nem tudtam meg sokkal többet, de azt igen, milyen ezzel a vadálattal összezárva. Don Logant nem szabad visszautasítani, Mr. Eddie-vel vigyázni kell az autóutakon, de Charles Bronsont messze, messze el kell kerülni, mert sosem tudjuk, meddig égett le a képzeletbeli gyújtózsinórja. A film elején csuromvéresen várja, hogy a smasszerek kinyissák a ketrecét, de nála fel sem merül, hogy békésen engedelmeskedjen. Az első belépésre üt. Ilyen figuráknak csak mások képzeletében kellene léteznie.

És mégis létezik, ott ül a wakefieldi börtönben, és már létezik filmen is, Tom Hardy elképesztő alakításában. A legközelebbi színészi munka, amihez egyáltalán hasonlítani lehetne, az Eric Bana a Chopperben, de míg Bana ausztrál banditája egy alapvetően extrovertált figura volt, addig Hardy addig ketyeg egymagában, amíg egyszer csak fel nem robban – nem is nagyon lehet más lehetősége, hiszen az utóbbi harmincöt évből alig került ki a zárkából. Más barátja nincsen, csak a saját teste. Fizikuma tökéletes, az utolsó felvonásra már abszurd módon az: az emberfeletti izomember a Bronson szerint a börtönökben születik, és ha mindegy így megy tovább, ott is hal meg, megszédülve a javulás/összeomlás körkörös örvényében.

Mert a Bronson esetében nehéz sztoriról, vagy narratíváról beszélni. Minden csak körbe-körbe halad, nincsenek konfliktusok, nincsenek csavarok, nincsenek mellékszálak, fontosabb mellékszereplők, csak egy ember, aki egyre mélyebbre és mélyebbre süllyed a saját pszichéjébe, aki finoman szólva is leszarja a társadalmi normákat (Charlie-t két hónapra kiengedik, de akkor is inkább vidéki sufnikba jár verekedni, mint zöldségeshez). De be kell vallani, a faszi meglepően jó brandet gyúrt magából, még mindig többen követelik a szabadonbocsájtását, azzal az indokkal, hogy soha nem ölt meg senkit.

Meglepő módon Refn egyáltalán nem glorifikálja Bronsont, de mindent megtesz, hogy ikonikussá tegye. A film egyetlen támadható felülete a stílus, illetve bocsánat, a STÍLUS. Mert Refn – az általam imádott Pusher-trilógia dokumentarista kisrealizmusával ellentétben – egészen Kubrickhoz nyúl vissza: ugyanaz a rideg, ontológikus megfigyelés, ugyanaz a ”gyönyörűvé tett” erőszak, mint a Mechanikus narancsban (a hasonlóságra még a korai trélerek is rájátszottak), de átszűrve a dán rendező nagyon erős stilizálásán. Minden kép kékben, pirosban és sárgában pompázik, minden zene bombasztikus és fülsiketítő (Pet Shop Boys még sosem volt ennyire zsigeri). Néha ez a ridegség nem áll jól a Bronsonnak, néha viszont annyira tökéletesen passzol, hogy a hideg kiráz.

A Serious Man-előzetes

A Coen testvérek új filmje, úgy néz ki, a Burn After Reading által kitaposott ösvényen megy tovább, a fehér férfi útkeresését vizsgálja ismét, egy neurotikusét egy kaotikus világban. Bár már a No Country-nak is valami hasonló volt a mélyén...

Intim fejlövés - előzetes

Június 4-étől játszák a magyar mozik Szajki Péter filmjét, amely az idei Szemlén elhozta a legjobb elsőfilm díját. Igazság szerint simán odaadhatták volna neki a nagydíjat, ugyanis szerény véleményem szerint az Intim fejlövés messze a Szemle legjobb filmje volt (Mátyássy Áron Utolsó idők című drámája, amely a fődíjat kapta végül, kizárólag a fényképezése terén volt igazán kimagasló.) Szajki munkája low budget, ötletes és vicces, egy perc üresjárat sincs benne. Ez véletlenül tényleg egy olyan magyar film, amire érdemes jegyet váltani. Az előzetes megtekinthető a "tovább"-ra kattintva.

Donnie Darko

911 után nem 911-et látni a dolgok mögött, a dolgok mélyén olyan értekezésbeli könnyelműség, amit manapság a közérzet és a popkultúra viszonyával foglalatoskodó recenzionista nem engedhet meg magának, ezúttal viszont talán a (tök jogosan) szkeptikusabbak is beláthatják ezt az unalomig erőltetett ok-okozatiságot. Így, utólag roppant könnyedséggel „prognosztizálható” ugyanis, hogy 2001 őszén azt a narratívát, mely egy repülőgép-hajtóműnek az Államok (ugyan kertvárosi, de) naiv idilljébe való becsapódásával operál – mi több, szolgál megoldással, megváltással – nem a katarzis könnyeibe lábadó nézősereg fog üdvözölni a stáblista alatt felgyúló fényeknél. Az ilyen égi áldásokra akkor nagyon érzékenyek voltak arrafelé a népek. A Donnie Darko fogadtatását tovább szabotálta, hogy bár címszereplőjéhez fogható szuperhős Christopher Reeve kékjégeres acélembere óta nem buzerált így tér és idő törvényeibe érettünk, Donnie a mindenkori trendre (köpennyel, vagy anélkül) fittyet hányva viseli a kor legkonzervatívabb ruháit. Az inkognitó miatt, lustaságból, ízlésficamból vagy miért? „Miért hordja azt az idióta emberjelmezt?” És különben is, milyen mély a nyúl ürege???

A főállású héroszoknak amúgy is csehül állt a szénájuk 2001 őszén. Schwarzenegger a globális gyász miatt hosszú hónapokat várt, hogy Az igazság nevében revansot vehessen, míg Pókember debütáns munkásságát behálózta az ipari retus futószalagon termelt diszkréciója. A Donnie Darko író-rendezője, Richard Kelly a mozis bukta után három évvel hozakodott elő saját, húsz perccel hosszabb, „vágatlan” verziójával (ez volt a már sikeres DVD kiadás), hogy mindenki fülébe rághassa: nem a ruha teszi a szuperhőst, a repülőgép szerencsétlenség pedig kikerülhetetlen. Ami megtörtént, vagy meg fog történni, azon halandó nem tud, ne akarjon változtatni… Persze, a tomboló pubertás időszakában az embergyereknek nem kenyere a rezignáció. Egyáltalán nem.

Ez, a determináltság-tudat, valamint a dacos rebellió keserédes paradoxona, mint alagsori helyiségeket a csőtörés árasztja el a filmet, – ahogy a legtöbb időutazás, s így szédítő kauzális önmagába fordulás hajszolta cselekmény esetében – minden történés célja annak a bizonyos hajtóműnek a leszakadását elősegíteni.

Annak a hajtóműnek, mely az eszes, ugyanakkor különc, erőszakosságra hajlamos, szarkasztikusan lázadó, folyton szedált és terápiára hivatalos, skizoid víziók gyötörte, nem mellesleg rendszerint alvajáró Donnie Darko (Jake Gyllenhaal) ágyát veszi célba a Virginia állambeli Middlesex-ben. (Fecsegő helységnév? Természetesen.) Nem csak a sokáig látomásként értelmezett, óriás tapsi-hapsi Frank, de a suli bunkói, a tanárok bigottsága, az elmúlás cinikus meglesése, a végzetesen esetlen diákszerelem, a kamaszkori pusztíthatnék, a médiasarlatán Jim Cunningham álszent miséi, a pinceajtó („Cellardoor”) szó stilisztikai szépsége, mint Káosz Pillangóinak szárnycsapásai, mind a hajtómű útját olajozzák, hol jobb, hol kevésbé jó szándékkal. Minden tett, minden szó, minden pillantás azért van, hogy ne legyen. Hogy Donnie ne legyen. Mert nem éri meg.

A behemót fémtest az ókori görög dráma dramaturgiájához híven, elkerülhetetlen, kimondatlanul várt isteni beavatkozásként ereszkedik alá. Deus ex machina, mely visszamenőleg a felnőtté válás elviselhetetlen egzisztenciális válságát, a felelősség és a magány felismerésének ólomsúlyát morzsolja groteszk emlékké. Egy rossz, zavaros álommá, kellemetlen érzéssé, hogy aztán az hajnali töprengések martalékává válhasson.

A film szomorú iróniája, hogy nemcsak időben rendeli egymás mellé a legkamaszabb toposzt (a szuperhősséget) és a gondviselés végletes áldozathozatallal járó gesztusát, Donnie akkor és úgy válik szuperhőssé (kvázi: erővel, kontrollal bíró felnőtté), amikor képességeinek tudatában a szuicid altruizmus, önnön másokért (mindenkiért...) való halála mellett dönt. Az egyedüli lehetőség mellett, ami vállalható, ami megéri. „Mr. Rabbit says: …the moment of realization is worth a thousand prayers.” Története kétezer éves, pontosabban: a sárteke keresztény felén azóta számoljuk az időt. 

Ezt, és az egyéb párhuzamokat Kelly – a horror hagyományaihoz hűen – direkt és kevésbé direkt allúziókkal egyértelműsíti. A Donnie Darko rokonlelkű filmekbe való, posztmodern beágyazottsága a könnyed és költői kiviteltől a találóan abszurdig terjed: a Twin Peaks: Tűz, jöjj velem! egyik iskolai szekvenciája előtt a süveget alig, de megemelő zenés montázstól (mely egyetlen szó nélkül, tökéletesen definiálja Donnie környezetét, benne minden tanulóval, a tanári testülettel valamint azok viszonyával), a James Cameron féregszerű folyadékformációinak (A mélység titka) szokatlan reciklálásán keresztül a már-már ormótlan közvetlenségű, mozis jelenetig bezáróan.

Donnie és barátnője, Gretchen (valamint Frank) a Krisztus utolsó megkísértésére és a Gonosz halottra ülnek be; nem a beszédes címek, hanem az idézés módja érdemel említést. Miután Frank sikeresen kísérti meg, csábítja gyújtogatásra Donnie-t (aki olyan kíváncsisággal követi a nyulat, ahogy Alice loholt a zsebóráját roppant aggodalommal szemlélő rágcsáló után Lewis Carroll klasszikus meséjében), a vetített képen átjáró nyílik. „Időkapu.” A vászon médiuma fizikális közvetítővé torzul, hogy teret és időt hajtogatva ágyazzon meg a (helyi) Antikrisztus bukásának.

Az egyidejűleg (?, vélhetően, legalábbis) három helyen játszódó történések (a mozi, a suli esti Ki Mit Tud?-ja, és a piromán késztetések levezetése) a film legszebben megkomponált egységét adják. Miközben a középiskola díszteremében a sármos-sátáni Cunningham (Patrick Swayze alakítása – ahogy az összes többi színészé – megrendítő) konferálja fel Samantha Darko és barátnői feszes, csillogó kosztümben előadott táncát, Donnie a „liszensz-Mefisztó” lakásán locsolja a benzint – szemében a rombolás tüzével, Gretchen pedig az igazak álmát alussza az (isteni kinyilatkoztatásként?) meghasadt vászon előtt. Kelly kíméletlen rámutatása a társadalom álszentségére akkor válik világossá, amikor az üszkös, omladozó maradványok között Cunningham titkos ajtóval rejtett gyermekpornó gyűjteményére a Nap fénye vetül. A kislányok pajkos táncát nyálcsorgató hozsannával fogadó közösség másnap egy emberként követeli Cunningham vérét.

És ahogy Cunningham házában a gyengéd lángok nyaldosta szarvas-trófea képében megidézi Sam Raimi – a saját erejét eredetileg ordenáré vihogásban-nyerítésben világgá kürtölő – gunyoros Gonoszát, abban tiszta esszenciáját kapjuk Kelly törekvéseinek. Mind szimbolikájában, mind a különféle, műfajilag erősen korlátozott panelek hasznosításában (misztikus thriller, science-fiction, tini-komédia) tartózkodik a cinizmus zajos felhangjaitól. Donnie papucs apjának, az iskola ósdi szellemiségének, az instant életfilozófiák dőre követésének, de még magának az álnok tévéprédikátornak és szánalmas munkásságának ábrázolásakor is részvétet tanúsít, mindenkinek megadva a méltóságot. Kelly precíz színészvezetése mellett a zeneszerző Michael Andrews bús-sejtelmes indusztriál-minimalizmusának (és a Soundtrack rojtosra könnyen hallgatható, a történetet nem csak illusztráló, egyben tagoló tételeinek) köszönhető ez a következetesen végigvitt, empatikus, komor humor, a szeretetteljes szatíra, ami a Donnie Darko nyomasztó szépségének egyik legfontosabb letéteményese.

A másik maga a mitológia, jobban mondva az, ahogy saját mitológiáját felfedi, illetve nem fedi fel a film. A DVD változatot nézve ugyanis pont ez, a látszólagos titokzatosság ölén nevelt varázs illan el, mintegy kikristályosítva: a Donnie Darko a vágószobában lett remekmű.

Kelly a mozikba eresztett verzióban tökéletes kétértelműségben hagy mindent. Frank ugyanúgy lehet paranoid vízió, mint Manipulált Halott, az Időutazás filozófiája tekinthető Donnie tévképzeteit tovább tápláló irodalmi adaléknak, s mindenre tételes magyarázattal szolgáló leírásnak… a játékidő majdnem egészét kitevő cselekmény egyszerre értelmezhető álomként, és mint heveny, rosszindulatú bog az idő szövetén, melyet el kell varrni, le kell vágni. Az elsőfilmes rendező lehet, tán csak anyagi szorítottságból (az egyik haladó szemléletű tanárt domborító Drew Barrymore pár milliójából lett a film), de jelzésértékűre redukálta az amúgy is zavaros külsőségeket, és olyan, félvállról könnyen vehető szófordulatokkal és szituációkkal csepegtette a töredékes információkat, melyek felett átsiklik a szabatos látványra érzékenyített tekintet. A (verbalizált) mítosz így kallódik el az 1988-as Amerika bájosan esetlen, hiún képmutató szuburbán miliőjében (a Dukakis-Bush kampánykarate időszakának kevés hitelesebb korrajza van), mintegy agnosztikus állapotra kárhoztatva a csak szemüknek hívőket. (Beszédes: Donnie pszichológusával az ateizmus és agnoszticizmus viszonyáról történő társalgása – vagy például gyógyszereinek Frank kilétét trivializáló placebo-volta – is csak a bővített változatban hangzik el.)

Többek között ezért hordja Donnie azt az idióta emberjelmezt. A Gyllenhaalra aggatott piros köpeny giccses heroizmussal nyomta volna el annak a koravén melankóliától és fájdalmas lemondástól zavarba ejtően terhes atmoszférának, a misztikumnak a lehetőségét, mely kultusz tárgyává avanzsálta a Donnie Darkót.

És hogy milyen mély a nyúl ürege? Azt Franknek köszönhetően másodpercre pontosan tudjuk.

Donnie Darko (2001). Írta és rendezte: Richard Kelly. Szereplők: Jake Gyllenhaal, Maggie Gyllenhaal, Patrick Swayze, Mary McDonnell, Daveigh Chase és mások.

The Host - A gazdatest

A gazdatest - Gwoemul / The Host (Dél-Korea, 2006)
Rendezte: Bong Joon-ho. Írta: Baek Chul-hyun, Bong Joon-ho és Ha Won-jun. Kép: Kim Hyung-ku. Zene: Lee Byung-woo. Szereplők: Song Kang-ho, Bae Du-na, Byeon Hie-bong, Park Hae-il, Ko Ah-sung.

Dvd kiadás (2 lemezes extra változat)
Kiadó: Budapest Film
Megjelenés: 2008. április
Bolti ár: 3990 Ft

ÉRTÉKELÉS:
Film: 5/5
Kép: 5/5
Hang: 4/5
Extrák: 4/5
Külcsín: 5/5

* A Vadkelet sorozat további, már megjelent és ezután megjelenő darabjairól (Exiled - Száműzöttek; Cyborg vagyok, amúgy minden oké; Sukiyaki Western Django; Vexille; Dainiponjin - Big Man Japan) is tervezünk dvd-kritikát.

In Bruges

Filmkritika: Juno (USA, 2007) ****

Hazai premier: 2008. március 13.

Őszinte, provokatív és független. A Juno nem esett messze a fájától, szülőanyja (haha) Diablo Cody, a sztriptíztáncosnőből lett Oscar-díjas blogger bebizonyította, Amerikában még van helye a sikertörténeteknek - bár az ő sztorija ugyan sokkal érdekesebb, mint a bájosan egyszerű Junóé, a végeredmény így is eredeti és szerethető.

Ha egy 16 éves „kislány” teherbeesik elképzelhetjük a következményeket: a szülők minimum kiborulnak, megzsarolják a kiskorú apa szüleit, hogy fizessék a gyerektartást, vagy csak szimplán kitapossák a gyerekből a magzatot, stb. Na itt nincs szó ilyesmiről. A Juno mellőzi a nagy drámákat és az idejétmúlt moralizálást. Ha már megesett, a szülők és a tini környezete, szinte boldogan segítik Junót abban, hogy megtartsa, megszülje, majd elajándékozza a kisbabát. A lány pedig bátran, hezitálás nélkül és a terhességhez vezető aktust egyáltalán nem jellemző felelőséggel csinálja végig a bizonyos 9 hónapot. Ez az egészséges, talán kicsit túl tökéletes világ csak akkor szenved támadást, amikor a leendő örökbefogadó apa, megunva a szintén kicsit túl tökéletes addigi életét rámozdul a jóhiszemű és már gömbölyű Junóra, mert az emlékezteti őt a „Termékeny Yuki” nevű képregényhősnőre és saját elveszett fiatalságára.

Az elsőre giccsveszélyes és komolytalansággal kacérkodó történet rögtön bukna, ha az alkotók nem tartanák távol magukat a hatásvadász elemektől. Szerencsére következetesen nem igyekeznek tanmesét gyártani. A Juno elejétől a végéig könnyed, szórakoztató filmecske marad, anélkül, hogy komédiába fordulna. Furcsaságát - jó vagy rossz értelemben - az adhatja, hogy hiányzik belőle a témánál szokásos lelkizés és könnyfacsarás, ami talán kérdésesen hitelessé tenné a nem tervezett gyerek megszülésének körülményeit, ha nem lenne ennyire átgondoltan kerek ez a kis mesevilág.

Az állandó és jól eltalált dalocskák, az ízlésesen szivárványszínűre fényképezett kertváros olyan hellyé változik, ahol akár az is beleférne, ha Juno egy rózsaszín, punktarajú kisnyulat szülne, csak a hasonlat kedvéért. Ennek ellenére a Cody-t jogosan Oscarhoz segítő dialógusok elképesztő életszerűsége visszarántja a filmet a realitások talajára. A színészi játék csak erősíti ezt a hatást: a mellékszerepekben J.K. Simmons és Michael Cera is emlékezetesek maradnak, de Ellen „HardCandy” Page a főszerepben egészen ennivaló annak, aki nem utálja meg Juno karakterét zsigerből az első percek után. Összességében tehát nem rossz, főleg elsőre nem. Igaz, nem akarja megváltani a világot, de az átlagnál feltétlenül jobban sikerült darab. Ezek után kíváncsian várom Cody újabb opuszát, a Jennifer’s body-t. Ki tudja, ilyen szövegekkel a gonosztól megszállt pompomlány köré szőtt sztori is Oscar-mezőnybe kerülhet.

Tévékritika: DEXTER, 1. szezon *****

Tévékritika: TELL ME YOU LOVE ME, 1. szezon, 1-4. epizód *****

Az HBO megint megcsinálta. A Carnivale, a Róma vagy a Drót után a készítők újra megmutatják, hogy a TV által módszeresen lezüllesztett, elcsépelt és számos buktatót magában rejtő alapanyagból is könnyedén aranyat tudnak csinálni, méghozzá a korábbi munkáik egyenletes és magasra tett színvonalát fenntartva. Ami egyben sajnos azt is jelenti, hogy hiába az HBO-garancia, a Tell Me You Love Me szintén nem fogja az agyatlan tömegeket megmozgatni, viszont abban szinte biztos vagyok, hogy évtizedek múltán is emlegetni, idézni fogják, mint ahogyan a legtöbb HBO-sorozatot - amelyekről mindenki tudja, hogy az idő nem fog úgy rajtuk, mint más társaikon.

Nem tudom, hogyha azzal kezdem ezt a kritikát, hogy most egy párkapcsolati drámasorozat következik, vajon hányan olvassák tovább ezt a cikket, de azt kell mondanom, hogy ez az elkoptatott és esetleg a férfiolvasók többbségéből negatív előítéleleket kiváltó tematika ne vegye el senkinek sem a kedvét, itt most ugyanis egyáltalán nem egy tipikusan női nézőket megcélzó, rózsaszín közhelyekkel és fárasztó lelkizéssel megspékelt, sablonos bábu-karaktereket felvonultató sorozatot képzeljünk el, a Tell Me You Love ugyanis korántsem ilyen.

Példaértékű az a komolyság és a visszafogott, a háttérben folyton érezhető lassú sodrású és sötéten kavargó drámai erő, ami a sorozat narratív megvalósítását jellemzi. A higgadt, a hatásvadászatot tökéletesen kerülő kézikamerás felvételek, a tompa, feltűnően színtelen és sötét tonúsú színvilág jól érzékelhetően és tudatosan megy szembe a konvenciókkal és teremti meg a Tell Me You Love Me szokatlanul keserű és kiábrándult világát, ahol a látszat mögött mindig ott bújik valami para, amiről senki sem beszél szívesen. Itt tehát nincsenek giccses és túlcukrozott csúcspontok, csöpögős-zsebkendős békülések vagy monumentális elválások és teátrális visszaköltözések, itt csak a száraz örvény kavarog, ami előbb vagy utóbb téged is magával ránt.

A sorozat négy párra fókuszál, akiknek mind megvan a maga problémája, az első pár gyereket szeretne, de hiába, a nő csak nem esik teherbe, a második házaspár jó ideje nem szeretkezett már, a harmadik pár éppen esküvőre készülődik, ami meghiúsulni látszik, a negyedik párnak pedig öregkorukhoz érve szintén szembe kell néznie bizonyos nehézségekkel. E rövid vázlat alapján már sejthető, hogy itt tehát tényleg valós, emberi nehézségekkel találkozhatunk, az elrugaszkodott és lilaködös fantáziálás helyett mindvégig a földön járunk, és arcunkat rendesen belenyomják a sárba, miközben könyékig vájkálunk a jól megrajzolt és finoman elmélyített karakterek lelkében. A dialógusokra szintén nem lehet rosszat mondani, mint ahogyan a színészi játékra sem, ugyanis mindenki feltűnően jól hozza a saját figuráját.

A Tell Me You Love Me nekem az érett Woody Allen legjobb és legőszintébb pillanatait idézi (pl.: Férjek és feleségek), de a készítők nyilvánvalóan sokat profitáltak a független filmesek eredményeiből is, akik sokszor kendőzetlenül és nagy-nagy alapossággal ábrázoltak olyan lélektani folyamatokat, amelyekről más filmek nem vettek tudomást, gondoljunk csak Todd Solondz vagy Larry Clark szokványosnak aligha nevezhető mukáira, de kapcsolódási pontok lehetnek még azok az európai művészfilmek is, amelyek leginkább nyíltszíni szexualitásuk miatt hívták fel magukra a figyelmet (például Chaterine Breillat filmjei vagy a 9 dal stb.). A Tell Me You Love Me epizódjaiban ugyanis szintén sokszor megmutatják magát a (valódinak tűnő) aktust, ennek a figyelemfelkeltő momentumnak az önkényes kiragadásával reklámozták is a sorozatot, de ez szerintem tévedés, a Tell Me You Love Me ugyanis nem egy ócska, művészieskedő és pornós sorozat (annak ellenére, hogy valóban jópár szexjelenet látható benne), hanem egy üdítő frissességű és érzékenységű drámai tabló, amely visszaadja a pszichológiai témának és lélektani vizsgálódásnak azt a tekintélyt, amitől bizony már régen megfosztották.

Tévékritika: BABYLON FIELDS, pilot epizód ***

- Ahogy a Biblia mondja, ha nincs több hely a pokolban, a halottak elözönlik a földet.
- Ez egy film plakátjáról van...

Vigyázat: a geekblog eddigi történetének leghaszontalanabb posztja következik. A rövid recenzió tárgya ugyanis egy olyan sorozat, amelyből mindössze egy rész készült el, és mivel a CBS fejesei végül nem bólintottak rá a projektre, az oldschool módon tévézők még ezt az egy részt sem nézhették meg. A fájlcserélők népe viszont, ha rossz minőségben is, de képet kaphat róla, hogy milyen lett volna főműsoridőben követni a halottaikból visszatérő, családcentrikus zombik történetét.

A pilot a klasszikus ’durr a közepébe’ technikával nyit, konkrétan egy ezerszer sokszor látott képsorral: egy koszos emberi kezet látunk kibukkani a föld alól. Ernie, a hulla, és még sok száz sorstársa életre kel és hazafelé veszi az irányt. A helyszín egy tipikus amerikai kisváros, kerítés nélküli házakkal és átlagos emberekkel, akik természetesen sokkot kapnak amikor hazaérve a nappaliban találják falfehér, oszlásnak indult szeretteiket, sörrel a kézben, a tévé előtt ücsörögve. Ezek a zombik nem vágynak friss, ropogós agylebenyekre, csak arra, hogy újra a családdal lehessenek. A város polgárai közül van aki boldog, hogy Isten végre vette az adást és visszahozta a feleségét/férjét, Janine és az anyja viszont kevésbé repes az örömtől, hogy a szadista apuci feltámadt, főleg, hogy anno ők állítottak bele egy fejszét a fejébe és kaparták el egy elhagyott helyen.

Bármennyire is elborult a sorozat ötlete, láttunk már olyat, hogy a holtak visszatértek a sírból a családi körbe, igaz, a Tim Burton féle A halott menyasszony nem élő szereplős film volt. A Masters of Horror széria Joe Dante rendezte epizódja (Homecoming) viszont igen, ott ráadásul az Irakban elhunyt katonák támadtak föl, kizárólag azért, hogy elmenjenek Bush ellen szavazni. Kábé ennyire tűnik abszurdnak a Babylon Fields sztorija is, főleg, hogy se humorral, se horrorral nem fűszerezik meg a bizarr alapszituációt. Hivatalosan dramedy lett volna a széria műfaja, de itt még a legordítóbb ziccereket se csapják le a készítők. És ettől még nyomasztóbb az egész. Hogy mi volt a céljuk, az a pilot alapján nem dönthető el, lehetett volna akár giccses dráma az elrontott életekről, szatíra a kispolgári létükhöz a halál után is ragaszkodó átlagemberekről vagy vulgárfilozofálás az elmúlás természetéről.

Talán ennyiből is sejthető, miért volt eleve esélytelen, hogy éppen a nyugdíjascsatornának csúfolt CBS rendeljen be egy ilyen kamikáze projektet. A magam részéről, már csupán a zombi tematika iránti rajongásom okán is, szívesen néztem volna még egy-két részt a sorozatból, mert a több Dexter és Sírhant művek epizódot is jegyző Michael Cuesta rendező ügyesen teremtette meg a pilot borongós hangulatát és a karakterekben is akadt volna fantázia. Kereskedelmi szempontból persze érthető a döntés: negyven percnyi tömény depresszióra valószínűleg kevesen lettek volna kíváncsiak, arra pedig végképp nem, hogy pont a tévé emlékeztessen heti rendszerességgel a saját halandóságukra.

Tévékritika: MENTS MEG! – 4. ÉVAD ***

Jó dolog a kreatív szabadság, de van amikor egy keménykezű dramaturgra vagy egy kidagadt erekkel üvöltöző producerre is szükség lenne. Denis Leary és Peter Tolan, a Ments meg! című tűzoltó dramedy mögött lévő két kreatív arc, az első évad sikerével elérte, hogy gyakorlatilag bármit megtehetnek a sorozattal. Sajnos akár azt is, hogy rutinból, mindenféle koncepció nélkül forgassanak le egy egész évadot. (Aki nem ismerné a szériát, innen minden lényegeset megtudhat, a "ki a túró az a Leary?" kérdésre pedig itt a válasz.)

A rajongó persze, mint jómagam, igyekszik az összes létező mentőkörülményt felvonultatni, hogy kis kedvencét megvédje (főleg önmaga előtt, lásd: kognitív disszonancia). Épp ezért az évadzáró után újranéztem néhány jelenetet, hogy kiderítsem, kábé mikor kezdett az eddig működő sorozat lejtmenetbe kapcsolni. És nem sikerült rájönnöm, az egyes jelenetekkel ugyanis semmi probléma. Akadnak az első és második évadhoz méltó drámai pillanatok, de vicces jelenetek is bőven (elég csak a spank-bank-re gondolni). A mellékszereplők, mint Kenny unokatestvére vagy az új főnök idegbeteg lánya, zseniálisak, és Leary, jó szokásához híven, ismét beleírt két nívós kalandot a karaktere számára (szigorúan a jegyzőkönyv kedvéért: őt és őt). Az egész viszont nem áll össze, nincs íve a történetnek, mintha az lenne a cél, hogy a dramaturgia is úgy essen szét, ahogy a főszereplő, Tommy Gavin személyisége. Hosszú percekig mutatják például amint a Bibliából olvas, vagy, ahogy a halott szeretteiről halucinál, de végül sehova sem vezetnek ezek az egészséges blöff-koncentrátumot jóval meghaladó jelenetek. Azok a részek sem kevésbé hatásvadászok, amikor egy-egy epizód középen az akciójelenet alá édes-bús zenét kevernek, és lassított felvételekkel próbálják a szituáció drámaiságát kihangsúlyozni. Igaz, ilyesmire már korábban is vetemedtek, a harmadik évadban szinte minden részt úgy fejeztek be, mintha évadzáró lenne, de itt már végképp elvetik a sulykot.

Súlytalan, könnyed szappanoperaként semmi kivetnivaló nincs ebben a 13 részben, de Leary-től, főleg az eddigiek alapján, ez kevés. Mintha elfogyott volna az ihlet, másképp például nem igen jutott volna eszébe az íróknak, hogy egy komplett jelenetsort (családi terápia) a Maffiózókból nyúljanak le (ami egyébként Leary kedvenc sorozata). És az sem növeli éppen a hitelüket, hogy az egyik legeredetibb szereplőt (Jack McGee-t) személyes konfliktusok miatt írt(ott)ák ki, ráadásul igen ostoba módon.

Az esetleges ötödik évadnak csak akkor van értelme, ha Gavin és Tolan előkotorják valahonnan az önkontrolljukat, és világos irányvonalat szabnak a cselekménynek. Vagy, ha már nincs kedvük/idejük koncepciót gyártani, alakítsák át egy olyan 20-30 perces szitkommá a sorozatot, amilyen anno A Meló is volt, mert a humoruk még mindig megvan.