A bukás rendezőjének bukásában Nicole Kidman botorkál a testrablók között. Hazai bemutató: 2007. november 15.
2005 nyarán jelentette be Joel Silver über-producer The Visiting című filmtervét. A Warner sajtósai annyit árultak el a tuti blockbusterről, hogy a főszereplő Nicole Kidman és Daniel Craig, Oliver Hirschbiegel (A bukás) a rendező, a forgatókönyvet pedig David Kajganich írja. Azt viszont ügyesen titkolták (előttem is), hogy a sci-fi nem más, mint Jack Finney A testrablók támadása című könyvének immár negyedik feldolgozása.
Aztán a Visiting várva várt 2006-os bemutatója nagy megdöbbenésre elmaradt. Silver annyira csalódott a leforgatott anyagban, hogy kirúgta Hirschbiegelt, és szerződtette a Wachowski testvéreket (igen, azokat a Wachowski testvéreket), hogy üssenek össze rövid úton egy új szkriptet. Ősszel újra összetrombitálta a stábot, amely James McTeigue (V mint vérbosszú) helyettes rendező vezetésével egészen 2007 januárjáig dolgozott a reshoot-okon.
Az immár The Invasion címre hallgató film végül 2007 augusztusában került az amerikai, és alig néhány napja a magyar mozikba. Brutálisan megbukott, a befektetett 80 millió dollárral szemben 15 milliós bevételt hozott. És ami sokkal rosszabb: az Invasion a silány, inkoherens, felesleges remake-ek tárházát gazdagítja, amelynek sosem lett volna szabad zöldlámpát kapnia (kíváncsi vagyok, vajon Hirschbiegel rendezői változata valaha napvilágot lát-e. Én vevő lennék rá).
A testrablók történetének első, fekete-fehér, szélesvásznú filmváltozatát Don Siegel rendezte 1956-ban. Az Invasion of the Body Snatchers (1956) B-filmnek indult, de olyan hatásosan sikerült (tényleg, érdemes megnézni - ráadásul mindössze 80 perces), hogy az évek során klasszikussá nőtte ki magát. A sztori egy kisvárosi orvosról szól, aki rádöbben, hogy barátait, rokonait érzelemmentes hasonmások váltják fel. A fináléra egyedül találja magát a csőcselékkel szemben, amelyek az M - Egy város keresi a gyilkost mintájára űzik-hajtják a hegyeken át. Siegel testrablóit szokás a kommunistákkal azonosítani, de a filmnek az a titka, hogy nincs egyértelmű megfejtése. Lehet, hogy éppen hősünk a más, a kommunista, akit egyéni nézetei miatt üldöz a felbőszült, konformista WASP-tömeg.
Philip Kaufman, aki valaha zseni volt, most meg Függőség-szintű szarságokat rendez, 1978-ban forgatta azonos című remake-jét. Szívemhez ez a felkavaróan nihilista változat áll a legközelebb. A remake az ötvenes évekbeli sztorit nagyvárosi környezetbe helyezi, és Az elnök emberei stílusában, az X-akták előképeként kormányszintű paranoiával ötvözi. Donald Sutherland, Jeff Goldblum, de még Mr. Spock is kimagaslót alakít. Kaufman filmje különleges - és különlegesen nyomasztó - mestermű; minden perce emlékezetes. Ami nem mondható el az Abel Ferrara rendezte olcsó 1994-es változatról (Body Snatchers), amelyben az ismerős cselekmény átkerül egy katonai bázisra, míg a hősnő egy tinilány lesz (a hamvasan szexi Gabrielle Anwar). Akadnak hatásos momentumok, de jellegzetes Ferrara-filmként ez is sokszor hajlik gagyiba.
Ebben a legújabb, negyedik változatban hősünk egy washingtoni pszichológusnő (Kidman), egyedülálló anya, aki munkája során egyre több mániákus pácienssel találkozik. Furcsamód mind azt állítják, szeretteiket kicserélték. Craig játssza a dokit, aki egyetlen támasza a bajban. Kajganich néhány tudományosnak vélt kiigazítással színesíti Finney történetét, így növényi gubók helyett űrbéli baktériumot kapunk, amely az REM-ben fertőzi meg a gyanútlan embereket, és hát mit is szépítsük: utat enged a happy endnek, mikor Kidman fiát baktérium-rezisztenssé teszi.
Az Invasion legnagyobb hibája, hogy összemossa a klasszikus testrablós sztorit a kétezres években divatos lebutított zombifilmekkel. Míg Don Siegel eredetijében a testrablók látszatra semmiben sem különböznek tőlünk, sőt: baromi meggyőzőek intellektuális síkon is, addig itt egy kiábrándítóan gagyi zombihordát kapunk, és olyan fordulatokat, amelyek legfeljebb egy horror-újszülöttnek mondhatnak újat. Az akciójelenetek siralmasan generikusak, a CGI-effekteket "szebbet hányok" kategóriába sorolnám. Az egyetlen használható jelenet egy asztali beszélgetés a világ pillanatnyi helyzetéről - de a film szövetébe ágyazva ennek sincs semmi értelme. Kidman és különösen Craig maga is zombiként, minden meggyőződés híján botladozza végig a cselekményt.
Kár ezért a filmért, és különösen kár a több mint tehetséges Hirschbiegel amerikai bemutatkozásáért. A pasi most bizonyosan jó darabig be nem teszi lábát Hollywoodba. Ugyanakkor nem sajnálom túlságosan se őt, se társait, hiszen istenüket kísérették, mikor olyan sztorival kezdtek, amely két klasszikus (Siegel, Kaufman) és egy egész jó (Ferrara) feldolgozást fialt már. Ha mégis kedved támadna egy jó kis invázióra, állj ellen, és válaszd a félelmetes 1978-as verziót.
