A kanadai Blood Ties című misztikus sorozat első epizódjainak megtekintése során egyetlen bántó érzés körvonalazódott bennem egyre erősebben, és ezt a határozott keserűséget most már kénytelen vagyok tudomásul venni és beszámolni róla. Ebben a sorozatban ugyanis sokkal több lehetőség bújt meg, mint amit a készítőknek sikerült kiaknázni. Ezt pedig kifejezetten sajnálom, mert egy kicsit több bátorsággal és ügyességgel simán meg lehetett volna menteni a Blood Ties-t, ami így jelen formájában sajnos elég gyengécske.
Az egy dolog ugyanis, hogy a készítőknek érezhetően sokkal kevesebb pénz állt a rendelkezésükre, mint más nagyobb költségvetéssel ellátott sorozatoknak, de egy esetleges rosszabb anyagi tényező szerintem egyáltalán nem kellene, hogy ennyire hátravessen és tönkrevágjon egy ilyen jellegű sorozatot. A pénzhiányt ugyanis elsősorban a vizuális effektek sínylették meg, emiatt aztán a különböző látványeffektusok jócskán bénán sikerültek, amivel mintha a készítők is tisztában lettek volna, ezért aztán a legtöbbször igyekeztek kivágni és meg sem mutatni a problémás jeleneteket. Ezzel persze nem volna különösebb baj, de egy elsősorban horror és misztikus vonalon mozgó sorozat esetében bizony sokat levesz az élményből, amikor a parákat alig-alig vagy egyáltalán nem látjuk, főleg abban az esetben, amikor ezt semmilyen más narratív megoldással nem ellenpontozzák, ilyen eszközök lehetnek például - a sokak által elítélt - zaklatott (ám szerintem, ha jól alkalmazzák igen hatásossá váló) kézikamerázás vagy a sűrű és fojtogató atmoszféra megteremtése. A Blood Ties-nál azonban egyikről sem beszélhetünk, de a halovány látványvilág és a távoltartott horror csak az egyik seb, amiből ez a sorozat vérzik.
A Blood Ties dramaturgiája a szokásos monster-of-the-week felállást követi, én mégis hiányoltam a durva szörnyeket vagy más rémisztő teremtményeket, ugyanis belőlük eddig nem sok volt, mert a problémákat legtöbbször megidézett vagy dühös szellemek, voodoo-varázslók vagy egyéb élő és halott emberekhez köthető okkult jelenségek okozták, amelyek sajnos sokkal inkább sablonosak, semmint érdekfeszítőek voltak. A forgatókönyvek pedig alig-alig kezdenek valamit ezzel az okkultista-misztikus alapanyaggal, ehelyett inkább az egyes nyomozásokra koncentrálnak, amelyek lebonyolítása szintén nem nevezhető túl izgalmasnak és szórakoztatónak.
Pedig a különleges atmoszférájú helyszín (a részeket Torontóban forgatták) és a központi szereplők közül kettő is sokkal több potenciállal rendelkezik. A Blood Ties főhőse ugyanis egy exrendőr magánnyomozó, Vicki Nelson (Christina Cox), aki fokozatosan veszíti el éppen a látását. A pilotban (ami mellesleg sokkal jobban sikerült, mint a további epizódok) Vicki „szemtanúja” lesz egy furcsa gyilkosságnak, minekután a halott áldozat gothic típusú barátnője, Coreen Fennel (Gina Holden) Vickit kéri meg, hogy derítse ki, ki és miért ölte párját, így csöppen Vicki a természetfeletti ügyek birodalmába, a későbbiekben pedig Coreen aztán a személyi titkára lesz. Vicki mellé segítőnek áll egy sztárolt képregényrajzoló, Henry Fitzroy (Kyle Schmid), aki mellesleg egy több száz éves vámpír, a négyszög negyedik csúcsa pedig Vicki expasija, a rendőr Mike Cellucci (Dylan Neal).
Ez a felállás így elég érdekesen hangzik, a vámpír és Vicky poénjai még viccesek is, de kettejük karaktere mégsincs igazán kidolgozva, Fitzroy alakjában érezhetően sok a lehetőség, de ezt is hagyják elúszni, minek következményeképp a sármos vámpír silány mellékszereplővé halványul. Az egyes ügyek pedig nem töltik ki a negyvenperces hosszúságot kellő izgalommal, az epizódok fölött átívelő szál pedig nem más, mint Fitzroy és az örökké kételkedő Cellucci sablonos karakterének féltékeny marakodása, ami sajnos csak tovább erősíti azt a langyos limonádé-jelleget, ami a Blood Ties sajátja. A soundtrack is pontosan ilyen, divatos ám mégis jellegtelen zenékből áll, és valahogy az egész sorozat is ilyen: túl könnyed és lágyan habos, zavaróan családias. A Blood Ties legnagyobb baja, hogy igazából semmilyen, se nem horror, se nem okkult, se nem vígjáték, se nem dráma, megreked azon a köztes határterületen, ahol pont nem kellene. A téma súlyosságának és a kivitelezés gyengeségének ellentéte feloldhatatlan, és ez kérlelhetetlenül felemészti a sorozatot. Csak remélni tudom, hogy Tanya Huff Blood Books című történetei, amelyek a Blood Ties alapjául szolgálnak, sokkal jobbak.