Törént egyszer, hogy Ben Affleck írt egy forgatókönyvet, aztán úgy döntött, ha már ilyen profi munkát végzett, rögtön meg is rendezi a filmet, annak főszerepében pedig magát… nem, az mégis túlzás lenne… hát akkor az öccsét. És lőn: a Gone Baby Gone a neo-noir kissé még körülhatárolatlan, de lassan szubzsánerré váló jellegzetességeit felvonultató krimi, mely, készítése nem éppen biztató körülményeinek ellenére, határozottan kellemes darab lett, elsősorban a műfaji vezérmotívumok érdekes modernizálási szándékának, másodsorban pedig arcpirító minimalizmusának köszönhetően.
Hősünk, Patrick Kenzie egy fiatal bostoni nyomozó, aki ismeri a lerobbantabb, veszélyesebb környékeket és haverjai is akadnak mindenfelé. Amikor partnerével és egyben élettársával egy felelőtlen, züllött anya elveszett gyerekének nyomába ered, akit ráadásul még rengeteg rendőr is keres, csakis lelkiismerete és egy ártatlan lélek megmentésének vágya hajtja. Munkáját, úgy tűnik, mindenki csak hátráltatja: az anya nemtörődöm, a rendőrfőnöknek nem hiányzik a két magánzó (Morgan Freeman igen viccesen fest felnyírt hajjal és szeplőkkel), de nem segít sokat a két furcsa, darabos modorú zsaru sem, akikkel Patrick az információcsere érdekében tart kapcsolatot (Ed Harris remek a szerepben, ami egyébként mutat némi hasonlóságot az Erőszakos múltbeli karakterérel).
A nyomozás drámai végkifejlettel zárul, pedig még a játékidő felénél sem járunk. Új szál, újabb eltűnt gyermek kerül a képbe, ezúttal azonban hiányzik a megbízó: Patrick a saját szakállára vág bele a kisfiú felkutatásába drogdíler barátjának tippje alapján. Aki azonban egy önbíráskodó bosszúhistóriára számít (hiszen hősünk máris pisztollyal a kézben magánakciózik), téved: hamarosan ennek az epizódnak is vége szakad. Nincs több új ügy, nincs több eltűnt gyerek, az eddigi szálak azonban elkezdenek összekeveredni a külvilágban és a főszereplő lelkében is: Patricknek az éles helyzetek során hozott döntései miatt szembe kell néznie saját lelkiismeretével, illetve, ahogy lassan rájön, nem csak neki… A morális dilemmák pedig, rossz szokásuk szerint, egyre csak dagadnak a film végéig (illetve az az előtti tíz percig, de erről majd később).
Casey Affleck egy hangyányival kevésbé irritáló arcú, mint bátyja, fiatalabb is, sőt még az önteltség sem sugárzik róla annyira, ami meglepő módon mind előnyére válik a szerepben. Meglepő módon, mert egy tökös, füstös, bűnben és erőszakban pácolt magánnyomozós történet hőse elvileg egy sokat látott, dörzsölt róka kéne hogy legyen. Ez az első dolog, ahol Ben Affleck csavar egyet a klasszikus noir hagyományokon: egy fiatal, kevés tapasztalattal rendelkező srác szemszögéből látjuk az eseményeket (mert ahhoz a noir alapszabályhoz, miszerint csak azt szabad megmutatni, amit a főszereplő lát, egy-két magyarázó flashback-jelenettől eltekintve tartja magát), akinek remekül megy ugyan a káromkodás és a kötelező „ki a fasza gyerek?” játékban való részvétel – azaz egymás szakadatlan kóstolgatása és fenyegetése úgy a bűnözőkkel, mint a rendőrökkel –, de a pókerarca valahogy nem elég kifejezéstelen a nehéz helyzetekben, és bizony a pisztoly is megremeg a kezében, amikor lőni kezdenek rá. Egyfajta kifordítása ez az érettebb, rutinos noir főhős jellegzetes motívumának, aki tudásbeli fölényét minden újonc tacskónak kéjes örömmel dörgöli az orra alá, legyen az konkurens magánnyomozó vagy zöldfülű gengsztertanonc, itt ugyanis éppen hősünkkel bánnak lekezelően a rendőrök és a rovott múltú kocsmatöltelékek. Ő ugyan adja a keményet, de érezzük, hogy még magát sem győzi meg eléggé.
Nem a szigorú szabályok szerint szerkesztett Chandler-regények vagy Bogart-filmek szikár főszereplőjével van itt dolgunk – akit ha le is ütnek vagy meg is vernek néha, végig megőrzi méltóságát és hidegvérét, magához eszmélve pedig az első dolga, hogy egy szál cigarettát kérjen a legközelebbi kivételes szépségű nőtől –, hanem egy sokkal életszerűbb, elvárható, sőt ismerős gyengeségekkel és félelmekkel rendelkező személlyel. Ezt a nézőpontot persze akarva-akaratlanul magáévá teszi a néző is (mert a rendezés a rokonszenv megragadását és a feszültségteremtést tekintve nagyon rendben van), így egész máshogy éli át még az olyan ezerszer látott jeleneteket is, mint egy ház fegyverrel a kézben való bejárása a leselkedő ellenséget keresve, vagy a becsapódó golyók előli fedezékbe bújás. Ezúttal tényleg úgy érezhetjük a filmet nézve, mintha a saját bőrünket vinnénk vásárra (a noir-filmekben pedig, mint tudjuk, egy golyó is halálos lehet, szemben a későbbi korok B-kategóriás akciófilmjeivel, ahol egy tárnyi közvetlen közelről bekapott gépfegyver-találatot is túl lehet élni). Az őszintén, gyengeségeivel együtt ábrázolt főhős helyébe könnyű odaképzelni magunk, erre pedig a film végi kiélezett erkölcsi dilemma miatt nagy szükség is van – idáig nincs is semmi hiba.
Az akciójeleneteket jól elkapta Affleck: a ház előtti epizód a nyakonlőtt zsaruval és az ijedt, de akcióba lendülő fiatal nyomozóval igencsak magával ragadó, melyre a házbeli rövidre fogott idegfeszítő részlet után egy tökölés nélkül előadott kivégzés teszi fel a pontot, a néző pedig csak kapkodja a levegőt. Szintén hatásos a parkbeli lassított felvételes jelenet hangulata, ahol az éjszakai égbolt üres feketesége előtt, néma csendben látunk egy nagy szikláról lezuhanó alakot becsapódni a tó vizébe: akaratlanul is végigborzong az ember, annyira kézzel foghatóan kétségbeesett helyzet, melyet a hideg, sötét, ijesztő víztömeg csak tovább fokoz. Ezekben a feszültebb jelenetekben kézikamerával követjük az eseményeket, de utána újra visszatérünk a történet komorságához illő távolságtartó, kissé hidegnek ható kameramunkához, amit a város részleteit mutató, a végleg soha fel nem számolható sötét üzelmek nyomasztó jelenlétét aláhúzó nagytotálok egészítenek ki. A noir eszköztárából némileg önkényesen válogat a rendező - a kontrasztos megvilágítást például egyáltalán nem alkalmazza, hogy ezáltal is valóságosabb legyen az eredmény -, az eredményazonban egységes hangulatú, minden elem a helyén van.
(INNENTŐL A CIKK SPOILEREKET TARTALMAZ!)
A történet vége felé közeledve Afflecknek el kellett döntenie, hogy kilép a műfaji keretek közül és ténylegesen valami újat tesz hozzá e régi, frissen újjáélesztett zsáner szabályrendszeréhez, vagy inkább igyekszik biztosra menni. A film elején ugyanis tematikailag lassan közelítünk a noirhoz: eleinte nem is tudhatjuk, hogy nem gyerekrablós drámát, bosszúállós vérengzést vagy valami aberrált kínzós pszichothrillert fogunk-e látni, később pedig, amikor már sejteni lehet, hogy a rendőr ügyei körül bűzlik valami, azt hihetjük, hogy belehuppantunk az ismerős keréknyomba.
Nos, ez így is van meg nem is: a befejezéshez közeledve, a morális kérdések fokozatos kiélezésekor ugyanis lassanként egyre inkább úgy tűnik, hogy a rendező a noir legalapvetőbb, legbiztosabb építőkövéhez is hozzányúlt – vesztére. A világi törvényeken felül álló, mindenkivel dacoló, csakis saját erkölcsi kódexét követő főhős jellemét itt nem a szűk látókörű rendőrök a törvényhez való ragaszkodásával ütközteti, hanem egy másik, legalább annyira indokolt állásponttal, ami - és ez a legnagyobb probléma - elsőre talán még erősebb is, mint hősünké. Hiába a szubjektív nézőpont és a sok ügyesen alkalmazott manipulatív hangulatelem, ha a néző a kritikus pillanatban úgy érezheti, Patrick, akivel már majdnem azonosulni tudott, mintegy elárulva őt (és a valójában jószándékú rendőröket), ostobán dönt, mintha gyáva lenne megbízni érzelmeiben és felülbírálni nézeteit.
Pedig nem ilyesmiről van szó: hősünk nagyon is saját erkölcsi igazának tudatában határoz, méghozzá a film elején az anyának adott ígéretének megfelelően (amihez, fogadjuk el jóhiszeműen, nem a döntés felelőssége elől menekülve, hanem annak jogosságában bízva ragaszkodik). Magabiztosságát és ragaszkodását jól mutatja, mi mindent kész veszni hagyni emiatt. A probléma csak az, hogy döntésének morálisan helyes volta nem egészen világos és semmiképpen nem elég kihangsúlyozott, és ha mi, a nézők elbizonytalanodunk és elpártolunk hősünktől, az egy ilyen történet esetén a rendezés hibája, függetlenül attól, hogy vajon Casey színészi játéka volt-e túl gyenge, egy-két sornyi fontos dialógus hiányzik csak vagy az egész koncepció biceg egy kicsit.
Igen árulkodó tény, hogy a történet tulajdonképpeni lezárása után Affleck szükségét érezte egy lényegi tartalommal alig bíró ötperces jelenetnek is, melyet csak arra használ, hogy visszaállítson minket a főszereplő mellé, meggyőzve, hogy az valójában nem is döntött olyan rosszul és indokolatlanul. Meggyőzni persze meg lehet bárkit, de addigra a főszereplővel való azonosulásból, amit a film addigi több mint másfél órája nagy műgonddal épített fel, kissé kizökkentünk. És ez a csúcsponton épp elég ahhoz, hogy eltűnjön a varázs. Nagy kár érte.