Stallone nemcsak vérmocskos ércszobrot emelt a '80-as évek akciómozijainak, de olyan agyvelőfröccsentő képsorokkal pakolta tele új filmjét, amik mellett a Ryan közlegény partraszállós jelenete agyonnyugtatózott Zen-Buddhisták körmenetének tűnik utólag.
Húsz évvel az afganisztáni kalandja után a pocakot eresztett Rambo Thaiföld kanyargó dzsungelfolyamain csónakázik, legendás íját pedig épületbontás helyett, pecázásra használja. De nem sokáig élvezheti a nyugdíjas éveket, mert ismét meg kell kötnie a fejkendőt, hogy egy tegeznyi nyíllal és egy rohamkéssel ledarálja valamelyik random ázsiai ország (ezúttal Burma) hadseregét. A rajongó pedig a moziból hazaérve már keresi is a helyet a dvd-polcon a Rambo IV duplalemezes kiadásának!
A film elején egy csapatnyi látványosan pacifista misszionárius azt hiszi, néhány elsősegélycsomaggal és egy hátizsáknyi Bibliával véget lehet vetni a Burmában 60 éve dúló genocídiumnak - de legalábbis vissza lehet terelni egy aprócska kareni falu életét a rendes kerékvágásba. Térképük nincs, csak határtalan optimizmusuk. Ami még akkor is kitart, mikor a dzsungeltúrához idegenvezetőnek felfogadott Rambo a szemük előtt lövi fejbe a szeretetszolgálat hölgytagjára (Julie Benz) pályázó folyami kalózokat. A nyúlszájú izomhegy nem igazán érti, miért kell egy dögös szőkének olyan vidékre utaznia, ahol az utolsó orvhalász is úgy néz ki, mint egy szexfüggő ősember és egy új-guineai kannibál szerelemgyereke. Azt pedig végképp nem, hogy a misszionáriusok miért nem visznek magukkal fegyvereket, mikor arrafelé az puskaropogás az egyetlen nyelv, amit mindenki ért.
Aztán persze megtörténik a baj: a burmai katonai kormány egyik zsebdiktátora lemészárolja az embereivel az egész falut, a misszionáriusokat meg behajítja egy ketrecbe, disznóeledelnek. Mikor Rambo hetekkel később egy paptól megtudja, hogy a korábbi utasai nem tértek vissza a faluból, végigcsinálja ugyanazt, amit az előző három részben. Torkon döf vagy cafatokra lő mindenkit, és közben olyan instant bölcsességeket dünnyög, mint a trailer óta klasszikussá nemesedett "Élj a semmiért, vagy halj meg valamiért!"
Mikor először olvastam arról, hogy új Rambo-film készül, nem tartottam jó ötletnek. Aztán láttam, hogyan támasztja fel, és lövi azonnal térden a Die Hard-jogok tulajdonosa a láncdohányos McClanet, ifjúkorom kedvenc világmegmentőjét. És onnantól már rendre egy nagypapakorú Rambó bukkant fel rémálmaimban, aki Bud Spencer-mozdulatokkal csapja halántékon a rá rohamozó statisztakatonákat, vigyorogva hívja fel az egészséges táplálkozásra a figyelmet egy doboz gabonapehellyel a kezében, és a piros fejkendős kisfiának magyarázza el, mit kell tenni, ha megmarja egy mérges kígyó a dzsungelben.
Szerencsére Sly nem az a felpumpált bicepszű, buta fickó, mint aminek évtizedek ezelőtt bebetonozta magát a köztudatban. Íróként és rendezőként sem gyalázta meg a Rambo-szériát egy rosszul összefércelt negyedik résszel. Pedig az Afganisztános 3. rész után simán jöhetett volna egy újabb, ami széttárt lábbal vágja magát hanyatt az aktuális amerikai külpolitika-doktrína előtt: például ha az állig felfegyverzett izomhegy kifüstöli Oszamát a pakisztáni barlangrendszerekből. Stallone maga nézett utána, hol tiporják sárba szöges bakanccsal az alapvető emberi jogokat, így esett a választása Burmára, ahol már 60 éve módszeresen gyilkolják a karen kisebbséget. Igaz, ebből az évtizedes konfliktusból a néző sajnos csak a főcím előtti híradórészletekből értesül, már ha egyáltalán látja, és nem a büfénél áll sorba popcornért.
Mert Burma igazából csak ürügy, hogy Rambo ismét a dzsungelben harcolhasson. A világban bőven akadna más hely is, ahol egy eszement fegyverbuzi az úr. Az a fajta, aki szerint a segélyszállítmányok őt, meg a piálós-kurvázós zsoldosait illetik meg - és nem a kölyköket, akikből pont azok a taposóaknák csináltak féllábú nyomorékot, amiket ők ástak el az előző héten, szórakozásképp. Rambo simán géppuskázhatna Szudánban, Ruandában vagy Szomáliában, lődözhetne robbanónyilakat Sierra Leonében vagy Libériában. Rambo azonban egy vietnámi veterán a filmes kánonban, és a rajongók is jobban örülnek, hogy ha olyan helyen kezd rendcsinálásba, ahol térdig süpped a nyúlós sárba és megállás nélkül csorog a hátára az esővíz.
Slynak egyfelől tökéletesen sikerült hoznia a régi Rambo-feelinget. Másfelől viszont tobzódik az arcpirítóan hatásvadász jelenetekben, és ez egyáltalán nem tesz jót a filmnek. A gyerekek közvetlen közelről lelövésénél, és a síró anyák legéppuskázásánál már csak az a jelenet borzasztóbb, amikor a hiénaként vihogó őrmester a „Juss át a vízben úszó rizsföldön, amibe taposóaknákat dobáltunk!” című játékkal a falusiakat futásra, a nézőket pedig könnyes orrfújásra kényszeríti. Ezek látán persze hogy felmegy a pumpa az izomagyú háborús veteránban, és a film második felében módszeresen kibelez, felrobbant, és agyonlő mindenkit. Ezekről a képsorokról viszont már nehezen lehetne rosszat mondani.
Szinte másodpercenként repülnek el leszakadt végtagok a levegőben, és annyi vér fröccsen a kamerákra, amihez képest a Ryan közlegény emlékezetes partraszállós jelenete békés esküvői menetnek tűnik. Szerencsére Stallone azzal is tisztában volt, hogy ezt a mészáros munkát csak a ’80-as évek akciófilmjeiben volt divat egyetlen zöld atlétatrikós szuperkatonával elvégeztetni, ezért Rambo most kapott maga mellé egy szakasznyi mocskos szájú zsoldost. Az végeredmény így már nem a Predátor magányos dzsungelharcára hasonlít, hanem a Kannibál Holocaust és az Elitalakulat (jó értelemben vett) keverékére.
A vérfürdőt követő utolsó jelenetsor zseniális. Végre kiderül, hova ment volna Rambo 26 évvel ezelőtt, ha Brian Dennehy, a gecizős kisvárosi sheriff nem hozza elő belőle a tömegmészáros állatot. A Rambo 4 egy többé-kevésbé korrekt befejezése a trilógiának – ha azután nézzük meg, hogy végigpörgettük mindhárom részt. A ’80-as évek hangalámondásos videókazettáin felnőtt énem simán csillagos ötöst adna rá. A bennem bujkáló kordzakós, SZTK-szemüveges bölcsész (akinek a film eleji hajókázás fullasztó légköre sokkal jobban bejött, mint a lövöldözés) viszont csak annyit mondana az újratöltött Rambóra: ez bizony kevés, mint neonáci az MTK B-középben. Szerencsére hamar elhallgattattam.
